Part 10

Gróf Zay Károly azt mondá: »Ha az elmebeli tehetség s a honszeretet arányban állana a vagyonnal: akkor ő se adna napidijat, de minthogy gyakorlatilag többnyire megfordítva áll a dolog: ennél fogva megszavazza a napidijat.«

A főrendek elutasító izenetét ápril negyedikén tartott kerületi ülésében tárgyalta a követek táblája Makkay Sándor krassómegyei követ elnöklete alatt. Nagy kedvetlenség vagy viharos szemrehányás nem nyilvánult a főrendek ellen. A főrendek izenetét nem támogatta ugyan komolyan senki, de nem is érveltek sokat az izenet ellen. A főrendek ellenállásának se sikerétől, se komolyságától senki nem tartott.

Makkay mint elnök kész rezolucziót terjesztett elő, Deák, Sebestyén, gróf Széchenyi, Kossuth csak pár szóval, röviden tettek megjegyzést.

Legélesebb volt Madarász László, kit csak pár héttel előbb küldött fel Somogymegye. Azt mondá: úgy látszik, hogy a mint voltak huszasos mágnások, most a főrendek azt akarnák, hogy legyenek »huszasos« követek.

Tudni kell, hogy az 1839-iki országgyülésen »huszasos« mágnásoknak csúfolták a főrendiház ama szegényebb mágnástagjait, kiket a kormány behivott s állitólag fizetett azért, hogy a főrendi táblán föltétlenül a kormánynyal szavazzanak.

A viszonüzenet következő lett:

»Az 56. §-ban meghatározott napidijakat már csak azon tekintetnél fogva is megállapitandóknak vélik a karok és rendek, mivel az országgyülési képviselőség elvállalását szegényebb sorsú, de értelmi képzettséggel biró egyénekre nézve lehetetlenné tenni nem akarják, másfelől pedig alkalmat nem kivánnak nyujtani arra, hogy a mindennapi szükség aggodalmai közt igen nehezen fentartható függetlenség, mely a törvényhozásnak egyik főkelléke, a megvesztegetésnek áldozatul essék.«

Ezt az ápril 5-iki országos ülésben minden vita, sőt minden szó nélkül fogadták el a követi tábla tagjai.

Ghyczy Kálmán nádori itélőmester nyomban átvitte a főrendekhez, kik ugyanez napon déli tizenkét órakor megkezdették a tanácskozást.

A napidijak kérdéséhez nem szólt senki. Ezt ellenezni egyetlen főrendü sem vélte czélszerűnek. Elfogadták szó nélkül.

A ZENDÜLÉS.

Mikor a 48-iki törvényeket Pozsonyban meghozták, s különösen az úrbéri szolgálmányokat eltörölték, s a jobbágyságot felszabadították: a nemesség nálunk Veszprémvármegyében is aggodalommal volt eltelve, vajjon a szabadság nem idéz-e elő pórlázadást?

Voltaképen nem az uj törvényektől s nem is a szabadságtól félt a mi nemességünk. Hanem még nem volt távol az idő, a mikor Galicziában a kormány által fellázított tudatlan nép rettenetes vérengzést követett el a lengyel nemesek ellen. E vérengzés egyes részleteiről iszonyu szinekben, túlozva beszéltek mi nálunk is s itt is eszébe jutott sok embernek, hogy ugyanazon osztrák kormány nálunk is megkisérthetné ugyanazt, a mi oly jól sikerült Galicziában – az ellenzék leöletését vagy megrémitését.

S e fölött annyival többet tünődtek, mert apám is, ki a zalavármegyei tisztujitásokban és követválasztásokban is folyton részt vett, szentül hitte, hogy például a Deák Ferencz elleni véres jelenetek, melyeket Forintos vezetett, egyenesen a bécsi kormány pénzéből és sugalmazásából eredtek.

De volt az aggodalomnak másik, igen sajátságos oka is. Akárhogy és akármint történt, nálunk a szegényebb kis nemességnél, melyhez apám is tartozott, a 48-ik év elején sem Kossuth, sem Petőfi nem volt valami nagyon népszerű név. Pedig a mi nemességünk a szabadelvü ellenzékhez tartozott, minden fegyverbiró tagja el is ment honvédnek s később rajongott Kossuthért úgy, mint csak az ország bármely vidékén. Hanem hát kezdetben nem volt ez így.

