Part 20

– Nem fogsz neheztelni érte, mondá Bánfi az elsápadt hirnöknek, hogy most az egyszer még nekem engedelmeskedtek. Menj vissza a fejedelemhez, és mondd neki, hogy három nap alatt meg fogok előtte jelenni.

– De mink is ott leszünk, kiálták utána a hadnagyok.

A hirnök és kísérete eltávozott. Bánfi gondolkozva hajtá le fejét.

A harmadik trombitaszó is hangzott, a zászlókat kiereszték. Bánfi még mindig szótlanul nézett maga elé, mélázva, sötéten.

– Vond ki kardodat uram! szólítá meg Angyal Mihály; állj elénk, és induljunk. Elébb Bonczhidára, onnan Fehérvárra.

– Mit szólt kegyelmed? mordult rá Bánfi. Mit akartok?

– Eh! azt, hogy ha a kard a törvény, kard a védelem.

– És az ilyen pörnek a neve polgárháború.

– Mi nem gyujtottuk azt.

– És nem fogjuk szítani. Ez nem magán ellenségeim harcza többé ellenem, hanem a fejedelemé, s ő országunk feje.

– És kegyelmed országunk jobb keze, s ha ők lángba boríták az országot, mi nem engedjük, hogy azt kegyelmed vérével oltsák el.

– S miért kellene az én véremnek omlani? vétettem én valami főbenjáró dolgot? vádolhatnak engem valamivel?

– Kegyelmed hatalmas és ez elég ok arra, hogy megölessék.

– Mindegy. Elmegyek én egyedül. Nőm kezeik között van. Módjukban van legérzékenyebben tölthetni rajtam bosszújokat. Ha egyébért nem kellene is megjelennem: őt kiváltanom lovagi kötelesség.

– Fegyverrel könnyebben kiválthatod őt is, magadat is.

– Nekem nincs mitől rettegnem. Nem tettem soha semmit, a miért az igazság színe előtt elpiruljak, s ha ármányt szőnének ellenem, ti itt maradtok, fölhívjátok somlyai hadaimat is, s csak akkor szóltok közbe, ha velem jogtalanság talál történni.

– Oh uram, nem sokat ér az a sereg, melynek vezére önkényt megadta magát. Még ma a tűzbe menne érted, s kész lenne fejedelemmé kikiáltani, holnap, ha megtudja azt, hogy az idézésre megjelentél, szétfut s megtagadja, hogy valaha látott.

– Nem kell tudatni senkivel szándékomat. Én rögtön kocsira ülök s megyek Fehérvárra. Kegyelmed mondja azt a hadaknak, hogy Somlyóra mentem többi seregeimet is összegyűjtendő s tartsa őket jó rendben addig, míg rólam hír érkezik.

Ezzel Bánfi visszalovagolt Kolozsvárra, míg Angyal Mihály mogorván taszítá vissza kardját hüvelyébe, tudtul adva a hadaknak, hogy leülhetnek pihenni, ha elfáradtak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy óra mulva a Torda felé vivő úton látjuk Bánfit ötlovas hintóban haladni. Egy csatlós fölnyergelt paripát vezetett utána kantárszíjon.

Minél távolabb haladt a főúr hatalma fészkétől, annál nagyobb szorongást kezde érezni. Lelke ingadozott s kezde rémeket látni, melyekhez minden lépés közelebb vitte, csak a büszkeség tartá még, hogy szándékát meg ne változtassa.

Mindent más színben látott, mint egyébkor. A vele szemközt találkozók arczaiból, köszönésük modorából maga iránti érzelmeket tudott leolvasni, ha mosolyogva köszönt valaki, azt hivé, szánalomból teszi, ha mogorván, gyűlöletből. Azután a kivel csak legtávolabb ismeretségben volt, kiket máskor meg szokott látni, vagy épen lenézett, most megállítá, kérdezősködött tőlük. A balsors eszébe juttatja az embereknek az ismerős arczokat, s ki egykor barátai jobbját is visszautasítá, most még ellenségének is messziről kezet nyújt.

Egyszer Torda felől egy nyitott szekeret láta szembejőni, melynek ülését egy szürke porköpenyegbe burkolt férfi foglalá el, kiben Bánfi, midőn mellette elhajtatott, Koncz Mártont, az unitárius püspököt ismeré föl s kezével intve kiálta neki, hogy álljon meg egy szóra.

