Part 14

Lendvay sokat szenvedett; öt évig volt igen súlyos beteg. De mi volt az a fájdalom, a mi testét lassú kegyetlenséggel kínozá halálra, mely a daliás alakot úgy összetörte, hogy azt siralom volt látni; ahhoz az álmatlan kínhoz képest, a mit érze a szinész, kinek el kellett hagyni lelke világát; ki látott nyomaiba lépni magánál nem erősebb ivadékot, kinek szellemi kincsein, az annyi diadalt aratott szerepeken még életében megosztoztak, három, négy emberre bízva azt, mihez egykor ő egy maga is sok volt. Olyankor indult meg szemeiből a legkeserűbb köny, midőn a szinpadot, ezt az elzárt mennyországot látta maga előtt.

Nem az élet, nem a megtérő egészség volt biztató ösztöne, mely őt egyik tavasztól a másikig kecsegteté, hanem az a gondolat: ha még egyszer oda léphetnék vissza!

Egyszer lett volna alkalma rá. A beteg művész, hogy túláradó kedélyének folyást nyisson, egy egyszerű dalt szerze, melyet a szinpadon elénekeltek. A dal igen tetszett, a jó közönség zajosan hívta szerzőjét, szerette volna látni még egyszer hajdani kegyenczét.

A művész barátai unszolták őt, hogy jelenjen meg a hívásra. A művész megzavarodott, elsápadt, elfutott onnan; nem mondta, de érezé, és igaza volt: «ez aranyos országnak én királya voltam egykor; nem léphetek abba vissza, mint koldúsa».

Ez a honvágy segített őt megölni, ez a honvágy fogja le minden szinész szemeit a halálos ágyon; mert mindenik úgy hal meg, mint száműzöttje annak a szép hazának, a mit elfeledni nem lehet.

Temetésére roppant nép gyűlt össze. Hogyne? az ünnepelt művész utolsó fellépte! Érdekes volt megtudni: az, a ki annyiszor könyekre fakasztá a közönséget, hogy viseli magát a koporsóban? Itt is megríkatta a jó közönséget.

A jó közönség elkísérte őt a sírig; egykor «éljen!» hangzott előtte-utána, most «Isten nyugosztalja». Kegyes lelkészek beszéltek hamvai fölött a világ mulandóságáról, a miben semmi olyan mulandó, mint a szinész dicsősége; azután földet raktak rá, és most ki tudja meg a sírról, milyen óriás volt az közöttünk, a ki ottan fekszik? Egy öl a hossza, mint a többi sírnak.

Tegnap megsirattuk Lendvayt…

Holnap itt lesz az afrikai művész…

És holnapután ő róla fog mindenki beszélni…

… Költők, kik a szinész álmait bírálgatjátok, gondoljatok annak vigasztalan ébredésére.

A KÁNTORNÉ KIRÁLYI PALÁSTJA.

(1887.)

A magyar színtársaság Budán játszott. Pesten volt a pompás német színház. Egy napján a hétnek szabad volt a magyaroknak «is» a német szinházban előadást tartani. Péntek napon. – Megfoghatatlan, hogy miért tartották – sok ideig – még a szini világban is a pénteket «bőjtös» napnak? Annyi bizonyos, hogy operát nem adtak pénteki napon soha. Ez a nap volt a harminczas években a magyar művészeké.

És ezen a napon megtelt a német szinház vármegyeurakkal, diákokkal és iparosokkal. Ebből állt a magyarság Pesten.

A szinház évadja a tél, olyankor a hajóhidat már kiszedték: a lánczhíd még meg sincs álmodva, a magyar szinészeknek a befagyott Duna jegén kell átjárni a várból a pesti szinházba s előadás után megint vissza. A jég hátán szalmával van behintve a járható út, a melyen hatósági engedelemmel közlekedni lehet. Ezen sétál keresztül «éjféleken s éjfélek után» a trupp. Persze, hogy «sétál», az omnibuszt még nem találták fel s a fiakerről álmodó szinésznek: «Szállj le Balázs a hintóból!» Egyszer az is megesik, hogy éppen a magyar előadás alatt dördül meg az ágyu a budai várfokon. Ez azt jelenti, hogy megindult a jég. Ez is a pénteket választotta ki! Ekkor aztán vissza Budára a mozgó jég hátán, egyik tábláról a másikra ugrálva, kiki a színpadi jelmezében. – Tréfa volt az.

Akkoriban lett hirhedetté «_Tudor Mária_» nagy szomorújátéka. Kolosszális szerep! A németek itt Pesten megpróbálkoztak vele, de beletörött a késük. Nem volt ahhoz való drámai hősnőjük. A magyaroknak volt. Kántorné. Meghozatták a darabot s betanulták.