Különösen Petőfit és Táncsicsot nem szerették. Petőfinek az »urak« viszkető nyakáról szóló költeménye s Táncsicsnak kommunisztikus és földosztó iratai közkézen forogtak s bizony e dolgokban a nemes atyafiak nem nagy gyönyörüséget találtak.

De azért mi mezőszentgyörgyiek ott a Mezőföld közepén legkevésbbé féltünk.

S bátorságunk oka abban állott, hogy mi volt jobbágyainkat már 1842-től fogva rendesen elvittük a tisztujitásokra és követválasztásokra, csak úgy, mintha nemesek lettek volna.

Veszprémvármegyében kisebbségben volt a liberális ellenzék. A bakonyvidéki és mezőföldi nemesség ellen mindig győzött az a nemesség, melyet gróf Eszterházy Károly tolnai főispán, gróf Zichy Domokos veszprémi püspök és a győri püspökség aulikus érdekben vezetett és pénzelt. Mi tehát úgy akartunk magunkon segiteni, hogy a hol lehetett, a szebb, vagyonosabb, értelmesebb jobbágyokat felvettük soraink közé s a tömeges szavazásnál igen jó hasznukat vettük. Csak arra kellett vigyázni, hogy valahogy a kormánypárti nemesség fel ne ismerje őket, mert akkor bizony jaj lett volna ártatlan fejüknek.

A mezőszentgyörgyi jobbágyok között különösen sok volt az ily lappangó nemes szavazat. Öregeink hat éven át együtt mulatva és restaurálva velük, lehetetlennek tartották, hogy most, épen most, mikor a jobbágyság különben is eltöröltetett, épen ezek fellázadjanak s volt földesuraikat és úgyszólván nemes társaikat megrohanják. Becsületes, értelmes és vagyonos magyar emberekről ezt fel nem tehették.

Baj nem is történt, hanem azért valami mégis történt.

Egy szép, napfényes, áprilisi vasárnap reggelen egy nemes atyafi lélekszakadva átizen apámhoz, hogy a nép korcsma előtt, házak előtt, templom előtt gyanusan csoportosul s különösen apám nevét gyakran emlegeti; vigyázni kell, mert különben baj lehet.

Apám átmegy a nemes atyafihoz s ott megtudja, hogy cselédek hozták a kósza hírt. Apám valami családi tisztviselője volt a nemességnek s a hírre rögtön összehivja a falu házához az összes nemeseket.

Mire ezek összegyülekeztek a falu házánál, akkorra a jobbágyok is összegyültek a templom előtt. Egyik vezetőjük, a hosszu nyaku Szente Péter, nagy tűzzel magyarázott nekik valamit s gyakran mutogatott a falu háza felé, hol a nemesség nem ugyan megrettenve, hanem azért egész komolysággal tanácskozott a netaláni összeütközés esélyei felett. Fegyvereik ugyan voltak, de épen arról volt a szó, hogy baj esetén miként lehetne a fegyver használatát elkerülni.

Tanácskozás közben gyakran ki-kimentek a falu háza elé, nézték a csoportosulást s hallgatták az oda vetődő hangokat. A templom a falu házától alig volt kétszáz ölnyire, a hang tehát áthallatszott. De az áthallatszó hangból leginkább apám nevét lehetett kivenni.

Apám elgondolkodott. Végig gondolt a múlt napokon és éveken s keresett valamely esetet, hogy egyik vagy másik jobbágyot mikor, mivel bánthatta meg s esetleg miként haragíthatta magára. Olyan esetet nem talált.

Az ugyan eszébe jutott, hogy Szalay János nevű jobbágyának fülét hosszu fuvar alkalmával gyakran megránczigálta, mert annak az a furcsa szokása volt, hogy úton lovait megitatni nem szerette s a nyomorult pára lovak majd eldőltek a szomjuságtól s gyakran, ha kutat láttak úton vagy útfélen, még a kocsit is készek voltak feldönteni, hogy oda rohanjanak. Egy alkalommal apámat csakugyan fel is döntötték. Ezért és ilyenért szokta fülét megránczigálni. És Szalay János uram szintén a templom előtt, a zendülők közt volt és szintén nagy hangon beszélgetett.

