Part 10

– De háborgós ember volt az Isten adta. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Szegény megboldogult, ha ráemlékezem, milyen csatákat vívott azzal a félbolond Zólyomi Dáviddal. Két Bethlen leányt vettek el ketten, kik örökségbe kapták Vajda-Hunyad várát. Az egyiknek jutott az innenső fele a várnak, a másiknak a tulsó. Mikor aztán összezördült a két úr, összeszedett cselédjeikkel egész ütközeteket viseltek tulajdon váruk udvarán, s egyik ablakból a másikba ágyuztak. Nagyon szerették a háborút; apád még meghalni sem tudott csata nélkül, neki ágyúdurrogás kellett és ostromlott vár halála órájára. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Te oly szelid fiúnak látszol.

– Oh én nem érdemlem e dicséretet, szólt közbe Imre büszkén. Én is ott voltam az ostromlott várban s védtem azt, míg apám meg nem halt.

Apafi kedvetlenül fogadta a közbeszólást, mégis részvétet akart mutatni.

– S hogy szabadult ki öcsém uram?

Imre elvörösödött s nem akart felelni. Teleki némileg korlátozandó az ifju tüzét, kimondá az igazat.

– Olyan fiatal még a legény, hogy az ostromlók figyelmét, nőruhába öltöztetve, könnyen kikerülheté.

Apafit újra jó kedélybe hozta ez ötlet. Tréfásan megveregeté az ifju vérpiros orczáját, s inte Telekinek, hogy már mostan mutassa be a többi urakat is neki.

Csupa magyar menekvők voltak. A fejedelem iparkodott nyájasnak látszani irántuk.

E közben belépett egy udvaroncz, s fönhangon jelenté:

– Reverend uram ő kegyelme, a francziaországi követ, kiván bebocsáttatást.

Apafi észrevehetőleg zavarba jött. Odahúzá Telekit magához s bosszúsan sugá fülébe:

– Nem akarom, nem lehet őt elfogadnom, menjen ki kegyelmed hozzá s beszéljen vele szépen s világosítsa föl.

Azzal Apafi hirtelen megszökött az elfogadási teremből, nagyon örülve rajta, hogy a bajnak a bunkós végét Telekire háríthatta.

Azonban mégis ajtajánál maradt, figyelve, ha nem fog-e valami váratlan explosio törni ki háta mögött?

S csakugyan tört ki valami, csakhogy nem épen valami félelemgerjesztő minőségben.

A fejedelem egy perczre Telekit hallá jovialiter kaczagni, mire egyhangulag a szobában levő urak mind általános hahotába törtek ki, mintha mind valamennyien egy közös mulatságos egyéniséghez intéznének kaczagástól torzított megszólításokat.

«Ez mégis különös tünemény lehet», gondolá magában Apafi, a mi e szomorú urakat ily elvetemedett kaczajra ingerlé, s félig kinyitá ajtaját; nem birta azonban egészen kinyitni, mert tudós Passai uram, ki komolyságáról el volt hiresztelve, elannyira neki adta magát a nevetésnek, hogy hátát egyenesen a fejedelem ajtajának veté.

– Bocsásson ki kegyelmed, Passai uram, kiálta a kiváncsi fejedelem, s rövid időn sikerülvén kinyithatni ajtaját, nyilvánvalóvá lőn előtte az általános jókedv oka.

A becsületes Reverend ott állt a középen magyar ruhába öltözve.

Valóban mulatságosabb alakot nehéz volna képzelni nálánál.

A jó úr, a mellett, hogy igen respectabilis embonpointtal birt, fülig levén borotválva és szüntelen mosolyogván, oly szeretetreméltó tréfás alakot kölcsönze magának, a minőről csak magyar embernek van fogalma. Mint tudva van, a magyar öltöny igen megkritizálja az ember termetét.

E mellett a derék franczia úgy járt a feszes nadrágban és a sarkantyús csizmákkal, mintha minden perczben az elcsúszástól félne. Az ővet elfelejtette felkötni derekára, a mi rendkívüli furcsaságot kölcsönze öltözetének, hosszú allonge-parókájához, melyben úgy nézett ki, mint egy tökéletes oroszlán, fölnyomta a túri süveget, hosszú kócsagtollal, a mi gyönyörűen illett oda.