A püspök nem értve a kocsizörgéstől a kiáltást, megemelé kalapját s tovább hajtatott. Bánfi ezt szándékos kikerülésnek vevé s ebből is baljóslatot magyaráza ki magának.

A minden veszélyt oly könnyen fitymáló férfi most minden agyrémtől visszadöbbent. Megállítá hintaját s lovára ülve, meghagyá kocsisának, hogy csak menjen előre Tordára s ott várja őt be. Azzal utána vágtatott a püspök kocsijának.

A püspök, a mint meglátta őt utána nyargalni, megállíttatá szekerét s bevárta a főurat, ki messziről lihegve kiálta felé:

– Kegyelmed nem akar velem szóba állani?

– Parancsolj velem uram. Nem tudtam, hogy szólni kívánsz.

– Kegyelmed tudja már esetemet, úgy-e bár. Mit szól hozzá? mit tegyek?

– Uram, ily esetben tanácsot adni is – elfogadni is egyiránt bajos.

– Én elhatározám magamban, hogy az idézésre megjelenek.

– Ám lássad uram.

– Hiszen nincs mitől tartanom. Én igazságosnak érzem ügyemet.

– Meglehet, hogy igazságod van, uram, de azért aligha fogsz nyerni: mai világban minden megtörténhetik.

Bánfi elérté a tromfot. Egykor ő mondá ugyane szavakat a püspöknek, és most nem volt elég lélekereje, hogy büszkén ott hagyja őt – sőt még vitatkozék vele.

– Igaz ugyan, hogy a fejedelem ellenségem, de a fejedelemasszony mindig védelmezni szokott, s az ő jellemében bízhatom.

– Csakhogy a fejedelem most haragban van feleségével. Mint mondják, megtiltá neki még a szobáiba menetelt is.

E hír megdöbbenteni látszék Bánfit. Még egy utolsó buzdító gondolata maradt.

– Még sem hiszem, hogy velem jogtalanságot merjenek elkövetni, midőn tudják, hogy Somlyón és Kolozsvárott kész hadseregeim állanak, melyek őket számadásra vonhatják.

– Oh uram, börtönből nehéz hadsereget vezényleni s tanuld meg azt, hogy az élő eb is különb állat a megholt oroszlánnál.

E szavak egészen megfordíták Bánfi határozatát. Egy ideig gondolkozva lovagolt Koncz szekere mellett, azzal hosszú szünet után tompa hangon viszonzá:

– Igazat mondott kegyelmed; s sarkantyúba kapva paripáját, visszanyargalt Kolozsvárra, azon szándékkal, hogy hadai közepéből nem engedi magát kicsalatni.

Azon térre jutva, hol alig félnap előtt az őt éljenző fölkelt hadakat rendben hagyá, most nagy bámulatára egy csoport czigányt látott, kik a földön valamit látszottak keresgélni.

– Hát ti mit csináltok itt? kiálta közéjük érkezve.

A kérdésre előállt a vajda s megismerve Bánfit, süvegét levette alázatosan.

– Bizony méltóságos uram, a czigányok kijöttek összeszedni a töltéseket, a miket a vitézlő nemes urak itt elhánytak.

– Hát hol vannak a nemes urak?

– Hjaj! méltóságos uram, ki erre, ki arra!

– Micsoda beszéd ez? Hova mentek?

– Hát a mint észrevették, hogy méltóságod kiment Kolozsvárról, iszkiri! szaladtak szanaszét, a ki merre látott.

Bánfi elsápadt.

– És Angyal Mihály?

– Legelső volt, a ki elfutott.

Bánfi szédülni érzé agyát. A világ kerengett vele. A köny ellepte szemeit.

Így elhagyatni mindenkitől; sorstól és emberektől, még önbüszkeségétől is! Mi maradt hátra minden hatalmából? Merre forduljon most? Hova gondoljon még? Minden út el van előtte zárva: harczolni, törvénykezni, vagy megmenekülni.