Eddig meg lett volna minden; de hát a jelmezek? Tudor Máriának királynői palást is kell s Kántornénak a birodalma ezt meg nem győzi. – Segítettek magukon. – Bevásároltak egy vég fényes «damiszt». Mi volt az a «damisz»? A mai világ nem is tudja már azt. Valami középlény a selyem és a papiros között: szőve gyapotból, az egyik oldala tükörfényes. Rőfe tíz krajczár. A hermelint hozzá kiadja a duplán összehajtott vatta, fekete bajuszkákkal tarkázva. De hát a himzés?, a széles arany bordure? (A királynők ilyent is használnak.) Ez is kikerült. _Telepi_ (a hajdani) rajztudós volt, szépen kiszabta aranyos papirosból a drága hímzeteket. A két fiatal actrix: Lendvayné és Laborfalvy Róza felvarrták azokat arany és ezüst «flinczedlik»-kel (magyarul «pillangó») a királynői palástra. Éppen elkészültek vele az előadás napjára.

De abból a péntekből «virágvasárnapja» lett. Kántorné fölségesen játszotta Tudor Máriát ideát a német szinházban. Még azok is el voltak tőle ragadtatva, a kik egy szót sem értettek magyarul. És aztán még sokszor játszotta azt a szerepet, mindig nagy diadallal. Olyan híre támadt, hogy egyszer maga a világhírű Rettich asszony is lejött Bécsből Pestre, hogy magyar pályatársnőjét megnézze ebben a szerepben s előadás után megölelte, megcsókolta; pedig akkor még nem volt olyan olcsó se a bécsi út, se az ölelkezés, mint most.

Ekkor aztán a magyar urak is elpudeálták magukat, mikor látták, hogy még a német is dicsőíti az ő művésznőjüket s csináltattak neki egy olyan Tudor Máriai palástot, hogy olyan még az igazi Tudor Máriának sem volt soha. Belekerült nyolczszáz forintba. Az egész fizetése nem ment fel annyira.

Ezt a történetkét tavaly ilyenkor hallottam, a királynői palást egyik varrónőjétől. Akkor megigérte, hogy majd a szinház ötvenéves jubileumának a díszlakomáján el fogja mondani ezt az új nemzedéknek. – De hát nem lehet ott. – Hívják, de nem hallja.

AZ ELSŐ SZEREPTANULÁS.

(1887.)

Tizenkét éves volt Hivatal Anikó (az első Lendvayné), mikor a szini pályára lépett. – A mikor én legelőször láttam, még akkor is Hivatal Anikó volt; – akkor lehetett tizennyolcz éves, én pedig voltam hat. Mégis jól emlékszem rá. A «Míveltség és természet»-ben játszta a naiv szerepet. Csupa természet, csupa báj, csupa kellem az egész megjelenése: arcz, alak tündéri. És micsoda hang hozzá. Csengő, mint a madárdal, tele érzéssel: szívből jövő, szívbe ható. – Ekkor már nagy művésznő volt. Ott játszott a komáromi arénában; én egy fűzfára kapaszkodva néztem.

Őt is a legyőzhetlen szenvedély hozta ebbe a _czifra koldusok_ világába. Otthon is találta benne magát rögtön. Tetszett neki a taps, a jelmez, a festett színfal, a gondtalan élet. Csak egy körülménynyel nem birt megbarátkozni: azzal, hogy a színpad lakóinak meg is kell tanulni a szerepeiket. Hisz a tanulás iskolás diákoknak való. Nem jó az sehogy!

Csakhamar akadt egy barátnéja, a kihez rokonszenvvel fűződött: Mindszenti kisasszony, a ki jóval idősebb volt, mint ő, nem valami kiváló tehetség, de mindig jól tudta a szerepét: nem nézett az a súgóra soha.

– Ugyan kérlek, mondd meg nekem, hogyan tudod te annyira vinni, hogy ez az egész nagy szerep a fejedbe menjen.

– Jaj kedvesem, az igen könnyű szer. Elmondom, hogyan kell! Hát a mint a szerepet a kezedbe veszed, az első lapnál végy a szádba egy kenyérgolyócskát, azt rágicsáld össze s magadban azalatt mondj el egy miatyánkot. Akkor aztán azzal a kenyérgalacsinnal ragaszd egymáshoz az első és a második lapot. A harmadik lapnál ismét úgy tégy, a negyediknél szintén. Mindig egy kenyérgolyócskát megrágni, egy miatyánkot elmondani, aztán mikor valamennyi lap mind egymáshoz van ragasztva az egész, tedd a szerepet a vánkosod alá, mikor lefekszel. Reggelre mind a fejedben lesz az egész szerep.

