Part 19

Bánfit fájdalmasan érinté e szavak hidegsége. Nagy melle reszketeg sohajtól emelkedett, szemei bánatosan tekintének Margit mosolytalan arczának elzárt paradicsomára. Fölkelt a székből szomorúan, ajkaihoz voná neje kezét s alig hallhatóan suttogva: «jó éjt», ingadozó léptekkel a mellékkamarába eltávozott, behúzva maga után a kettőjük szobáit elzáró ajtót.

Bánfiné vetkőzni készült, s a mint magános fekhelyére tekinte, valami fájdalmas érzés állta el szivét, zokogva veté magát vánkosára s mintha nem nyughatna ottan keble háborgásától, fölkelt ismét, egy széket vont a kandallóhoz s oda leülve, arczát tenyerébe hajtá s e helyzetben maradt, mélázva, ábrándozva, álmodozva.

Lehet-e annál nagyobb fájdalom, mint mikor a szív küzd önérzelmei ellen? Mikor a nő meggyőződött arról, hogy szerelme ideálja, kit Istene után imádott, nem egyéb mindennapi embernél? s annak, ki őt oly nemesen szerette, csak megvetésére érdemes? És mégsem tudja őt nem szeretni! Érzi, hogy gyűlölnie kell, s nem tud megválni tőle. Tudja, hogy nem élhet nála nélkül – és szeretne érte meghalni – és az alkalom nem jő a meghalásra.

Csak egy be nem zárt ajtó választja el őt tőle. Alig vannak néhány lépésnyire egymástól. E távolság milyen kevés és mégis milyen sok! Hallhatja sohajtásait; annak sem jő álom a szemeire, hozzá ily közel, kit oly keserűen megbántott. Minő boldogság volna e nehány lépésnyi közt elhárítani, pihenni egymás keblén, felelni egymás sohajára. De a megbocsátás lehetetlen; a szív ugyanazon pillanatban ohajt és iszonyodik, szeret és utál!

Miért nem lehet elfeledni azt, a mi már egyszer tudva van?

Miért nem lehet azt tenni, hogy ne fájjon az, a mi fáj?

A nő gondolkozott, álmodozott.

Úgy tetszék, mintha álmában beszélne férjével.

– Te magad mondád, hogy váljunk el, mikor még sziveink vérzeni fognak egymásról leszakadva. Miért nem teszed tehát? Miért sohajtasz, ha látsz? miért csókolsz meg? e sohaj, e csók nekem fáj, szívemet bántja. Váljunk el. Te akarod.

A kandallóban parázszsá égett a tűz, a vereslő zsarátnok fölött alig tánczolt még egy halavány el-elváló lánglobogvány, mint a kiégett szenvedély utolsó gondolata. A szoba köröskörül mindjobban elsötétült, a parázs fényében csak a busongó nő alakja volt megvilágítva, tenyerébe hajtott fővel, mint egy a sírok fölött gyászoló márványszobor.

Egyszerre az éj és a gondolatok csendjében úgy tetszék, mintha a folyosó felőli ajtó előtt, melyen bejöttek, halk csoszogás és suttogás hangjai közelednének.

Bánfiné hallotta azokat, de úgy volt, mint ki előálmát aluszsza; hall, de nem figyel arra, a mit hallott: tudja, hogy mi történik körüle, de nem gondolkozik róla.

A suttogás az ablak előtt is kezde ismétlődni, s úgy tetszék, mintha abba itt-ott halk kardcsörrenés is vegyülne. A nő azt hivé félálmában, hogy fölkelt és az ajtót bereteszelé. Csak álomképzelődés volt ez; az ajtó nyitva maradt.

Ekkor valaki a kilincshez ért s a nyikorgás hangjára Bánfiné azt álmodá, hogy férje lépett ki hozzá s engesztelő hangon beszélve könyörög. Az álmodó kimondhatlan iszonyatot érze, a mint ez alak mágneses gőzkörébe lépett. Váljunk el Bánfi! akará a nő mondani, de a szó megfagyott ajkain. Ekkor az álom-alak suttogva monda: «én nem vagyok Bánfi, hanem a bakó!» s kezével megfogta a nő kezét.

Bánfiné ijedten sikolta föl e hideg érintésre s fölébredett.

