Part 16

A mint azonban egy falun keresztülmentek, egyike Csáky kisérőinek, egy fiatal nemes legény, kit társai Szánthónak neveztek, hirtelen félreugratott a tömeg közől s mielőtt utána rugaszkodhattak volna, elnyargalt.

– Vigye ördög, mondá Bánfi. Nála nélkül is vígan fogunk lenni, ugy-e Csáky László uram?

Csáky lassankint visszanyerte mérsékletét s megszünt dühösködni. Mire Bonczhidára értek, egészen mosolygó képet mutatott, átlátva, hogy nők előtt illetlen és nevetséges is volna dühös arczot csinálnia. Ott tehát minden harag nélkül engedé magát Bánfinénak és Apafinénak mint az uton fölszedett vendéget bemutatni.

Bánfi még azzal is tetézte a csúfságot, hogy az asztalnál legfölül ülteté Csákyt Apafiné mellé s magával szemközt, s folyvást a legnagyobb tisztelgésnek tevé ki őt, melyen keresztül érzett a vérig sértő gúny, s Csákynak nem lehetett azt mutatni, hogy érzi!

Mentől jobban derültek az ebéd vége felé a kedélyek, Csáky annál dühösebb lett: parázson ülni s hozzá mosolyognia kellett. Végre még azt a kínt találta ki számára Bánfi, hogy poharát ráköszöntve, egészségeért ivott. Csákynak poharat kellett vele koczintania, ki kellett azt innia az utolsó cseppig, a körömpróbáig, s látnia kellett hozzá Bánfi nevetését. Minden cseppje a megivott bornak méreggé vált e gúnyos nevetéstől.

S az egész bosszantási tortura oly finoman volt rejtélyezve, hogy a két nő semmit sem vett belőle észre.

Midőn már legvigabban voltak a kedélyek, egyszerre megnyilik a közép szárnyas ajtó, s belép rajta minden jelentés nélkül – Apafi Mihály fejedelem, kinek az elfutott Szánthó hirül vitte Csáky elfogatását.

A két hölgy öröm és meglepetés kiáltásával futott a nem várt vendég elé, az urak azonban rögtön észrevették a fejedelem arczán a fenyegető zivatart s elkomorultak.

Bánfi tudta egyedül szokott nagyúri büszke jó kedvét megtartani, mely még haragját is kaczajjal szokta kifejezni. Hirtelen fölugrott székéről s örvendő arczczal járult a fejedelem elé.

– Istenemre, nagyságod épen akkor nyit be hozzám, midőn egészségeért poharat üríténk, ez már aztán véletlen, de jókori megjelenés.

Apafi néma fejbillentéssel fogadá az üdvözletet s a nőket helyeikre vezetve, ő maga Bánfi Dénes helyét foglalá el. A vendégek közől többen rögtön siettek kínálni Bánfit üléseikkel, de a fejedelem inte neki:

– Csak maradjon kegyelmed állva, úgyis egy kis barátságos törvényszéket kivánunk kegyelmed fölött tartani.

– Ha mi leszünk a birák, nagyságos uram, szólt közbe tisztelendő tudós Csehfalusi Gábor uram, poharára téve tenyerét, mi már eléggé informálva vagyunk.

– Majd csak magam leszek a biró, monda Apafi, ámbátor nem tudom, hogy Bonczhidán én vagyok-e az úr, vagy Bánfi Dénes uram?

– Mindkettőnk fölött úr az ország törvénye, nagyságos uram, viszonzá Bánfi.

– Ez jól van megfelelve. Ez által kegyelmed figyelmeztetni akar bennünket, hogy magyar nemes nem enged maga fölött saját házánál törvényt tartani. Hanem hisz ez csak egy farsangi tréfa. Kegyelmed kezdte és nevezte annak, mi folytatjuk.

A jelenlevők arczain feszült várakozás látszott, nem tudva, ha tréfa lesz-e ebből, vagy komoly ügy?