A ló ment vele, a merre akart. A főúr elsötétült arczczal ült lován, merőn maga elé a földre, majd az ég fellegeire tekintve. Ég, föld és szív minden oly sivár volt, sehol sem talált menedéket. Lelkének egyetlen gondolata volt, mely azt betölté: a büszkeség, most e gondolat eltünt és belől minden üres maradt. Ment, ment: merre lova vitte. Előtte nagy erdők terültek; gondolkozék: mi van ez erdőkön túl? magas hegyek; és azokon túl? még magasabb hegyek; hát azután? a havasok! és sehol sincs többé egy ház, mely őt elrejtené? Hát az első csapásra mindenki megszünt őt ismerni, s ki egy nap előtt fél Erdélynek parancsolt s várakkal rendelkezett, most egy kunyhót sem fog-e találni, hova éjszakára betérjen? Vagy megadja magát ellenségei gúnyhahotájának, s még csak azon elégtétele se legyen, hogy ő kaczaghasson halála óráján? ingyen haljon meg, mint egy halálra kergetett vad? Gondolkozott: ha már meghalnia kell, mint tehesse azt úgy, hogy legalább ki ne gúnyolják utána?

Lassankint egy eszme kezdett lelkében meghonosulni. E gondolattól arczára vissza kezdett térni a pir, lassankint fölemelte fejét s egyszerre mintha határozattá ért volna benne a végső gondolat, magában fölkiált: «igen! oda, oda!» szemei villogtak a titkos gondolattól s azzal paripája kantárát az előtte terülő erdők felé fordítva, azoknak sötét lombozatán eltünt.

* * *

A vihar tombol, a szélvész tördeli a fákat, a zápor süvölt, a megáradt patakok zuhognak.

A villámlobbanás meg-megvilágítja olykor a tájat, a havasok hegyei egyszerre elfeketülnek s az ég lesz fehér, azután ismét az ég feketül el s a havasok fehérlenek.

A kopár sziklákon alig teng egy-egy bokor s azt a zivatar keze jobbra-balra tépi; a távol fenyőerdők harsognak, mint az itéletnap trombitája. Minden állat odujába bújt el s reszketve hallgatja a zivatart.

Magas, kétségbeejtő meredek bérczek zárják körül a láthatárt, miknek aljában, az úttalan völgyben, egy lovag botorkál, mint egy sánta hangya.

Isten legyen neki irgalmas e viharban, ez éjszakában, e helyen!

Ez a Gregyina Drakuluj.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pompás keleti terem tárul fel előttünk. A falakon körül száz viaszgyertya ég, a boltozat oly magas, hogy a fáklyafényben meg nem látszik. Két sor oszlop tartja a roppant architrabot, nyúlánk, állatfejekkel diszített oszlopok, minőket persa templomokon látni, közeik tarka függönyökkel elredőzve. A falakon mór czifrázat ragyog, aranynyal és malachittal kirakott szemfényvesztő czirádák, kétfelől ajtómélyedések látszanak, kikanyargatott bolthajtásokkal. A terem közepén vörös bársony nyugágy, melyet négy amethystszemű arany griff emel, előtte elefántcsont asztal, ezüst kigyókból font lábbal, mellette arany füstölő, melynek lyukain ambra és aloefa füstje ömlik elő kékes hullámokban. A nyugágyon karcsú, tündéri hölgy, epedő arczczal, villogó szemekkel, nyakáról gyöngyzsinór függ alá, mely könnyű öltönyét keblére emeli, karcsú derekáról csipejére omlik a tágan kötött shawl-öv, fekete hajzatát vékony arany szalag tartja homlokon átkötve, melynek csatjában egy nagy gyémánt játszik millió vakító sugárt a sötét hajzat közt, mint egy csillaggá tömött szivárvány a sötét éjben.

A leány egyedül van. Semmi sem mozdul körüle; egy elátkozott tündérlak látszik lenni az egész tünemény. Egy hang, egy szó nem hallik sehol.

Ki gondolná, hogy e bűvterem a föld méhében van, száz ölnyi mélységben azon sziklák talapjába vésve, miken magányos bokrokat ráz a zivatar?

Ez az ördögkerti rejtekbolt; s azon nő, vagy tündér, vagy dæmon, ki benne lakik: Azraële.

S tud élni e nő itt, oly egyedül, oly távol mindentől, a mi emberi?

