Part 1

JÓKAI MÓR

HÁTRAHAGYOTT MŰVEI

A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA

IV. KÖTET

EMLÉKEIMBŐL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

EMLÉKEIMBŐL

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

EMLÉKEIMBŐL.

A HAJDANI NEMZETI SZINHÁZRÓL.

(1900.)

A szinház külseje.

Még az ötvenes évek elején nem volt az az oszlopos csarnok a szinház homlokzatán, mely most egy tornáczos erkélyt emel; a vasrács sem volt. Az utczáról egyenesen benyitottunk az udvari kapun a pénztárhoz, mely egy oldalczellában volt elhelyezve, a hol a még akkor sem pénztárnoknak, sem pénztárosnak, hanem kaszirusnak nevezett, rangfokozatra nézve másodosztályu leggorombább embere a közéletnek, Kolozsi úr regnált autocrata-módon.

Arra is kevesen emlékeznek már, hogy hajdanában, ha valaki ezt a nevet kiejtette a száján «Kolozsi», a vele beszélő rögtön utána kiáltotta e másik nevet «Barkóczi» háromszor. Mivelhogy a Kolozsi név szerencsétlenséget jelent, a Barkóczi ellenben szerencsét.

De még ismeretesebb volt az a hiányos rím, a mit a szinészek hangoztattak a hónap első és tizenhatodik napján a kassza fizető ablaka előtt: «Kolozsi! van-e gázsi?» A mire a hatalmas úr nagy gyakran olyan feleletet adott, hogy megérdemelte vele titulusát: megmondta, hogy «mi» van.

Pedig a kassza ablakától a kapuig állt ember hátán ember; szinész, kórista, a ki a nagy leszámítolást várta. Ne felejtsük ki a pontosan megjelenők sorából azokat a köztiszteletben álló hölgyeket, a kik a gázsit felvevő művészektől bizonyos kamatokat felvenni serénykedtek. – Nem! Nem voltak zsidóasszonyok. Igazhitű keresztények voltak, a kik negyvennyolcz perczentre dolgoztak.

Egyáltaljában nem volt még akkor a szinháznál zsidó; se szavaló, se énekes, se tánczos. No de zsidó kritikus sem volt. Drámairó is csak egy volt, a derék Bernstein. De az is eltagadta a nevét s úgy irta magát, hogy «Hugo Károly» (Hugo Viktornak az öcscse).

Tehát az olyan gázsinapokon, a mikor a kassza feneke nem volt lyukas, ott tartotta Kolozsi úr a nagy komputust a nyitott ablak hídpárkányán, a jól rovancsolt lajstromból kiszámítva, hogy kinek mi lehuzása van megbüntetett törvényszegés, próbaelmulasztás, elkésés, koránbelépés, szerepnemtudás czíme alatt. Előleg? Az nem ismertetett.

A szinház udvara még akkor fákkal volt beültetve (morusok és acer negundók voltak) s csak a fal melléke volt kikövezve. Esős napok után a szép csiperkegombák hatalmas fejükkel kiemelgették a nagy gránitkoczkákat a földből, a mire embererő nem lett volna képes. Ezek az Olympon termelt champignonok a szinház titkárának, Csepregi úrnak a deputatumát képezték. (A kiről majd később még meg fogok emlékezni.)

A szinház előtt még akkor (1848) nem állt semmi szobor.

Csak később diszítette azt fel az én igen kedves barátom, tehetséges irótársam s később nagylelkű maecenás, Tomory Anasztáz, ki elébb a legnagyobb magyar drámairó érczszobrát készíttette el Czüllichchel: a ki már akkor sok jó mellszobrot csinált, Széchenyiét, Vörösmartyét, Petőfiét, Jókainéét, a mik nálam még mind ékeskednek; de Katona szobrával nem volt szerencséje. A drámairót ballettánczos induló mozdulatában ábrázolta, a ki magasra felemelt kezében egy irótollat tart az ég felé, mintha a tintáját oda akarná fecskelni a csillagok közé. Ennek a szobornak nem volt e helytt maradása. Tomory kicseréltette azt később idősb Lendvay Márton érczszobrával, melyet Dunaiszki szobrász készített; az már jobban bevált. Sokáig fogadta Lendvay szobra a szinházba járó közönséget s csak nagy későn helyeztetett nyugalomra a szinház belsejében.

