Part 2

Hanem egy szinésznek még sem lehetett csak ugy simán kitörülközni. Ez volt Egressy Gábor: a Coriolán, a Bánk bán, III-ik Rikhárd, a Gritti személyesítője.

Ezt is rávitte a hazaszeretet büne, hogy ott hagyja a szinpadot, s elmenjen igazi háboruban szerepelni.

Ott is a hős szerepét töltötte be. Kormánybiztos volt, szabad csapat vezére; lelkesítő szónoka a harczi lángra fogékony népgyülekezetnek.

– Nézze csak komám, mondá a szegedi polgár, mikor a hős szónok lelkesítő beszéde vége felé hangját erőteljesen kifejtette: – várjon csak: most mingyárt meg fog halni! ismerem már a szokását. Mikor így felcsapja a mondókáját, akkor nemsokára meg szokott halni. – Ez a mondás örök időkre fenmaradt minden későbbi szónokok számára: «most mingyárt meg fog halni!»

A fegyverletétel után Egressy Gábor is kimenekült a magyar hadsereg maradványával Törökországba. Az ottani élményeit leirta, ki is adta egy kötetben. Hanem aztán őt is megszállta a honvágy: hazatérési engedélyért folyamodott. Kérvényét a banáti osztrák hadtest főparancsnokához Hauslab tábornokhoz kellett intéznie. Annak a beleegyezése elég volt, hogy Törökországba kimenekült magyar harczosoknak a hazatérés megengedtessék. Csakhogy idebenn az a kitüntetés várt reájuk, hogy az osztrák hadseregbe közkatonáknak besoroztattak. Igy lett Podmaniczky Frigyes báróból és Nedeczky Istvánból is közvitéz. (A magyar hadseregben századosok voltak.)

Ettől a sorstól Egressy Gábort meg kellett menteni.

A derék Szentpéteri (Petur bán és kedélyes táblabirák személyesítője) sógora volt Egressynek: ő ment fel Budára személyesen előterjeszteni a kormányzónak Egressy ügyét. Az öreg úr nem volt nagyon otthonos a német nyelvben, még is csak előadta valahogy a kérelmét, támogatva azt azzal a tényállással, miszerint Egressy Gábor fia, Ákos, már úgy is szolgál, mint besorozott honvédtiszt, az osztrák hadseregben, s az még sem illenék, hogy a fiú, mint káplár, abriktolja az apját, mint közkatonát. A teljhatalmu úr kegyesen válaszolt rá: «Jól van, meglesz; haza jöhet, nem bántják: csak arra az egyre intem önt, hogy Hauslab tábornokot ne nevezgesse folyvást Haasenfusz»-nak. (Szentpéteri azt hitte, hogy ha már minden magyar szót németre kell fordítani, hát legyen a «láb»-ból is «fusz».)

No hát hazajöhetett Egressy Gábor bántatlanul.

Csakhogy itthon nem volt számára hely. A Nemzeti Szinház költségvetése már be volt fejezve, felsőbb helyen jóváhagyva, abba egy szeget nem lehetett többé beverni. És így az első drámai hősszinésznek le kellett maradni a szinpadról.

Ekkor aztán én elővettem egy ív papirost: magam megkezdtem az aláirást 25 forinttal, sorba jártam vele az ismerőseimet, felhívtam az egész országban létező művészetkedvelő honleányokat és honfiakat az adakozásra, s rövid időn összegyült annyi pénz, a mennyi a magyar dráma legkiválóbb alakjának visszatérését az egyetlen Nemzeti Szinház deszkáira lehetővé tette.

Mulatságos állapotok voltak ezek nagyon!

Elfelejtett nevek.

Szegény szinészek! Elfelejtett énekes madarai az erdőnek!

… A mig szinházi emlékeimet irogatnám, gyakran szükségem volna egy-egy adatra: nem a megtörtént dologra, mert arra jól emlékezem, hanem az évszámra meg a személyekre. Nem találom sehol. A világirodalom legnagyobb conversations-lexiconaiban nem található a nevük. Minden füzfapoéta, a ki egy ritmust itt felejtett, minden ponyvairó, a kinek a poémája a kalács sütő tepsi fenekéhez odaragadt, megtalálja a helyét a hirhedett alakok milliós lajstromában, csak a szinpad kisértetei nem járnak fel a feledékenység sírjából többé.