Hisz ő maga magának egy világ, egy pokol! A hárem zengő falai között egyedül érezte magát, és e magányos földboltozat ürét megnépesíté szilaj szelleme árnyképeivel. Itt teremti magában a jövőt, alkot végnélküli terveket, álmodik csatákról, ittas szerelemről, hatalomról, mely minden embererőn túlnő, új országokról, miknek királynéja ő, új csillagokról, miknek napja ő.

Egyszerre halk dobogás hallatszik, mintha fenn, a boltozaton is túl, valaki paripával járna. Azraële fölemelkedik figyelve. A léptek hangja a folyosóra érkezik. Az ismert hármas-három koczczanás hangzik az ajtón. Ez ő! suttogja az odaliszk s felszökve helyéről, az ajtóhoz fut, félretolja annak nehéz keresztzárait s fölszakítva az ajtót hevesen, a belépő karjaiba omlik.

– Eljöttél valahára! szól rebegve, s karjait a férfi nyaka körül füzve, annak arczát ajkaihoz szívja.

E férfi Bánfi Dénes.

Szomorú, szótlan és csüggeteg, miként soha. Még csak nem is üdvözli a leányt, a mint belép. Fázni látszik, minden tagja reszket. Kaczagányát kívül hagyá, de még azon is keresztül verte a zápor.

– Te át vagy ázva; szól a leány. Jer, jer, melegedjél meg. Messziről jöttél, pihend ki magadat. – S kerevetéhez vonva Bánfit, leülteté, dolmányát leölté, s saját nyuszttal béllelt palástjával takargatá be, lábai alá bársony vánkoskát tett, melyet a füstölő parázs tüzénél melegíte meg s a férfi elfagyott kezeit dobogó kebléhez szorítva, ottan melengeté.

Bánfi hideg maradt és szótalan; balesete homlokára látszott írva. Kevésbé éles szem és sejtő lélek előtt, mint Azraële, sem lehete rejtély, hogy ez nem az egykori főúr arcza, hanem egy bukott félkirályé, a ki annál mélyebben esett, mentől magasabban állott, ki nem jött, hogy elhagyjon mindenkit, a ki őt szereti, hanem jött, mert elhagyatott mindenkitől: kit nem az élvezet hívott, hanem a kétségbeesés üldözött e helyre.

– Vártalak; szólt az odaliszk, Bánfi ölébe nyugtatva fejét, ki öntudatlanul játszott a hölgy gazdag fürteivel. Távolléted egy örökkévalóság, jelenléted egy rövid percz nekem.

Azraële világért sem mutatta volna, hogy Bánfi arczán észrevevé a változást. Egy kis kerek zsámolyt húzott a kerevet mellé, mandolinját kezébe vette s a legforróbb, a legcsengőbb hangon azon improvisált dalokat kezdé énekelni, miket a keleti hőségű phantasia rögtönözve ad az ajkra, míg az ujjak ábrándos accordokat vernek hozzá.

«Ha örömöd van, oszd meg kedveseddel s kétannyivá lesz. Ha bánatod van, oszd meg kedveseddel, s felényivé lesz.»

Bánfi borús homlokkal tekinte az odaliszkra.

Az új accordokat vett ujjai alá s mást énekelt: «Mindenki hűtelen a világon. A nap mindennap elhagyja az eget. A tenger mindennap elhagyja partjait, a fecske minden őszszel elhagyja fészkét. De a leány, a ki szeret, nem hágy el soha».

Bánfi még folyvást szótlanul nézett, könyökére hajtva fejét, égő szemeivel, mint egy halálos beteg oroszlán.

Az odaliszk újra énekelt:

«Ha választanod kellene, mit választanál? szerelemmel a poklot? vagy a mennyországot szerelem nélkül?»

Bánfi kezét nyujtá Azraële felé s a mint az odaliszk elvetve mandolinját a felé nyujtott kézre borult, annálfogva keblére vonta őt. Az odaliszk Bánfi homlokát simogatva szólt:

– Miért van e ráncz szép homlokodon, mely soha sem volt itt azelőtt; valahányszor lesimítom, ismét visszajő. Hiába szívom föl csókommal, ismét újra támad. Várj, el fogom azt takarni; – így: – e diadémmal itt; – mint illik homlokodra e korona!