– Kegyelmed, szólt Apafi, a mi kiküldöttünket, Csáky László uramat, erővel elfogá, s elhozá magához.

– Ah, kiálta föl Bánfi csodálkozást szinlelve. Tehát miért nem mondta nekem ezt a gróf, hogy nagyságod küldé őt jószágaimra vadászni? Aztán nagyságod is, ha megkívánja a jószágaimon levő vadakat, miért nem izent inkább nekem? Tudnék én sokkal különb bakokat lövetni nagyságodnak, mint Csáky László uram.

– Itt nem bakokról van szó, báró úr. Kegyelmed jól érti a dolgot, ne mondassa el itt velem asszonyok előtt.

Bánfiné föl akart kelni e szóra, Apafiné visszatartá: «itt kell maradnod», sugá fülébe.

– Én eddig egy szót sem értek a dologból, szólt Bánfi neheztelő hangon.

– Nem? Tehát majd egy pár körülményt eszébe juttatok kegyelmednek. – A kegyelmed erdejében egy párduczot láttak a parasztok.

– Meglehet, szólt Bánfi nevetve (mert magyar nemes megengedheti magának, hogy vendégével tréfáljon, de hogy hozzá durva legyen, soha, bár mennyire bosszantatik is általa); meglehet, tán még az Árpáddal kijöttek ivadéka lehet, azokat párduczos ősöknek nevezik.

– Nem tréfa ez, uram. Azon fenevad egy oláhot az erdőben mások szemeláttára összetépett; mire nézve én kiküldém Csáky László uramat, hogy azon állatot fölkeresse s megölje s Csáky azon állatot csakugyan meglátta és üldözőbe vevé, midőn kegyelmed útját állta az erdőben.

– Csáky László uram bizonyosan saját kaczagányát nézte párducznak.

– Ne kötekedjék kegyelmed. Azon állat barlangjában föl van fedezve! Ért-e már kegyelmed bennünket?

– Értem, nagyságos uram. Azért kár volt Csáky uramnak annyit fáradnia. – Tehát ő fölfedezte ezen sziklatanyát, melyet én ott egy meleg fürdő kedveért vésettem? – Ezért nem fogják őt Columbus Kristófnak nevezni.

– Még mindig gúnyolódunk? még mindig nem alázza meg kegyelmed büszke homlokát. S hátha én azon titkot is tudnám, melyért kegyelmed azon barlangot oly nagy titokban vésette?

Bánfi színét kezdé változtatni; alámélyedt hangon felelt, mint kinek erejére válik, nem mondani igazat.

– Egyszerű oka van annak, uram. Én fedezém föl Borvölgyét is, s alig futamodott hire e forrásnak, a publikum elfoglalta azt tőlem. Emitt a Gregyina Drakuluj alatt ismét egy érczfürdőt fedeztem föl, s nehogy az közhasználatra jusson, titokban a sziklában egy kis kéjházat vésettem egyedül nőm számára.

Ez utóbbi szavakkal figyelmeztetni akará Bánfi a fejedelmet, hogy nejét kímélje; de épen ellenkező hatást ért vele.

– Ah, ez alávaló hypocrisis, uram! kiálta föl Apafi, öklével az asztalra csapva. Kegyelmed nejével akar takarózni, pedig kegyelmed ott török leányt tartogat, kiért a zultán hadat készül izenni az országnak!

Bánfiné fölsikoltott, testvére fülébe súgá: «légy erős, most légy magadnál».

Bánfi dühösen harapott ajkaiba, de egyszerre urává téve magát indulatainak, nyugodtan viszonzá:

– Az nem igaz, uram. Azt tagadom.

– Mit! nem igaz? vannak, a kik látták.

– Kicsoda látta?

– Látta Kelemen, a czirkáló.

– Kelemen, a poéta? Ah a poétáknak mesterségük a hazudás.

