Part 17

«Vitézlő feleim, mondá szokatlan csendes hangon. A szerencsétlenek iránti rokonszenv, s a régi ellenek iránti gyűlölet mind férfiakhoz illő szenvedély. De az országok életében a szenvedélyeknek nincsen játékuk. E helyen egyikünk sem rokon, sem barát, sem ellenség; egyedül hazafi, ki hidegen számít, mert a határozat egy ország sorsát fogja eldönteni, nem kérdezve azt, hogy hányan fognak sírni, hányan örülni felette?… Az a kérdés, hogy Erdély életét koczkára tegyük-e Magyarországért? hogy a mi vérünk föltámasztandja-e őt? – Ne hallgassunk szíveinkre, azok csak érezni tudnak, gondolkozzék a fő. – Most béke van Erdélyországban, a nép kezd boldog lenni, a városok kiépülnek, a gyászruhák lassankint eltünedeznek, s a vérmezők felett megérik a kalász. Most úr a magyar Erdélyországon belől, nem zsarol rajta adót semmi idegen, semmi ellenség, semmi pártfogó; nem szól tanácskozásainkba senki. A szomszéd hatalmak csak védelemmel tartoznak nekünk, a nélkül, hogy mi hódolattal tartoznánk nekik. Gondolkodjatok rajta, midőn mindezt koczkára tennétek. Ismét csatatérré alakulva akarjátok-e látni Erdélyt, hadsereggé jobbágyaitokat, s még kérdés: hogy győztes hadsereggé-e? És ha volna is elég haderőnk, ki lenne vezére? Bethlen és Bocskai szellemét egyikünk sem öröklé; sem én, sem Teleki Mihály uram. Kiben bizhatunk magunkon kivül? XIV. Lajos szeszélyében? Az ő politikáját egy pár szép szem is könnyen megváltoztathatja, s midőn legmélyebben benne leszünk a bajban, közbejöhet egy kis versaillesi intrigua s mi egyedül maradunk a csatatéren.»

Forval bosszúsan köhintett közbe.

«Szobieszky pedig, folytatá Bánfi, nem fog a mi szép szemeinkért minden ok nélkül bele kötni a császárba, mostani szövetségesébe, sem a zultán nem töri meg oly könnyen esküjét, mint Teleki Mihály uram gondolná. Mi marad számunkra hátra? A kóbor tatárokat behívni Magyarországba? Bizonyára megköszönné a szegény magyar nép ezt a segítséget. A vitéz Zrínyi Miklós, a ki minden magyarnak ideálja lehet, mondott erre egykor egy mesét, megérdemli, hogy a későkor számára följegyeztessék: – A székelyt vitte az ördög a hátán; szembejön rá a szomszédja s megszólítja: hova komé? – visznek a pokolba; felel amaz. Ejnye, az bizony gonosz állapot; szól erre a másik. – De még gonoszabb is lehetne, viszonzá a góbé; ha tudniillik ő ülne az én hátamra, s sarkantyút ütne fel és én vinném őtet. – Értsen belőle a ki akar. Én ugyan nem igen tudnék válogatni; melyiktől féljek jobban; az egyik ellenségeskedésétől, vagy a másik barátságától? S mi fog következni e harczból? Ha győzünk a török által, lesz Erdély török basaság, ha legyőzetünk, leszünk osztrák provincia, míg most szabad ország vagyunk Isten kegyelméből. – – Magyarország sorsa azonban minden esetre javításra vár, s ezt én épen úgy szívemen viselem, mint azok, kik karddal hiszik meggyógyíthatni a beteget. Ez úton nem boldogulunk. Mennyi vér kifolyt már, és semmi eredmény! Próbáljunk más útat; hát nem volna a magyarnak annyi szellemi ereje, hogy ha valakit fegyverével le nem győzhetett, lelke hatalmával győzze le? Hódítsátok meg meghódítóitokat! Ti, kik ész, tetterő, vagyon és férfiúi szépség dolgában a birodalom elsői vagytok, mért nem foglaljátok el azon legmagasabb helyeket, melyek benneteket megilletnek? Ha ti ott ülnétek, a hol Pázmán és Eszterházy ülnek, nem maradna üres szék Lobkovicz számára, melyre ő leüljön. Ha ti a helyett, hogy itt-amott apró eredménytelen csatákat vívtok, észszel és befolyással harczolnátok, boldoggá tehetnétek az országot, s vérébe sem kerülne. Rajtatok áll előidézni nagy Lajos korát, midőn az idegen fejedelem beleszeretett választott népébe, s magyarrá tudott válni s ő a nemzet által lett nagy és hatalmas. Ha ti előttetek a nemzet boldogsága az első, cseréljétek meg a szerepeket. Erdély rendei magukra vállalják kieszközleni a békét a császár és a nemzet között, visszaszerezni vagyonaitokat, rangjaitokat s én leszek az első, a ki erre segédkezet nyujtand – és bizonyára Teleki Mihály uram lesz a második. Ha azonban ez ajánlatunkat el nem fogadjátok, ám lássátok, mit cselekesztek? A mi azon jóslatot illeti, hogy ma nektek, holnap nekünk: hogy a ki Erdély határain hódító karddal belép, legyen az akárki, itt megfelelő erőre fog találni; de azt is fogadom, hogy e haderő senki kérelmére idegen ország határain botor merészséggel át nem lépend soha.»