Hiába keresek olyan neveket, mint Hasselt-Barth, Lagrange. Nem tud róluk senki. Arról meg már kutatni is nevetség, hogy ezeknek mi dolguk volt a pesti nemzeti szinpadon? Pedig még nincs annak ötven esztendeje.

A Nemzeti Szinház új igazgatót kapott. A hatalom kezelői mégis csak átlátták, hogy nem özönvíz előtti táblabirók valók művészi intézetek igazgatására: Simoncsicsot felmentették a «szinészettyee» küzködéstől (a minek bizonyosan ő maga örült legjobban), s helyette kinevezték teljhatalmu igazgatónak Tolnai Festetich Leo grófot.

Ennek a nevét már feltaláljuk a conversations-lexiconban. Röviden bánnak el vele. Hogy nagy zenekedvelő volt s igazgató korában az operát protezsálta a dráma rovására.

Az egykorú világ igazságtalan volt iránta. Én igazságosabb akarok lenni.

Festetich Leo jó igazgató volt, s a drámát nem sülyesztette alá az opera kedvéért.

A megelőző igazgatóságot terheli inkább ez a vád: – ha ugyan vád.

Hisz az első feladat az volt a letört szabadságharcz után, hogy a közönséget beédesgessék a Nemzeti Szinházba. A páholyok tátongtak az ürességtől, a zártszékeket belepte a por.

Az operával kellett a lelkesedést felidézni. Az be is következett. Ez volt a «Próféta» korszaka.

Itt nem kimélte az igazgatóság a költséget.

Láttunk olyan pazar kiállítást, a minőt még Budapest nem ismert: fényes csarnokokat, korhű fegyverzetet, korcsolyázó vitézeket és hölgyeket, koronázási díszmenetet; végül romokba dülő királyi palotát.

Aztán micsoda darab volt az! A próféta. Szövegét Scribe irta, zenejét Meyerbeer; amaz a költészetben, ez a zenében lángész.

Micsoda zene volt az! Mikor a próféta álomlátását kisérik a sourdinával tompított hegedük, cellók, violin d’amourok, egyesülve az oboék, fuvolák, klarinétok bűbájos pianó ensembléival s aztán egyszerre az anya, Fides közbekiáltásánál: «légy átkozott!» beleordítanak a trombiták, dobok, gordonkák, kürtök, réztányérok, hogy az álkirály trónját hallotta az ember recsegni, összeomlani!

Hanem aztán kellett is Meyerbeer csodás zeneművéhez két olyan szerepvivő, a minő Lagrange asszony volt, mint Fides, és Stéger, mint Leydeni János a próféta. Egy tökéletes művésznő énekben és játékban és egy fenomenális hangerejű, nagy temperamentumu tenorista.

Valljuk meg az igazat, hogy ezek hódították meg a közönséget a Nemzeti Szinháznak. A mig Lagrange itt vendégszerepelt, mindig telt szinház volt, felemelt árak mellett. S az idegen művésznő magyarul énekelte a szöveget szép kiejtéssel. Sőt még azzal is kedveskedett a magyar közönségnek, hogy az Erkel operájában Hunyady Lászlóban betanulta s eljátszotta Szilágyi Erzsébet szerepét; az igazgatóság készíttette számára a pompás magyar jelmezt és azt emlékül neki ajándékozta.

Hanem erről mind nincs szó a krónikában.

A Lagrange-kultusz után következett egy még nagyobb szenzáczió, mely paroxizmusba ejtette a közönséget, a Pepita-őrjöngés.