Apafi nem látta át, hogy miért ne nevessen ő is, ha a többiek kaczagnak.

Reverend azon könnyűséggel, melylyel a franczia a nevetségest a komolylyal birja párosítni, odalejtett hozzá:

– Nagyságos uram. Miután ön több izben elutasított magától, azon gondolatra jöttem, hogy tán nem jelentem meg ön előtt illedelmes öltözetben, s ime a siker bebizonyítja ötletem életrevalóságát, mert hogy magyar ruhában jelentem meg, vagyok szerencsés önnel szemközt állhatni.

– Parbleu, monsieur Reverend, monda Apafi, alig fojthatva el nevetési vágyát. Én önt mindenkor szivesen látom, csak azt kötöm ki: hogy a politikumokról hallgassunk. Hanem ön nem kötött ővet. Ah, ezt föl kell önnek kötni, e nélkül olyan a magyar öltözet, mintha a franczia a culotteot elfeledné magáról.

Ezt mondva, előhozott a fejedelem egy bogláros övet, s maga kötötte vele keresztül monsieur Reverend figyelemre méltó hasát.

– Aztán mi ez itt? Ki mondta azt önnek, hogy a zsebkendőt a hasítékba kell dugni? azt csak a hajdúk viselik így; a patvarba! nemes ember a kalapjába teszi a zsebkendőjét. Így ni. – Hm. Milyen szép zsebkendője van önnek.

– Nemde gyönyörű?

– Valóban az. Selyemmel kivarrott koszorúkkal, szélein arany és ezüst himvarrással. Ilyesmit csak Párisban készítenek.

– Pedig az Erdélyben készült.

– Ne mondja ön.

– Még pediglen Ebesfalván.

Apafi bámulva tekinte monsieur Reverendre.

– S én ne ismerném azon művészi kezeket, melyek ilyesmivel foglalkoznak?

– Sőt igen. A készítő neve a zsebkendő szögletébe van himezve pompás góth betűkkel.

Apafi sorba kereste a zsebkendő szegleteit. Mindegyikre más volt himezve. Ide egy cserkoszorú, amoda egy diadaljegy, a harmadikon egy török, egy magyar és egy franczia kard, egy szalaggal átkötve, végre ráakadt a negyedikre, hol egy fejedelmi korona alá e név volt himezve: «Apafiné».

A fejedelem fönhangon olvasta el a nevet. A körülálló urak félelmes feszültséggel tekintének arczára, mintha haragja kitörését várnák. Mindnyájuk meglepetésére azonban elmosolyodék a fejedelem, s a zsebkendőt Reverend kalpagjába téve, a kalpagot fölnyomta a követ fejébe s sajátságos bonhomiával mondá neki:

– Tehát a feleségemet már sikerült kegyelmednek elcsábítania.

Reverend elnevette magát az ő egyéniségére nézve nagyon tréfás kétértelműségen.

– No engemet ön nem fog elcsábítani, veté utána Apafi nevetve.

Reverend mélyen meghajtá magát, e mellett fejét fölemelten tartva s finomsággal szólt:

– Azt nálamnál hatalmasabb lények fogják megtehetni.

E perczben nyilt az ajtó, s a bejelentő szolga kiáltá:

– Ő nagysága Bornemisza Anna, Apafi Mihályné kiván bebocsáttatást a fejedelem elé.

Apafi ránézett Telekire.

– Ez a kegyelmed munkája?

Teleki nyugodtan felelt:

– Igenis, nagyságos uram.

– Kegyelmed formalis hadi taktikával ostromol bennünket.

– Nem tagadom, nagyságos uram.

– A követ urat kegyelmed vezeté be a fejedelemnőhöz?

– Úgy van, nagyságos uram.

– S azután kegyelmed tanácslá neki, hogy ily maskarában jőjjön ide, hogy engem szép szerével kicsalhasson?

– Mind én cselekvém.

– És kegyelmed tudósítá a fejedelemnőt, hogy most van ideje az általános megtámadásnak?

– Azt is én tevém, nagyságos uram.

– Bolondul cselekvé kegyelmed mindezeket, Teleki Mihály uram.

– Az még nincs bebizonyítva, nagyságos uram. Monda a miniszter lelki túlsúlyának büszke érzetével.