– Tehát kegyelmednek Magyarország idegen föld, ugy-e? Kiálta föl egy gúnyos hang a tömeg közől.

Bánfi e közbeszólásra elveszté mérsékletét. Dühösen fordult azon szeglet felé, melyből a kérdés jött s ott az összecsoportosult magyarországiak hidegen megvető tekinteteivel találkozva, elfeledkezék magáról, a világ elfordult vele s kalpagját lecsapva, fölkiálta:

– Ti mondtátok! Igenis! Idegen ország voltatok ránk nézve mindenha: még több: mostoha gyermekek! Ti vétkeztetek mindig és mi szenvedtünk miatta! Mi harczoltunk és küzdelmeink gyümölcsét ti vesztegettétek el! A ti viszálkodástok háromszor döntötte sirba a hazát, Erdély háromszor támasztotta azt föl újra. Mi adtuk nektek a hősöket, ti adtátok nekünk az árulókat!…

Ez utóbbi szavait már ordítva kelle elkiáltania Bánfinak, hogy a nőttön növő zajból kihallassék.

Nemsokára általános lett a fölkiáltás. A magyar urak fölugráltak székeikről, dühösen kiáltozva Bánfi ellen; s a komolyabb békepártiak aggódva csóválták fejeiket, Bánfinak e meggondolatlan kifejezése által a szenvedélyek terére löketni látva az ügyet.

Béldi fölállt, s többen, kik szerették volna helyreállítva látni a csendet, kiáltoztak: halljuk Béldit!

Ekkor egy fiatal ember rontott át a korlátokon s merész, neki hevült arczczal Bánfival szemben megállt, kezével Teleki székére támaszkodva. Ez volt Tököli Imre.

– Szót kérek én is! kiálta minden zajt túlcsengő hangon. Jog és törvény szerint nekem is van szavam e sorompókon belől; ha ti Magyarországban megtagadjátok édes anyátokat, s korlátokat húztok Erdély s ő közötte, felelek szavaitokra én! ép oly birtokos nemes Erdélyben, mint te büszke kis Isten itt, kinek apja szintén egyike volt azon hősöknek, kiknek nevében szidalmaztad az anyanemzetet!…

Béldi oda akart menni Tökölihez, hogy lebeszélje a szólásról, azonban ekkor valaki hátulról megfogá kezét s ő hátratekintve, megdöbbenéssel vevé észre vejét, Wesselényi Pált, ki egy szóra a mellékterembe hívta félre.

Béldi az előcsarnokba kilépett, mialatt Tököli rettentő szavai behangzák a teremet, túlharsogva a szűnni nem akaró zajt.

Az előcsarnokban lefátyolozott hölgy várt Béldire, ki midőn leleplezte arczát, Béldi alig ismerte meg benne leányát, Zsófiát, Wesselényi Pál feleségét, annyira megváltozott, bú és eltörődés miatt. Szép szemei ki voltak sírva.