Spanyol tánczosnő volt a bálványozott művésznő, Pepita da Olivának hitták. Csak egy tánczot produkált az «El olét» (spanyolul olajcsepp). A hölgy keresi ruhája fodrai között a ráesett olajcseppet, s aztán mikor megtalálja a közönségnek is megmutatja. De odáig a delirium minden dæmonainak szökelléseit, mozdulatait elköveti, sarkig érő leeresztett fekete hajsátora lebeg termete körül, a tánczot kisérő szilaj zene mellett, míg végül a zene buja, csábító melódiává fajul, a mikor a művésznő már csak féllábon áll, derekát hátrahajtva, s engedve fején túlemelt lenge öltönyeit megszámláltatni, nagy tűzszemeivel szórva a villámokat! – Azt a tapsvihart kellett aztán hallani! A közönség férfirésze őrülten ment haza. – De hát erre van szüksége a szinháznak. Pepitáról sem beszél már senki, nevét csak egy koczkás kelmeszövet őrzi: viselik a bakfischek szoknyának s a diákok mellénynek.

Drámai szinészetünk kitünő volt a régi időkben. Olyan Shakespeare előadásokat nem látunk többet se most, se valaha. De biz azok nem kellettek a közönségnek, kivált az aristokratiának.

Egyszer egy Romeo és Julia előadás után egy nagyon magas állású úr a mágnási kaszinóban ráförmedt az igazgatóra:

– Wie heiszt der langweilige Kerl, der aus der Oper Montecchi e Capuletti das Schauspiel Romeo und Julia gemacht hat?

– Shakespeare.

– No, von diesem verfluchten Kerl sollt’s mir kein Stück mehr aufführen.

Hát bizony volt nagy művészet, de üres kassza. Minden pénteki napon: ez volt a dráma napja.

Volt azonban mégis egy vonzereje a Nemzeti Szinháznak, melyet a magunk emberségéből tudtunk életben tartani: a népszinmű.

Valódi gondviselésszerű ötlete volt a muzsának, hogy Szigligetinek ez új szinműfaj megteremtését sugalmazta.

Soha magyar író nagyobb hatással nem volt a nemzetre, mint Szigligeti a népszinműveivel. Ő egymaga többet tett a magyarság terjesztésére Budapesten és az egész országban, mint az összes irók és tanintézetek. Különben is nagy tehetségű költő volt; de a kinek sikerült a magyar népéletben feltalálni a költői arany tel-ér Californiáját, korábban, mint Petőfinek és társainak. Mi még diákok voltunk, mikor már: «Az alföldön halászlegény vagyok én!» nótáját énekeltük, s Petőfi mint fiatal szinész még debütált Szigligeti népszinművében, mint vőfély, a nemzeti szinpadon, megörökítve fellépését azzal, hogy a vőlegénytől azt kérdezte: «uraságod a menyasszony?»

S a szerencsés összetalálkozása a szellemszikrának olyan tüzijátékot idézett elő, hogy az fénynyel árasztotta el egyszerre a nemzeti Olympot; még pedig trikolor fénynyel: népélet, költészet, művészet ragyogott benne.

Egy régi német irótól ezt a mondást jegyeztem fel emlékemben: «a magyar huszár úgy terem, hogy a mint egy fiú megszületik, ugyanakkor egy csikó is születik s ezek azontúl együtt nőnek fel, a fiú a csikó hátán, míg huszár lesz belőlük.»

No hát ez éppen így történt. A mint Szigligeti szárnyas pegazusa létrehozta a népszinmű szárnyas csikóját, rögtön ott termett rajta a Csikós, a Szökött katona, a Sobri Jóska: egy személyben Füredi Mihály.

Kovácsműhelyből ugrott fel a szinpadra s nem kellett neki se conservatorium, se szini akadémia: kész művész volt, hangjegyet soha sem látott; de kész énekes volt. Úgy kellett azokban a szerepekben járni, beszélni, mozogni, éppen a hogy ő tette.

Az összes szinházi személyzet közül egyedül Füredinek volt privilegiuma hegyesre kifent bajuszt viselni, de büszke is volt rá. Különben pedig kedves jó czimbora volt, a ki értette a tréfát.

