Part 11

A gyermek sasszemekkel nézte a naptól és hótól csillogó levegőn át az ellenség mozdulatait. S észrevette, a mint egy egész ezred vasas fejlődött ki széles hadsorra, üldözni, bekeríteni és elfogni a menekülő honvédsereget.

– Fiaim, – szólt huszárjaihoz, – ezt a vasas ezredet nekünk fel kell tartóztatnunk.

Az ezred állott ezer jó katonából s a huszárok lehettek tán másfélszázan.

Egy vén huszár megcsóválta fejét.

– Főhadnagy uram, mi ezzel a sereggel meg nem ütközhetünk.

E pillanatban jött oda a vezér futárja azzal a rendelettel, hogy a huszárok utolsó emberig fedezzék a visszavonulást s állják meg a tért, különben elvész minden.

A gyermek legényei előtt megállott s kardjával a közelgő ellenségre mutatott.

– Hallottátok fiaim a parancsolatot, itt most meg kell halnunk. Előre!

A huszárok nem mozdultak. Bolondság volna az. Már zúgott feléjük az ellenséges lovasság tömegének rettentő robogása.

A gyermek elhalványodott. Pisztolyát kirántá, belelőtt a huszárok sorába s azután elhajítá kezéből. S harsány hangon rivallta hozzájuk:

– No hát én majd megmutatom, hogy kell meghalni.

Baljával összerántá a kantárszárat és sarkantyuit belevágta a ló oldalába, villogó karddal, mint a vihar rohant neki az ellenségnek.

Kiválasztá az ezredparancsnokot. Gróf Schaaffgotsche volt az, vitéz katona, termetre óriás, oldalán és háta mögött a győzedelmes ezred. S szemben vele egyetlen huszár s az is gyermek.

Az összecsapás egy szempillantásig tartott. A gyermek kardja ketté hasítá az óriás ezredparancsnoknak sisakját és koponyáját. Holtan esett le lováról.

A huszárok megmerevedve nézték e jelenetet a távolból. De most a düh, a szégyen, a hősi kötelesség föltámadt bennük s vadállat bőszült haragjával ordítva rohantak neki a vasas ezrednek. Hogy megmentsék a gyermeket, az ő főhadnagyukat.

Késő volt.

A gyermek és lova száz kardcsapás alatt esett össze egy halommá. S keresztül robogott rajta az egész ezred.

A huszárok közül elesett vagy száz. Csak hatvankettő menekült meg. Valamennyi: sebbel.

S midőn a csatának vége lett, gróf Schaaffgotsche holttestéhez oda ment egy hű szolgája és sírva fakadva holt ura fölött, midőn e mellett meglátta a gyermeket, kirántá pisztolyát s a gyermek mellébe lőtt.

– Ez a kutya ölte meg – szólt – az én uramat.

A gyermek nem hallotta e szót s nem érezte a lövést. Piros vére rózsákat festett a fehér hóra.

* * *

Schmidt, a vén sváb és felesége kiálltak az utczaajtóba s ott lesték-várták, mikor jön már a fiatal huszár, az ő vendégjük.

Előttük menekült el az egész tábor, gyalogosok, tüzérek, lovasok, az egész táborkar, maga a vezér is. Az ő vendégjük nem jött.

A sváb asszony sírva kérdezett meg minden futó honvédet, hova lett a veszprémi alispán fia.

Nem felelt neki egy se.

Utóbb menekültek a huszárok is. Egy, kettő, egymás után, véresen, foszlott ruhával, szakadozottan.

A sváb asszony ezeknél is a gyermek után rimánkodott. Egy huszár meghallotta s kardjával a város vége felé mutatott a csatatérre.

A sváb asszony sietve indult meg, hogy fölkeresse a gyermeket. Alig ért a város közepére, már a vasas ezred jött rá szemközt tömegben, győzve, trombitahang rivallgása mellett.

Csak megállt a sváb asszony, mint a sóbálvány. Ezek közt nem lesz már az ő vendége.

Haza tántorgott. Nyugtát nem találta. Egyszer sírt, másszor imádkozott. Hogy az a gyerek meghalt volna, el nem hitte. Bizonyosan elbújt, valahol a hóban rejtőzik, bizonyosan meghül, megbetegszik, fel kell azt keresni.

