Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

I. KÖTET

ERDÉLY ARANYKORA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

ERDÉLY ARANYKORA

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

I. EGY VADÁSZAT 1666-BAN.

Mielőtt átlépnők a Királyhágót, búcsúzzunk el egy tekintettel Magyarországtól.

Egy jelenetet fogok előtökbe rajzolni, mely félig vaksors, félig mysterium, – félig vigalom, félig gyász. Egy pillanatnyi véletlen, s mégis egy-egy század fordulópontja.

Lelkemet nyomja a fölidézett események súlya, a megjelenő elmult idők alakjai elvakítják szemeimet. Vajha kezeim elég erősek legyenek visszaadni azt, a mit a lélek a bűvtükörben látott!

* * *

A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, százados ihar- és égerfák, és az erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vizi virágok és sás helyett óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló galyairól gyökereket húz az élő víz szine. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás gém, a vak varju, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vizi vadaknak, miknek alig téved ritkaságul egy-egy példánya a lakottabb vidékekre. Néhol egy-egy dombosabb helyen, honnan késő nyáron a víz aláapad, virágok nőnek fel, minőket tán csak az özönvíz után mutatott fel a föld, oly buják, oly ismeretlenek, minden fű, rekettye óriásira nő az iszapos földben, a tölcséres folyondár, a télizöld repkény oly vastag indákat hajtanak, mint a szőlő venyigéje, mik, egyik fáról a másikra kapaszkodva, összefonják azoknak derekait, lecsüggenek virágos sarjaikkal a sötétkomoly iharfákról, mintha valamely hamadryad koszorúzta volna fel a neki szentelt berket.

S ha alászáll az est, akkor kezdődik a vizek országainak élete; egész falkái a vízlakó madaraknak szállanak fel a légbe, s az ungok egyhangú rekegési közől kiszólal a vízi bika szomorú kürthangja, s a zöld teknősbéka fütyülése; a hattyú megszólal, elmondja négyhangos énekét, melyet már a mesevilágba számítanak; mert hisz itt nincsen ember közel, e hely még az Istené!

Akadnak ugyan néha merészebb vadászok, kik messze be mernek hatolni ez uttalan, fűzfa- és nyárbokrokkal ellepett tömkelegbe, néhol csónakon kell a fák között bujkálniok, melyet minden pillanatban felfordítnak a víz alatt messze elnyulongó szakálas gyökerek; pedig ott alant több ölnyi víz a mélysége, s a sötétzöld hinár és a sárga mocsárvirágok, és a kis feketepiros gyíkok, mik köztük futkározva oly közel látszanak, mintha kézzel le lehetne értük nyulni, mind oly magas víz alatt vannak, mely a legszálasabb férfit is elnyeli. Másutt a sűrű rengeteg állja útját a naszádnak, a fák, miket ember soha sem irtott, ezredek óta halomra düledezve, ott rothadtak; a lehullott törzsököt kővé változtatta a víz, a hinár gyökerei, a fűnyüg fonalai, az iszalag indái össze-vissza nőttek, erős szivós bürűt képezve a víz szine fölött, mely hajlik, ingadoz, de le nem szakad a léptek alatt. A tórongy fodros szövevénye azután folytatni látszik a bürűt, tovább futva a víz szinén, de már az nem tartja fel a rá lépőt; még egy lépés, és ott a halál. Ez ismeretlen, szokatlan vidéket nem látogatja jótét-lélek.

Délfelé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin levő fák bele düledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt folyam, a hajósok veszedelmére.

Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s a hol megszünik a mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk diszlenek, oly magasak, oly egyenesek, minőket Magyarországon alig látni másutt. A széles rengeteg tele mindig a vadak minden nemeivel, legnagyobbak a vadkanok benne, mik nappal a mocsárban henteregnek; a szarvas sem ritkaság, s a mit találni, az nagy, erős és bátor; sőt akkoriban még bölényt is láttak e tájon, a mint esténkint a közelben fekvő totoveczi kölesvetésekre ellátogatott, hanem az a legkisebb üldözésre a mocsár belsejébe vette magát, a hova azt követni nem lehetett.