Erre belépett Apafiné a terembe. Fejedelmi tekintetéhez öltözéke is fejedelmi volt.

A jelen levő urak vetélkedve siettek üdvözlésére, Apafi elébe futott, s karját magáéba füzve, magánszobájába iparkodott őt kitünő gyöngédséggel átvezetni.

– Maradjunk itt, monda a fejedelemnő. Kegyelmed hollandi óráit később is idő leend megtekinteni. Most sokkal komolyabb teendők ideje van. A magyarországi urak várnak kihallgattatásra.

Apafi felpattanva szólt:

– Hallottam már, hogy mit mondanak s megmondtam, hogy nem akarom többet hallani.

– Tehát akkor ki fog kegyelmed hallgatni engem. Igen. Én is magyarországi vagyok, ki hazája nevében segélyért kiált Erdély fejedelméhez. Ne mondják azt, hogy titokban én kormányzom a fejedelem akaratát, ime nyiltan járulok trónja elé, védelmet könyörögve Magyarország számára, melynek fiait idegeneknek nevezik Erdélyben, de melynek én is leánya vagyok!

Apafin látszott, hogy már most örömestebb kihallgatná az urakat, mint feleségét, de fogva volt. Neje, mint folyamodó fél állt előtte, s ő nem látott többé menekülést.

Teleki Mihály kiszólt az apródoknak, hogy senkit se bocsássanak be a terembe többé; Apafi nyugtalan izgatottsággal ült le egy karszékbe, s várta a fejedelemnő szavait.

Anna azonban még el sem kezdheté beszédét, midőn hintózörej hallatszott az udvaron, s nemsokára szilárd léptek hangjai visszhangzottak a folyosón, s egy kemény, parancsoló hang, mely mindenki előtt ismeretesnek látszott lenni, kérdezé: «itthon a fejedelem?» s a mint e szóra az apród útját állotta, hevesen következett rá egy még hatalmasabb kiáltás: «pusztulj az útból, ficzkó!» s azzal erőszakosan fölszakítva az ajtót, berontott a terembe – Bánfi Dénes.

Úgy volt, a mint a kocsiról leszállott. Arcza szokottnál pirosabb, szemei élénken villogók. Egyenesen a fejedelemnek tartott; s első szava ez volt minden bevezetés nélkül:

– Ne hallgasson kegyelmed ezekre az urakra, nagyságos uram. Egy szavukat se hallgassa meg!

A fejedelem mosolyogva szólt Bánfihoz:

– Fogadj Isten, öcsém uram.

– Megbocsásson nagyságod, hogy siettemben elfeledtem üdvözleni; de a mint meghallám, hogy a magyarországi urak vannak itt kihallgatáson, egészen magamon kívül jöttem. Mit akarnak kegyelmetek? Folytatá az urakhoz fordulva. Nem volt elég, hogy fészkelődéseik által elvesztették saját országukat, hanem még a miénket is utána akarják rántani?

– Kegyelmed épen úgy szól felőlünk, jegyzé meg Teleki nyugodt sarcasmussal, mintha mi valami idegen tatárfajzat volnánk, s tudja Isten, mely vad idegen országból származtunk volna ide?

– Sőt ellenkezőleg, úgy szólok kegyelmetekről, magyar urak, mint a kik kezdet óta romlására voltak Erdélynek nyughatatlan terveikkel. A magyarországi emberek mind idioták.

– Kérem észrevétetni, szólt a fejedelemnő, hogy én is közőlök való vagyok.

– Bizony nagyságod akaratát sem örömest látom én uralkodni.

Apafiné sértett méltósággal fordult sógorához:

– Azért én kegyelmednek nem szűnök meg jóakaró rokona lenni. E szavakkal elhagyá a teremet.

– Kegyelmed kissé illendőbb hangon szólhatna a fejedelemhez. Monda Teleki a főurnak élességgel.

– Szóltam én a fejedelemhez egy szót? kérdé Bánfi vállvonítva, hát hozzáférhetek én a fejedelemhez kegyelmetek miatt, kik előtte állanak? én csak azok ellen keltem és kelek ki, kiknek semmi joguk sincs a trón lépcsőin állani. Kegyelmedet is oda értem, Teleki Mihály uram. Oh ismerem én jól azon okokat, miknél fogva kegyelmed annyira szerelmes a magyarországi expeditióba. Kegyelmednek nem elég Erdélyben lenni elsőnek a fejedelem után, hanem nádor szeretne lenni Magyarországon. Oh ti kölcsönösen bolondítjátok egymást. A franczia segítséget igér a magyaroknak, a magyarok nádorságot Telekinek, Teleki koronát Apafinak, s mindnyájan hazudtok és meg fogjátok csalni egymást.