De apám azért nem ijedt meg, sőt inkább azt mondá a nemes atyafiaknak, hogy ő egyedül, egy maga oda megy a tömegbe a templom elé; ha az ő nevét emlegetik, ő majd megkérdi, kinek mi baja van vele. A nemes atyafiak aztán ám segítsék, ha netalán baj lesz.

Az atyafiak istenre és mindenre kérték, ne menjen a tömegbe s utóbb azt is kijelenték, hogy ők ugyan még segitségére sem mennek, nehogy a falu elpusztuljon.

Apám gondolkodott. Java idejebeli, erős férfi volt: Tolna-, Veszprém- és Zala-vármegyében minden restaurácziónál gyakorolta jogát tíz év óta; sok ártatlan nemes ember halálát szinről-szinre látta, a politikai szenvedély sok viharos kitörésének szemtanuja volt: ő csak megmaradt a mellett, hogy elmegy a templom elé, de ő miatta a nemességnek baja ne legyen. Azt az engedményt azonban megadta magának is, a nemes atyafiaknak is, hogy kézi fokosát letette kezéből és puszta kézzel indult el a »zendülők« felé.

A »zendülők« lehettek vagy háromszázan s midőn látták, hogy apám feléjük megy, valamennyi arra nézett s a tanakodást is abban hagyták.

Apám bátran, de nem kihivólag közelített feléjük, s midőn két lépésre volt már, szokott hangján mondá:

– Jó reggelt és jó munkát kivánok atyafiak!

– Adjon isten az úrnak is. – Így fogadták el a köszönést egész tisztességgel.

De azután kiugrott a tömegből saját jobbágya, Szalay János uram s oda állva orra elé, nagy önérzettel elkiáltá:

– Tudja-e az úr, hogy most szabadság van?

– Tudom ám hejh, te nem is tanítasz engem arra.

– Tudja-e az úr, hogy az úr nekem nem parancsol?

– Azt is tudom János, mi kifogásod ellene?

– De hát azt tudja-e az úr, hogy most már akkor itatom meg a lovaimat, mikor nekem tetszik?

– Tudom ám, de azt is látom, hogy te János most is csak olyan bolond ember vagy mint eddig voltál.

– De az már igaz! szólt közbe a hosszu nyaku Szente Péter s megfogván Szalay János uram dolmányának gallérját, elhúzta őt apám elől.

De ekkor már hangosan nevetett az egész zendülő tömeg. A nemes atyafiak csak ekkor vettek nyugodt lélegzetet a falu házánál.

Azonban Szente Péter állt apám elé s komoly erős hangon mondá:

– Hanem nekünk van egy szavunk az úrhoz.

– Meghallgatom Szente Péter, mi lesz az?

– Oda adja-e nekünk az úr azt a zászlót békességgel?

– Micsoda zászlót?

– Azt a zászlót, a mi ott van az úrnál az első szobában, a mit Kossuth Lajos küldött, de nem az úrnak, hanem nekünk.

Csakugyan volt a házunknál egy zászló. Gyönyörü fehér atlasz-selyem, vastag aranybetűkkel ráhímezve: »Ipar: Nemzeti Jóllét: Szabadság.« Ez a zászló védegyleti zászló volt, nem is volt benne nemzeti szín több, csakis két boklyója. Ez volt házunknál, mert apám vidéki kis védegyletet akart alapítani, ezért szerzé a zászlót.

– Hallja kend Szente Péter, azt a zászlót nem Kossuth Lajos küldte kelmeteknek, hanem magam szereztem harmincz ezüst forinton. Mit akarnak azzal a zászlóval?

– Ki akarjuk tűzni a toronyba, mert most szabadság van!

– No ezért odaadom, jőjjenek kendtek velem!

Elindult az egész zendülő tömeg. Az öregek komoly arczczal, a fiatalok éltetve Kossuth Lajost és a szabadságot. Oda jöttek udvarunkra, anyámnak egyik-másik fiatal ember kezet is csókolt; néhány percz alatt oda hívták a muzsikus czigányokat s zeneszóval elvitték a zászlót s kitűzték a torony ablakába.