– Hah! ordíta föl Bánfi, lekapva fejéről a diadémot s elhajítva magától, míg másik kezével a hölgyet taszítá le kebléről. Arczának minden vonása hirdeté fölháborodását. Az eltaszított odaliszk mindent tudott olvasni a vonásokból.

Bánfit fölrázta csüggedt mélaságából e kizajlás, s fölugorva a kerevetről, visszavevé büszke, könnyelmű arczkifejezését, melyen az elébbi indulatokból csak egy gúnyoros keserűség látszott keresztül, s fölemelve a leányt, délczegen kiálta:

– Hozz bort nekem. Ma örülni akarok, miként soha. Fejünk fölött üvölt a zivatar. Üvöltsön, mi nevetni fogunk, úgy-e szép leány? Ez a nap a mienk! E napra halmozzunk össze mindent, a mi gyönyört, a mi mámort adhat, hogy a holnapra ne maradjon semmi. Bort és csókot és zenét és – menydörgös menykőt!

A leány futott, mint egy karcsú zerge, s tündéri szökelléssel tért vissza, egy nagy ezüst tálczát hozva billikomokkal.

– Ne hozd az arany serlegeket, kiálta Bánfi, nem törnek össze, ha a falhoz vágom; hozd a bort a velenczei kristályban.

A leány előhozá a pompás színezett velenczei poharakat, minők akkor jöttek legelébb divatba, remek festéssel és aranyozással, s megrakván velük egy széles alacsonylábú asztalt, azt a kerevethez tolta.

– Jer, ölelj meg; monda Bánfi, a leányt ölébe vonva, s mélyen nézett annak örvénylő fekete szemébe.

– Az én szerelmem véghetetlen tenger; suttogá a leány, kezét Bánfi vállára fektetve.

– Az én vágyam maga a pokol, mely azt fenékig kiiszsza: kiálta Bánfi, a hölgyet keblére vonva, s hosszasan, ittasan csókolva annak ajkát, mintha lelkét akarná kiszívni.

Azzal fölkapta az első poharat, melyben szikrázott a nedv a fáklyák fénye mellett.

Szíve még nem édesült meg a csóktól.

Keserű gúnynyal kiüríté:

– E pohár jó barátaimért!

A poharat kiitta, s megvetéssel vágta a falhoz, hogy cseréppé törött. Azzal másikat kapott föl:

– E másik pohár ellenségeimért!

A kiürített poharat vad hahotával hajítá föl a levegőbe; az csaknem a boltozatot érte röptében, s a mint vissza hullott, épen egy oldalkerevetre esett és nem törött össze.

– Nézd! még kigúnyol és épen marad! kiáltá villogó szemekkel Bánfi.

Azraële fölugrott s megkapva a poharat, lábaival gázolta össze.

Bánfi keblében három indulat lángja kezdett összekeveredni: düh, mámor és vad szerelem.

A harmadik poharat is fölemelte, s míg a hölgy Bánfi derekát mindkét karjával átfűzve, lángoló arczára föltekinte, Bánfi kitörő hangon kiálta föl:

– Ez a pohár Erdélyországért!

S fölhajtotta a poharat. De midőn levette azt ajkairól, megfagyott arczán a mosoly, s a helyett, hogy a poharat a falhoz zúzta volna, letevé az asztalra. Egész testén hideg borzadály futott végig saját szavainak értelmétől: «e pohár Erdélyországért».

Le nem vevé kezét azon pohárról, s félelmesen akará félre tenni az asztalról, midőn a pohár minden látható ok nélkül egyszerre szétpattant, s a főúr kezében millió darabbá omlott.

A kezén viselt gyémánt-gyűrű karczolá meg az üveget, mely rosszul hűtött kristályok természete szerint legkisebb karczolásra porrá omlott, szétrúgva szikrázó morzsáit, mint a bononiai üvegek.

Bánfi összerázkódva rémült vissza e tüneménytől, s mintha baljóslatú varázslatot látna benne, arczát Azraële keblébe rejté.

A leány hevesen kapta föl erre poharát, s hőségtől reszkető ajkakkal kiáltá:

– E pohár a szerelemért!

E hang újra mámorba dönté Bánfit józan borzadályából. Átölelte karjaival az odaliszk karcsú, simulékony derekát, s magához szorítá őt, oly erővel, mint az óriáskigyó gyűrűje; csaknem megfojtva őt az öleléssel. A hajlékony delnő villogó szemekkel tekinte le az elkábult férfira, ki mámoros aléltsággal ejté fejét dobogó keblére.