Az erdő szélében állt akkoriban egy vadásztanya, melynek több rendbeli épületei tanusítani látszának azt, hogy e vidék régóta kedvencz helye lehet valamely magyar vagy horvát főurnak. Némely épület egy századdal látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait befutotta a repkény, egészen be volt huzva élőzölddel, ajtaja fölé egy nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégyágú fejdiszével. Az a körülmény, hogy a kis kalyibát a későbbi építkezők nem pusztíttatták el, némi kegyeletet enged gyanítani annak első alkotója iránt; beljebb az erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. Egy vén, terebélyes tölgyfa oldalához volt köröskörül építve egy csodás remetelak, úgy, hogy a középre maradt tölgy látszott egyetlen oszlopzata lenni. Az egész lak csupa vadkan-koponyákból épült, melyeket egyetlen vadászaton ejtettek el.

Végül egy emeltebb dombon, hol a kiirtott fák egy mosolygó tisztás tért engedének látni, tünt fel a legújabb épület. Egy kisded izléses mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkélylyel, kiülő rondellákkal, szines ablakokkal s a középkori építészet egyéb sajátságaival. A közelében fölhányt és félbenhagyott bástyák, egy-egy nagy rakás négyszögű kőhalmaz, a mély sánczárkok s magának a mulató kastélynak szertelen széles falai arra látszanak mutatni, hogy a ki építéséhez kezdett, várat akart itt alkotni, tán a török ellen? két hosszú sugárágyú s egy nagy vastaraczk, miknek eredetét bizonyítja a török fölirat, most is ott hevernek a ház hátuljában; hanem azután változtak az idők és kedélyek, s a későbbi utód tusculanumot épített a várnak szánt alapra.

Azon évnek egyik legderültebb napján, melyben eseményeink fonala kezdődik, számos vadásznép sürgött, forgott a vadásztanyán.

A nap alig veté szét első sugarait a sűrű fák között, a csatlósok, peczérek elővezeték aklaikból a paripákat, s a pórázra fűzött kopókat, melyek jókedvük előérzetében vihogva ugráltak vezetőik vállaira.

A hosszú társzekerek, mikbe bivalyok voltak fogva hatával, tizével, előre megindultak a kitüzött helyekre, hová az elejtendő vadakat fogják majd összehordani; a hajtásra kirendelt falusi nép baltával, villával, itt-ott puskával is fegyverkezve, csoportonkint elosztatott a vadászok által, az erdő hosszában ketten-hárman egy-egy faderékból vájt csónakot is vittek vállaikon, kiknek rendeltetésük volt az űzött vadat a mocsár felől visszariasztani, ha arra találna menekülni.

Minden emberen, minden állaton látszott az a vágy, az a sietség, maradni nem tudás, mely a vadászok előtt oly igen ismeretes, csak néhány vénebb vadász ért rá egykedvüen leülni a tűz mellé, szalonnáját pirítva.

Végre hallatszott a vadászkürt jeladása a mulatóház tornáczáról, a kisérők örömujongva ugráltak tüsszögő lovaikra, a peczéreket egyszerre jobbra-balra húzták a csaholó, ficzánkodó kopók, a vadászok föltekerték nehéz, kulcsrajáró puskáikat s várta mindenki készen az érkező úri népet.