A muzsák templomának a teteje veresrézből volt jól egymáshoz forrasztott érczlapokból összekovácsolva. Egy szép estén egy ádáz vihar aláfurakodott ez ércztetőnek s az egészet szépen felgyöngyölítette, mint egy ív kartonpapirost s átdobta a szomszédes botanikus kertbe. Soha én annál rémségesebb mennydörgést nem hallottam. A szinházban épen Macbethet adták: a közönség azt hitte, hogy az új mennydörgő gép produkáltatik ily sikeresen, csak akkor bámult el aztán, mikor a tetőtlen padlásról betörő szél kioltotta a lámpásokat. – Az a jó volt benne, hogy legalább új tetőt kapott a szinház, a mire nagy szükség volt, mert már a végin nagyon beesett a szinpadra a záporeső, s hiába! Coriolánt még sem lehetett eljátszani paraplé alatt. Ámbár én bizony nem tudom, hogy miért ne lehetett volna, ha a római matronák krinolinban szerepelhettek.

Az utczáról könnyü volt a nézőtérre betalálni. Ruhatár nem volt. Télen minden okos ember magával viszi a szinházba a felső kaputrokját: hideg van ott szörnyen! A zártszékek közötti közlék pádimentomán ugyan vannak léczekből készült szelelők; de azokból nem meleg jön elő, hanem pinczelégvonat. A nyughatatlan ujságirók ugyan eleget lamentáltak, hogy fűtsék már a szinházat, de Komlóssy úr azt felelte rá, hogy «nincs fa.» – Ő volt a szinház gazdája.

A gáz.

A Nemzeti Szinházat már a negyvenes években gázzal világították. Ez volt az egyedüli légszeszvilágítás a fővárosban. Saját gázfőzője volt ott azon a helyen, a hol most a szinpadra bejárnak. Az itt termelt gáznak egy kicsit áporodott savanyú káposztaszaga volt; de hát eltűrtük azt nemzeti büszkeségből. Kívül az udvarban állt egy óriási vasmedencze, a miben víz állt. Ez kellett a gázfőzéshez.

A szabadságharcz alatt Hentzi bombái a Nemzeti Szinházat is fölkeresték. Egy százötven fontos ott csapott le a szinház udvarán; de a magyarok Istene úgy intézte, hogy a bomba épen a víztartó medenczébe bukjék bele, a hol a víz megfojtotta. Ha egy ölnyivel odább esik, az egész szinházat felgyújtja, porrá égeti.

Aztán következett az osztrák uralom. Az uj gazdák behelyezkedtek a rommá dúlt két városba. A Nemzeti Szinház volt az egyetlen muzsatemplom, mely épen maradt. A német szinészeknek pedig hely kellett, a hol játszhassanak. A budai basa felidézte magához a Nemzeti Szinház igazgatóját, Simoncsicsot, a ki a kormány által volt kinevezve, s felszólítá, hogy a Nemzeti Szinházat engedje át a német szinészeknek minden második napra. Simoncsics nem felelt rá semmit. Ekkor a nagy potentát el kezdett vele alkudozni, hogy no hát minden harmadnapra jusson egy német előadás. Simoncsics ezt is hallatlanná tette. Ekkor aztán keményen rászólt a hatalmas úr, hogy beszéljen hát, hányszor engedi át a német szinészeknek a Nemzeti Szinházat hetenkint?

Erre a jó öreg zsiros szájú táblabiró a maga budai német accentusával így válaszolt:

– Wenn i reden musz, so sag i «ámól», wenn i reden darf, so sag i «kámól».

S maradt a «kámól». A Nemzeti Szinház maradt a magyaroknak.

Hanem a légszeszfőzést a saját konyháján csakhamar betiltották; a mint a gázgyár elkészült a kerepesi temető átellenében. Attól fogva onnan kellett a gázt a szinháznak bevásárolni.

Csakhogy a gázgyárból még nem volt a szinházhoz csővezeték. Azt elébb a belvárosban kellett létrehozni.