Két férfi állt előtte kivont karddal.

A nő borzadva tekinte szemeik közé.

Mindkettő ismerős volt előtte. Az egyik volt Kornis Gáspár, marosszéki főkapitány, a másik Daczó János, csiki főkapitány, kik most fenyegető arczczal álltak előtte, meztelen kardjaik hegyét a nő mellének szegezve.

– Egy hangot se, asszonyom; szólt fenyegetve Daczó. Hol van Bánfi?

Az előálmából fölriadt nő még alig birt különbséget tenni ébrenléte tárgyai között, s rémületében megbénult lelke nem hagyta szóhoz jutni.

Egyszerre azonban észrevevé az ajtón keresztül a folyósót elállott fegyveres népet s hirtelen magához látszott térni lélekjelenléte. Eszméi utolérték a fenyegető percz jelentőségét s a mely pillanatban Daczó újra fogcsikorgatva kérdé tőle, hol van Bánfi? a nő egyszerre fölugrott székéből s gyorsabban a kimondott szónál, azon ajtóig futott, mely férje kamráját elzárta s a kulcsot hirtelen ráfordítva, minden erejéből kiálta:

– Bánfi! mentsd meg magad. Életedre törnek!

Daczó odarohant, hogy befogja a nő száját, s a kulcsot elragadja tőle.

Bánfiné azonban ritka lélekjelenléttel a kezében levő kulcsot hirtelen a kandalló tüzébe vetve sikolta:

– Fuss Bánfi! Ellenségeid vannak itt.

Daczó ki akarta kapni a tűzből a kulcsot, s kegyetlenül megégette kezét, erre sokszoros dühében a kiáltozó asszonyra rohant kivont karddal, hogy keresztül döfje, azonban Kornis visszatartá kezénél fogva.

– Csendesen, uram. Nekünk a nőt megölni nincs utasításul adva, s az nem is volna hozzánk illő tett: siessünk inkább az ajtót betörni.

Erre mindketten az ajtónak feszíték vállaikat. Daczó káromolva, kiáltozva valamennyi ördögöt, míg Bánfiné térden állva imádkozott Istenhez, hogy férjét engedje megmenekülni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bánfi szinte azon perczben szunnyadt el, melyben felesége. Neki is gyötrő álma volt. Börtönben hivé magát, s azon pillanatban, midőn Margit fölsikoltott, ijedten ugrék föl s minden gondolkozás nélkül fölszakítva a mulatólak ablakát, a kertbe kiszökött.

Hirtelen széttekinte. A ház minden oldalról körül volt véve fegyveres székelyektől, a kert hátulját egy széles árok zárta el, tele megzöldült esővízzel. Egy csomóban négy vagy öt csatlós állt gyalog tömegek közt, fölnyergelt paripákkal, mikről a kapitányok szállottak le.

Nem volt gondolkodásra való idő. Bánfi a sötétben hirtelen oda futott a csatlósok közé s egyet közülök ököllel főbeütve, hogy orrát, száját elborította a vér, annak paripájára felszökött s a kengyelvasat a ló oldalába vágta.

A csatlós ordítására, ki a ló alá esve nem szünt meg annak kötőfékét kezében tartani, odarohantak a körül lézengő székelyek vad kiáltozással.

Bánfinak hirtelen eszébe jutott a nyeregkápába nyúlni, a honnan sohasem szoktak hiányzani a pisztolyok, a mint azoknak agyát kezeiben érzé, hirtelen a kétfelől elébe tolakodó tömegek közé lőtt velök, az erre támadt zavar, ordítás és sikoltás alatt neki ágaskodtatva a bőszült paripát, keresztülnyargalt a kerten. A csatlós még mindig nem bocsátá el kezéből a paripa kötőfékét, hanem hurczoltatta magát a földön általa, míg végre egy fatörzsbe vágta fejét, s eszméletlenül ott maradt. Erre Bánfi neki ugratott az ároknak s egy merész szökéssel keresztülszöktetett rajta. Üldözői nem merték ez ugrást utána csinálni s elébb a kapura kellett kerülniök, mialatt Bánfi nehány száz lépésnyi előnyt kapva, neki ereszté az üldözés zajától megbőszült paripát s engedte azt vágtatni hegyen-völgyön keresztül, a merre neki tetszett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Oh átkozott némber! ordítá Daczó, öklével fenyegetve Bánfinét, midőn megtudta, hogy férje megmenekült. Te vagy az oka, hogy Bánfi kiszabadult kezeinkből.