– Jól van, báró uram. Minthogy kegyelmed mindent tagad, én mindenről meg fogok győződni. Magam fogok a kérdéses helyre menni, s ha valónak találom, mivel kegyelmed vádolva van, tudja meg kegyelmed, hogy e tetteért háromszoros jelt fog kapni, egyet a töröknő-rablásért, másikat a fejedelem küldöttein elkövetett erőszakosságért, harmadikat a házasságtörésért, s abból pedig egy is elég arra, hogy kegyelmed megszünjék az lenni, a minek képzeli magát. Csáky László uram! vezessen bennünket a mondott helyre: Bánfi Dénes uram itt marad.

Bánfi szinét változtatva állt ott, mintha lábai a földbe gyökereztek volna.

Ezalatt Bánfiné fölkelt székéről, s erőszakosan összeszedve erejét, a fejedelem elé lépett és szólt:

– Uram! – Bocsánat férjemnek. – Ő semmit sem tud, a vétek az enyim; – azon nő, kit önök keresnek, üldöztetve hozzám folyamodott, – s én rejtém el őt azon menedékbe – férjem tudta nélkül.

Minden szó, melyet kimondott, emberfölötti erőbe látszott kerülni a gyenge, halvány nőnek. Apafiné diadalmas arczczal tekinte testvérére, megszorítva kezét.

– Jól van, nemesen van. Erős valál.

Apafi észrevevé a nagylelkű ármányt, s hogy általa menekülni ne engedje Bánfit, haragosan fordult hozzá:

– S kegyelmed megenged feleségének ily merényleteket, melyek veszélybe dönthetik családját, veszélybe az országot? Ezért meg kell őt fenyítenie; én kívánom, hogy elégtételül dorgálja őt meg itt vendégei előtt.

Bánfiné lemondásteljesen rogyott térdére a vendégek előtt, lehajtva fejét, mint egy bünhödő, ki büntetésre vár…

– Az nekem nem szokásom; hörgé rekedten Bánfi.

– Akkor meg fogom büntetni én! kiálta föl Apafi, s a nő felé lépett. E tény megérdemli, hogy elkövetője fogságra tétessék.

– Azt pedig nem fogom engedni, uram! dörgé Bánfi, fogai közől. Már akkor fehér volt mint a fal; minden tűz, minden vér szemeiben látszott égni. Minden izma reszketett düh és szégyen miatt.

– Uraim! kiálta fel ekkor egy csengő hang, oly jól eső e durva férfi-vita közepett s Apafiné lépett a nő és férfiak közé. Nemes emberek tisztelni szokták a nemes hölgyeket!

– Kegyelmed ismét itt van megvédeni azokat, a kiket én megtámadok? mondá a fejedelem ingerülten.

– Ismét itt vagyok kegyelmedet megőrizni egy igazságtalan tettől; s nekem jogom van testvéremet védni mindig, és kötelességem védni akkor, midőn mindenki elhagyá.

E szavakkal felkarolá Apafiné Margitot, ki, a mint az erősebb lény karjai közt érzé magát, egyszerre elhagyatott erőszakkal gyűjtött lelki és testi erejétől, s ájultan rogyott testvére ölébe.

Bánfi segélyére akart futni nejének. Apafiné visszatartá.

– Távozzék kegyelmed. Majd gondját viselem én.

– Tehát kegyelmed itt szándékozik maradni? kérdé a fejedelem nejétől, harag és szánalom közt ingadozó hangon.

– Testvéremnek szüksége van reám, – kegyelmednek úgy látom, hogy nincsen.

Apafi, mióta nejét szólani hallá, jóval aláhangolódott, s attól tartva, hogy tökéletesen meg talál általa győzetni, sietett féldiadalával elhagyni a csatatért.

A kimenetellel nagyon elégületlennek kellett lennie. Érzé, hogy Bánfit keserves oldalról sebesíté meg, de azt is, hogy nem halálosan; meg volt gyalázva a főúr, de megalázva nem. Annál rosszabb reá nézve.

A mi hajolni nem akar, annak törnie kell.

XV. A GYULAFEHÉRVÁRI ORSZÁGGYŰLÉS.

Némely városnak, sőt némely háznak fátuma: a halál után újra fölébredni.