– Földönfutók vagyunk, zokogá Zsófia, atyja keblére borulva. Magyarországi jószágainkat elvevék, férjemet kiűzék várából s halálra keresik.

Béldi elkomorodott. Lelkének rosszul esett e nem várt balhír. Benn Tököli lázító hangja dörgött s Béldi már nem sietett vissza azt elnyomni.

– Maradjatok nálam, szólt elbúsult arczczal. Itt békében ellehettek, míg az ország sorsa megváltozik.

– Már késő; monda Wesselényi. Én Boham gróf, frank generalis zászlójához szegődtem közvitéznek.

– Te? Közvitéz! Wesselényi nádor ivadéka! s leányom hová leend?

– Ő nálad marad és özvegy lesz mindaddig, míg Magyarország vissza nem lesz víva!

Ezt mondva, Zsófiát Béldi keblére fekteté az ifju férj, megcsókolá homlokát s könytől száraz szemmel eltávozott.

Belül ordított a nép. Béldi zokogni látta leányát s valami keserűt érze keblén keresztülhevülni; hasonlatost a keletkező boszúhoz. Szinte jól kezdett neki esni, hogy ott benn harczot ordítanak s azon fokon állott, hogy kardját kirántva, ő – a békepárt főnöke – az országgyűlésbe rohanjon és fölordítson: Harcz! harcz! és visszatorlás!

E pillanatban egy öreg, halálsápadt embert vezettek be az előcsarnok ajtaján az apródok; ki Béldit megismerve, oda futott hozzá s reszketeg hangon megszólítá:

– Uram! te vagy a székely nemzetnek generalisa, Uzoni Béldi Pál?

– Igen. Mit akarsz tőlem?

– Én vagyok, hebegé el-elhaló szóval a beteg agg, Benfalva utolsó lakója. A többit mind kiölte a harcz, az éhség, a döghalál. – Én maradtam utoljára. – Utánam üres maradt a hely. – Érzem én is, hogy megoszlattatásom közelget. – Elhoztam, hogy kezedbe adjam helységünk pecsétnyomóját – és harangját; – add át az országnak; – tétesse archivumába; – s irassa alájuk: «ez volt Benfalva harangja és pecsétje, mely faluból az utolsó lakó is kihalt».

Béldi csüggedten ejté le kardmarkolatáról kezét. Azután lefejté nyakáról leánya karjait és monda neki:

– Eredj anyádhoz Bodolára s tanuld sorsodat nemes lélekkel eltűrni.

Azzal elvéve a haldokló öreg kezéből a pecsétnyomót, visszasietett a terembe, a hol Tököli épen akkor végzé el beszédét, irtóztató hatást gerjesztve mindenütt. A franczia követek kezeit szorongaták.

Ekkor a tábla végén megállt Béldi s a kezébe adott pecsétnyomót letevé az asztalra.

Őt mindenki becsülé s látva, hogy szólni akar, elhallgatának.

– Ime, szólt fölindult hangon. Egy kipusztult falu – utolsó haldokló lakója által – itt küldi az országnak hivatalos pecsétjét… Ily falu van Erdélyben elég, s időjártával lehet több is. Éhség és háború elpusztíták országunk legszebb részeit… Urak, e pecsétnyomót ne feledjétek ki trophæumaitok jelképei közől.

E szavait csaknem suttogóan ejté ki Béldi, s mégis meghallák azt a terem minden szögleteiben, oly nagy vala a csend. Az emberek arczain borzadás futott végig.

– Künn az ajtó előtt valakit sírni hallok… Folytatá Béldi reszkető ajkakkal. Az édes leányom ott, Wesselényi Pálné, kit hazájából elűztek, s ki zokogva veté magát lábaimhoz, hogy sorsáért engedjem föléledni a visszatorlást… És én azt mondom tinektek: sírjon leányom! pusztuljon el ő, pusztuljak el én, ha kell családommal együtt! de Erdélyt ne érje az átok; Erdélyben kívülem senki szeme se legyen nedves az én bánatom miatt. Én, ha mindenki beleegyezett is, ellene mondok a harcznak… Urak, – e pecsétnyomót, – s majd a többit is, – el ne feledjétek diadalaitok jelei közé tenni.