Nemsokára egy csapat lovas szállt alá a mulatókastély dombjáról, néhány apródtól kisérve. Legelől jött egy magas, izmos termetű férfi, a vidék földesura, a többiek mintegy önkénytelenül maradtak hátra mögötte. Széles vállai, nagy domború melle herkulesi erőre látszottak mutatni, arcza naptól barnult, s oly csodálatosan ép, hogy semmi korosság nyoma sem látszik rajta; rövidre vágott szakálla, s erős bajusza, mely fölfelé van fésülve szálasan, martialis tekintetet adnak arczulatának, az erős hajlású sasorr, s a bokros, sűrű, szénfekete szemöld, büszke, parancsoló vonásokat rajzolnak arra, míg az ábrándos metszésű ajkak, a hosszúkás szelid kék szemek, s a tiszta, redőtlen magas homlok, valami költői fényt és árnyéklatot vonnak a különben oly daliás arczra. Rövidre vágott üstökét gömbölyű prémtelen süveg fedi, melynek tetejéből egy sasszárny mered föl; egyszerű zöld szőr-zeke van fölöltőül rajta, melynek zsinórjai össze sincsenek gombolva, láttatni engedve az alsó öltözetet, mely fehér szarvasbőr dolmány, szélein vékonyan sujtásozva ezüst zsinórzattal, oldaláról széles elefántcsont hüvelyű görbe kard lóg alá, s tenyérnyi vörös bogláros övéből egy görbe török kés gyöngyházas markolatja látszik elő.

A legelső pár, ki hozzá legközelebb van, egy ifju lovag s egy ifju amazon.

A lovag alig lehet huszonkétéves, a hölgy még fiatalabb.

Soha összeillőbb párt nem lehetne találni.

A férfi mosolygó, szelid, halavány arcz, dúsgazdag gesztenyebarna hajfürtei körülomlanak vállaira, kis bajusza alig árnyékozza még be felső ajkát, kék szemeiben örök mosolygás, gondtalanság, könnyelműség tündököl, s ha izmos karjai, termete, melynek idegei minden mozdulatnál keresztüllátszanak a feszes dolmányon, el nem árulnák benne a férfit, ábrándos gyermeknek lehetne őt tekinteni. Fejét kócsagtollas nyusztkalpag fedi, öltözete nehéz, sodrott selyemszövet, vállairól pompás tigrisbőr csüng alá, mely körmeivel átkarolva az ifju nyakát, egy nagyszerű zafiros csattal van összekapcsolva. Paripája bogárfekete török mén, skófiummal és pillangókkal kivarrott csótárján gyöngéd hölgykezek himzései látszanak.

Az amazon kihez az ifju olykor áthajolva édes szavakat látszik sugdosni, épen ellentéte ennek s épen azért illik úgy hozzá.

Komoly, bátor, életszinű arcz, szemei ragyogóbbak a gránátnál, gyakori szokása ajkait kissé fölvetni s szemöldeit, mik vékonyak, de sürűek, levonni szemeire, mi arczának némi büszke, megvető tekintetet ad, s ha azután ismét fölvillannak szemei, s ajkai, a korallnál pirosabbak, a lelkesülés egy saját mosolyától nyilnak meg, egy hősnő áll előttetek, kinél kar, szív és fő oly erős, mint bármely férfiunál. Jaspisfeketeségű hajkötegei félig lebocsátva vállaira, végeiknél fogva fel vannak szorítva hermelin kalpagja alá, melyről pompás paradicsommadár tollbokrétája hajlik féloldalra. Magas, délczeg termetét lilaszín világos bársony amazon-öltöny fedi, feszesen simulva karcsú derekához, s hosszasan folyva alá nehéz redőivel a rózsafehér arab mén oldalán. Elől ki van gombolva s kétfelé hajtva az amazon-öltöny, szabad tért engedve a lihegő kebelnek, mely egész nyakáig van fedve csipkefodraival. Az öltöny rövid ujjai szintén patyolatra himzett habzó csipkéken végződnek, melyeket sokszorosan tartanak fenn a kapcsoló aranyzsinórok. Bal lába fölött, mely a kengyelben nyugszik, fel van csiptetve a hosszú öltöny, háromszoros redőt képezve felakasztott rubin gombjaival s a fehér habzó selyem alsóöltönyt engedve láttatni, és a piros szattyán sarukba fűzött kicsiny kis lábacskák egyikét. Mezetlen hófehér karjai félig selyemmel himzett szarvasbőr keztyűkkel vannak védve, nem takarva el egészen annak hamvas bársonyát, melynek gömbölyű idomain keresztül látszanak olykor rándulni az idegek mozdulatai.