Tehát ezen a hiányon akként segítettek, hogy készítettek egy óriási kaucsuktömlőt, akkorát mint egy czethal. Azt megtöltötték légszeszszel, s ezt a felfujt szörnyeteget két ember a vállára kapta s végigczepelte a városon. A gáz könnyű. A szinháznál aztán a tömlőből átpréselték a gázt a tartályba s onnan bocsátották ki a világító csövekbe.

Egyszer egy drámairó valami rémhosszú tragödiát bocsátott a szinpadra; históriai darab volt, melynek az ötödik felvonása belenyult a tizenegy órába. Egyszer rohan nagy rémülten Komlóssy úr, a gazda, a szinfalak közé: «Urak, végezzék be hamar a darabot, nincs már több, mint két újjnyi gáz a tartályban, mindjárt sötétben marad a szinpad és a nézőtér».

Nosza rajta a jó Szentpétery, a ki, mint kegyetlen apa ott várakozott a kulissza mögött a jelenetére, félretéve elveit és haragját, berohant a szinpadra, s nagy hirtelen összeadta a szerelmes párt: «Minden el van felejtve, legyetek boldogok!» S azzal eresztették le a kortinát.

Legjobban bámult ezen maga a szerző, a ki el nem tudta képzelni, hogy lett az ő tragödiájából vigjáték? holott annak a végén tömeges gyilkosságoknak és öngyilkosságoknak kellett volna következni. A közönségnek így tetszett a darab jobban.

Mikor pedig valami háttérből jövő világítást kellett kimesterkélni, akkor egy kisebb czápanagyságu kaucsuktömlőt hoztak a szinpadra, azt oda helyezték el a primadonnák öltözője előtti tornáczba: arra a tömlőre egy szinfaltoló ráült s a saját testének súlyával nyomta ki a napvilágul szolgáló gázt a csőbe.

Egyszer aztán az történt, hogy a szokottnál súlyosabb legény ült rá a tömlőre: ezt a kaucsukczápa nem állta ki, szétpukkant, a rajta ülő tritont bedobta a művésznők szobájába a betört ajtón keresztül, s aztán keresztül törte a zsinórpadlást, a szinház palafödelét (most már ilyen volt) s betölté a robbanás hangjával az egész várost.

Én akkor a szinházzal átellenben laktam, iróasztalomnál ültem, a nagy robbanásra az ablakomhoz ugrottam; s láttam a mint a szinház födeléből emelkedik ki a fehér füstoszlop. Éppen Shakespeare «Téli regéjét» adták s abban a feleségem játszotta a szoborrá vált királynét. – Soha ekkora ijedtséget! –

A Nemzeti Szinház környéke és tűzveszélyei.

A Nemzeti Szinház telke, a melyen fölépült, hajdan a török temető volt. (Absit omen! ✝✝✝).

Még azután is sok törökvilágbeli állapot maradt körülötte.

A hozzá vezető utcza torkolatát Hatvani Kapunak nevezték. Annak a magyar-utczai keresztezését még ékesítették a régi Pest bástyafalai.

Az utczát záró szögletház neve volt a Zrinyi. Füstös tanyája valamennyi korhelynek, kártyásnak.

Az országút felől (most Muzeumgyürü) állt a szinház tőszomszédságában egy régi granárium; olyan magas, mint a szinház maga: patkányok eldorádója. A másik oldalához a kerepesi út felől támaszkodott hozzá a Griff: a főváros legrongyosabb, szutykosabb földszintes csárdája; szekérállással, széna-szalma boglyákkal az udvaron.