(… Mielőtt tovább hajtatnék a fakó szekeremmel, elébb álljunk meg egy itatásra az útszéli csárdánál. Úgy illik, hogy annak a borát is megkóstoljuk. Szigligeti előtt is voltak már népies szindarabok, Gaal József Peleskei nótáriusa, Nagy Ignácz Tisztujítása, Balogh Mátyás diákja; meg a Tündérlak Magyarországon (nem tudom kitől), de már azoknak a szereplőire gyöngén emlékezem; Megyerit láttam, mint nótáriust, Szentpéterit mint falusi birót, Hubenayt mint vad Marczit, Komlóssyt mint becsületes kortes korcsmárost. Kettőt a darabok közül még most is hébe-hóba felelevenítenek. Hát hiszen én is szeretem a karczost, de óbornak mégis csak jobb a bakator.)

Gyerünk tovább.

Füredi Miska mellett még ott voltak specziális népszinműi alakokul Réthi koma, az univerzális paraszt, a ki oly naturalisztikusan tudta adni a számadó csikóst, hogy mikor a bojtárjára megharagszik a csárdában, elkeseredésében két üveg vörös bort hajt fel egymás után a nélkül, hogy az ádámalmacsutkája egyet mozdulna. Volt erre taps elég. «Ezt csinálja utánunk a német!» – Azután Telepi és Szerdahelyi (Hugli és Stuczli), a derék Szentpétery (táblabirák és falusi birák typusa), meg a jó öreg Udvarhelyi: kántorok, iskolamesterek, kegyes atyák mintaképe. (A ki egyébiránt a legnagyobb szinpadi hatását Lear királyban érte el, Glostert személyesítve. Gyöngült már az öregnek a memoriája, még a szinfalak közt a jelenésére várva is folyvást a szerepét magolta; mikor aztán ki kellett lépnie, közderültséget keltett a megjelenésével: lévén már akkor Glosternek a két szeme kiszúrva s a szemkötelék fölé egy nagy zöld pápaszem feltolva.)

Aztán itt volt a derék vén Kovácsné, a milyen komikát sohasem fog a szinpadi aszaló produkálni: csúnya volt, de tele édes humorral. Csúnya volt, de abban tökéletes.

Beszéljünk inkább a népszinmű primadonnáiról.

A legelső volt Lászlóné (és egyúttal a leghiresebb).

Én még mint De Caux Mimit láttam kecskeméti diák koromban. Akkor még drámai szinésznő volt, szomorú és vígjátékokban szerepelt.

Soha tökéletesebb női alakot nem lehetett képzelni. Olyan volt, mint Thorwaldsen Eufrozinéje: az arcza örök mosolygásra gömbölyült; termete magas, ruganyos, karcsu, telt idomokkal. Hangja csengő, nagy regiszterű.

Egyszer a kecskeméti szintársulat előadta Lear királyt, De Caux Miminek osztották Gonerilt, de ő Cordéliát követelte, a kinek a szerepe háladatosabb. Lear király (Deési) protestált ellene. Learnek Cordéliát halottan kell az ölében kihozni. «Én azt a termetet el nem birom az ölemben.»

Volt egy híres gavallér a városban, a ki minden primadonnának udvarolt. A szép Mimi azonban visszautasította a nyájaskodását; mire a szeladon azzal fenyegette meg, hogy legközelebbi föllépténél ki fogja fütyülni: «De akkor aztán pusztuljon is az úr Kecskemétről, mert én megbotozom az utczán!» – De futott is a gavallér! Megtette volna, voltak hozzá képességei.

Szigligeti népszinművei aztán a Nemzeti Szinházhoz hívták De Caux Mimit, a hol egyszerre kedvencze lett a közönségnek. Gyönyörűn énekelt. A játékában ugyan a magyar paraszt leányruhából kiragyogott a párisi lorette (franczia vér volt benne, az apja zongoramester), de ez a pikantéria még új zamatot kölcsönzött a játéknak; olyan volt az, mint az őszi baraczk ananászlébe mártva.

Szépségével ép úgy feltünt, mint a hangjával.

Élt akkor az országban egy derék magyar mágnás, a ki nagy kedvelője volt a szinészetnek: maga is híres zeneszerző. A mellett nagybirtokú földesúr. Nőtlen volt. De azért nem nőgyülölő. Sőt ellenkezőleg.