Az egész alak és arcz inkább hódolatra hí, mint szerelemre. E vonások nem mosolyognak soha. Nagy, sötét, tengermély szemei olykor a felé hajladozó ifjura vetődnek, és akkor annyi bűbáj, annyi szerelem sugárzik azokból, de az arcz még akkor sem mosolyog. Valami magasabb, nemesebb vágy látszik még akkor is arczán, mely több a szerelemnél, több a dicsvágynál, azon nagy lelkek önérzete talán, a kik előre sejtik, hogy neveik örökké emlegetve fognak lenni?

E szép pár háta mögött két, öltözetéről főnemesnek látszó férfi lovagol. Egyik mintegy harminczéves férfi, hosszú, fényes fekete szakállal, csillagos homlokú erdélyi telivér paripán, a másik egy sáppadt, hajlott korú ember, kinek hosszú szőke bajusza őszbe látszik már csavarodni, nagy, kopasz, redős homlokát asztrakán süveg fedi, szakálla szorgalmasan van borotválva; öltözete a keresettségig egyszerű, ruháján, csizmáin semmi paszománt, lován semmi czafrang, nyakravalója, mely dolmányára kilóg, ócskának is beillik.

A környezők e legutóbbi férfit nem látszanak valami különös tiszteletben tartani, mely azáltal lesz még felötlőbb, hogy okos, úgy szólván ravasz arcza észrevehetőleg viseli magán a neheztelés nyomait az érzett mellőztetés miatt. E férfi arczát jól megjegyezzük, mert sokszor fogunk vele találkozni. Hideg, száraz vonások; – ritka haj és bajusz, szőke, őszszel vegyülve; – hegyes, kettészelt áll; – gúnyos, halavány ajkak; – veressel körzött élénk tengervízszín szemek; – messze kiülő szemöldök; – magas, kopasz, fényes homlok, mely az indulatváltozatok alatt keresztülkasul van szeldelve redőkkel. El ne felejtsük ez arczot; a többiek: a herkulesi dalia, a mosolygó ifju, a délczeg amazon csak futó képek leendnek előttünk, melyek jöttek, hogy elenyészszenek; csak ez utóbbi fog bennünket végig kisérni a történetek folyamán, rontva és teremtve mindenütt, a hol megjelenik, s kezében forgatva nagy emberek és országok sorsát!

A kopasz férfi közelebb húzódik mellette lovagló társához, ki a kezében levő kopjákat látszik hajtásra próbálgatni, s mintha régibb párbeszédet folytatna, dörmögve szól hozzá:

– Ti erdélyiek tehát nem avatjátok magatokat ez ügybe.

– Hagyjon kegyelmed ma nekem békét a politikumokkal, szólt ez türelmetlenül fölpattanva, kegyelmed egy napig sem élhet cselszövény nélkül, de erre az egy napra kikérem, hogy hagyjon ki belőlök; én ma vadászni akarok, tudja, hogy milyen szenvedélyem.

Ezzel sarkantyúba kapva lovát, előre nyargalt, a daliás férfihoz csatlakozandó.

A kissé hevesen visszautasított férfi bosszúsan szorítá össze ajkait, s azzal egyszerre mosolyogva fordult az előtte haladó ifju leventéhez:

– Gyönyörű reggelünk van, kegyelmes uram, vajha mindenütt ily tiszta volna láthatárunk.

– Valóban. Felelt az ifju, azt sem tudva, hogy mit szóltak hozzá, míg a delnő közel hajolva hozzá, sötétlő arczczal susogá:

– Nem tudom miért, de nem tudok bízni ez emberben. Mindig kérdez, és ő maga soha sem felel.

E perczben a daliás férfi a vadászcsoporthoz ért, s hangos üdvözléseiket nemesen viszonozva, megállt közöttük.

– Dávid! kiálta egy vén ősz bajuszu vadászra; az levett süveggel oda lépett hozzá.

– Tedd fel süvegedet. A hajtók helyeiken vannak-e már?

– Mindenki, kegyelmes uram. Csónakokat is küldtem a mocsár felől, hogy a vadat visszariaszszák.