Innen feljebb aztán félbeszakadt a gyalogjáró kövezete. A legközelebbi ház egy urasági kastély; a mult században hatalmas nagyhirű mágnás-család megszálló-helye: ez idő szerint lakatlan tanya, jó a fizetéstelen fiskálisnak, meg a házfelügyelőnek. A tulajdonos főúr a börtönben ül, gyilkosság miatt; a nagy kétszárnyra épített kastély udvara egy nagy pocsolya s annak a latyakja kiterjed az utczai gyalogjáróra is; esős időben lépésnyi távolban lerakott téglák teszik lehetővé az áthatolást. Pedig a szinészek és szinésznők többnyire arra felé laknak. Egyszer aztán Réti koma (a vén csikós szinész) arra a tréfás ötletre vetemedett, hogy összeszedett a Rákosparton egy zsák eleven békát s azokat éjszaka beeregette a kastélyudvar posványába. Reggelre iszonyú kuruttyolást miveltek az ungok: az emberek összeszaladtak a csodájára. Erre a szégyenre mégis megemberelte magát a fiskális és hozatott egynehány szekér kavicsot, azzal feltöltette a kastély udvarát meg a gyalogjárót. Használhatott volna timárcsert is hozzá, a hogy az Aldunasor házai előtt szokták trottoárnak, csakhogy az drágább volt.

Azt a nagy granáriumot kibérelte a szinházigazgatóság a dekorácziók számára; ott festették az új szinfalakat is. Még akkor Telepy bácsi volt a mesterük.

Egyszer aztán a gyantafőzésnél kigyulladt az atelié: a laboransok szétfutottak; a pajta teteje csakhamar tüzet fogott. Még akkor nem volt begyakorolt tűzoltó-dandár; mire az egyetlen városi fecskendő megérkezett, akkorra már ropogott füstben lángban az egész tető.

A szinészek és hölgyeik a szinház-udvarról nézték a pompás látványt. A szinház tőszomszédjában volt. Egyszer valaki elkiáltja magát: «Hát a vas-ajtó!»

Mivelhogy a magazint egy vas-ajtó zárta el attól a fafolyosótól, mely a diszletraktárt a szintérrel összeköti.

A vas-ajtót bizony nyitva felejtették a festők.

Nosza hamar a két elsőrendű drámai hős, Szigeti Józsi és Lendvay Marczi, vizes pokróczokat ragadnak a kezükbe, úgy rohannak a szinpadon át a folyosóra, a mit már akkor megtöltött a sziporkákkal vegyes füst. A két dalia keresztül tör a füstfellegen, megtalálja a vas-ajtót, ráfordítja a becsapó lángra s bezárja vele a nyilást. Ezzel a hőstettel meg lett mentve a Nemzeti Szinház a porig leégéstől, a mihez ugyan közel volt.

De nem soká kellett várakozni az új veszedelemre. Következő esztendőben meg a másik szomszéd gyulladt ki. Valami részeg kocsis pipástul feküdt le a szénába s a Griff-korcsma lángba borult miatta. A Nemzeti Szinház melléképületei voltak veszélyeztetve. Ekkor megint a fiatal szinészek mentették meg a szinházat a leégéstől; Lendvay, Szigeti, Hegedüs felmásztak a szinház-igazgatósági épület tetejére, úgy oltogatták el a födélre hulló zsarátnokot. Persze csak a drámai szinészek; az operisták féltek, hogy a torkukra megy a füst.

Egyszer meg én magam mentettem meg a Nemzeti Szinházat a leégéstől. Macbethet adták, valamennyi szinfaltoló, masiniszta mind el volt foglalva a kisértet-királyok tologatásával; én a proscenium-szinfal mögött álltam. Egyszer csak észreveszem, hogy egy szinfali gázlámpa csövének a csavarja kiesik s arra a tág lyukból karvastagságnyi lánggal tódul elő a gáz. Csak egy percznyi habozás, tétovázás, s az a gázláng felcsap a zsinórpadlásig s a szinpad lángba borul. Én azonban nem vesztettem el a lélekjelenlétemet. 1861 volt az év, magyar ruhát viseltünk: hirtelen lekaptam a fejemről az asztrakán süvegemet s egy pillanat alatt elfojtottam vele a kiömlő gázlángot. No hát nekem is van egy hőstettem, a mivel dicsekedni lehet.

A Nemzeti Szinház látogatói.

A nézőtérnek a közepén volt a bejárata s azt egy nehéz pokróczkárpit takarta, melyet a belépőnek saját tehetségéből kellett félrehárítani: a kalucsnikat kinn hagyhatta az ajtóban, az esernyőt azonban jó volt magánál tartani: a botra pedig épenséggel szükség volt, majd tetszésnyilvánítás, majd türelemfogyás tudtuladása végett.