– Uram, szólt Teleki keserűen, lehet-e így szólni vendégekhez, száműzött szerencsétlen rokonainkhoz?

– Engem ne tanítson senki nagylelkűségre, felelt büszkén Bánfi. Nálam a vendég, az üldözött mindig menhelyére talált, s ha azt kivánják a menekvő urak, hogy házunkat és hazánkat megoszszuk velük, itt a kezem, én osztályosaimmá fogadom; de a milyen józan észszel megtiltanám vendégemnek, hogy házamat fölgyújtsa, úgy hazám fölgyujtása ellen is protestálok! s ha kegyelmetek meg nem szünnek az országban fölviruló békét háborgatni: azon leszek minden erőmből, hogy kegyelmetek innen kiutasíttassanak!

– Ne ütközzünk meg e hangon atyafiak, szólt Teleki keserű gúnynyal az urakhoz. A méltóságos úr csak mult években kapott amnestiát a fejedelemtől, azelőtt ellenünk harczolván.

Apafi parázson látszott ülni.

– Szakítsák kegyelmetek végét az ortályoskodásnak; elbocsátom kegyelmeteket. Láthatják, hogy a tanácsurak ellenzik a dolgot, náluk nélkül pedig én semmit sem tehetek.

– Mi appellálunk az országgyűlésre, szólt ünnepélyes hangnyomattal Teleki.

– Én is ott leszek, felele rá Bánfi.

A fejedelem nagy boszúsan távozott el magánszobájába. Az urak ingerülten széledeztek ki a másik ajtón, Teleki hátramaradt.

Bánfi magas lenézéssel fordult hozzá, a mint eltávozott, süvege nyusztprémét rázva helyre.

– Jó hiremet itt hagyom, mondá gúnyosan.

Teleki hideg vérrel tekinte utána.

Miután mindenki eltávozott, Teleki néhány szót sugott egy apród fülébe, ki nemsokára egy szőke kondorhajú fiatal emberrel tért vissza.

Úgy látszik, hogy a férfit láttuk már valaha, csakhogy sokkal rövidebb időre, semhogy ráemlékezhetnénk.

A férfi kopottas öltözetén egy nyakába vetett koldustarisznya csüggött le, kezében görcsös koldusbot.

– Végtére megengedi tehát kegyelmed, hogy a fejedelem elé jussak? monda némi követeléssel Telekinek.

– Üljön kegyelmed ide az ajtóba, monda neki a miniszter. A fejedelem nemsokára itt megy keresztül ebédlőjébe, akkor majd beszélhet vele.

A fiatal ember a koldus tarisznyával sokáig ott ült a fejedelem ajtajában; míg végre Apafi Mihály kijött a terembe, ebédelni menendő. A koldustarisznyás útját állotta legottan.

– Hát kegyelmed ki fia? kérdé megütközve Apafi.

– Én vagyok azon híres vitéz Balassa Imre, ki egykor az első férfiak egyike volt Magyarországon, s ki most koldustarisznyával áll nagyságod előtt.

– Tán kegyelmed is conspiratióba keveredett? kérdé Apafi, kellemetlenül izgatva.

– Épen nem keveredtem, nagyságos uram. Ha méltóztatnék meghallgatni esetemet, elmondanám.

– Beszéljen kegyelmed.

– Volt Magyarországon egy híres rabló török vezér, Corsar bég nevezetű, a ki sok ideig pusztította a felső vidéket s kit az egyesült vármegyék sem voltak képesek sziklavárából kifogni. Én ez embert csel által kézre kerítettem; olyanformán, hogy kedvencz rabnőjét igéretek és csábítások által részemre hódítva, az egy éjjel valami bűbájos boszorkányság ürügye alatt lecsalta őt a várból egyedül, mely alkalomról engem előre tudósítva, én az erdőben elrejtett lovagjaimmal rárohantam, s az embert elfogtam elevenen, rabnőjével együtt, a ki a legszebb és leggonoszabb leány volt a világ minden asszonynépei között.