– Ember vagy, Dávid. Most tehát indulj meg a vadászokkal és peczérekkel magad s kerülj el azon az uton, a melyen rendesen szokás járni, mi magunk úgyis elegen leszünk arra, a mit akarok. Mi egyenesen fogunk keresztülvágtatni az erdőn.

A vadászok közt a csodálkozás és hitetlenség zúgása kezde terjedezni.

– De, kegyelmes uram, szólt ellenkezőleg a vén vadász, ismét levéve sipkáját fejéről, – én ismerem azt az utat, az nem istenfélő embereknek való. Az áttörhetlen bozót; a feneketlen vizek, a süppedő dágvány ezer életveszélyt mutatnak, végre a széles ördögárok, mely keresztben vonul át az erdőn, azon még senki sem ugratott át paripával.

– Mi átmegyünk rajta, jó öreg, jártunk mi már gonoszabb helyen is. A ki velem jő, semmi baj sem éri, hisz tudjátok, hogy engem pártfogol a sors.

A vadász föltette tollas fövegét s indulni készült a többiekkel.

A kopasz ember oda lovagolt a dalia mellé.

– Kegyelmes uram, szólt nyugodtan, csaknem sarcasmussal, én ugyan nagy balságnak tartom, hogy az ember semmiért veszélyeztesse az életét, kivált mikor arra nagyobb szükség van, hanem ezt már egyszer kimondta kegyelmed, tehát jól tudom, hogy meg fog történni; de tessék egy kissé széttekinteni és észrevenni, miszerint mi nem mindnyájan vagyunk itt férfiak, hanem oly nemből is van közöttünk valaki, a kit kalandjainkkal életveszélybe vinni gyöngédtelenség.

A dalia e beszéd alatt nem a szólóra, hanem folyvást az amazonra nézett, s nőttön nőtt és gyuladt a büszkeség lángja arczán, a mint észrevevé, hogy a délczeg hölgy mily nyugodtan néz végig kéretlen szószólóján, s azután mily önérzettel nyul azon strucztollakkal ékesített kopják után, melyeket apródja vitt utána, s azok közől egyet kiválasztván, nyeleit nyeregkápájába támasztva, valódi matadori állásban támaszkodik reá.

– Oda nézzen kegyelmed! kiálta föl a lelkesülés villámaival szemeiben a dalia. Ezt a leányt félti? Az én unokahugomat?

A dalia exaltált szavai, mint a harangszó zengtek vissza az erdőben. Nem hallatszott azon időben az övéhez hasonló hang; oly dörgő, oly mély, és mégis annyira csengő és átható.

Az amazon átengedé ölelni karcsu derekát a daliától, ki őt unokahugának nevezte, meg hagyta csókolni rózsapiros arczát, mert a magyar hölgy még akkor is el szokott pirulni, ha rokon csók éri.

– Hát hiába volna ő az én vérem, ha oly bátor nem tudna lenni, mint a legjobb férfi? Ne féltsétek ti őt, nagyobb veszélyben is fog ő még lenni, mint most – és ott is helyt fog állni.

E jóslatterhes szavak után sarkantyúba kapta paripáját a dalia; a megbántott paripa toporzékolt, ágaskodott, de a vaskemény férfi térdeinek egy szorítása ismét megalázta. «Utánam!» kiálta az, s a tüneményes csoport eltünt nyomában az erdők sürűjébe.

* * *

Előzzük meg őket. Kerüljünk oda, hol a szarvasok delelnek az árnyékos ligetben, hol a tekenősbéka sütkérez a napon, s a kócsagok fürdenek.

Micsoda hajlékok ezek itt? ötével, hatával egy rakáson, itt a víz és pusztaság közepett, e leásott czölöpökből készült gunyhók, gömbölyű, agyaggal tapasztott, vesszőkkel befont tetővel; ki építette ide ezt a gátat? hogy a víz soha el ne fogyhasson a házikók küszöbétől. Ah, itt a kedves, szorgalmas hódok laknak, kiket a természet megtanított házat építeni, ez itt az ő telepük; e vastag gerendákat ők rágták le fogaikkal, ők hozták ide, ők ásták földbe gátnak, s évről-évre vigyáznak rá, hogy el ne romoljék. Ime, épen egy most búvik elő gömbölyű hajléka legelső emeletéből, mely a víz alatt van. Oly szeliden tekintget szét, soha sem látott még embert.