Ezt mondva, Béldi leült; s már rég elhangzának szavai, a teremben mégis halotti csend uralkodott.

Teleki ez elhallgatást Béldi iránt támadt ellenszenvnek tulajdonítva, nagy bíztában fölállott, s a rendeket szavazásra szólítá. Ezúttal azonban roszul tapinta a közérzület üterére, mert a rendek legnagyobb része, az utóbbi jelenettől áthatva, a békére szavazott. Ily nagy vala Béldi és Bánfi befolyása az országra még ekkor.

Teleki zavarodottan tekinte leendő vejére. Az keserű hangon dörmögé, öklét összeszorítva, könyező szemekkel:

«Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az oszló sokaság között Forval és Bethlen Miklós ismét találkoztak egymással.

– Tehát vége azon reménynek, hogy Erdély fegyvert fogjon, szólt lehangoltan a franczia.

– Sőt most kezdődik a remény, viszonza ez, barátja vállára ütve. Láttad ezt a fiút beszélni?

– Szépen beszélt.

– Nem az, hogy szépen beszélt, hanem ez lesz azon ember, a kit ti kerestek.

– Magyar fejedelem?!

– Vagy földönfutó; a hogy a sors hozza.

XVI. A LIGA.

Régi jó szokás szerint minden ünnepélyt lakomával kell befejezni; a zajongó országgyűlést még zajongóbb vendégség követte, melyben szintén Apafi Mihály uram elnökölt s e helyen méltán, miután a krónika szerint egy ülőhelyen kevés volt neki elfogyasztani egy veder bort.

A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szívünkre, de hol csupa férfiak ülnek együtt, ott fejünk forog veszélyben.

Ebéd után, erdélyi szokásként, állva folytaták az ivást, a beszéd így könnyebben foly, s a fejedelem sorba járt az urakat unszolni, saját kezével nyújtva neki a tele serleget s nem szünve a kinálgatással: «igyék kegyelmetek: az én egészségemért, az ország javáért, s Isten tudja mi mindenért?»

Az urak jó kedvben voltak, jó kedvükből össze-összekaptak, megint kibékültek; csak egy ember volt józan, ki soha sem szokott inni, Teleki Mihály.

Őrizkedjetek attól, a ki józan ott, a hol mindenki mámoros.

Teleki ott járt a versengő és mulatozó urak között s régóta kerülgette Bánfit.

A mint meglátta őt a főúr maga körül sompolyogni, kötekedve fordult feléje.

– Be szomorú kegyelmed, szólt bántó kaczagással, mint a kinek porba esett a palatinussága.

Telekinek csak ez kellett; mosolygással, melyből halálos tőr nyilalt elő, viszonza:

– Az nem méltóságod érdeme. Ha Béldi Pál nincs, kegyelmed separatum votummal marad. Hanem hiába, oly tekintélyes ember előtt, mint Béldi Pál, meg kell hajtanunk fejünket. Az ő szavai ámenek az országban.

Teleki mély áhitatot színlelve hajtá meg fejét, mérges tőrt döfve a büszke főúr szívébe; kit semmi sem sérthete meg úgy, mintha valakit magasabbnak hittek, mint ő, és épen azt, a ki azt megérdemelte.

Innen Béldihez fordult Teleki, s azt egy ablakmélyedésbe vonva, nagy szeliden beszélgetésre hívá föl.

– Én kegyelmedet mindekkorig igen nemeslelkű férfinak tartottam. E mai naptól fogva kétszerte nemesebbnek tanultam ismerni; bárha saját káromon. Az országgyűlés csak azt tudja, hogy kegyelmed leánya iránti szerelmét tagadja meg, midőn a békére szavazott. Én azt is tudom, hogy kegyelmed megtagadta ugyanakkor Bánfi elleni gyűlöletét.

– Én? Nem gyűlöltem én Bánfit soha.