Minő igaz öröme volt ez annak a jó népnek. Hat-hét éves gyermek voltam, de élénken emlékszem e jelenetre.

A zendülésnek vége lett. Igazi magyar nem tudja azt bántani, a ki őt nem bántotta. Bár volna ridegebb, boszúállóbb, igazi ellenségéhez engesztelhetlenebb!

Azt a zászlót később, a katona-uralom és üldözés éveiben, el kellett dugdosnunk. Idő, nedvesség, penész, csak rongyait hagyta meg.

De e rongyokat, mint becses emléket, kegyelettel őrzöm.

A MI KARÁCSONYUNK 1848-BAN.

Nem történet az, a mit elbeszélek. Nincs abban semmi, a mi ország figyelmére méltó, jövendő előtt megörökitésre érdemes. Szerény falusi háznak, szerény magyar családnak ünnepi hangulata az, a mint keresztül tör rajta a véres harczát vivó nemzet jajkiáltása. Mint mikor estalkonyon a nyugovó nap enyhe fényét égő házak piros lángja s fekete füstje zavarja meg.

Sok nem él már azok közül, a kik alkották azt a családot, a kik együtt voltak annak az ünnepnek napjaiban. Régen volt, gyermek voltam akkor, harminczhárom évnek ködös multján keresztül csak úgy csillog át az emlékezet, mint pisla mécs a messzeségből. Nagy volt az a korszak s én legkisebb emlékét is meggyüjtöm magamnak. Még azt is, a mi csak az én családomnak emléke.

Vastag hó, csikorgó hideg, fényes téli nap köszöntött be hozzánk karácsony első ünnepére. Mi gyermekek reggeli után szedtük elő szánkóinkat, hogy megyünk ki a tópartra szánkázni. Apánk nem engedte. »Ma nem szánkáztok gyerekek« – mondá.

Templomba kellett mennünk. Az isteni tisztelet kivételesen rövid ideig tartott. Minket még nem eresztettek az úr asztalához, apám pedig az napon nem vette magához az úrvacsorát. Korán haza mentünk.

Zálogos házban laktunk akkor. Az ősi kúria szemközt feküdt, de még nem volt rá ház épitve. De gyümölcsöst már alapitott rá apám a múlt évben. A kuria közepe szép, fiatal oltoványokkal volt tele.

Alig értünk haza: a szomszédságból átjött hozzánk a községi jegyző. Jó komája volt apámnak s gyakori vendég nálunk. Egykor katonaviselt ember, huszár strázsamester, iskolákat végzett, de azért hatalmasan értett a káromkodáshoz. Gregoricsnak hívták, szerb származásu volt, sohase tudtam meg, hogy vetődött mi hozzánk, lelkesült híve volt a magyar ügynek; óra számra el tudta szidni a németet s lázadó szerb atyafiait. Mi gyermekek szájtátva hallgattuk.

Most sántitott. Midőn szeptember végén Jellasich seregéből egy küldöncz csapatot apám vezetése mellett megsemmisitettek: ő is részt vett a véres összeütközésben s egy horvát golyó furódott át czombján. Kigyógyult belőle, de kissé sánta maradt. Valami fontos mondani valója lehetett, hogy karácsony első ünnepének délelőttjén is átjött hozzánk.

– Komám, – szólt apámhoz, – az éjjel nem csufitották-e meg a nyulak az oltoványokat?

– Nem tudom, komám, ma még nem néztem meg.

– No hát nézzük meg.

Kimentek a gyümölcsösbe, én utánok. Valószinüleg azért mentek ki, hogy a háznép ne hallja beszélgetésüket. Rám még akkor természetesen nem hederitettek semmit.

– Komám, – mondá a jegyző, – kutya világot érünk. Jön a német, már Győrnél jár, ma beszélte a pandur, a ki Veszprémből jött az este. Veszprémben az a hír is jár, hogy az országgyülés szétfutott, Kossuth pedig elszökött. Nincs már magyar sereg.

Nem volt ez mind igaz. De akkor még a faluvégen se a vasút, se a távirda nem mozgott. Zsidó, czigány, ökörhajtsár, ezek voltak akkor a gyors hírhordók. A hirek pedig támadtak özönnel.