Jerünk odább. Vén odvas fa tövében egy szarvascsalád pihen. Egy szarvasbika és egy szarvastehén két kis ünőjével.

A hímszarvas kiállt a napfényre, délczeg alakja tetszeni látszik önmagának, meg-megnyalja sima, fényes szőrét, ágasbogas szarvával megvakargatja hátát, s büszke rátartó járással lépked körül, kényesen szedegetve vékony lábait, karcsu alakjának izmai hullámzanak mozdulatai közben.

A nőstényszarvas nagy lustán fekszik a süppedező fűben, olykor fölemeli szép fejét s oly okosan, oly érzően tekint társára nagy fekete szemeivel, vagy játszódó ünői után, s ha látja, hogy azok messze találtak távozni, valami nyugtalan, nyihogó, szűkölő sirást hallat, melynek hallatára aztán előfutnak az egymást kergető kis eleven állatok, körültánczolják, átszökdelik anyjokat, lehenteregnek körüle, s annyi bohó, szeszélyes ficzánkodást követnek el, egy perczig sem tudnak nyugton maradni, minden tagjok mozog, és minden mozdulatok oly kedves, oly eleven, oly szeretetreméltó.

Egyszerre megáll merően a hím s elröffenti magát. Veszélyt érez, orrát feltartja magasra, orrlyukai széttágulva szaglálnak szét a levegőben, lábaival nyugtalanúl kapar, fejét leszegezve körülnyargalja a kis tért, s ágasbogas szarvait rázza fenekedve. Ismét megáll. Tágan kinyilt szemei mutatják az ijedelmet, mely ösztönében támadt. Egyszerre odafut nőstényéhez; valami mondhatlanúl gyöngéd nyihogással értetik össze orraikat; nekik is megvan a saját beszédjük, melyen egymást megértik. A kis ünő rögtön félve oda bujik anyja mellé, szüntelen reszketnek gyönge kis tagjai. A hímszarvas erre lassú, óvatos lépéssel eltávozik az erdőbe, alig hallik lépteinek ropogása. A nőstény pedig ott helyben marad, reszkető ünőit olykor meg-megnyalva, melyek visszacsókolgatják piros nyelvecskéikkel, s hirtelen fölkapva fejét s füleit hegyezve, ha valami zajt vél hallani.

Egyszerre fölugrik. Valamit hallott, a mit emberi fül még alig volt képes meghallani. Messze, igen messze elkezd az erdő zengeni. A vadászok előtt ismeretes ez a hang. A szarvastehén nyugtalanúl tekint szét, azután visszafekszik helyére s ott marad. Társát tudja, hogy visszajő, azt meg kell várnia.

A hajtás mindig közelebb-közelebb érkezik, s nemsokára csörtetve jő vissza a hímszarvas, szokatlan makogást hallatva fordúl társához, s ez arra hirtelen felszökik, s rézsút véve az utat a hajtás vonala előtt, két kis ünőjével együtt elszalad; a hím még néhány perczig ott marad s szarvaival fölhányja a földet, tán dühből, vagy elővigyázatból, hogy társa fektének nyomát eltörölje. Akkor fölnyújtja nyakát, s mint ezt ravaszabb szarvasoknál többször tapasztalják a vadászok, elkezd hangosan ugatni, utánozva a kopók csaholását, hogy ez által azokat tévútra csalja. Azután hirtelen megugrik, s szarvát hátára kapva, eltünt nősténye után iramodik.