Mikor bealkonyodott, a két öreg kiment a város végére s elment a csatatérre. Megnéztek minden holtat, a gyermeket nem találták. A csikorgó hidegben mentek tovább, lámpát is gyújtva, pedig a hó is, a hold is világított, a csillagok is fénylettek. Végre két holtat találtak egymás mellett. Az asszony rögtön megismerte, hogy az ő vendégje az egyik.

De még akkor se hitte, hogy meghalt.

Férjét rögtön visszaküldte emberekért és ágybeliért. Ő maga addig melengette, ápolgatta, siratgatta.

Haza vitték s levetkőztették a meleg szobában. Irtóztató volt arra ránézni. Az a gyönge termet hogy össze volt zúzva, az a gyermekarcz hogy össze volt vágva!

De a meleg szobában vérezni kezdettek a sebek. Orvost hivtak rögtön s az bekötözte a sebeket.

Künt az irtózatos hidegben elfagytak a sebek ajkai. Ezért nem vérzett el a gyermek.

A sváb asszony kezén magához jött s szemeit felnyitotta épen Szilveszter reggelén.

* * *

Tavaszra felgyógyult. Kardot többé kezébe fogni nem tudott, de azért végig harczolta a függetlenség harczát.

Tizenöt esztendő mulva jöhetett haza Olaszországból s első útja volt a vén svábot és feleségét fölkeresni.

Azok már akkor rég porladoztak fönt a dombon, a temetőben. Még sírjukat se találta meg.

HUSVÉTI ÜNNEP 1849-BEN.

1849-ben husvétkor apámmal nem mentünk atyafilátogatóba sehova, a 49-iki husvétot tehát otthon vártuk, otthon ünnepeltük, hogy a messze földről látogató rokonok otthon találjanak.

Jöttek is nem egy vidékről. Szilasról a Kenessey, Boda, Laszly, Várady családokból többen, Vasmegyéből Záborszky, Komárommegyéből Takó, Somogyból Hodossy, Zalából Ujhelyi. Megtelt a ház. Közel rokon, osztályos atyafi, kis- és közép-nemes nemzetség maradéka, szegényebb és gazdagabb vegyesen.

Azután a helybeli atyafiság. Az én falum nemessége két részből állott. A nemesség kétharmada volt az öregrész, egyharmada volt az aprórész. Az öregrészen voltak a nagyobb birtokosok, szám szerint kevesebben; az aprórészen voltak a kisebb birtokosok, szám szerint többen. Az aprórésziek közt már voltak katholikusok is majdnem feles számmal. Valamikor egy család volt mind a két rész, mert egy ős birtokán osztozott.

Apám az öregrésznek volt inspektora. Azonkívül a negyvenes évek nagy megyei harczaiban a Deák–Kossuth-párti mezőföldi nemességnek gazdája. Mai napság az efféle hivatalt háznagynak vagy minek neveznék. Fizetéssel nem járt, hanem munkával, felelősséggel annál inkább. Ha pedig a pecsovicsokkal össze kellet verekedni: az ellentábornak abban tellett legnagyobb gyönyörüsége, ha a háznagyot agyonüthette. Apámmal ugyan ez nem történt meg, de egy vagy két alkalommal nem is volt messze tőle.

No de mindez most nem tartozik ide. A husvéti ünnepre természetesen a helyben lakó nemes atyafiak is átjöttek, ki az első, ki a második ünnepen, ki ebédre, ki vacsorára.

Nagy társaság volt együtt. Alvásról nem igen lehetett szó, pedig se a kártya, se a czigány nem szólt. A forradalmi események elbeszélése elég ok volt arra, hogy az urak egy pár éjjelen át hajnalig eltöltsék az időt jó balatonfüredi bor és pipaszó mellett.

Apám nemzetőri főhadnagy is volt, vagy talán százados is, harczban is állott, ellenséget is pusztitott, de ezzel nem dicsekedett, sőt inkább nagyon is nyomta ez eset a lelkét.

Becsületes és nyílt volt a harcz. Fegyverrel álltak szemben. A horvátok tizennyolczan, apám tizenötöd magával. A horvát elesett mind, apám csapatjából is súlyos sebet kaptak ketten. Szemrehányást ő maga ebből magának nem csinálhatott.