A szinház elég sötét: pedig még a mostani erkélysorozat nem létezik: de a félhomály részint onnan van, hogy a középső csillár égői nem gyujtatnak meg: az csak magas létráról eszközölhető akrobatai légtornászat utján: aztán meg attól a casinó-páholy látogatói mind megvakulnának; másrészt emeli a sötétséget a páholyoknak hajdan biborvörös, később barnapiros burkolata: (az olajlámpáktól és a hozzá támaszkodástól barna). Az első emeleten levő két szélső páholyt állandóan takarja egy shirtingponyva. Azok ott az udvari páholyok: – azokban nem szokott ülni senki: 48-ig egyért-másért, 49 után pedig egyért is, másért is. Ahogy a régi magyarok szokták mondani: «tantum ita saltem sic» (új magyarul: «hát csak így meg amúgy»).

Az udvari páholy alatt azonban kitünt a földszinti sarok páholy az által, hogy az oldalán egy nagy zöld selyem ellenző volt kifeszítve: ami a proscenium lámpás-sor szemkápráztató fényének az elhárítására szolgált. Ezt a kedvezményt meg kellett engedni a páholy tulajdonosának, aki nem volt csekélyebb személyiség, mint a Honderü szerkesztője Petrichevich Horváth Lázár.

Az átelleni sarokpáholy törzsbérlője volt egy nagybirtokos öreg úr, aki csak alunni járt a szinházba. Az egész felvonáson keresztül ott bóbiskolt szépségesen a karszékében, csak amikor a végjeleneteknél felhangzott a taps zaja, emelte föl fejét, s akkor aztán ő is tapsolt, mint aki legjobban élvezte a darabot. Még az sem zavarta meg nyugodt szendergésében, hogy a szomszéd páholyban az előadás alatt a legélénkebb társalgás folyt. Az egy előkelő főúr tanyája volt, kinél a magas aristocratia nő és férfi tagjai szoktak estenkint találkozni, fesztelen discursust folytatva, úgy hogy a parterre közönség válogathatott benne, hogy azt hallgassa-e, amit a szinpadon trécselnek, vagy azt, amit a páholyban parliroznak?

Az ajtó melletti földszinti páholyban ellenkezőleg Van Dyck ecsetére méltó jelenet volt látható minden este. Előkelő öreg asszonyság ült ott régi divatu öltözetben, fehér wuklikkal. Rosszúl látott már és nagyot hallott. A társalkodónője halló tülkön keresztül magyarázta neki, a mit a szinpadon beszélnek és cselekesznek. De azért soha egy előadást el nem mulasztott s végig kivárta a darabot.

Az első emeleti nagy páholy volt a casinóé. Nem volt még akkor több egynél, hát nem kellett neki predikátum. Ott lehetett látni a főváros úri celebritásait (kettesével, hármasával a drámai előadásokon, teljes sorral az operában, drei mann hoch a balletben).

A második emeleti sorban voltak a szinésznők páholyai: Hollóssy Kornéliának, Laborfalvy Rózának külön mindegyiknek, a többieknek párjával; a jobb oldalon pedig volt a tudósok páholya. Ez mindig tele volt vén akademikusokkal, de vendégjoggal jelentek meg benne az ifjabb irók is. Rendesen eljöttek az operai napokon. Nem azért, mintha az operát jobban szerették volna, mint a drámát, hanem azért, hogy az operai csinadratta bummaratta alatt kedvére vitatkozhatott a tudós: nem zavarta vele a közönséget. Egyszer egy ilyen felbuzdult vita alkalmával, mely a trombiták és dobok működése alatt keletkezett, hirtelen, a karmesteri pálcza egy intésére elhallgatott minden zeneszerszám s a rögtöni szünet perczében aláhangzott a tudósok páholyából egy ismeretes stentori hang: «Juhász kutya!» Ami elég drasticus befejezése egy irodalmi polémiának.