– Hála neked, hatalmas Istenem! rebegé Margit kezeit az égre emelve.

A dühödt székely nép elszalasztva a férjet, villogó fegyverekkel rohant az asszonynak, őt meggyilkolandó. Halál reá! halál fejére! ordíták bőszült haraggal.

– Öljetek meg! örülök meghalhatni! szólt Margit magát térdre bocsátva előttük. Nem volt több óhajtásom, minthogy érte halhassak meg. Isten velem.

– Takarodjatok innen! kiálta hirtelen közbe Kornis Gáspár s leverte kardjával a székelyek fegyvereit, hosszú palástjával betakargatá a térdeplő asszonyt. Nem szégyenlitek magatokat? Egy asszonyt akarni megölni. Te tatárnál is pogányabb had! Menjetek Bánfi után, ha elszalasztottátok.

– Megöljük! megöljük! ordítának a góbék, taszigálva Kornist a nő elől.

– Ejnye beste fiai, hát ki parancsol itten? Hát nem kapitánytok vagyok-e én, mi?

– Nekünk ugyan nem. Szólt visszapattogva egy makacs lúfő székely, köpczös vállait rángatva; nekünk Bethlen Miklós uram a kapitányunk, az pedig nincs itt.

– No hát menjetek utána. Most pedig azt mondom, hogy a ki ebből a szobából ki nem takarodik, azt tüstént kolbásznak aprítom.

A székelyek erre megrőkönyödtek, míg valaki hátul elkiáltá magát: «jerünk Bonczhidára!»

Erre a többi is utána ordítá: jerünk Bonczhidára; s nagy káromkodás és rendetlenség között eltávozának.

Kornis Gáspár pedig rögtön kocsira téve Bánfinét, Bethlen várába viteté, mely akkor Béldi Pál tulajdona volt, remélve, hogy Bánfi is szelidebben fogja viselni magát, azt tudva, hogy neje fogva van.

* * *

A fejedelem parancsából Bánfi ellen fölültetett székely had azalatt megérkezék Bonczhida alá. A kastély porkolábjának előmutatva a fejedelmi parancslevelet, az minden ellentállás nélkül megnyitá előttük a kapukat, a holott egy csapatot elhagyván Daczó János, meghagyá az ott maradóknak, hogy ha Bánfi haza találna vetődni, őt rögtön elfogják, maga a többi hadakkal kiment Örményesre, a hol szintén kastélya volt Bánfinak, őt ott keresendő.

A Bonczhidán maradt székelyek, a mint megérezék, hogy kapitány nélkül maradtak, nosza úrrá tették magukat az elfoglalt kastélyban; elébb csak a tornáczokba tolakodtak be, azután követelni kezdték, hogy a belső szobákat is nyissák meg előttük.

A kulcsár vonakodott és bebizonyítá, hogy azt neki semmi oka sincsen tenni, és kérte a nemes urakat, hogy maradjanak az alkotmányosság korlátai között.

Erre előállt a föntebb tisztelt köpczös lúfő, s kilencz szál szőke bajuszát végig pödörítve, ragyás képét a kulcsár orrához közel vivé, mondván:

– Micsoda he? Te összeesküvő vagy. Te itt rablóbandákat rejtegetsz a bezárt szobákban. Ki vele! vagy felgyujtjuk a házat.

A kulcsár meg is szeppent, meg is haragudott, e kettős indulatban fölnyitá a székelyek előtt a szobákat, hogy ám nézzék meg, miszerint ott senki sincsen rejtegetve.

Azok bámulatos lelkiismeretességgel fölkutattak minden zugot, még oly helyeket is, hová más gondolni sem tudna, ágyak alját, almáriumokat, bebujtak a kályhákba a lyukon s kijöttek az oldalán; kihányták a könyvtárból a foliánsokat, mintha azok közé is elbujhatott volna valaki, s miután ily rendben minden szobán végig mentek, végre benyitottak Bánfiné hálóteremébe.