Hanem csinálhatott az osztrák.

Windischgrätz még Budán volt. A tuladunai városokban és megyékben még mindenütt az osztrák parancsolt. A Tisza és Pest körüli harczok híre csak nagyon szakadozottan érkezett hozzánk. A komárommegyei atyafi tudta, hogy Komárom még körül van véve. A somogymegyei atyafi tudta, hogy a horvátok ott a Dráva körül ugyancsak fenekednek. A vasmegyei atyafi pedig szentül állította, hogy minden harcz hiábavaló, eltipor bennünket a német előbb-utóbb. Sőt már el is tiport.

Valami nagy lelkesülés nem volt a társaságban. Valami nagy bizalommal senki se volt a nemzet véggyőzedelméhez.

Apám a vérmes emberek közé tartozott. Mikor Jellasich Pákozd alól elfutott, akkor azt hitte, hogy leverjük az egész világot. Mikor pedig elveszett a moóri csata s Windischgrätz elfoglalta Budát, akkor meg azt mondta: jó éjszakát!

Ha pedig végkép győz a német: akkor a tizennyolcz horvát katona bőrét rajta fogják keresni s annyit tudott a számtanból, hogy tizennyolcz katona bőréért egy ember bőre még nem is lesz igen sok. S ismerte annyira az osztrákot is, hogy az nem fogja mentő körülménynek tekinteni, hogy az a tizennyolcz katona ellenségként jött ránk, mi pedig csak a hazát és az alkotmányt védtük.

Mert hiszen épen csak az volt a baj, hogy a hazát és az alkotmányt védtük.

Máskor husvéti szent ünnepen délelőtt az egész család az összes vendégekkel együtt elment a szentegyházba s részesült az úrvacsorában is. Délután az ólak, lovak, ökrök, egyéb lábas jószág s a vetések megtekintése vette el az időt. Mivel mással mulassa magát ötven-száz-kétszáz holdas ember?

Most ez mind elmaradt. Templomnál, vetésnél, lábas jószágnál fontosabb volt az ország ügye. Ezt kellett tárgyalni.

De bár a hangulat vidám nem volt: azért akadt vidám adoma is.

A moóri csata után Perczel Mórtól azt kérdezte Csapó József fehérmegyei alispán:

– El kellett ezt a csatát veszteni barátom?

– El bizony pajtás! Ha a határhoz ily közel verjük meg a németet, mindjárt hazafut. De ha becsalogatjuk az ország közepébe: onnan egy se menekül.

Ez már világos!

Mikor a piskii hídtól viaszaverték az osztrákot, akkor báró Kemény Farkas azt mondta Bemnek:

– Tudja-e tábornok, mit fogunk most csinálni?

– Mit?

– Uj mappát csinálunk Európának.

Ez már önbizalom!

Mikor Windischgrätz jött ellenünk, jobb szárnya Pápán vonúlt keresztül és egy Hännel nevű őrnagy Bezerédy Ferencz jószágigazgatónál volt elszállásolva. Ebéd alatt az őrnagy egyebet se tett, csak a honvédsereget gyalázta.

– Egy becsületes csatában se lehet megverni ezt a nyúllábú sereget. Csak fut, csak fut, sehol meg nem áll.

Darabig csak hallgatta az öreg Bezerédy ezt a gyalázó beszédet. Nagy pecsovics volt, de jó magyar. Egyszer aztán nagyot ütött öklével az asztalra s oda kiált a németnek:

– Addig imádkozzál az istenhez német, míg a magyar meg nem áll, mert ha egyszer meg talál állni: no hiszen futsz te majd vissza lelked szakadtáig.

Mind felugráltak a német tisztek erre a szóra s kardjuk után kapkodtak, hogy az öreg házi gazdát összekaszabolják. Az pedig fölemelte poharát s kegyetlen humorral oda szólt:

– Hanem a mikor majd retirálnak az urak: Pápát akkor is útba ejtsék s vendégeimül akkor még szívesebben látom az urakat.

Búfelejtőül ilyen adomák röpködtek az asztal körül.

Két váratlan vendége is jött apámnak ezen a husvéti ünnepen.

Az egyik a mi czigányunk volt. Apámnak házatlan zsellérje. Jónás Ferkó volt a neve. Apám után én örököltem. Most halt meg, alig egy éve, mint nyolczvan éves öreg nyugdíjas honvéd.