– Ezt már hallottam kegyelmed felől, Balassa uram. Ez derék cselekedet volt.

– Halljad tovább, nagyságos uram. Alig futamodik híre e fogásomnak, rajtam izen a nádor, nagy potentiával követelve, hogy a foglyokat adjam át neki. A törökök az elfogott bégért nekem már tizenhatezer arany váltságot igértek, a leányt pedig nem adtam volna semmi áron. Én tehát azt izentem vissza a nádornak, hogy ha bég kell neki, bujjék ki a felesége háta mögül, s fogjon magának egyet, én ugyan a magamét nem az ő számára fogtam.

Apafi nagyot nevetett.

– Ennek ugyan megfelelt kegyelmed.

– Erre megharagudott a nádor s császári parancscsal katonaságot küldött ellenem, hogy vegyék el tőlem a foglyokat. Nagyságod sógora, Bánfi Dénes, ugyanakkor épen menekülőben levén nálam, a fogoly leányt, kibe egészen bele voltam bolondulva, reá bíztam, hogy szöktesse el magával ecseghi váramba, s a mint láttam, hogy a nádor minden alkalomtól megfosztott, melyben a töröknek a kivánt váltságért Corsar béget átadhatnám, miután ő csupán azon czélból akarta azt kézrekuporítni, hogy Budán minden martalóczok példájára fejét vétesse, mérget adtam a töröknek. Az, csakhogy a vesztőhelytől megmeneküljön, köszönettel fogadta tőlem a mérget; eképen a nádor katonái, midőn odaértek, nem kaptak nálam egyebet a kivégzett holttestnél, melyet aztán a törökök megvettek tőlem ezer darab aranyon.

– A nádor természetesen megharagudott? kérdé Apafi.

– Én haragudhattam volna, mert tizenötezer aranyat vesztettem rajta, s mégis sikerült neki a miniszterektől elfogatási parancsot eszközölni ki ellenem. Én jól előre megérezvén a bűzit, magamhoz szedtem drágaságaimat, hogy míg a dolog feledékenységbe menend, átszaladok Erdélybe. Első dolgom volt ecseghi váramat útba ejtenem, hová a török leányt küldém Bánfi Dénes uramtól. Még az útban hallám, hogy Bánfi úr amnestiát kapott nagyságod által s elébbi hivatalába visszahelyeztetett. Megörülék neki, gondolván, hogy itt majd nagy pártfogómra találok benne. Ecseghre érve azonban, sem híre, sem hamva nem volt a leánynak, várnagyom azt mondá, hogy Bánfi uram odább vitte azt magával s számomra egy levelet hagyott hátra, melybe ezen sorok voltak írva: «Barátom, tanuld meg, hogy lovadat, órádat és szeretődet sohase bízd másra!»

– Mit! kiálta föl Apafi. Igaz volna ez?

– Ime, nézze nagyságod saját írását, szólt Balassa, bőrtáskájából elővonva a kérdéses levelet. A leányt, mint mondják, most magánál tartja valahol bánfi-hunyadi erdejében.

Apafi haragra gyuladva monda:

– Ez szörnyűség. Azon embernek szép, derék felesége van. Az én nőm testvére s így el tud feledkezni férji kötelességeiről. Ezt nem fogom elszivelni.

– Engedelmet kérek, nagyságos uram. Bánfival nekem semmi bajom többé. Panaszomat most Kapi ellen vagyok kénytelen fordítani.

– Hát azzal mi dolga van kegyelmednek? Hallatlan! Oly szép feleség mellett török rableányt tartani.

– Ez a Kapi volt az, ki erdélyi jószágaimat használatra birta. Én tehát Bánfiról tudni sem akarva többé, egyenesen hozzá szállottam be aranyosi várába. Nagyságos uram, azon pompáról, melyet ez ember űz, fogalmam sem volt ez ideig, pedig én nádori és fejedelmi udvarokat is láttam eleget. Annak a felesége lépni sem tud maga, még a kapuig is aranyozott zselyeszékben hordják, s a mi ruhát egyszer magára vett, másodszor föl nem veszi.

– De hát mi közöm nekem Kapiné viganóihoz?