A főúr rögtön fölfedezte az új művésznőben a nagybecsű artistai kincset s határozott a sorsa iránt. Ily kiváló tehetségnek nem szabad a kerepesi-úti muzsabarlangban elparlagosodni paraszt szinművek mezején, azt ki kell képeztetni a magasabb művészet szferái számára. Közbenjárók által sikerült a művésznővel megértetni a nemes meczenás ajánlatát, ki neki egy tízezer forintos kötelezvényt küldött (kellően betáblázva) abból a czélból, hogy elutazzék Olaszországba, magát a legelső világhirű mesterek által az éneklésben kimíveltetni. A bőkezű főúr még arra is ajánlkozott, hogy ő maga is elkiséri pártfogoltját Milanóig. S ha kell, odább is, mindenütt atyai gondviselését éreztetve vele.

A művésznő azonban, a mint a kötelezvény a kezében volt, el is ment, de nem Itáliába Solfeggiót tanulni, hanem a szent házasság kikötőjébe, férjhez ment hirtelen a Nemzeti Szinház kedvencz bonvivántjához, László Józsefhez.

Nagy processus lett ebből!

A főúri meczénásnak a fiskálisa azt a boldogtalan tanácsot adta, hogy indítson pert a művésznő ellen kötelezvénye visszaadása végett. A pör végigjárta az appellátákat. A művésznő ügyvédje volt Várady Antal, Petőfinek legbensőbb barátja, nekem is kedves czimborám. Ez azzal védte a kliensét, hogy annak előbb meg kell kapni a stipulált tízezer forintot, csak azután kezdhet hozzá a felsőbb énekiskola kitanulásához, hogy pedig az alatt férjhez ne mehessen, az sehol sincs az irásban, nem is lehet.

A főúri meczénás gavallér ember volt. Nem magának akarta ő a tízezer forintot visszaszerezni: az egész összeget (odaitélés esetére) adományul ajánlotta fel a vakok intézetének, mely a nádor kegyurasága alatt állt, s ez által a legmagasabb körök beavatkozását is kiérdemelte a híres perben.

De biz azt minden forumon elveszté. A hét személyesek is elmarasztalták a főurat a tízezer forint kifizetésében, s a művésznő építtetett belőle egy szép házat a stáczió-utczában.

És azután még sokáig ragyogtatta a művészetét a nemzeti szinpadon, népszinművekben és vaudevillekben: a közönség osztatlan tetszése mellett.

Csak később lépett azután át az operai énekes pályára, kiment külföldre, kiképezte magát, kinn is maradt, hires operai primadonna lett belőle a német fővárosok első szinpadain.

Én tizenöt évvel ezelőtt láttam utoljára: már akkor a nyugdijából élt. Még akkor is szép asszony volt, még akkor is olyan csengő hangon tudott kaczagni, s olyan szépen beszélt magyarul.

Hanem az ő neve sem fordul elő semmiféle lexikonban.

Csillag volt, elmerült.

Festetich Leó gróf jó igazgató volt. Nem igaz, a mit a Lexikon följegyez róla, hogy az operát protezsálta volna a dráma rovására. A drámát is igyekezett feleleveníteni, Szigligeti, Hegedüs, Dobsa eredeti színműveit ő hozta szinpadra, az én Dalmámat is, a miben magyar dolgok vannak előadva avar czím alatt (azt csak egy olyan «grata personának» lehetett merni, a milyen ő volt). Még kőrajzban is megörökítette Dalma esküjelenetét, s azt az általa alapított és szerkesztett «Délibáb» czímű szinházi lap mellett küldötte szét. Azon a képen látjuk már ifjabb Lendvay Mártont és Hegedüst is, sőt Tóth Józsefet mint a Festetich által szerződtetett új tagokat. S az a kép arról is tanuskodik, hogy a kiállítás olyan fényes és korhű volt, a milyennel csak magyar dráma valaha elláttatott.