Befolyást gyakorolt az én életemre is. A pápai fiatal diák mindenféle ostobaságot meg akart tanúlni az én időmben. A mindenféle tantárgy mellett még rajz, festés, nyelvek, ének, zene, falábon járás s más egyéb. Nos hát én a gordonkához láttam. Vettem egy akkora fekete színű gordonkát, nagyobb volt, mint magam. Tudtam is már rajta a bandában néhány jó magyar dalt kisérni. Kálmán Farkas barátom és zenetudós társam oktatgatott.

De a Ferkó czigányunk is gordonkás volt s egyszer vakácziókor egy lakodalomra elkérte tőlem a gordonkát egy éjszakára. Odaadtam szivesen.

Másnap hetvenhét darabban hozta haza egy zsebkendőbe kötve. Lakodalom után a czigányok összevesztek az osztozásnál s a Ferkó az én gordonkámmal agyonvert valami öt czigányt és ugyanannyi hegedűt. Persze, hogy egy czigánynak és hegedűnek se lett utóbb semmi baja, de az én gordonkámnak nem akadt szabója, a ki összevarrja. Újat venni nem volt kedvem s így az én zeneművész pályámnak félben kellett szakadnia örökre.

Nos hát a Ferkó czigány épen husvétra jött haza. Ott volt a piskii harcznál s egy napon nagyon megszomjult. A víz be volt fagyva keményen. Mit csináljon már most?

– Igyál havat.

– Vizet se örömest.

De nagyon szomjas volt, lement tehát a piskii híd mellé a jeget beverni és sapkája segélyével vizet inni.

A dolog nem lett volna nehéz, csak az a kellemetlenség járt vele, hogy az osztrákok czélba lövöldöztek arra, a ki lement a mederbe jeget törni, vizet inni. Ferkó ugyan kiállt valami huszonöt lövést, de egy golyó mégis összetörte puskaagyát is, a balkarját is.

Mikor kigyógyult, mint harczképtelen sebesült hazajött s épen husvétra jelentkezett apámnál. Nagy szíves üdvözléssel fogadták s ezer kérdést intéztek hozzá: Mi ujság ott a Dunán túl, Tiszán túl, Királyhágón túl?

Elmondta, hogy Bem generális mind agyon verte már az osztrákot, oláht, muszkát, szászt, – hírmondót se hagyott belőlük, most százezer emberrel Pestnek jön, hogy Windischgrätzet hátas tarisznyába tegye. Ő ott hagyta el Debreczennél, a hol Bem generális épen kifogatott és abrakoltatott.

Ez már jó hír volt, akár hitték, akár nem.

Jött azonban egy másik váratlan vendég is. Ez egy Tómics nevű rácz volt valahonnan Kalocsa vagy Baja vidékéről.

Őseim Ráczkevéből származnak, nagy rokonságom pedig Dunaszentgyörgyön bír a Duna mellett. Ez a körülmény hozta magával, hogy nagyapám idejében még családom egy csomó rácz családdal ismeretségben állott. Ilyen volt a Tómics család is Budán, Pest- és Bácsmegyében. Ez a látogató ugyan apámat nem ismerte, de Dunaszentgyörgyön ismerte a rokonságot s annak ajánlatára egész bátran hozzánk szállott. Útja volt felénk; abban az időben a ráczokat nagyon könnyen agyonverhették a mi vidékünkön, mert kegyetlenkedésük rossz hírbe hozta őket, kapva-kapott tehát az alkalmon, hogy nálunk éjszakára biztos menhelyet találjon.

Ez a Tómics épen Szent-Tamáson volt, mikor ott az erődöket Perczel Mór ostrommal elfoglalta. Ötven év előtt ápril nyolczadikára esett husvét s ekkorra épen hozzánk ért el.

Ez azután jó híreket hozott.

– Elvesztünk mi szerbek – úgymond – egészen. Zsivány volt az, a ki minket a magyarok ellen felbújtogatott. Nem birunk mi azokkal. Én magam láttam őket, a mikor a mi sánczainkat bevették. Nem is emberek voltak, hanem ördögök. Most aztán itt vagyunk. Egy sógoromat Perczel generális Deszpot-Szentivánon saját kapujára akasztatta fel, pedig pap volt a szegény. Ott Szent-Tamásnál leöltek tízezer szerbet, magam is alig menekültem. Most pedig kihajtanak bennünket egész Bácskából és Bánátból. Istentelenség az, a mit a német mivelünk kezdett. Én magam is szerb vagyok, de kimondom nyiltan, hogy én ezentúl a magyarsággal tartok.