– Nem tudom, mit adtál innom, hebegé Bánfi, nem birom fejemet. Oda vagyok szerelmedtől.

– Pedig vigyázz, hogy el ne kábulj. Sokáig hagytál epednem és megesküvém, hogy ha eljösz, álmodban meggyilkollak, hogy többször el ne hagyhass.

– Oh tedd azt, tedd azt! suttogá s tőrét kivonva övéből, a kereveten elnyúlt s félkezével kitárta keblén öltönyét, míg másikkal a tőrt nyujtá a hölgynek.

Azraële dæmoni szilajsággal kapta el a beryllmarkolatú gyilkot, s délczeg furiaként rohant Bánfira, ki őrjöngő mosolylyal nézte, mint közeledik az éles tőr hegye föltárt kebléhez. Ekkor kiesett a tőr az odaliszk kezéből s a dühre nyilt szemek és ajkak sovárgó mosolyra vonultak el ismét.

– Ölj meg inkább te engemet, mielőtt elhagynál; rebegé, Bánfit átölelve, a hölgy.

– Tégedet és magamat együtt? úgy-e bár?

– Igen, igen.

– Ne tréfálj Azraële e szóval. Én hamar készen vagyok rá!

– Készebb vagyok én; szólt a leány. Jer, valamit mutatok neked, s azzal félrevonva a lábszőnyeget, egy csapó ajtót emelt fel, melyen letekintve, egy mélyebb alacsony terem tünt elő sötéten, vastag, rövid, bolthajtásos oszlopokkal, mik mellé nagy kádak voltak elhelyezve.

– Igen, e boltba rejtetém el azon lőport, melyet Kemény János eleste után megmenték; monda Bánfi.

– Nézd e hosszú salétromos kanóczot, monda Azraële, egy lapos gyapot-kötelet vonva az üregből elő; ezzel vannak a kádak összekapcsolva; valahányszor itt időztél nálam, e kanócz vége mindig kerevetem vánkosa alá volt téve s nem egyszer volt már kezemben a fáklya, hogy meggyujtsam azt, s midőn fejedet keblemre hajtva alszol, elvárjam csöndesen, míg az irtóztató lobbanás mindkettőnket az égbe, vagy a pokolba felhajít.

– S nem voltál bátor?

– Magamért igen. De arra gondolék, hogy te nem csupán enyém vagy, hanem országodé is.

– Én nem vagyok senkié többé.

– Neked oly magas tervekkel volt teli szíved. Egy ország fejedelme volt benned a sorstól elválasztva, s talán egy félvilág hőse, ki nevével betöltendé a történet lapjait.

– Mind ennek vége! kiálta Bánfi, ittas önfeledéssel: nem vagyok senki és semmi. E földalatti ür minden tér, mely enyim. Ezenkívül földönfutó vagyok.

– Hah! sikolta föl Azraële. Ellenségeid diadalmaskodtak rajtad?

– Átkom fejükre. Irgalmaztam nekik s én vesztem el.

– Csáky is közöttük van-e, ki minap el akart fogni?

– Igen. Ő üldöz legkeserűbben.

– Hát híveid elhagytak mind?

– A megbukottnak nincsenek hívei.

– Fogadhattál volna zsoldosokat s harczot kezdhetél. Elég gazdag vagy hozzá.

– Vagyonaim prédára jutottak.

– Kérhettél segélyt idegen országból.

– Az árulás volna hazám ellen. Megbuktam és tudom, mi van hátra, meg kell halnom. De elleneimnek nem lesz azon diadaluk, hogy ünnepélyt csinálhassanak halálomból s kaczaghassanak, midőn én sápadtan megyek a halálra. Egyedül fogok meghalni.

– Allahra mondom, nem halsz meg egyedül. Jer poharainkhoz. Átok a világra, nem szólunk róla többet. Jer, fojtsd lelkedet öröm mámorába, s ha majdan álmodó fejed keblemre roskad, e kanócz vége égni fog. Te kéjről, paradicsomról, vett és adott csókokról fogsz álmodni; a szív kettős dobogása csendesen fogja ütni a perczeket, ide lenn minden hallgatni fog, oda fenn hangzik a vihar és ellenségeid ordítása és ekkor egy földrengető dördülés, mely a sziklákat egymás fejére hányja, adandja tudtul égnek és pokolnak, hogy Bánfit e földön ne keresse többé senki!