Apám kedélye e napokban mindig a végleteken mozgott. Vagy túlcsapongó reménynyel, vagy szomoru kétségbeeséssel nézte a nemzeti ügy változásait. Most is kezdett már a kétségbeeséshez hajlani, de azért még nem mondott le minden reményről.

– Dehogy nincs, – felelte, – van még komám magyar sereg, ott van Perczel Mór tábora, útját állja az még Windischgrätznek.

– Nem az komám, tudom én azt már jól, bele ütött már ebbe az országba, noha tél van, a mennydörgős ménkü.

Így folytatták a beszédet jó darabig. Egyszer aztán azt mondá a jegyző:

– Van egy kérésem is komám. Ha majd a horvátok miatt inquiziczió jön ellenünk: engemet vesznek legkeményebben, mint afféle katonaviselt ember. Ha sebemet megvizsgálják és kisütik, hogy golyótól kaptam, legyen tanu édes komám, hogy én azt a sebet vadászaton kaptam.

– Ha ezzel segíthetünk magunkon: majd meglássuk. De hiszen a vármegye talán nem teszi azt.

– Mit a vármegye? Hát még komám azt gondolja, hogy lesz ebben a mi életünkben vármegye? Hát nem tudja azt komám, hogy császári biztos van a vármegyében és hogy vasas németek kisérték be Veszprémbe? Hajh édes komám, a hová a német beteszi a lábát: nem parancsol ott többé a vármegye.

Apám a fejét csóválta. Azért-e, hogy nem hitte e beszédet, vagy azért, mert elfogta a keserűség.

A jegyző ujra kezdte a beszélgetést.

– Van-e komám még a háznál Jellasich-proklamáczió? A mi nekem volt, azt az asszony már mind elfütötte, most pedig ugyancsak jó lenne, ha volna.

– Talán lesz, de mire lenne az jó?

– Hjah komám, mindenre gondolni kell. Ha ide jön a német, a falu táblájára jó előre kiragasztok egyet s a tanácsasztalra is teszek egynéhányat. Így talán majd nem pusztítják el a falut.

Ez volt az a proklamáczió, melyet gróf Zichy Eugénnál megtaláltak, s melyért a grófot felakasztatta Görgey.

Nálunk ebből csomagszámra volt a padláson. Maga Jellasics adta apámnak személyesen.

Az eset úgy történt, mint másutt bővebben elbeszélem, hogy a mikor Jellasich a szomszéd faluban, Lepsényben ütötte fel főhadiszállását, s a mikor a mi falunk is el volt árasztva horvát katonasággal, falunk nemessége apámmal együtt deputácziót küldött Jellasichhoz megkérni őt, hogy rablást, gyilkosságot, gyujtogatást ne engedjen meg katonáinak. Jellasich jó hangulatban volt, épen Kossuth Hirlapját olvasta, a küldöttséggel magyar nyelven kedélyesen beszélgetett, megigért mindent s a mennyire katonáinak fegyelmezettsége engedé, igéretét meg is tartotta. De a mikor a küldöttség elbucsúzott s menni készült, egy nagy köteg proklamácziót adott a küldöttségnek, hogy azt vigyék haza s oszszák el a nép között.

E proklamáczió apámhoz került, ki annak szétosztását természetesen meg nem engedte. Talán most is van még belőle a padláson.

E proklamácziót tartotta a mi jó jegyzőnk erős védbástyának a német haragja ellen.

Miként telt el a nap: arra már nem emlékszem, de hogy miként telt el az este, arra már jól emlékszem.

Sokan jöttek össze nálunk rokonok, jó barátok. Ott volt tanitónk is; lelkes, derék ifju akkor, – hajlott koru, derék lelkész most. Ő tanitott engem írni és olvasni s úgy szerettem, hogy egy-két előadását most is el tudnám mondani csaknem szórul-szóra.