Mennyi női szépség az úri páholyokban. Az a szőkehajú rózsaarcz a földszinti páholyban, aki hivatva volt, hogy egykor Andrássy Gyula gróf neje s az Andrássyak anyja legyen, a Diana-alak, Csekonicsné (még akkor nem grófnő), az a görög arczélü delnő, kihez Hiador irta ábrándos költeményeit (a hölgy nem is tudott róla), meg az a feltünő kreol szépség, kinek kezét Petőfi megkérte a sok milliomos bankár apától. S az apa nem utasította el: azt mondta neki: nyerje meg a leánya szivét, ő beleegyezik. Petőfi nem, de egy hires államférfi nyerte azt el. Utódját mégis csaknem egy napon emlegetik Petőfiével. (Márczius 15–17.) Aztán a mindig magányosan, mindig gyászruhában látható halavány hölgy: két férje is volna, még is özvegy, homlokán viseli gyászos végzetét. (Méreg!) Végül az A B C páholyban virágzó hármas virágszál, kik közül az egyiket, a legkinyiltabbat Lisznyay Kálmán a palóczköltő nevezi menyasszonyának; a legifjabb egykor a sportvilágban legjobban emlegetett grófné lesz, versenyistállók tulajdonosa. Aztán azok a nemzeti viseletben büszkélkedő matrónák: mintha az ősi termek ódon képrámáiból szálltak volna alá: közben egy-egy csintalan gyermekfej, göndör fürtökkel (nőegyletek elnökei manapság). Most is szemem előtt tündöklik ez a kép.

Régi gárda, régi gázsik.

A szabadságharcznak vége volt.

A Nemzeti Szinház tagjai innen-onnan összeverődtek.

Az opera legjobb erőivel fogyott meg. Schodelné falura ment gazdálkodni, kivette haszonbérbe Nyáry Pál birtokát az elkobzó kormánytól: a birtok gazdáját hat évi várfogságra s vagyonvesztésre itélték. Norma sarlója, ezüstből, drágakövekkel kirakva a muzeumba került. Hollósy Kornélia, a nemzet csalogánya elszerződött külföldre. Csak a kóristák maradtak meg.

A drámából megmaradt a régi gárda, meg a népszinmű szereplői. A derék Füredinek egy nap Bandi csikóst kellett játszani, másnap Nabukodonozort énekelni. A jó öreg Szentpéterit is hallottam operában énekelni, Fra Diavolóban játszotta az egyik rablót.

A drámai szinésznőkkel az történt, hogy a forradalom melegében valamennyi mind férjhez ment. Elkezdte Laborfalvy Róza, utána Lendvayné, nagyhamar Szilágyi Lilla, azután Szathmáryné: mindannyian szegény ördögöket választottak férjül a Bohéme világból. Becsületes jámbor asszonyok lettek.

Bajza, a forradalom alatti igazgató örülhetett, hogy élve elmenekülhetett. Helyette kinevezték igazgatónak az öreg Simoncsics Jánost. Derék, becsületes, régi módi táblabiró volt: akinek mindenhez érteni kell: még a szinházigazgatáshoz is.

Dunántuli kiejtése volt, amit megörökített abban a mondásában, melyet Szigeti Józsefnek adott válaszul, midőn az előterjesztést tett neki a szinháznál mutatkozó bajok és hiányosságok felől; «jobb is lesz má, ha főhannak maguk azza a szinészettyee.»

Persze, hogy az lett volna a legradikálisabb megoldása a szinházi bonyodalmaknak, ha a szinészek felhagytak volna a szinészettel.

Hát addig is be kellett érni a részletes reformmal.

Mi a legelső paragrafusa a szinházi reformoknak?

Hát hisz azt mindenki tudja: a gázsi-leszállítás.

Új szerződési év közeledtével összehivta Simoncsics a személyzetet. Előtte feküdt az asztalán kiterítve a tagok gázsilisztája. Aztán mondott nekik a következő szavakon kezdődő nyájas üdvözletet:

«Ki volt az a bolond, aki a maguk fizetéseit ilyen szörnyüséges magasra fölrugtatta?»

A befejezése pedig eként hangzott: ezennel tudatom magukkal, hogy a jövő esztendei gázsijukból husz perczent le fog huzattatni, akinek tetszik, a kontraktust irja alá, a kinek nem tetszik, elmehet.