A hajtás hangjai mindig közelebb érkeznek. Az ebek csaholása vegyül az ütött bokrok zörejével, s a puskások kiáltozásaival; az erdő megnépesül, a fölriasztott nyulak, rókák sűrűen futkároznak a fák között, mindenünnen üldöző hangoktól riogatva; néhol egy nyilt oduba siet menekülni a lihegő róka s ismét visszaszökik onnan, visszariasztva a bennlakó borz tűzszemei által. A futó nyulak közt őgyeleg itt-ott egy ordas farkas, vérszomjat felejtve, néha megáll, farkát hasa alá csapva, szétnézve, hogy nincs-e valamerre menekülés, s üvöltve nyargal ismét tovább, kergetve az üldöző hangoktól.

Pedig mindez állatokra senki sem vadász, nagyobb, nemesebb vad van a hajtásban, egy czímeres szarvas. A hajtás csomózata mindig összébb hurkolódik, a kopók már nyomon vannak, egyszerre azon oldalról, merre a szarvas elfutott, megzendül a riadó kürtszó, jeléül annak, hogy a szarvas üldözőbe került!

Hajrá! hajrá! hangzik messzünnen; a szemközt jövő hajtók megállnak helyeiken, elállva az utat. Az üldöző zaj sebesen közelít.

Nemsokára hanyatthomlok rohanó csörtetés hallatszik, s a cserjéken keresztül vágtatva, eltünik az elfutott két szarvas, két kis ünőjével. Egy nagy, széles árok fekszik közöttük s a hajtók között; a két nemes vad villámsebesen szökell keresztül az összedőlt faderekakon s nemsoká az árokhoz ér. Elől is üldözik, hátul is, de hátul félelmesebb, a daliás férfi, a merész amazon s a szenvedélyes erdélyi vadász. A hím legkisebb erőfeszítés nélkül ugrik keresztül a széles árkon, lábait egyszerre kapva föl s fejét hátravágva, a nőstény is hozzákészül az ugráshoz, de ünői visszaijednek s elfutnak a parttól. Ekkor a nőstény szarvas összerogy, térdei megtörnek, s fejét hátrahajtva, ott marad ünői mellett. Egy kopja, melyet az erdélyi vadász hajított rá, oldalába furódik. A megsebesült vad oly fájdalmas sirást hallat ekkor, mely az emberjajgatáshoz hasonló, még annál is szörnyebb, megölője sem mer hozzányulni sajnálkozásában, míg végig ki nem szenvedett, a kis ünők nagy szomorúan ott maradtak holt anyjuk mellett, elevenen hagyva magokat megfogdosni.

A keresztülszökelt hímszarvas azonban vérben forgó szemekkel nyargalt a szemközt jövő hajtókra, kik útját elállták, mérgesen, dühösen rázva nehéz szarvát. A hajtók ismerve a kétségbeesés által szerzett bátorságát e különben félénk állatnak, egyszerre arczra veték magokat előtte, szabad tért engedve neki, néhány kopó nyargal csupán elébe, azokat a dühös vad föltaszítá szarvaival, hogy véresen terültek el a földön, s azzal vágtatott a mocsár felé.

– Utána! ordítá mennydörgő hangon a dalia, s nekiugratott lovával az ároknak, melyen a szarvas átmenekült.

– Jézus segíts! Kiáltának az innenállók elszörnyedve, de a következő perczben örömujjongásra vált ijedelmök, a paripa átszökelt az árkon a merész lovaggal.

Az egész kiséretből csak ketten merték őt követni. A délczeg amazon és a szelided ifju. Mindkettőnek paripája egy perczben repült át az örvényen, a hölgy bársony ruhája, mint egy zászló lobogott röptében, mikor átszökelt, még visszatekinte büszkén, mintha kérdte volna, hogy lesz-e férfi elég merész, a ki utána rohanjon?

A kisérők jónak látták nem koczkáztatni e merényt, csupán az erdélyi ifju vágtatott neki, bár paripája az erdőben hátulsó lábát megsértette, s bizonyosan tudhatá, hogy az ugrást meg nem győzi; szerencséjére a szökés előtt egyszerre ketté szakadt nyeregszorítója, s ő épen a parton esett le lováról, mely csak első lábaival érhetve a túlpartot, végerejével egyet vágva magán, hanyatt zuhant a szakadékba.