– Tudom miért titkolja kegyelmed e gyűlöletet, mert azt hiszi, hogy okai nincsenek tudva mások előtt… Oh barátom, mi, kik férjek vagyunk, jól tudjuk, hogy egy kardcsapást meg lehet bocsátani, de egy csókot soha!

Béldi összerezzent s nem tudott mit válaszolni ez embernek, ki a féltés legfájóbb tövisének hegyét törve benn szivében, őt mosolygó arczczal hagyá magára.

E perczben büszke arczczal jelent meg Béldi háta mögött Bánfi, kiben forrott a vágy Béldivel éreztethetni büszkeségét s kereste az alkalmat, mint köthessen bele?

Béldi nem vette őt észre, s a mint a fejedelem épen odavetődék egy pompás turquoissal kirakott serleget tartva kezében s familiaris barátsággal kínálva: Igyék kegyelmed, Béldi azt hivé, hogy a kinálás egyedül őt illeti s nem is sejtve, hogy valaki más is nyúl a serleg után, elvevé azt a fejedelem kezéből s ráköszöntve fölhajtá, a midőn épen Bánfi is kinyújtá az után kezét.

Bánfi biborvörös lett mérgében s dölyfösen fordulva Béldinek, sértő hangon reá rivallt:

– Hátrább az agarakkal székely! Megbecsülhetnél engemet, a ki az ország generálisa vagyok, s ne vennéd el az orrom elől a serleget. Elhitesd magaddal, hogyha így haladsz a dölyfben, keresztül esünk egymáson.

Béldi más kedélyállapotban szokott szelíd modorával kimentette volna tévedését; de most neki is kedve támadt szembeállni. Nyugodt arczczal végig nézett Bánfin s csendes haraggal viszonza:

– Elhigyjed Dénes: nehéz székely vagyok; ha fölül találok rád esni, úgy megnyomhatlak, hogy nem emeled föl többet a fejedet.

– Eh! Mit bolondoskodtok! Kiálta a fejedelem közbelépve. Csodálkozom kegyelmeteken. Igyatok most. Inter pocula non sunt seria tractanda. (Poharak közt nem kell komoly dolgokat vitatni.)

Ezzel összeerőlteté Apafi a két főurat s kezet fogatott velük egymással s azután megnyugodva odább ment, azt gondolva, hogy csak ittas koczódás volt az egész.

Teleki azonban észrevevé, hogy e jelenet után mindkét főúr elhagyá a termet, s nemsokára megtudá, hogy Fehérvárról is rögtön eltávoztak, sikerülni hagyva a miniszter további terveit.

Teleki és párthívei egyedül maradtak a mámoros fejedelemmel.

– Igyatok urak! Legyetek vígan! Kiálta Apafi. S ne szökdössetek el egyenkint. Ki ment el innen ismét?

– Béldi! kiálták többen.

– Na jól van. Szegény régen nem látta már a feleségét, hadd menjen, hát még ki?

– Bánfi.

– Üm. Az is? Hát az miért?

– Haza ment uralkodni; szólt gúnyosan Székely László, Telekinek egyik teremtménye.

– Nem nyughatik oly helyen, a hol magánál nagyobb embert érez; toldá utána Naláczi.

– Bizony pedig őkeme kedveért nem teszem le a fejedelemsüveget.

– Nem is szükséges az neki, szólt közbe Teleki, az athname nélkül is tud ő uralkodni Erdélyországon. A mit ő parancsol, azt tenni kell az országnak, a mit az ország parancsol neki, azt ő megvetéssel utasíthatja vissza.

– Szeretném azt látni! dörmögé Apafi haragosan.

– Pedig úgy van. Mi harczot akarunk. Ő nem akarja, s nekünk hajolnunk kell. Mi békét akarunk, ő fölkerekedik s maga kezére háborút visel szövetségeseinkkel. Mienk a trón, övé az ország.

– Azt ne mondja kegyelmed, Teleki Mihály uram.

– Tehát szóljon helyettem Naláczi: mit izent a Zólyomi ügyében?