Egy nép kipusztul belőlök, a falak szétdüledeznek, a város neve feledékenységbe megy, s ismét jön egy másik nép, s a romok tetejére épít s új nevet ád a helynek, s míg az elhányt ó kövek gyászolni látszanak a multat, az új palotáktól ragyogó város, mint a kendőzött hölgy, örülni tud az ifjú kornak.

Azon halmot, melyen Erdély egyetlen egy vára fekszik, egykor Diurbán nemzedéke koronázá meg tömör épületeivel. A névre ki emlékeznék? A római legiók meghódíták a nemzetet, szétszórták az idomtalan bástyákat s a véristennek emberáldozattal mocskolt oltári helyén Vesta temploma emelkedék; a dák vezér fapalotája eltünt, s helyét a proprætor márványlaka foglalta el, corynthi oszlopsoraival, mozaikkal fedett padlatával s művészi istenszobraival. A helyet nevezték Colonia Apulensisnek.

A város ismét vénült, hanyatlott, meghalt.

Új, hatalmasb nemzedék jött belé; a paloták, templomok eltemették lakóiakat, s a proprætor palotája helyén megjelentek Gyula vezér hegyes kúpfödelű, aranyozott és mázzal festett épületei, mint egy ezeregyéjszakai tündértanya, s a Vesta-templom romjai fölött a pogány ősmagyar nép szabad ég alá építé oltárait, miknél napot, csillagokat és kivont kardot imádott. Ekkor nevezték a várost Gyula-Fehérvárnak.

E század fordult, s a szent király, István, szétszóratta a napimádók oltárait, s a mely helyen annyi megbukott álisten imádtatta magát, roppant templomot építtetett. A napimádók elenyésztek s a keresztyén világ nevezte a templomot Mihály angyalénak.

Milyen volt a templom? senki sem tudja már. Két század mulva jöttek a tatárok; lerontották a várost és templomot, leölték a népet. Elvonulásuk után siralmas gúnynévvel nevezék a várost Nigra-Juliának (Gyula-Feketevár).

Hazánk legnagyobb embere, Hunyady János, építteté azt föl újra. A nagy góth bolthajtásokból még most is látni valamit. Ide, ennek sírboltja alá temették el Erdély fejedelmeit mind. Itt feküdtek Hunyady és lefejezett fia, László is, faragott kőkoporsókban. Csak feküdtek. Rabló hadak kiszórták a szent maradványokat sírjaikból, elpusztíták a templomot; s a következő fejedelmek, kik azt a török uralom alatt helyreállíttatták, az arab építészet sajátságait toldozák a góth alapzathoz, kigyós oszlopokat s mór faragványokat.

Most mindezekhez az újabb kor javításai is járulnak, négyszögletű, alacsony alakú tornyok, idomtalan portálék; az arabeszkek be vannak meszelve, s ha itt-ott lekopik a vakolat a falról, látni lehet az összehordott köveken, mikből a templom épült, mindenik kor maradványait, mely e helyről nyomtalanul eltünt. Emitt a régi mythras-tisztelet faragványai, ott megcsonkított vestáliák, alant régi oltárcsúcs, a nap összetört képével, fenn virágos arabeszkek.

És ismét elveszté nevét a város. Most neveztetik Károly-Fehérvárnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azon időben, melyben történetünk alapszik, a fejedelmek beavatása s országgyűlések helye volt e város. A hol most a püspöki lak van, ott a János Zsigmond által megújított fejedelmi palota állott; termei márványnyal kirakva, falai csaták képeivel befestve. A nagy terem, melyben az országgyűlések szoktak tartatni, színes márványból épült korlátokkal volt körülzárva. Körül a falakon vajdák és fejedelmek arczképei, trophæumok között; elől a trón, biborral redőzve, háta mögött zászlók-, paizsok- és buzogányokból összerakott diadalsátor.