Könnyei hullottak a rácznak, míg ezt hosszan, részletesen elbeszélte.

De a rokonok husvéti társaságát ott apám házánál ez a Tómics úgy felvillanyozta, hogy mindenki poharat emelt s harsányon kiáltott éljent Tómicsra és a magyar-szerb békességre.

Erre még jobban elérzékenyedett a vad rácz.

– Hej az isten áldjon meg benneteket jó urak, egy unokatestvérem halt meg Esztergomban mag nélkül, oda igyekszem. De én azt hittem, hogy útközben mégis csak agyonvernek a magyarok valahol. És ime milyen jó szívvel fogadnak.

De bizony nem verték agyon.

Még az örökségét is biztosíthatta Esztergomban s visszajövet is ellátogatott hozzánk. Egy csomó pénzt is vitt magával.

Hogy e miatt aztán otthon nem verték-e agyon, ezt már csakugyan nem tudom.

A következő évben apám engem felhozott Budára s a szerb nyelvet megtanúlni ennek a Tómicsnak egy rokonához, Tómics nevű gazdag szűcshöz adott. Tanított is engem lelkiismeretesen s nagy szeretettel.

Ott volt háza a Gellérthegy alatt, nem messze a Sárosfürdőtől. Óriási pinczeraktára volt a hegy alatt. S ebben ötvenháromezer új ködmen egy rakáson. Sohase születik többé ember a föld kerekén, a ki egy csopron lásson ennyi ködment.

A Tómics házának ma már nyoma sincs. Családja is kihalt végképen. De kihalt az én szerb tudományom is. Egy aszu bodzafabokor él ott, a hol egykor szerbül tanultam, de tudományomból is csak egy szó maradt meg. Ez a szó: zbogom.

Magyarul azt teszi: isten velünk!

A MI PÜNKÖSDÜNK 1849-BEN.

Jött a muszka. Régóta szállongott már a hír, hogy jön a muszka ellenünk. Hitte, a ki hitte. A pecsovicsok szentül hitték, az aggódó hazafiak mindig féltek tőle, a vérmes hazafiak mindig tagadták, a rajongó hazafiak pedig egyenesen várták. Hadd jőjjön a muszka: agyonverjük azt is, mint az osztrákot. Nem is rajtuk múlt, hogy nem úgy történt.

Apám az aggódó hazafiak közé tartozott. Egy csomó horvát-osztrák katona halála nyomta a lelkét. Ha jön a muszka: hátha számon kérik. Becsületes harczban győzte le őket, de hát az osztrák mikor ismerte el a mi harczunkat becsületes harcznak?

Pünkösd szombatján bement Veszprémbe, a megye székhelyére, megkérdezni az alispántól, Szentkirályszabadjai Rosos Istvántól, hogy csakugyan jön-e hát a muszka?

Az alispán mutatja a nyomtatott manifesztumot, mely május 12-én kelt. Ebben a vérengző Schwarzenberg osztrák miniszter ily szavakat ad Ferencz József uralkodó szájába:

»Egyesült velünk fenséges szövetséges társunk, az orosz czár ő felsége.«

»Az ő hadi seregei a mi kivánságunkra és velünk tökéletes egyetértésben jelennek meg Magyarországon.«

»Ne tekintsétek azokat hazátok ellenségeinek, ők királytoknak barátai.«

Apám egy példányt zsebjébe tett s hajtott haza egyenesen.

Még azon az estén összehívta a nemességet s megmutatta a Manifesztumot.

Tehát jön a muszka.

Négy-öt nappal azelőtt égi öröm tombolt a honfilelkekben, hogy bevettük Budavárát.

* * *

A nemesség gyűlésére meghívta a lelkészt is, Bózsa Lászlót. Kemény hazafit s fegyvertársát a harczban. Szigoru, komoly arczczal hallgatta a lelkész apám jelentését s olvasta el a császári Manifesztumot. Akkor ő szólt:

– Most pedig urak, én adom elő jelentésemet. Én is megkaptam egyházi fölebbvalómtól a mai napon a nemzeti kormány utasitását Debreczenből.