– Azt izeni, szólt Naláczi nagy készen, hogy ha az ország a gyalui jószágot visszakéri tőle Zólyomi számára, adja neki cserébe e helyett a szamosújvárit.

– Mit? Kiálta fel a fejedelem. Azt, mely az én élelmemre van rendelve az országtól? az én fejedelmi birtokomat? Ez ember megőrült!

– Ezt mondta és nem adja különben, ha mindjárt ma behozza is Zólyomit a török.

– No majd elvégzem én vele. Ne beszéljünk erről többet, urak.

– Ami a fejedelem sérelme, szólt közbe Teleki, azt elhalaszthatja nagyságod, a mikorra tetszik; de nem lehet ujjainkon keresztülnéznünk azt, a mit a néppel, a nemességgel cselekszik. Ime legközelebb nemes Szentpálinén minő hatalmaskodást követett el; – a szegény özvegynek ősi háza szúrta a szemét a nagy úrnak, hogy palotája elől elfogta a kilátást s kapta magát: kibecsülteté belőle a szegény asszonyt. Az országtanács oltalomlevelet írt számára, s a főkapitány úr széttépte az oltalomlevelet s a szegény özvegynek egyetlen birtokát, ősi nyugalmas lakhelyét erőhatalommal szélylyel szóratta, s azt mondá, hogy építse fel az ország, ha neki tetszik. – Uram, az ilyen tettért rendes időkben a fejét szokta veszteni az ember!

Apafi hallgatott. Szemei körül véres karika kezdett gyűlni.

– De ez még mind semmi, folytatá Teleki. Egyesek sérelme elenyészik ott, hol az ország sorsa forog kérdésben. E nagy úr oly szépen tud beszélni a békesség áldásairól, s íme, nézzük, mint munkálódik ő ennek fentartásán? kiveszi a mi kezünkből a kardot, befogja szánkat, hogy ne is szólhassunk, midőn a rácz fölégeti Kecskemétet, leöldösi lakosait, midőn templomainkat jezsuiták foglalják el – s ő maga hadat gyűjt, s a törököt ingerli harczra az ország ellen s mi nem győzzük fizetni az ajándékot az ő versengései miatt. Most egyszerre három levél érkezett hozzánk, egyik a váradi basától, másik a budai fővezértől, harmadik a szultántól, melyben mind vagy elégtételt követelnek Bánfi Dénesen a váradi basa megveretéseért, vagy háromszáz erszény pénzt. Ime arról szó sem lehetvén, hogy Bánfitól elégtételt adjunk, gondolkozhatik nagyságod, hogy honnan teremtsen elő ennyi pénzt?

– Sehonnan! Kiálta fel Apafi dühösen, az asztalhoz vágva poharát. Megmutatom, hogy elégtételt fogok adni akárki felett; habár két akkora legyen is, mint Bánfi Dénes uram!

– Akkor szeretném, ha megismertetne nagyságod ez elégtételadás módjával, mert azt tudjuk, hogy Bánfi, ha hivatni fog, meg nem jelenend; ha erővel akarunk rámenni, megmutatja, hogy erősebb, mint maga az ország: felülteti a vármegyéket, a végvárak hadait s akkor úgy járhatunk, mint Csáky László uram, hogy ő fogja el a végrehajtó birákat, s csúffá tesz bennünket.

– Azért első tanácsosunk kegyelmed, szólt Apafi felboszantva, hogy az ily esetekben tudjon tanácsot adni.

– Én csak egy orvosságot tudok, mely az országot e bajból kigyógyítja.

– Præscribálja kegyelmed. Mi az?

– A jus ligatum.

Apafi ittassága daczára is visszarettent az eszmétől, s hátravetve magát karszékében, merően tekinte Teleki Mihályra.

– Nem szégyeli magát kegyelmed; szólt dörmögve, a hogy mámoros emberek szoktak dörmögni meg-megszakgatva; szabad nemes ember ellen alattomos összeesküvést indítványozni? Titokban kötni ellene, az ország minden alaptörvényei ellen?