A város többi része azonban aligha lehetett összhangzásban a fejedelmi lak pompájával, mert az 1618-ki országgyűlésnek rá kelle parancsolnia a lakosokra, hogy szünjenek meg sátorokban lakni, s építsék föl elpusztult házaikat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ország rendei már felgyülekeztek, kiki a maga helyén van, csak a fejedelem széke üres még.

Ott ülnek sorban az erdélyi patriciusok; a magyar nemesség színe, java, ész, birtok és vitézség előkelői; a Bethlenek, Kornisok, Csákyak, Lázárok, Kemények, Bánfiak, Mikesek. Ezek a középkori clanok, kiknek akarata képviselé a nemzetet; kiknek tettei alkoták a históriát; kiknek ősei, apjai, nagyapjai vagy a csatatéren hullottak el, fejedelmeiket védve, vagy a vérpadon haltak meg ellenük föllázadva, s az utódok még sem szüntek meg őseik példáját követni. Jött új fejedelem, és ők felvevék az apáik kezéből kihullott fegyvert, mellette vagy ellene, a hogy hozta a sors.

A fényes magyar urakkal festői ellentétet képeznek a székely követek és urak, egyszerűbb öltözeteikben s komoly, makacs arczaikkal, s a szász rendek, jámbor képeik, az őskorból származott német viseletük mellett.

A karzatokon s a korlátok mögött egybegyűlt sokaság tarka képet mutat, s ujjakkal mutogat egy-egy ismertebb alakra, néha ököllel is, a kire haragszik.

Végre trombitaharsogás adja tudtul, hogy a fejedelem megérkezett. A seneshalok szétnyitják az ajtókat, a sokaság éljent kiált, s belép a fejedelem, udvari kiséretétől környezve.

Elől jön Bánfi Dénes, mint az ország főmarsallja, jobbjában az ország zászlóját hozva, mellette Uzoni Béldi Pál, a fejedelmi buzogánynyal kezében, mint a székelység generálisa. Utánok az első miniszter, Teleki Mihály, selyem takaróba burkoltan hozva a császári athnámét, mindhárman pompás díszruhában. Középett jő a fejedelem maga, hosszú zöld bársony fejedelmi kaftánjában, hermelin süvegével s a fejedelmi bottal kezében. Körüle és háta mögött a külfejedelmi udvarok követei, kik közt első helyen állnak a török zultáné, gyémántos öltözetben; XIV. Lajos követei, Forval, udvarias tekintetű sima férfi, szalagos selyem dolmányában, aranycsipkés kalappal, himzett kardszalaggal s Reverend abbé, mosolygó arczával, bibor övével lilaszín talárja fölött; Szobieszky követe, hasított újjú bekecsben, mely annyira hasonlít a magyar öltözethez.

Mind ez urak, ki jobbra, ki balra helyet foglalnak. A küludvarok követei a fejedelem háta mögött maradnak, kik közé többen az ismerős magyar urak közől keverednek, élénken beszélgetve az alatt, míg a mult országgyűlések unalmas jegyzőkönyvei fölolvastatnak.

Ez utóbbiak között észrevehetjük Bethlen Miklóst, kinek arcza még Zrínyi vadászatából ismerős előttünk, ez eleven, eszes fiatal embert, ki ifju korában Európa minden műveltebb országait beutazva, azoknak nevezetesebb férfiaival, sőt fejedelmeivel is ismeretségben volt, s a mellett, hogy a korral előhaladt műveltséget elsajátította, nem korcsítá el nemzeti jellemét; sőt, mint ezt a francziák maguk állítják, a huszáröltönyt ő ismerteté meg velök, s a rajta megtetszett öltöny mintájára több ezredet szereltetett föl XIV. Lajos.

Meglátva Forvalt, kivel Francziaországban ismeretséget kötött, oda futott hozzá, s szivesen üdvözlé.

– Nem veszted-e el a tanácskozás folyamát? kérdé Forval, hallva, hogy valamit már olvasnak.