– Azraële, te ördög vagy, én szeretlek, kiálta Bánfi s fölkapta ölébe a delnőt, mint egy könnyű gyermeket…

Egy óra mulva elsötétült a terem, a fáklyák kialudtak, a nagy boltozatos teremben nem látszott más világ, mint a füstölő, melynek lyukain átvereslett a parázs, mint egy tízszemű szörnyeteg, s egy lassan haladó tűzkigyó, – a kanócz vége, – mely Bánfi által mámora utolsó eszméletével meggyújtatva, most haladt lassan végig a terem hosszában.

A méla csendben csak a szerelmes sohaj s a kettős szívdobbanás hangzott.

* * *

Bánfi sokáig aludt. Egyszer fölébrede. Sötét volt körüle mindenütt. Kábult agyának idő kelle rá, míg kitalálta, hogy merre van és hogy miért van itt?

Valami hideg fuvalmat érze a teremben végig borzongani s csak sok időre találta ki, hogy tán egy ajtó nyitva maradt s a küllevegő rohan be rajta.

Lassankint eszébe jutottak a mult éjszaka jelenetei s a halálfogadás, s érzé, hogy él. Bizonyosan megbánta a leány, hogy meg akart halni: gondolá magában s keresni kezdé őt. A kerevet üres volt.

– Azraële! Azraële! kiálta többszörösen. Senkisem válaszolt. Végre föltántorgott, s néhány parazsat kapva a füstölőben, egy viaszgyertyát meggyujta. Az egyes világ nem engedé őt a terem végéig látni. Azraëlét nem látta sehol.

Legelső volt, a mit meglátott, az ollóval ketté vágott kanócz.

– Gyáva lélek! dörmögé magában Bánfi s átjárva a hűs szellőtől, palástját akará fölvenni; erre összegöngyölgetett pergamen hullott lábaihoz, melyet fölvéve, azon Azraële irását ismeré meg.

Megütközve olvasá benne e szavakat:

«Uram! Ön rosszul lát a szívekbe. Szerelmet adunk magunkért, de magunkat nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát, s midőn mindenkitől elhagyatott, egyedül engem hitt hívének, ki Önben csak a hatalmat szerettem. Én azé vagyok, a ki ezt öröklé. A ki emelkedik, azt imádom, a ki sülyed, azt gyűlölöm. Ön példát vehetett volna Corsar bég sorsáról, hogy ne járt volna épen úgy, mint ő…»

Bánfi nem olvashatá végig. Arcza elborult szégyenében. Igy meggyaláztatni! «A nyomorult szolgalélek, midőn megölelt, árulásról gondolkozott. S én e leány karjai közt akarám tölteni utolsó órámat!» kiálta föl elundorodva önmagától.

«Ez gyávaság és becstelenség! Egy férfitól, a ki úgy élt, miként én, így akarni meghalni! Ki szemben állott mindig ellenségeivel, utolsó perczében elbujni előlük s elbujni egy rabnő karjai közé! utálat reá.»

«E tanítás jól esett nekem. Ki el tudtam feledni egy nőt, a ki önfeláldozással szabadíta meg ellenségeim kezéből; egy kéjhölgy kezébe kelle jutnom, a ki eláruljon ellenségeimnek.»

«De még nem késő minden. Az életet már nem, de a büszkeséget még meg lehet menteni.»

«Nem leend azon diadala senkinek, hogy engem elárult, ne mondják ellenségeim, hogy elbujtam előlük s rám találtak. Szemközt megyek eléjök, a mint illett volna tennem legelőször.»

E határozattal fölment a rejtett udvarra Bánfi, a hol paripáját elhagyá. Megütközve látta, hogy az nincsen ott. Az odaliszk magával vivé azt is.

Már erre csak mosolyogni tudott.

«Nagyon sajnálnám, ha egyúttal meg is nem lopott volna.»

Azzal visszament a sziklaterembe. A kanócz végét újra meggyújtá s ismét kijőve, bezárta a vasajtót s a Szamos partján lefelé megindult.