– Nené! – ott ül Bánfi! kiálta föl a góbé, elébb visszahőkölve Bánfinak élethíven talált arczképétől, azután pedig neki rohant s dárdájával kiszúrta szemét.

– Hát az a szép asszony ott tán a felesége? kérdé a mellette lévő képre mutatva. Ejnye bizony, majd megtaláltuk ölni, nem tudtuk, hogy ilyen szép. Gyerünk innen komék, ezt a szobát ne zavarjuk föl, mert ez szép asszonyé; s azzal kiterelgetve társait a szobából, egy darab szenet vett elő a kandallóból a góbé s a szép fehér lazúros ajtóra fölirta öreg betűkkel: «ez a szép asszony szobája».

– Miért cselekszi ezt kegyelmed, kérdé a kulcsár.

– Csak is azért, hogy ha le találunk részegedni, valami otromba ember részeg fővel be ne lépjen oda.

– Hát hol akarnak kegyelmetek lerészegedni? kérdé amaz álmélkodva.

– Biz öcsém a pinczében is megnézzük mi, nincs-e valaki elrejtve?

– De már oda nem mentek, hacsak petárdát nem hoztatok a zeke alatt.

– Nem-e? Mondd csak még egyszer, hadd halljam. Tudod-e kivel beszélsz komé? Az én nevem Firtos Firi, s ha még egyet szólsz, úgy áthajítlak ezen a házon, hogy négy darabban esel le.

– Mit feleselsz annyit vele? kiálta egy hang a tömeg közől; dobjátok le az ablakon a jó embert.

Kétszer sem kellett azt mondani. A székelyek azonnal megfogadták a tanácsot s fölkapva a levegőbe a kulcsárt, azt minden rúgkapálózásai daczára kivetették az ablakon. A kulcsár talpra esvén, odább futott, mire Firtos Firi megharagudott, valahány kaktuszt és hortensiát kapott az ablakban, azt száraiknál fogva cserepestől mind utána hajigálta s azzal vad üvöltés között rohant le a sokaság a pinczébe.

Annak vasajtaját nem birva kinyitni, nagy hordókat hoztak elő s azokat megrakva kővel, lehengeríték a lépcsőkön, melyek rettentő dördüléssel szakíták be a vasajtót.

A roppant pincze tele volt mindenféle nagyságú hordókkal, melyeknek a székelyek neki esve, fenekeiket buzogányokkal beverték, vizsgálva, hogy mi van benne? A nagybecsű borok kifolytak a pinczében; a székelyek tudtak inni jól, s a mit meg nem ihattak, kiöntötték.

A tömeg itt megrészegülve, ismét fölrohant, s míg helyette újak jöttek, betört a fényes teremekbe, vad dalolással vetve magát a fényes pamlagokra, a keleti szőnyegekre, neki taszigálva egymást tükröknek, bútoroknak, s keresve, hogy mi tréfát kövessen el?

Firtos Firi fölállt egy gömbölyű ébenfa-asztalra, hogy bajuszt fessen korommal egy középkori úri asszonyság arczképének; valaki meglökte alatta az asztalt, a góbé beleesett az üveges almáriomba, melyben a drágaságok álltak. Erre megdühödve, elkezdett hajigálózni mindennel, a mi a keze közé akadt; a pompás aranyserlegek, ezüst tányérok, szelenczék repültek egymás után a székelyek fejeihez, kik azokat ismét visszahajigálták.

Ez jel volt általános rombolásra. Ez a mania ragadós, csak egynek kell megkezdeni a pusztítást és a tömeg, mint ha megőrülne e látványtól, semmire sem kész oly hamar, mint törni, zúzni, szaggatni.

Egy percz alatt össze voltak törve a bútorok, a kelmék lehasogatva, a székelyek ezer darabra téptek mindent, a pompás öltönyöket, a drága prémes mentéket, palástokat; fölhasogatták a dunnákat s az ablakon kieresztve a pelyhet, az alantlevők ordítozták: «hó esik!» s erre azok is fölrohantak, tépni és törni, a mi még megmaradt.

A szép jasminokat összetépték bokrétának; a szőnyegekből, miket Bánfiné saját kezeivel hímzett, nyakravalókat szabtak.