– De van közöm nekem, mert ilyen fényüzés miatt kénytelen aztán a férj imposturákra vetemedni, hogy minden úton módon eleget tehessen a menyecske kivánalmainak. Egyébiránt nagyságodnak lehet köze hozzá, mert az ilyen túlságos pompa egyébre sem való, mint azon ellentétek felötlővé tételére, melyeket észrevesz az ember, ha nagyságod fejedelmi udvarának egyszerűségét összehasonlítja ezeknek a kis királyoknak ragyogó büszkeségével, a mi a külföldről jöttekre nagy benyomást csinál. A mint hogy meg is tette a hatását, mert a hogy a minap a bajor követ Ebesfalváról Aranyosvárra jött, egy ebédnél saját fülem hallatára mondá hizelegve Kapinénak, hogy ő most a valódi fejedelemasszony Erdélyországban.

– Azt mondta? kiálta föl Apafi, rendkivül érdekelve. Folytassa csak kegyelmed tovább. Tehát azt mondta, hogy ő az igazi fejedelemasszony?

– Pedig bizony nyomába sem hághat ő nagyságának, Apafi Mihályné asszonyomnak, sem szépségre, sem tekintetre nézve, mihelyt leveszszük róla a sok drága gyöngyöt, miktől a nyakát sem tudja mozdítani.

– Csak folytassa kegyelmed.

– Ez a Kapi tehát egy órában ravaszul elhiteti velem, hogy nagyságod parancsot kapott a nádortól, hogy engem fogasson meg és szolgáltasson kezébe.

– Én parancsot? Semmit sem tudok róla.

– Vesztemre elhittem szavait s nem találva a két tűz közől más menekülést, azt gondoltam ki, hogy erdélyi jószágomat átruházom örök áron Kapira, nehogy a fiskus elvehesse tőlem, ő pedig nekem ellennyugtatványokat ad, miknél fogva azokat, a mikor tehetem, visszakaphatom, s azzal elhatározám, hogy míg a veszedelem tart, kiszököm Lengyelországba. Ő két kalauzt adott mellém, a kik a havasi utakon elvezessenek a határszélig, alattomban pedig tudósítá a határszéli portyásokat, hogy én a római császártól küldött kém vagyok, ki az erdélyi dolgokat kifürkészve, loppal vissza akarok szökni. Azok a zsiványok utamat állották, kifosztottak mindenemből, elvették pénzemet, irományaimat, meghurczoltak gyalog Fehérvárig; ott azután kisült az ártatlanságom, de sem pénzemet, sem irásaimat nem tudtam visszakapni többé. S már most Kapi uram azt állítja, hogy én minden jószágomat eladtam neki s ihon van, most nincs egyebem, mint ez a bőrtarisznya a nyakamban, mehetek vele koldulni.

– Ne féljen kegyelmed, példás elégtételt fogok szolgáltatni, monda a fölharagított fejedelem.

– Ezzel nagyságod saját tekintélyének is tartozik. Ösztönzé őt Balassa. Ezek a főurak oly önkényüleg intézkednek az országban, mintha senki sem volna már fölöttük.

– Legyen nyugton, kegyelmed. Majd megmutatom én, hogy ki hát az igazi fejedelem Erdélyországban?

Apafi egészen fölháborodva hagyta el a kihallgatási teremet.

Két hatalmas ember feje fölött, kik Telekinek útjában álltak, már gyülekezett a zivatar.

X. A CZIRKÁLÓ.

Kelemen diák dugá az ő tollát a füle mellé és olvasá azon szép verseket, melyeket épen leírt vala, s melyekben kétszáz strófán keresztül minden sor ezen szón végződik: «vala», nagynéha szakasztva meg egy-egy «volna» által.

Apafi Mihály uram ő kegyelme rendesen meg szokván bánni, ha valakit megbántott, ez indulatból nem állhatá, hogy Kelemen diákot a minapi kudarcz után meg ne engesztelje, melyet is aképen intéze el, hogy a jámbor poétát kinevezte czirkáló hadnagynak.

Ezen hivatallal sok szép foglalatosság volt azon időben összekötve, melyet Kelemen diák hagyott történni, a hogy akartak; e helyett írt verseket és krónikákat nagy bőséggel.