Könyvek vásárlása, szépirodalmi lapok olvasása akkor a mi kis falunkban nem volt divatban. Nem volt még községi könyvtárunk sem s Vörösmarty és Petőfi verseit csak kéziratban olvashattuk. A mi jó tanitónk a legszebb költeményeket leírta annyi példányban, hogy minden előkelőbb háznak jusson egy. Jutott nekünk is. A költemények közt legelső volt Vörösmarty Szózata. Nekünk gyermekeknek ezt különösen, de a többit is könyv nélkül meg kellett tanulnunk. A kis füzet aztán folyton öregbedett. Midőn vége lett a harcznak, midőn vérbe fojtották a szabadságot és igába verték a nemzetet: jó tanitónk akkor is elhozá a honfibánat titkos költeményeit. Szegény apám nem is igen szerette őket olvasni. Erős, életedzett, kemény ember volt, lelkét a mindennapi élet gondjai is elfoglalták, de ha e kis kéziratfüzetet kezébe vette s kivált ha elolvasá azt a verset, melynek refrainje ez: »Tánczoljatok Magyarhon leányi!« mindig mély izgatottság fogta el s könnyei kicsordultak. Akkor nem értettem ezt a dolgot, a pipafüstnek tulajdonitám, hogy szemeit törölgette. Most már elképzelem, minő érzelem lehetett az, midőn Pestnek hölgyei – vajjon kik lehettek azok? – a vértanuk sírhalmai közt tánczvigalmat tudtak tartani. Ezt a kis füzetet pár évvel ezelőtt megtaláltam korán elhunyt Lajos öcsém iratai közt. Ő, a ki akkor még csecsemő volt, ő mentette meg.

Vacsora után sokáig beszélgettek vendégeink. Beszélgetésük tárgya a nemzeti ügy szomorú bukása volt. 1848 karácsonyán végkép elveszettnek hitték az ügyet túl a Dunán. A ki Windischgrätz herczeg hatalmas hadseregét látta, mely leverte Prágát, leverte Bécset, s mely elől a magyar hadsereg megfutamodott, az lehetetlennek tartá, hogy ennek útját állja valaki. S aztán egyik rémhír a másikat kergette.

Beszélgetés közben tanitónk előszólított engem, hogy szavaljam el a Szózatot. Kiálltam a pikétre, a beszélgetők elhallgattak s én kis gyerek módjára el kezdtem hadarni azt a fenséges költeményt.

– Lassan fiam, csak lassan mondd! – szólt hozzám egyik is, másik is.

Midőn azt a versszakot elmondtam: »Az nem lehet, hogy annyi szív – Hiába onta vért – S keservben annyi hű kebel – Szakadt meg a honért«; midőn ezt elvégezém és tovább akartam mondani: egy rokonunk, Kovács Antal ráütött az asztalra, felugrott mellőle s iszonyú hangon rám rivallt:

– Megállj kölyök, ne mond tovább, ne mondd tovább!

Én ijedten elhallgattam s néztem meredt szemekkel, – mit akar velem az a haragos bácsi. Az a haragos bácsi pedig nem akart velem semmit, hanem ujra leült az asztalhoz, két kezére hajtá fejét és elkezdett zokogni keserüen. És vele együtt zokogott az egész társaság.

Ez volt a mi karácsonyunk 1848-ban.

Pár nap múlva megtörtént a moóri csata, a hol Perczel tábora megsemmisült. E csatáról csak annyit tudok, hogy az emberek mondták egymásnak aggodalmas arczczal: ni, hogy ide hallszik az ágyuzás! És hogy jobban hallják az ágyuszót, sokan lefeküdtek a földre s fülüket a fagyos göröngyre fektették. Mi gyermekek is ugyanazt tettük utánuk. Úgy tetszett, mintha egy-egy kemény lábdobbanást hallottunk volna a távolból.

Másnap reggel vagy negyven-ötven huszár állott meg falunkban. Lovuk átszakadva, maguk elfáradva, menekülve egész éjjel irtóztató hidegben, melyhez hasonlót azóta sem értünk. A lovak hófehérek a dértől, az emberek bajuszán és szemöldökén jégcsap és zuzmara.

Württemberg-huszárok valának, a szétvert magyar seregnek elszakadt, menekülő foszlányai.

Megálltak és kérdezték: micsoda falu ez s merre járnak ők?