Az operához is alaposan értett: nagy zeneismerő volt s mindenben magas ízlésű. Így szerződtette az Operához drámai primadonnának Hasselt-Barth asszonyt, a ki a külföld legképzettebb mezzosopran énekesnője volt. De az a hátránya volt, hogy német volt, és nagyon régóta volt már fiatal. Nem kellett a magyar közönségnek. Altistánénak pedig szerződtette Csillag Rózát, a kinek csodaszép mély hangja és deli termete volt. Ennek meg az volt a hibája, hogy nagyon fiatal volt és – zsidó volt. Nagyhamar elűzték Bécsbe, a hol aztán világhírű primadonna lett belőle, elsőrendű «star».

A balletnál is a legelső rangú művészetet válogatta ki Festetich Leó gróf. Elhozta Berlinből Taglioni kisasszonyt, a kinél ideálisabb ballerinát soha sem láttunk. A koreografia tökélyét kiegészítette azzal, hogy igazi spanyol nemzeti tánczokat mutatott be. Ez aztán a valódi! A seguidilla nem az El ole. De mind nem ért az semmit; mikor a szép alménak még a térdeit sem lehetett meglátni a csipke fodrai között, mikor tánczolt.

És aztán Festetich Leó grófnak a dicséretére szolgál még az is, hogy nem voltak szívbeli vonzódásai.

Min bukott meg hát mégis?

Azon, hogy nem tudott számítani. A szinháznál is úgy gazdálkodott, mint a saját nagy úri birtokán, a mit elvesztett, nem úri passziók, nem hazárd játékok útján, hanem csupa gazdászati kisérletezéssel. Már pedig a gazdászati experimentáczió németnek orvosság, magyarnak halál. Míg más gazda buzát vetett, ő krappot ültetett. Persze, hogy belevesztett. Nem viselt akkor senki veres nadrágot. Ha várt volna a krapptermeléssel, a míg a honvédsereg felállíttatik.

A szinháznál megint az ellenkező methodusba esett. Ott meg a veres szín nem tetszett neki. Miért veresek a páholyok meg a zártszékek? Ő letépette a nézőtér minden diszítéseit s a szurtos bibort felváltatta égszínkékkel. Igaz, hogy így sokkal barátságosabb képet nyert a szinház.

Azonkívül, minthogy a szinház nézőterét kifelé nem lehetett tágítani, hát befelé tágította meg. Ő építtette azt a kirugó erkélysort az első emeleti páholyok elé, mely ha megtelik, a szinháznak ötszáz koronával szaporítja a napi bevételét.

De ezeknek a beruházásoknak az lett a vége, hogy egy esztendő alatt a Nemzeti Szinház számadása ötvenezer forint deficzittel záródott le.

(Igaz, hogy az erkélysor tízszer kifizette az árát, a mibe került).

Festetich Leónak csak az volt a baja, hogy negyvenhét esztendővel előbbre képzelte a korszakot s azt suggerálta magának, hogy a szinházi deficzitet egyszerüen oda lehet szervirozni a magyar belügyminiszter villásreggelijéhez, mint a mustárt a roastbœfhez. Egy kicsit csíp, egy kicsit savanyú, de együtt jó az.

Csakhogy akkor nem Széll Kálmán ült ám a budai palotában, hanem Augusz Antal báró.

Egy reggel sápadtan jön hozzám Festetich Leó s elmondja, hogy ő most jön a helytartótól. Ő kegyelmessége föl akarja őt menteni a szinházigazgatás alól. Menjek fel hozzá: az Augusz-család nagyon szeret engem, mint poétát s beszéljek a lelkére.

Siettem föl Budára. A hatalmas ember, ki Magyarország ügyeit vezette, éppen az ebédnél ült. Miattam félbehagyta az étkezést s átjött a dolgozó szobájába, ott fogadott. Nagyon barátságos volt: az iróasztalához ültetett maga mellett, s aztán kihúzott egy paksamétát a fiókjából. A Nemzeti Szinház számadása volt az.