Anikó elhitte, megfogadta a jó tanácsot s akként tett a legelső nagyobb szereppel, a mivel az igazgató megbízta.

Reggel aztán egész lelki nyugalommal libegett fel a próbára s mikor a jelenete jött, kiment a színpadra.

Aztán csak állt ott s várta, hogy mi lesz most? A súgó egyre apostrofálta: «no kisasszony, mondja hát!» Majd az igazgató is rákiáltott: «hát mért nem mondod?!»

– Hát ez az én szerepem? – kérdé elbámulva.

– Az hát! Tán bele se néztél? Mit csináltál a szerepeddel?

Akkor aztán nagy szepegve, pityeregve elővette a szerepét s elmondta, hogy micsoda furfangos módon utasította őt a barátnéja annak a betanulására.

Az igazgatói harag ránczai kénytelenek voltak elsímulni a nagy kaczagástól, melyben még a súgó maga is osztozott.

Anikón pedig sokáig rajta maradt a tréfás első debutnek az emléke s mikor később is észrevették, hogy a próbákon (de nem előadásnál) a szerepét nem egészen bírta, megkérdezék tréfásan: «nem rágtunk egy kis kenyeret miatyánkkal?!».

Ilyen volt a mi halhatatlanainknak a conservatoriuma!

KATONA JÓZSEF BÁNK BÁNJA.

(1899.)

A csillagászok évezredek óta észlelnek az égen egy csillagködfoltot, melyet Cassiopeia névvel jelöltek meg. Ha csupa csillagokból van is, mégis folt az égen. A tizenhatodik században a világhírű csillagász, Tycho de Brahe egy este egy hirtelen támadt központi csillagot fedezett fel a Cassiopeia ködfoltjában: az égitest egyre növekedett, hónapok mulva versenyzett nagyságában a Jupiterrel, fényességében a Siriusszal, úgy, hogy déli nappal is látható volt az égen. Azután a milyen gyorsan támadt, oly arányban el is mult.

Bánk bánról elmélkedvén, jut eszembe ez a csillagtünemény. Ez sem mese, nem legenda: igaz történet.

A magyar történelem egén is van egy ilyen csillagködfolt: II. Endre király koronás hitvesének, Gertrudnak meggyilkolása Bánk bán, a nádor által.

Ennek a történetnek az alakjai is mind fényes neveket viselnek: vannak közöttük főispánok, bánok, zászlós urak, sőt egy magas állásu főpap. És aztán maga a nádorispán: a királynak az országból távollétében helyettese; de ha megannyi csillagok is mind, a történet, melyet alkottak, ködfolt maradt a magyar nemzetélet firmamentumán, melynek elemzése nehéz feladat a multat vizsgálónak.

Hogy a hős lelkű, a lovagias, a hűséges magyar nemzet főfő emberei összeesküvést koholjanak, melynek czélja megölni a királynét! Hogy férfikéz gyilkot emeljen egy védtelen asszony ellen, a kinek a homlokát a szent Chrysma érinté, a ki a szeretett királynak hitvese és Szt. Erzsébetnek édesanyja, s hogy e rémtettet maga a király helyettese hajtsa végre, a ki, ha gyilkolt, csak balkézzel szúrhatott, mert a jobb kezében a királyi pálczát szorítá!

És erre a tettre az ország első főpapja is buzdítá az összeesküvőket, történelmi nevezetességű, oraculumszerű mondatával: «reginam occidere nolite timere bonum est. Si omnes consentiunt ego non contradico.» Melyből az értelmi jegyek fölcserélésével azt is lehet kiolvasni, hogy «tegyétek», azt is, hogy «ne tegyétek».

Növeli a ködfolt homályát az a tény, hogy az országába visszatérő király hitvese gyilkosát, Bánk bánt, nemcsak hogy meg nem bünteti, sőt nádori tisztjében továbbra is meghagyja.

Ebből a ködfoltjából a magyar történelemnek alkotott egy teremtő lángész egy olyan fényes csillagot, a minő a Cassiopeia lehetett.

Teremtő lángésznek kell őt neveznem, mert kész anyag, kinálkozó adat nem sok állt rendelkezésére, mely nagy alkotásában segélyére szolgáljon.

A mi krónikás könyvek könyvtárainkban rendelkezésére állhattak, azok inkább félrevezették volna.