Nem kellett a székelynek a rablás, neki csak pusztításban telt gyönyöre, földhöz csapta a nagybecsű órát, melyet csak egy évben egyszer kell fölhúzni s kerekeit megosztá kantárcsatnak, az ezüst tálakat megönté golyóbisnak s kilövöldözte a levegőbe.

Itt is mulatságos volt látni Firtos Firit, mint iparkodott kitudni, hogy mi mire való? Egy római antik urnát föltett a fejére sisaknak, egy csengetyűszalagot át kötött a derekán öv gyanánt, s egy nagy Gutenberg-szobrot czepelt az ölében, azt állítva, hogy az nagyon jó lesz a somlyai szőlőhegyre Orbánnak.

Az összetört bútorok darabjait fölhalmozták a kandallóba s begyujtottak az ében-, mahagoni- és palisanderfák aranyértékű darabjaival. Ha egy falut fölgyujtottak volna, sem leendett drágább a tüzök ennél.

A tűz tetejébe pedig fölhúztak lánczon egy gyönyörűen kivert corynthi amphorát bográcsnak, azt teleaprították ürühússal s elküldék Firtos Firit, hogy hozzon nekik hozzá paszulyt, sót és hagymát; az hozott nekik kávét, czukrot és ezreket érő hollandi tulipán, jáczint és amaryllis hagymákat; azt mind marokkal hányták a bográcsba, s attól aztán majd megvesztek; minek az lett a vége, hogy Firit kidobták az udvarra.

A dühöngő székely nem szerezhetve magának más elégtételt, lenyargalt a pinczébe, hogy majd ott agyon iszsza magát, de ott ugyan már minden hordó szét volt verve s a bor bokáig ért; megsejt azonban egy mellék-pinczeajtót, azt egy fejszével beüti s nagy örömére egy egész sor hordót lát meg a kezébe kapott fáklya világánál. Mindjárt neki rohant az elsőnek s annak fenekét beütve, oda tartja a fáklyát, hogy mi ömlik ki belőle? Látja, hogy puskapor. Szerencséje, hogy részeg volt, mert különben az egész házat minden bennlevőkkel együtt a legrövidebb úton expediálta volna a mennyországba. Ez nem inni való, gondolja magában s fölüti a másikat, abban is puskapor volt, a harmadikban is, már megesküdött, hogy ha a negyedikben is az lesz, beleüti a fáklyát, ebben tehát méz volt, s akárhányat fölütött azután, nem volt abban egyéb, mint méz. Végre mégis akadt egy akós átalagra, melynek lyukán beszagolva, igen erős borszesz illata ütötte meg orrát. Annál dühösebben fogta azt nyalábra s szájához emelve az egész hordót, nagyokat húzott a kemény lengyel pálinkából s addig el nem vette azt szájától, míg végkép lerészegedve, hordóstul hanyatt nem esett.

Ott a kiömlött mézben jól megforgatva magát, nagynehezen föltápászkodott s néhány lépést botorkázva, megint elesett a puskaporban s abban is összevissza henteregve, ily furcsán kandirozott külsővel ténfergett föl az udvarra, a hol még az volt hátra, hogy mézben és lőporban fürösztött alakjával beledűljön az udvart elárasztó pehelybe, s ott orrahegyétől csizmája hegyéig betollazva magát, ily rémséges alakkal mászszon föl négykézláb a dőzsölő atyafiak közé.

Az ember nem hasonlított ily formán semmi ismeretes állatjához az óvilágnak. A hol fehér nem volt, ottan fekete volt. Leginkább el lehetett volna őt fogadni jeges medvének szőr helyett pehelylyel bundázva, s ordítása különb volt a nilusi lóénál; úgy, hogy épen nem lehet beszámítani a székely atyafiaknak, hogy a mint e négylábon mászó alak megjelent előttük az ajtóban s ott elordította magát: azok halálra ijedten hagyák ott a bográcsot, melyet újra telefőztek gulyáshússal és ugráltak ki eszeveszetten az ablakon, kétségbeesetten ordítva: «a Bánfi ördöge!» – «Itt jön a Bánfi ördöge!»

A székely észrevéve ordítása sükerét, még egy borzasztóat bömbölt a futók után, s azzal elfoglalva a tele bográcsot, kiült vele a parquet közepére s mint egy parlagi manó, belenyúlt marokkal s evett és ordított.