– Ez megesik nálam nélkül is; most még csak arra hoznak törvényt, hogy az inasoknak hány tál ételt kell adni, vagy legfölebb arról, hogy mint lehetne az elszegényült embereket kényszeríteni a meggazdagulásra, hogy azután fizethetnék az adót. Majd ha a java jön, akkor helyre megyek.

– Jőjj tehát, mondd el nekem azalatt, kik itt a derék emberek, s kik nem azok? Hisz Erdélyben minden ember ismeri egymást. (Forval csak most érkezett Erdélybe.)

– Az osztályozás nem megy olyan könnyen, szólt mosolyogva Bethlen. Míg Erdélyből el nem mentem s vagy egy, vagy más párt embere valék, addig tudtam, hogy a ki az én pártomhoz tartozik, az mind becsületes ember, a ki pedig az ellenpárton van, az mind semmirevaló; hanem a mióta odajárván, elszoktam a ligák látogatásától, kezdem észrevenni, hogy biz itt jobbról is, balról is lehet az ember jó hazafi, vitéz ember, becsületes férfi; valamint mind ennek ellenkezője; csak attól függ, hogy ki viszi eszesebben a dolgát? Hanem ha kivánod, elmondom pártnézeteiket. Te azután figyelhetsz rá, hogy melyik viszi keresztül a magáét? – Ez a büszke férfi itt jobbról a fejedelem mellett Bánfi Dénes, túl rajta amaz Béldi Pál. Mindkettő az ország legtekintélyesebb férfia, s mindkettő határozott ellensége az indítandó harcznak; ők egymásnak is ellenségeik, de ez egy elvben elválhatlanul összetartanak. Az egyik, Bánfi, a római császárral látszik összeköttetésben lenni, a másik a törökkel. E két férfi kezében van Erdély békessége. Szerintök Erdély legyen elég erős visszaverni mindenkit, a ki határain erőszakkal betör; de legyen elég eszes, nem törni viszont a máséba. Most nézz azon kopaszhomlokú férfiura a fejedelem balján. Ez Teleki Mihály. Ez embernek esze az, mely ama két férfi hatalmával egyensúlyt bír tartani. A fejedelemnőnek közel rokona, miután a magyarországi nemzeti párt leveretett, az elbukott harczot itt akarja újra kezdeni. Szép leend elnézni az erő és ész küzdelmét e három férfi közt.

– S ha a békepárt talál győzni?

– Az a nemzet határozata lesz.

És a fejedelem nem mondhat annak ellent?

– Barátom, itt nem versaillesi udvarban vagyunk, a hol ilyesmit szabad mondani: L’état c’est moi! E férfiak itt mind egyenkint oly hatalmasak, mint a fejedelem maga; hatalmuk egyesülten áll a fejedelem körül; de próbáljon az a nemzet akarata ellen cselekedni, meglátandja, hogy egyedül marad; épen úgy, mint maradnának ez urak egyenkint, ha ők tennének a nemzet határozatai ellen.

– Légy őszinte. Reméled-e, hogy a harczi párt győzni fog?

– Ezuttal aligha. Még nem látok embert, a kiért ez megtörténhessék. Az egész magyarországi párt közt nincs alak, a ki a harczvágyó népnek ideálja lenne; a főnökök elvesztek, Rákóczy convertált. Teleki tud pártokat megbuktatni, aláásni, de alkotni nem. Ő nem is katona, s oly helyre harczias ember kell. Ő hideg ész, és ott lángészre van szükség. Neki nincs missiója Magyarországért harczot kezdeni, neki csak érdekei vannak. Egyike a magyar főuraknak, ama fiatal bajusztalan ifju amott, Tököli Imre, Teleki leányát eljegyzé, hogy apját érdekeibe vonhassa. Meglásd, ő nem fogja ott végezni, a hol kezdte, őt csak egy eszme viszi: a hatalom, – és a sors forgandó, s az ő eszközei különbözők.

Forvalnak nem tetszett a hideg biztatás. E közben bevégezték az unalmas fölolvasást, s Bethlen helyére ült.