– A szégyen nem engem illet, válaszolt Teleki állhatatosan. A szégyen ott van, hogy az ország nem bir elég hatalommal egy lázadót kérdőre vonni; hogy van ember a hazában, a ki nyiltan daczolhat törvényekkel s kinevetheti a fejedelem határozatait. Ha ily esetben nincs egyéb eszköz a jus ligatumnál, az nem nekem szégyen, hanem a fejedelemnek.

Apafi haragosan kelt föl s végig járt a teremben. Az urak mélyen hallgattak.

Végre megállt Teleki mellett, annak széktámlájára könyökölve kérdé:

– Miként hiszi kegyelmed e ligát létrehozhatónak?

Naláczi és Székely egymás szemébe mosolyogtak. A fejedelem fogva volt ez eszme által. Teleki inte Székelynek, hogy íróeszközöket és pergament hozzon s azokat maga elé téve felelt:

– Rögtön felteszszük a vádpontokat, melyek Bánfi ellen szólnak, s ezeket nagyságod aláírva, titokban az ország urait megnyerjük, hogy Bánfinak törvénytétel előtti elfogatásában megegyezzenek s a ligát aláírják.

Az urak közől többen e szóra fogaikat színi s húzódni kezdtek.

Teleki észrevevé e mozdulatot s czélozva monda:

– Itt úgy veszem észre, nem bízik senki magához, hogy első legyen, a ki nevét a kötés alá írja. Nekem azonban megvan arra az emberem, a ki mind tekintélyre, mind hatalomra egyedül képes Bánfi ellen magát fölemelni, s a ki ha aláírta magát, a rendek mind követni fogják.

– S ki legyen az? Kérdé Apafi.

– Ez ember Béldi Pál.

A fejedelem tagadólag inte.

– Ez nem fogja tenni. Mert az sokkal becsületesebb ember arra.

Telekit egészen kihozta sodrából e bormondotta szó.

– Hát becstelenségen törjük-e mi a fejünket? kérdé hevesen Apafitól.

– Úgy értettem, hogy ő nem szereti az ujjhúzást senkivel, ő békességes férfiú.

– De én ismerem az ő fájós oldalát, a melyhez ha kis újjal nyúlnak is, ököllel fog felelni, s a bárányból oroszlán lesz. Én rá fogom őt venni, hogy…

E pillanatban megnyílt az ajtó, s mindenki álmélatára a fejedelemasszony lépett a terembe.

Ezúttal nem volt megjelenése a véletlen játéka; arcza fölindulásán látható volt, hogy jól tudja, mi folyik itt a teremben. Az urak megzavarodtak, még Apafi is mámoros ingerültsége daczára annyira megdöbbent neje halavány arczától, hogy hebegve súgá Telekinek:

– Tegye el kegyelmed azt az írást.

Csupán Teleki maradt magánál, s a helyett, hogy az írást eltenné, még jobban kiterjeszté.

– Mit csinálnak kegyelmetek? kérdé Apafiné sápadtan, kitörésre hevülő kebellel.

– Tanácskozunk, felelt Teleki szigorúan.

– Tanácskoznak? kérdé Anna, mindig közelebb lépve az asztalhoz.

– És egyszersmind kérdjük kegyelmedtől, ki adott kegyelmednek jogot bennünket háborgatni, midőn az ország legfontosabb ügyei fölött határozunk? folytatá Teleki keményen.

– Kegyelmetek az ország legfontosabb ügyei fölött határoznak, ismétlé Apafiné lassú hangon, éles szemekkel tekintve Teleki szemeibe; s azzal egyszerre kitörő, csattogó hangon kiálta föl: és poharak között! Kegyelmetek tanácsot tartanak az ország fölött, midőn az ország feje mámoros, hogy azután a jobbkezét összeveszíthessék a balkezével.

Teleki fölugrott székéről, s a fejedelemhez fordult:

– Nagyságos uram, kegyeskedjék bennünket elbocsátani; a mint látjuk, ez már családi jelenet kezd lenni.

– Anna! kiálta föl Apafi, szégyentül és bortul hevesen, rögtön elhagyd e termet, mi parancsoljuk, s mától számítandó egy hétig előttünk meg ne jelenj.