»Hogy a holnapi naptól kezdve minden ünnepnapon és minden csütörtöki napon egyházi könyörgést bocsássunk az egek urához.«

»Hogy a jövő hónap hatodik napján szent bőjtöt tartsunk; ételtől, italtól óvakodjunk.«

»Hogy naponként kétszer minden templomban minden harang megszólaljon.«

»Hogy fölkeljen és fegyvert fogjon a magyar nemzet.«

»Hogy a lelkész oda menjen a nép közé s papi öltözetében a népet a halált szenvedett Megváltó nevében hősi harczra buzdítsa.«

– Így szól, nemes urak, az utasitás. És itt van az imádság is, melyet a vallási és közoktatási miniszter küldött, hogy ekként imádkozzunk.

A nemes urak közül senki se szólt. Utóbb apám szólt a papnak:

– Talán olvasná fel komám uram azt az imádságot.

A pap felolvasta.

Ott volt a nemesség közt Bárdossy József is, mezőszentgyörgyi nemes, birtokos, de katholikus vallásu. Sógora a fehérvári püspöknek. A mint az imádság felolvasása bevégződött, a szakállába dörmögte e szavakat:

– No püspök-sógor, most az egyszer megtérdellek, most nem szabadulsz.

Többen nevetni kezdtek a furcsa eszü öreg nemes bolond megjegyzésén. De elmúlt a nevetés, a mint a pap, Bózsa László kemény képpel közbe szólt:

– Én mindent megteszek, a mit az én nemzetem kormánya parancsol, de ezt az imádságot a holnapi szent ünnepen megtoldom a magam imádságával.

* * *

Derüs szép nyári nap volt nálunk ötven év előtt Pünkösd napja. Ragyogott ránk a napsugár, mint istennek szerelme. Mindenki ott volt az úrnak szentegyházában, még a beteg is. Én is ott voltam az iskolás gyerekekkel mint köztük való.

A pap a hazáról tartott szent beszédet. Dicső multról, dicső jővendőről, sok kegyetlen ellenségről, sok nagy szenvedésről. Azután elmondta: jön a muszka. Azután elmondta, mit rendel a nemzetnek kormánya. Azután elmondta a szent imádságot, a melyet küldtek Debreczenből. Utolsó pontja így szólt:

»Isten, ki a jóságnak és igazságnak istene vagy, ki a jókat kegyelmeiddel tetézvén, a bűnösöknek is kész vagy megbocsátani, ha hozzád folyamodnak, hallgasd meg fohászunkat, hallgasd meg könyörgésünket! Mentsd meg hazánkat a vad ellenségtől, áldd meg, mint eddig megáldád, fegyvereinket győzelemmel, hogy messze űzvén őket hazánk határaiból, szelíd béke boldogitó kebelén áldjuk és magasztaljuk szent nevedet. – Hallgass meg atyánk, mindenható szent istenünk, a te szent fiad, a mi urunk Jézus Krisztus által! Ámen!«

E szavakat lassu hangon, majdnem zokogó hangon mondotta el a pap.

Akkor egy perczig elnémult, lehajtotta fejét s imára kulcsolt két kezét rátette a szent-irásra.

De fölkapta fejét azonnal, belenézett mereven az égbe s imára kulcsolt két kezét magasra emelte. Hangja zúgott, dörgött, harsogott, a mikor szólni kezdett:

– Isten, ki örökkévaló vagy és mindenható vagy, hallgasd meg most az én imádságomat is. Lelkem keserüségéből és tisztaságából fohászkodom hozzád én is. A te bölcs akaratod a te szent igédnek szolgájává tett engem. Méltatlan szolgád vagyok, mert ki is lehetne méltó a te szent igédhez? De azért híven törekedtem teljesíteni parancsodat Uram és Istenem. Dicsőségedet hirdettem minden időben s elvezéreltem hozzád az erőtlen és fájdalmas sziveket. Szent házad falai közül és titkos kamarámból éjjel és nappal elküldtem hozzád fohászomat, hogy a te végtelen hatalmad és kegyelmed mentsen meg minket kárhozattól, dögvésztől, pusztulástól, égnek-földnek ránk szakadásától. Most uj ellenség rohan ránk bőszen, mint a fenevad, hogy széttépjen bennünket. Ha te elpusztulni engeded ezt a mi hazánkat, ha te kiirtani engeded ezt a mi magyar nemzetünket: az én ajakam akkor megnémul örökre s az én szivem bezáródik. Akkor én hozzád többé nem fohászkodom, hadd jőjjön rám a kárhozat és dögvész, a pusztulás és égnek-földnek rám szakadása. Porszem vagyok, egyetlen lehelleted elfú engem a semmiségbe. Bocsásd rám lehelletedet, ha én elvesztem hazámat és nemzetemet!…«