Voltak pedig e szörnyüséges magas fizetések a következők: Legmagasabb drámai fizetése volt Jókainé Laborfalvy Rózának 3100 forint, száz forinttal több (kitüntetésül) mint a másik két primadonnának, Lendvay Latkóczynénak és Komlóssy Idának. Szathmáryné fizetése volt 2400 forint, Bulyovszkynéé 1800. De ebbe már a ruhapénz is bele volt számítva. A férfiaknál legnagyobb fizetése volt idősb Lendvay Mártonnak és Egressy Gábornak, 2400 forint; de ezeknek az igazgatóság csináltatott jelmezt. Azután fokozatosan lefelé 2000, 1800, Szigetinek, Fáncsinak s a kisebb félisteneknek. Az ujabban fölvett tagoknak nem volt rendes fizetésük; hanem azoknak napidíj adatott, a mi a napi kiadások rovatába iródott, a szinház macskái után. Szerdahelyi Kálmán sokszor tréfálózott később Munkácsy Flórával: «mikor mi még a szinház macskáival voltunk egy gázsiban!»

Az igazgatónak ez a reductiós ajánlata általános elszörnyedéssel fogadtatott a művésztársaság részéről.

Fizetés reductió!

Mit tesz az ember ilyen esetben?

Elpanaszolja az ember a keserü méltatlanságot az ujságirónak. Az ujságiró lelkes ember, pártul fogja az üldözött művészetet s ir egy hatalmas philippicát a gázsi csonkításban sántikáló intendáns ellen.

S mit cselekszik erre az intendáns? Megijed? visszavonja az ukázt? vagy replikát ír a hirlapi támadásra s megvédelmezi az elfoglalt álláspontját?

Dehogy cselekszi azt! Simoncsics felhivatta magához az illető hirlap szerkesztőjét s azt mondta neki: «hallja az úr, én nem disputálok holmi firkászszal, hanem ha még egyszer ellenem rugódozni fog, én azt a ficzkót becsukatom.» S ezzel be volt fejezve az ügy.

Szinészek, szinésznők szép engedelmesen aláirták a redukált gázsis kontraktusokat.

Szinész honvédek, Egressy Gábor.

No de hát legyünk igazságos – prókátorok!

Hát nem elég nagylelküség volt a hatalomra került osztrák kormányzattól, hogy a Nemzeti Szinházat egyszerüen el nem konfiskálta a magyaroktól? Hogy beérte a húsz perczent gázsilevonással?

Holott annyi ok és bűntanujel lett volna rá.

A Nemzeti Szinház tagjai legelőször is azon kezdték, hogy mikor a nemzet pénzgyűjtést indított a honvédsereg felszerelésére s a magyar bankjegy-alapra, az egész keservesen összegyűjtött szinészi nyugdíjalapjukat, mintegy húszezer forintot, letették a haza oltárára. A hány krajczár, annyi falat kenyér!

Azután maguk is fegyvert ragadtak.

Már hallott valaha ember ilyen képtelenséget! Hogy a szinész, a ki hőst játszik, valósággal beálljon verekedő hősnek? a kinek a szinpadi kardja se éllel, se hegygyel nem bír, a kinek a szinpadi puskája csak pukkan, de nem sebesít, a ki maga csak tréfából hal meg, – kirohanjon a harczmezőre valóságos karddal, puskával hadakozni! Ilyesmi semmi nemzet krónikáiban nincs feljegyezve. A magyar szinészek megtették ezt. Az ifjabb Lendvay Marczi vitézül harczolt Klapka seregében, mint kapitány, Egressy Béni, a zeneszerző, tüzértiszt volt, Egressy Ákos (Gábor fia) hadnagy, Feleki Miklós százados, Kőrösi Sándor hadbiró, Benkő tüzér, Gózon Antal tábori biztos, Komáromi hadnagy. És ezek mind szépen visszatértek a szinpadra, mintha semmi sem történt volna, lemosták a puskaporfüstöt a képükről, más szemöldököt pingáltak a homlokukra, más szakállt ragasztottak az állukra s a magas kormány azt sem kérdezte tőlük, hogy «hol voltál, mikor az ég zörgött?»

Hány jeles hazafi kiegyezett volna Bachchal és Haynauval, húsz perczent levonásra, ha lehetett volna!

Örüljünk, hogy élünk!