– Tudom, hogy a Nemzeti Szinház ügyében jött ön hozzám s teljes felvilágosítással fogok önnek szolgálni. A Nemzeti Szinház fentartására a pozsonyi országgyülés négyszázezer forintot szavazott meg. Több vármegye adós maradt a ráeső részlet befizetésével, úgy hogy a befolyt tőke kamataiból a szinház csak évi 16 ezer forint szubvencziót kaphatott. Most Festetich Leó csinál egy ötvenezer forintos túlkiadást: ezt az alaptőkéből kell megtéríteni, s ezzel az alap jövedelme ismét 2500 forinttal kevesbedik. De én még a támadt hiányt is vissza akarom pótoltatni, s a szubvencziót 12,000 forintra redukálom s a levont összeget vas kézzel fogom behajtani, míg a hiány ki lesz pótolva. Festetichet pedig eltávolítom a szinház igazgatástól. Hiszen ha ő ott marad, az egész országos alapja a Nemzeti Szinháznak odavész nehány év alatt.

Ez ellen nem tudtam replikázni. Haza ballagtam azzal a szomorú hírrel, hogy ezentúl a Nemzeti Szinház országos segélye négyezer forinttal kevesebb lesz. Ezt megint a művészek sinylik meg.

Hová appelláljunk.

Egyetlen foruma volt még a magyar közéletnek, a hol ha beszélni nem volt is szabad: de tenni lehetett. Ez volt a Nemzeti Kaszinó. Egy kitünő jó hazafi, derék főúr, Károlyi György felkarolta a pusztulásnak indúlt Nemzeti Szinház ügyét, felszólította az ország birtokos főurait egy új szinházi segélyalap előteremtésére. Indítványát siker koronázta: rövid időn összegyült kétszáznyolczvanezer forint; (még a döblingi szanatoriumba zárkózott nagy magyar, gróf Széchenyi István is tetemes összeget áldozott) s ennek az összegnek a kamatai külön bizottság által kezeltettek s a Károlyi-alap még hosszú évsoron át tette lehetővé a Nemzeti Szinház művészi színvonalának fentartását. Pest kicsiny volt még akkor arra, hogy «egy» szinházat eltartson, a hol a primadonnáknak háromezer forintos fizetéseik vannak.

Hát az a Nemzeti Kaszinó volt a mi egyetlen várunk.

De abba is beférkőzött az ellenség.

Nem lehetett megóvni, hogy az új rendszer előkelőségei (a legkerültebb alakok) tagokul fölvétessék magukat. Azok között voltak katonatisztek is.

Szomorú korszak volt. Folyvást hazafiak elfogatásáról, üldözéséről, vagyon elkobzásról szállongtak a hírek, a mik még az ó-konzervativeket is felháborították s e miatt örökös surlódások voltak a kaszinó magyar érzelmű tagjai és a hivatalosak között. – Egyszer egy liberális gavallér azt mondá a kaszinóban: «es wäre schon an der Zeit, dass diese Rájberájen aufhören.» Besugták a policzájnak a perduellist, megidézték, vallatóra fogták. Ő aztán kivágta magát: hiszen nem «äu»-val értette ő a Rájberájt, hanem «ei»-vel. Amugy rablást jelent, emigy csak surlódást.

Az ilyen surlódások keresve keresése pedig akkoriban virtus számba ment.

A legjobban kipéczézett alakok egyike volt Augusz Antal báró, a helytartóság elnöke. Az osztrákot, a csehet nem gyűlölték annyira, mint a magyar celebritást, a ki a Bach-rendszer alatt hivatalt vállalt. Ezeket úgy hitták, hogy «kajtárok».

Még egy olyan komoly főúr és nagybirtokos, mint Ürményi József is, ki akkor örökölt dúsgazdag nagybátyja, a koronaőr után budapesti palotákat, s nyilt házban fogadta a forradalom ismert alakjait, Kazinczy Gábort, Pázmándy Dénest, engem is; és ezekkel együtt új irodalmi vállalatot indított meg «a történelmi könyvtárt», s a ki a mellett a Bécsben legjobban rettegett ó-konzervativ pártnak a vezére volt: mondom, még ez a kiváló személyiség is czélpontúl tűzte ki báró Auguszt mindenféle raffinált bosszantásoknak: úgy, hogy utoljára a minisztérium kényszeríté Augusz bárót, hogy Ürményitől fegyveres elégtételt kérjen. A párbaj végbe is ment, pisztolyra, sebesülés nélkül, az ellenfelek kibékületlenül váltak el.