Szava elhalt a zokogástól. Vele sírt a szent gyülekezet örege, apraja.

Akkori tanitónk, most egresi lelkész, úgy tudom, ma is élő ember, írta le ezt minden iskolás fiú és leány számára. Azután még sok tiltott szót leírt apám számára is.

* * *

Farkas Imre volt a székesfehérvári püspök. Kegyes és derék ember. Nővére volt Bárdossy József felesége, a ki nemestársunk és birtokostársunk volt Mező-Szent-Györgyön. Ámbár katholikus, mégis eljött Pünkösd első napján templomunkba s meghallgatta Bózsa László rettenetes imádságát.

A második ünnepen korán befogatott s bement Fehérvárra püspök sógorához, a ki atyafiságos szivességgel fogadta. Szótlanul ette meg az öreg Bárdossy az ebédet, melynél néhány városi és megyei úr s pár kanonok is jelen volt. Ebéd után azonban a jelenvoltak előtt azt mondotta a püspöknek:

– Tudod-e, püspök-sógor, miért jöttem most hozzád?

– Tudom. Atyafiszeretetből.

– Nemcsak azért, hanem azért is, hogy megmondjam neked, hogy most vágd már földhöz a bibliádat.

Mindenki elképedt, bár ismerték az öreg hóbortos eszejárását. Csak várták mit mond még.

– Csak vágd a földhöz. Beleütött már a mennydörgő ménkő ebbe a mi szegény, jó hazánkba. A kormány azt rendeli, imádkozzatok érte. Csak a haldoklóért szokás imádkozni. S ha már egyéb mentségünk nincs, mint az imádság: akkor már nincs mentségünk!

* * *

Alíg várta be a pogány szavakért a megérdemlett szemrehányást. Haza jött s otthon nyomban elmondotta:

– No most igazán megtérdeltem püspök-sógoromat.

A SEGESVÁRI POLGÁRMESTER.

1849-ből szól a történet.

A mint Szebent bevették, oroszt, németet, Heydtét, Urbánt, Skariatint pokolba kergették, gróf Haller Ferencz ujra elfoglalta kormányzói székét Segesvártt és Felső-Fejérvármegyében. Fejéregyházi vára volt rezidencziája.

Egy napon tagbaszakadt oláh sihedert hoztak eléje. Megkinzott, kirabolt egy falusi magyar nemes özvegy asszonyságot. Halálra kellett itélni, fel kellett akasztani.

Éppen kihirdette gróf Haller a halálos itéletet s éppen térdre hullva könyörgött a siheder kegyelemért, mikor bejelentik a segesvári polgármestert, a ki jött egy csomó tanácsbelivel tisztelkedni, a grófot valami alkalomból üdvözölni. Igazi szászok voltak az istenadták, most már másodszor, harmadszor öntik ki szivök hazafias érzelmeit, felváltva magyar kormányzó, osztrák generális, oláh tribun, orosz hadvezér előtt.

A gróf rögtön beereszté a küldöttséget. A siheder akkor is térdelt, akkor is könyörgött. A segesvári polgármester díszruhában elmondotta üdvözlő beszédét. Csak ugy duzzadt magyarságtól, hazafiságtól, szabadságnak, függetlenségnek forró szerelmétől az a beszéd. A gróf meghallgatta türelemmel s elbocsátotta az urakat kegyesen. Mikor az ajtót betették maguk után, a gróf odaszólt a várnagyhoz, a sihederre mutatva:

– Vigyétek! A törvényes idő alatt akaszszátok föl.

A törvényes idő két órai siralomház.