Tehát most is egy hőskölteményen legelteti szemeit, melyben megiratik: Apafi Mihály uram ő nagysága Érsekujvár ostromához miként indult vala; oda szép bátorságban miként érkezett vala; az ellenséget meglátván, kardjához miként kapott vala; s meggondolva a dolgot, vissza miként fordult vala; vele levők közől egy is ott nem maradott vala.

Kelemen diákot annyira elfoglalá a költői szórakozás, hogy már egy hete, mióta az inasa megszökött s sarkantyus csizmáit szintén elszökteté, s még nem tudott hozzá jutni czirkáló hadnagy létére, hogy a szökevényt fölkerestesse, mindig ebben a circulus vitiosusban tekeregvén, hogy mikor a csizmáit kereste, eszébe jutott, hogy azokat az inasa ellopta, s ha az inasa után akart látni, eszébe jutott, hogy csizmái nincsenek, s ilyenkor mit tehetett egyebet? leült ismét és írt megfoghatatlan mennyiségű verseket.

Szobája számtalan heteken keresztül nem volt már seperve, minélfogva por és pókháló látszott benne elég, hanem a padló tele volt fecskendve tintacseppekkel, az egyetlen asztal körül, melynek két lába téglákkal vala kiegészítve.

A poéta irt, törült, rágta a tolla szárát; az ablak hidján állt egy darab kenyér, meg egy darab sajt: a poétának eszébe jutott, hogy azt neki meg kell enni; de még elébb ki akarta irni a tollába vett tintát, s míg azt kiirná, megint másik gondolat jött bele, azután meg egy harmadik, meg egy negyedik; ezalatt előjött három egérke az ablakból: szőttek, fontak, tánczoltak, neki estek a kenyérnek, sajtnak, azt megették szépen, azután megint bebujtak lyukaikba; a poéta ezalatt ütötte az ekébe fogott pegazust, míg el nem bódult bele, mikor aztán fölocsudott, kereste a kenyeret és sajtot, s a hogy látta, hogy csak a morzsák maradtak ott belőle az ablakon, azt gondolta, hogy maga ette meg s elhitte, hogy már jóllakott és ismét leült és irt.

A mint eképen törné magát az utókor javáért, valaki elkezd kaparászni az ajtaján, elébb az ajtósaroknál keresve a kilincset, s a hogy végtére ráakadt, jobbra-balra nyomogatva ugyan azt, mint a ki nem tudja a nyitját; – Kelemen diákot kellemetlenül zavará föl e zakatolás költői lelkesüléséből, s miután egy párszor hasztalan kiáltá el nagy haraggal: hogy nincs zárva az ajtó! utóbb is kénytelen volt fölkelni helyéről s kinyitni az ajtót, nehogy a bejőni akaró letörje a kilincset, vagy sarkából emelje ki.

Egy tátott szájú oláh állt előtte, pecsétes levéllel kezében, ki rendkívül meglátszék ijedni, a mint meglátta, hogy kinyilik az ajtó, pedig maga is azt akarta.

– No mi kell! förmedt rá Kelemen diák, iszonyúan haragudva, hogy miért nem szól?

Az oláh fölhúzta gömbölyű szemöldökeit, melyek mintha szénből lettek volna kanyarítva az orrtól a halántékig, mozdulataik által szabadon tolták előre hátra a homlokra lenyomott báránysüveget, s fejbenézve a poétát karikára kinyilt szemeivel, ilyen kérdést intéze hozzá:

– Kend az az ember, a ki pénzért szokott hazudni?

Ilyen terminológiával írta körül az oláh Kelemen diák hivatalos hatáskörét.

Kelemen diák méregbe jött.

– Hát te ki ökre vagy? kiálta az oláhra.

– A dumnye nagyságos úré, a ki ezt a leveledet küldi, felelé az egész ártatlanul.

– Hogy híják az uradat? kérdé emez boszúsan kapva el a levelet az oláh kezéből.

– Hát nagyságos úrnak.

Kelemen diák fölszakítá a levelet s ezen szavakat olvasá belőle:

«Jőjjön kegyelmed egy szóra hozzám, a hova ezen ember vezetni fogja.»

Kelemen diák idáig is dühös volt, végre még azon gondolat, hogy őt valahová hivják, mikor csizmája nincsen, egészen kivette sodrából.