A feleletet megkapták s vele együtt boldog, boldogtalan sietett hozzájuk: hívni be őket, lesegíteni a lóról s vinni nekik meleg és hideg ételt, bort, sültet és kalácsot, maguknak és elfáradt, elgémberedett lovaiknak. Az asszonynépség sírva rajzotta őket körül. Azt hitte, halottaikból támadtak föl, hiszen az a hír járt már, hogy a magyar sereg egy lábig elveszett.

Első pillanatra apám se ismerte fel a vastag dér alatt az ezredet. Egy öreg, vastag bajuszu legénytől kérdezé:

– Micsoda ezred ez fiam?

– A Württemberg-ezred.

– Hála isten, azt beszélték már, az egész ezred el van fogva.

A vén huszár komoly szemekkel nézett le a lóról és csendes, nyugodt, kevély hangon azt felelé:

– Nem lehet ezt föltenni a Württemberg-huszárról!

* * *

Sok gyász, sok szomoruság volt abban az időben. De annak az időnek gyásza is fényesebb és szomorusága is vígasztalóbb volt, mint mostani napjainknak minden dicsősége.

SZILVESZTER REGGELÉN.

Ötszörös erővel jött ránk a büszke ellenség.

Elfoglalta már Sopront, Győrt, Tatát, Pápát, Veszprémet s a Vértesnek és Bakonynak szakadékos völgyén keresztül közelgetett a főváros felé.

A moóri halmokon megállott előtte Perczel Mór, a vakmerő, a rettenthetetlen honvédtábornok.

Volt neki ötezer embere és tizenkét ágyuja s jött ellene huszonkétezer ember és hatvan ágyu. S az ő serege fázott és napok óta hátrált s ellenfele győző volt és büszke. Neki volt hat század lovassága s ellenfelének harmadfél ezrede.

A csatát elveszté, el kellett vesztenie. Ezer honvéd maradt holtan és sebesülten a sziklává fagyott havon.

Oly nagy volt az ellenfél túlereje, hogy elfoghatta volna az egész honvédtábort a visszavonulásnál.

* * *

Mikor a visszavonulás megkezdődött: az utóseregnél egy csapatban állott Moórtól észak felé pár század huszár. Fiatal főhadnagy volt a parancsnoka.

A főhadnagynak Kun Béla volt neve.

Tizennyolcz éves volt. Egész gyermek, még bajusza se pelyhedzett. Fia a veszprémi alispánnak.

A csata előtti éjszakán Moórott egy Schmidt nevű svábnál volt elszállásolva. Az öreg sváb asszony egész este fejét czirógatta, meleg étellel etette-itatta, édes fiának nevezte s tízszer kicsordultak könyei, midőn arra gondolt, hogy ez a gyermek már katona s hogy még csatába is kell neki menni, a hol baj érheti. A szegény sváb jobbágyasszony el nem gondolhatta, hogy oly nagy úr, mint egy alispán, hogy nézhette el gyönge fiának katonává lettét.

– Így parancsolta az ország – mondá a főhadnagy a sváb asszonynak.

– Oh édes istenem, már hogy parancsolhatna az ország egy alispánnak!

Egész éjjel nem aludt a sváb asszony. Csak ott virrasztott a gyermek fejénél és sírva fakadt, ha elgondolá, hogy tud ez oly nyugodtan aludni.

Reggel csatára készültek.

A sváb asszony sehogyse akarta ereszteni a gyermeket. Kérte, biztatta, hogy maradjon nála, elrejti a szénás pajtába a csata elől s másnap elviszi haza Veszprémbe édes anyjához.

A gyermek nevetett e nagy jóindulaton. Hanem azért mielőtt lovára ült volna, megcsókolta az öreg sváb asszonyt.

– Estére visszajövök, – szólt s kiugratott legényeihez.

* * *

Elmondtam másutt már egyszer a fiu történetét. Csak röviden ismétlem most. Csak föltámadásának csodáját beszélem el.

Ez a főhadnagy volt a csata után ama alig pár száz huszárnak parancsnoka. Fölebbvalói már akkor itt-ott elhullottak.

Legényeivel félre állott az útból egy kissé emelkedett helyre, hogy a honvéd menekülhessen a város felé. Az ellenség nagy gyorsasággal fejté ki lovasságát az üldözésre.