Pethő Gergely krónikájának följegyzése szerint Gertrud királyné megölése azon korszakra esnék, a midőn II. Endre király a magyar keresztes hadakkal a szentföld felé vonulna. Ez a krónikás nem tud semmit arról, hogy a királyné által elkövetett uralkodási hibák mint lázíták fel az ország nagyjait, magát a népet, a bitorló, a zsaroló idegen faj ellen, melynek személyesítését a királynéban látták; csak a megsértett férji becsületet állítja oda a bosszú indokául. Szerinte Bánk bán azonnal sietett a király után, a kit utólért Konstantinápolyban, s a véres tőrt, melylyel Gertrudot megölte, a király kezébe nyujtva maga kéri a szigorú ítéletet saját fejére. És a király nemhogy visszasietne a gyászeset után az országába – Bánk bánt még biztatja, hogy menjen szépen haza és kormányozzon rendén, ő utazik odább a szent földre hadakozni, s csak e hadjárat befejezte után, hazatért nagy számú ereklyék kiséretében (mely között a krónikás szerint felemlítendő ama kőveder, melyben Krisztus urunk a vizet borrá változtatta), tüstént másodnapon mingyárást törvényt üle Bánk bán fölött s kimondá a szentencziát, hogy a királyné asszony méltán öletett volna meg és Bánk bánnak mentséget ada a király.

A krónikaírót Valkai András vezethette félre, a ki Bonifinius nyomán írta: Az nagyúr Bánk bánról való históriát, miképen az András királynak feleségét megölte az ő nagy vétkéért, a mely szintén Konstantinápolyba utaztatja a nádort a véres tett után, ki ott a király előtt ekként igazolja cselekedetét:

«Mert feleséged, én asszonyom Gertrud, Kit én olynak véltem, mint szent Ruth, Oly dolgot művelt, ki megmondásra rút, Halálára ki volt választatott út.»

Valkai szerint a király nagy megnyugvással fogadja Bánk bán előadását, szép kegyesen visszaküldve őt országába, míg ő maga tovább megy tábort járni Ázsiába, s csak visszatérte után veszi számon a feleségét Bánk bántól, a ki úgy nyilatkozik a felhivásra:

«Én öltem meg a te feleségedet, Im kezedbe adom az én tőrömet, A melylyel megöltem feleségedet, Ölj bátor ezen tőrrel engemet.»

A király azonban nem él ezzel a felhatalmazással:

«Az Bánk bánnak király igazi törvényt tőn, Ki megszabadulássa Bánk bánnak lőn, Hire neve királynak azért jó lőn, Mert igaz András király ő neve lőn.»

Ez egy olyan lehetetlenségekkel, lélektani képtelenségekkel rémkedő történet, mely alapjában vetekedik Macbeth és Lear király meséjével.

És ezt a történelmi adatot választotta drámai tárgyul egy magyar fiatal költő.

Valóban oly nagy bizalmának kellett lenni a lelkében lakó teremtő erőhöz, mikor e tárgyat fölemelte, mint annak a brit óriásnak, s hogy el nem ejté, a mit fölemelt, arról tanuskodik művének minden lapja, minden mondása, s az egésznek a megalkotása együttesen.

E század második évtizedében, 1814-ben állt készen ez a mű.

A ki e drámát végigolvasta, meg kell győződnie, hogy ez a munka nem készült el azon rövid haladék alatt, melyet egy pályadíj kihirdetésének és a pályamű benyujtásának határideje megszab. Évek sorának kellett azt megérlelni, az ifjú hős lelkesedésének a férfiúi hideg ész uralma alatti működésével.

Azokban az években, a midőn a dráma egy magyar költő ifjú szivében chaoticus ködfoltból csillaggá tömörült, egész Európa harczot viselt «egy» nemzet ellen, mely világháborúnak első oka az volt, hogy «az» a nemzet királyát és királynéját megölte, s ebben a hadjáratban a magyar nemzet is részt vett hősi önfeláldozással és királya iránti törhetetlen hűséggel.

Bánk bán írójának tudnia kellett azt, a midőn drámájának kereteit megalkotta, hogy ezt a művet nem a vele együtt élő kortársak számára írja: hogy ennek az egész alapeszméjétől, irányától, hangulatától a jámbor, királyhű birálók visszariadnak: – nincs szinház, melyben előadhassák, – nincs mæcenas, a ki kiállítási díszéről gondoskodjék, – nincsenek színészek, a kik az ő szellemóriásait élő alakokká varázsolják: – és nincs közönség, a mely ezeket az eszméket, ezt a nyelvet, ezt a költészetet megértse, felfogni birja.