… Ily jelenetek történtek azon teremben, hol néhány nap előtt Bánfiné szelid alakja tünedezett a jazminok és mimosák bokrai között, mint egy busongó tündérvilági árny, ki csak lelkével hall s szemeivel beszél.

Bánfi Dénes ezalatt a Koppándon vetett tőrből kiszabadulva, midőn az üldözés zaja elmaradt mögötte, tájékozni kezdé magát a csillagos éjszakában s erdőkön és tarlókon keresztül oly szerencsésen választá irányát, hogy mire kihajnalodott, Kolozsvár tornyait látta maga előtt.

Az üldöztetés félelmén átesve, a düh és boszú ereje maradt meg szivében. Első gondolatja az volt, hogy az éji roham egyedül magán ellenségei merénye, melyet azok a fejedelem tudta nélkül számítottak ki, jól tudva, hogy a végrehajtott tettre könnyebb megnyerni a jóváhagyást, mint a végrehajtandóra. De a merénylet nem sikerült s a megszabadult oroszlánnak ereje is, akarata is maradt elég, üldözőire visszafordulhatni s őket megtanítani a törvények tiszteletére.

A város alatti mezőn épen hadgyakorlatot tartottak Bánfi seregei a reggeli órákban, midőn vezérük hozzájok érkezett sápadt arczczal, föveg és felöltöny nélkül, fegyvertelenül. Hadnagyai ijedten futottak eléje kérdezősködve.

– Rabló támadás elől jövök, mondá Bánfi rekedt hangon, elfulladt kebellel; ellenségeim orozva reám ütöttek, magam megmenekvém, de feleségem ott maradt. Üldözőim szavában Kornis és Daczó hangjára ismerék.

– Valóban. E paripa nyeregtakaróján Daczó neve van kihímezve; monda az oda érkező Angyal Mihály.

Bánfi arcza egészen zavarodottnak látszék, mintha nem volna tisztában sem a multakkal, sem a jövőkkel.

– Én e dolgokat nem értem, monda hadnagyainak; ha e támadás fejedelmi parancsból történnék, elébb pert, idézést, vagy legalább itéletet kellene ismernem. Ha pedig magánboszú, akkor félkezemre kevés a két jámbor székely. Mindenesetre maradjanak kegyelmetek itt a város alatt indulásra készen, míg én kastélyomba sietek; néhány óra mulva megtudandom, merre kell fordulnunk?

Ezzel Bánfi belovagolt a városba, Angyal Mihálytól kisérve. A mint palotája szegletén befordult volna, azon teleknél kellett elvonulnia, melyen egykor Szentpáliné háza állott. Csak egy szegletkő állt még a lehordott házból, s a mint Bánfi véletlenül odatekinte, ez egyetlen kövön a ház egykori asszonyát látta ülni, ki ott várt kárörömtől sugárzó arczczal a főúrra s a mint az megdöbbenve félrekapta fejét, gúnyosan üdvözlé:

– Jó reggelt, méltóságos uram!

Bánfi büszkén vágtatott tova. Kastélya kapujában már bonczhidai kulcsárja várt reá, ki a székelyek erőszakossága után megszökött, s nem akarva zajt ütni a balhírrel, azt senkinek sem mondta el, s a megérkező főurnak is csak suttogva adá tudtára, hogy palotája szétdulatott, s benne a székelyek gazdálkodnak kedvük szerint.

Bánfi egy szót sem válaszolt rá. Fegyverzetét, csataménét parancsolá s nyugodtan készült.

– Méltóságos uram, jó volna sietni, sürgeté a kulcsár. A székelyek elfoglalták a szobákat.

– Jól van; monda Bánfi s összefont karokkal járt fel s alá a teremben.

– De nem jól van, méltóságos uram. Ott benn mindent összezúztak, a szőnyegeket széthasogaták, a drágaságokon megosztoztak, a pinczében a borokat kiereszték, a lovakat elrablák.

– Nem tesz semmit, viszonzá tompán a főúr. Mit érdekelték őt e pillanatban drágaságai, borai, paripái?

– Még többet is tettek, uram. Nőd hálószobájába berontottak s a méltóságos asszony arczképét eléktelenítve czéltáblának tevék ki, s hahotával rútíták össze.