A fejedelem nagy kedvetlenül előadá az uraknak, hogy a miért összehivatta őket, azt majd Teleki Mihály uram szóval tudtokra adandja, s azzal kaftánjába burkolózva, trónja szögletébe húzta magát.

Teleki fölállt, megvárta, míg a népzúgás lassankint elcsendesedik s egy nyugodt tekintetet vetve Bánfira, szóhoz kezdett.

– Vitézlő karok és rendek! Tudvalevő dolog előttetek, a mik legközelebb Magyarországon történtek. Ha nem tudnátok, csak szét kellene néznetek magatok körül, s látnátok e szomorú, kétségbeesés dúlta arczokat, mikkel gyülekezetünk megszaporodott. Magyarországi rokonaink azok: egykor nemzetünk virága, most annak hervadt levelei, miket a vihar messze földre elszórt. Ti nem tagadtátok meg rokonaitokat szerencsétlenségükben: megosztátok velük hajlékaitok, falataitok felét, s osztoztatok könyeikben. Oh de nem irgalomkenyér, és nem asszonyköny az, a miért ők hozzánk folyamodtak! Te Bocskai és te Bethlen! kiknek arczképeik oly néma szemrehányással tekintenek le reánk, kiknek diadalmas zászlói portól belepve függnek a fejedelmi trón körül, miért nem támadhattok fel újra, új alakban, hogy e zászlókat felragadva fülébe döröghetnétek a tétovázó ivadéknak: a számüzöttek hazát kérnek tőletek! A hontalanoknak hazájukat vívjátok vissza!…

Teleki itt megállt, mintha közbeszólásokra várna; azonban még mindenki hallgatott, érezve, hogy ez csak rhetorica. Teleki e hallgatás emphatikus modorát változtatni kényszeríté…

– Ti hallgatással feleltek szavaimra. Ez alkalommal «qui tacet, negat». Nem akarom hinni, hogy elhidegülés volna szívetekben, mely azokat nem engedi lángra gyúlni; ti tétováztok s erőtöket számoljátok. De tudnotok kell, hogy nem egyedül leszünk, kik a síkon fogunk állani. Az elfoglalt templomok, a gályarabságra vitt lelkészek sorsa fegyverbe szólítá Európa minden reformált fejedelmeit. Maga a belga király, kit sorsunk legkevésbbé érdekelhet, erővel szabadítá ki hitsorsosainak lelkipásztorait a nápolyi gályákról, s még Gusztáv Adolf kardja sem rozsdásodott meg hüvelyében. Sőt maguk a legkatholikusabb fejedelmek is, sőt még a Mahomed követői is ügyünk segítségére állanak készen. Ime a franczia király, ez idő szerint Európa leghatalmasabb uralkodója, nemcsak saját országában, sőt Lengyelhonban is seregeket gyűjt segítségünkre, s ha kelleni fog, bizonyára a zultán sem kételkedendik a kényszerítve kötött békét kettészakítani, vagy ha azt nem tenné is, határszéli hadait könnyű lenne zsoldunkba fogadni. És most, midőn köröskörül hangzik a harczkiáltás, midőn mindenki fegyvert fogott, mi fogjuk-e azt hüvelyben hagyni, kik leginkább tartozunk ezzel rokonainknak, tartozunk önmagunknak is. A mi rajtuk megesett tegnap, megeshetik holnap rajtunk, s akkor mely ország lesz az, mely bennünket befogadjon? Azért hazámfiai, úgy hallgassátok meg a száműzöttek könyörgését, mintha helyükön magatok állanátok; mert bizony mondom nektek, hogy jöhet idő, mikor helyükön fogtok állni, s a milyen birái lesztek ti ő nekik, oly birátok lesz tinektek a sors!…

Teleki szavait végezve, Bánfi Dénesen feledé szemeit, mintha előre tudná, hogy az fog neki legelőbb felelni.

Bánfi fölemelkedék. Arczán meglátszott, hogy erőszakot akar tenni természetén s hideg vérrel fog szólani.