– Mit! nőm arczképét? kiálta fel kardjához kapva Bánfi. Nőm képét, mondád? ismétlé újra, villogó szemekkel. Hah! ordíta s kardját kirántva hüvelyéből, arczát az égnek emelte, oly kifejezéssel, minőt nem látott azon soha senki. Az erővel lelánczolt boszús tigris képe volt ez, vérben forgó szemekkel, a homlokon végig dagadó erekkel, s vérszomjtól reszkető ajkakkal. Isten legyen nekik irgalmas, kegyelmes! hörgé rettenetes hangon s paripájára vetve magát, nyargalt ki a mezőn hagyott seregéhez.

– Barátaim! kiálta még alig érve a sorok elé. Egy rabló darázsraj bonczhidai kastélyomra ütött és azt felprédálta. Szobáimat összezúzták, ólaimat kiüríték, családom kincstárát kirablák. Ezzel én mind nem törődöm. Lakjanak jól az éhenholtak, legyen nekik, a mi még nem volt. Hadd lopjanak. Azért én még úr maradok, s e rablás után is ki tudom fizetni egyik zsebemből valamennyi koldus székely herczeget. De nőm arczképét elékteleníték! Az én nőmét! Ezért boszút állok rajtok, rettenetes boszút. Utánam! A bonczhidai kert fái úgy is régóta nem hoztak gyümölcsöt, most felgyümölcsözzük őket.

A csapatok általános harczordítása bizonyítá, hogy Bánfit kész követni a sereg. A hadnagyok rendbeszedék hadosztályaikat, s már a másik trombitaszó hangzott, midőn egy tizenkét főből álló lovas csapat látszott szemben közelgeni Bánfi seregéhez.

A középső lovagban a fejedelem hirnökét ismerék meg, egy széllesvállú óriási termetű férfit, ki merész rátartással lovagolt Bánfi és körüle álló tisztjei elé, s czímeres botját fölemelve, rájuk kiálta: «megálljatok!»

– Állunk! Látod ha szemed van; kiálta vissza Angyal Mihály.

– A fejedelem Apafi Mihály uram ő nagysága nevében fölhívlak tégedet Bánfi Dénes, hogy az ellened támadt országos vádak ellen magadat törvényes úton védelmezendő, az országtanács előtt Gyula-Fehérvárott a mai naptól számítandó három nap alatt megjelenj; mindaddig nőd kezesül marad tetteidért.

– Elmegyünk: szólt Angyal Mihály. Láthatja kegyelmed, hogy készülőben voltunk, csak azt nem tudtuk eddig, hogy hová?

– Csendesen, hadnagy uram! szólt közbe Bánfi. A fejedelem követéből nem kell csúfot űzni.

A hirnök ekkor a hadnagyokhoz fordult.

– Az idézés nem illeté kegyelmeteket. Hozzátok egészen ellenkező szóm van a fejedelem nevében.

– Azt pedig elhallgasd, vagy akkor nekem is lesz egy szóm hozzád, a mitől megsiketülsz, gúnyolódék a hadnagy, pisztolyát a hirnökre emelve.

– Tegye le a fegyvert kegyelmed, kiálta rá Bánfi. Hadd mondja el a fejedelem izenetét. Adjatok neki tért, hadd szólhasson szabadon.

A hirnök felemelkedék nyergében, s széttekintve a katonákon, messzedörgő szóval kiálta:

– A fejedelem megtiltja tinektek Bánfi Dénesnek többé engedelmeskednetek, a ki fegyverét mellette fölemeli, hazaáruló!

– Az vagy magad! ordítá Angyal Mihály s a következő pillanatban minden oldalról dühösen fordultak a fölbomlott tömegek a hirnök ellen, halált ordítva fejére. Száz kard villant meg egyszerre feje fölött.

– Megálljatok! kiálta Bánfi harsogó hangon, mialatt testével fedezte a hirnököt. Ez ember élte szent és sérthetlen! Maradjatok helyeiteken. Senki fegyverére ne tegye kezét. Én parancsolom tinektek! Én – vezértek!

– Éljen! Éljen! ordíták a dandárok s a parancsszóra helyeikre takarodának, s álltak, mint a fal.