Ellenben van censura, mely e mű színpadra hozatalát minden irgalom nélkül betiltja.

És Katona József mégis megírta Bánk bánt, abban a biztos tudatban, hogy majd talán késő æonok mulva, a mikor már ő maga a föld alatt porladozik, ott fog az emelkedni, mint egy «monumentum ære perennius» ismeretlen sírja fölött.

*

Ki volt Katona József?

Élétírói azt jegyzik föl róla, hogy egy kecskeméti szegény takácsnak a fia volt.

Itt csak a «szegény» melléknév a tévedés.

Abban az időben a takácsok nem voltak szegények, a midőn minden ember a saját házánál fonott vásznat viselte fehérneműnek, otthon szőtt abroszához törülte kését. Még az én jurátus koromban is az anyám és nővérem fonta vászonban ruházkodtam. Akkor a takácsok derék, tekintélyes polgárok voltak. Katona uram hites polgár is volt a polgárhatóság korszakában, melynek Gyenes Mihály inzsellér volt a főbirája. Én még láttam a házát, díszes uri lak volt az, midőn tizenkét évvel a költő halála után az említett Gyenes Mihály családjánál találtam két évig édes otthont.

Derék házigazdám jól ismerte Katona Józsefet, mint ifjú költőt is és később, mint hivatalviselő férfit, és sok adomát tudott felőle mondani.

Katona József kitünő nevelésben részesült. Atyja tíz éves korában Pestre hozta őt fel a gymnaziumba, a hol lakása az egyetemi könyvtár épületében volt; a jogi tanfolyamot is Pesten végezé. A jogtanulás befejeztével, ismét a fővárosban tölté, a hogy szokás volt, a juratériát. Ezalatt is szorgalmasan járta a királyi Curiát és a könyvtárakat.

Egyszer aztán hire futamodott az alföldi városban, hogy a fiatal Katona József komédiások közé keveredett, azokkal összeszőtte a sorsát s eltünt a világban. Szülői nagy szomorúságban voltak miatta; azt sem tudták huzamos ideig, hová lett a szeretett fiuk.

De nemsokára megvigasztalta őket jó, jámbor szomszédjuk, a gelencsér, a hogy azt a házigazdám elmondá előttem: «ne búsuljon kegyelmed Katona uram, rátaláltam már a fiára; ott láttam a halasi vásáron: fehér köcsögkalap volt a fején: úgy tánczoltatta a medvét.»

Ez a fogalma volt az akkori közönségnek a szinészetről, a komédiáról, hogy az egyenlő mesterség a medvetánczoltatással.

*

Katona József színészi pályáját vázlatozva találjuk Toldy Ferencz magyar irodalmi kézikönyvében.

Katona József még joghallgató korában kedvelte meg a színészetet. Itt működött akkor a rondellában egy magyar színésztársaság. Ez a rondella egy, a pesti Duna-parton ottfelejtett ódon bástyakörönd volt, színházzá átalakítva. A társaság igazgatója volt Benke József, kitünő tragikus színész, tudós fordító, később miskolczi tanár, számos gyermek atyja, a kik közül egyik, Laborfalvy Róza, lett az én nőm. Ennek és Balogh Istvánnak a társaságánál szerepelt Katona József, mint színész. Tehetségét bizonyítja az, hogy Hamletet játszotta. Itt kellett megismernie Shakespearet. Korábban írt darabjai, szám szerint tizenegy, inkább Kotzebue és Iffland tanulmányára vallanak, s nem is sejtetik azt a lángészt, mely Bánk bánban megnyilatkozott.

Színészkedése azonban csak műkedvelői kirándulás lehetett, «delectans actor»: mert ugyanazon időben az ügyvédi censurát is letette s diplomát nyert. Hiszen jogász koromban én is játszottam többször a színpadon, sőt rendező is voltam, – csakhogy akkoriban már nem tartották Kecskeméten a szavaló-művészt csepűrágó komédiásnak.

Nem irhatom meg a Bánk bánról szóló elmélkedést a nélkül, hogy magának a szerzőnek 1819-ben nyomtatásban megjelent munkájához irott előszavát ne közöljem.[4]

«Ötödik éve, hogy készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Muzeumban a kolozsvári leendő játékszíntől fölszólítás hirdettetett. Nem volt-e pénz, vagy, a mit szégyen volna hinni – nem találtatott valamire való munka és így a neszt csak az idővel akarták meghalatni? De valójában a híre el is némult, vagy én legalább nem tudok róla.»

– Hát bíz ez úgy van. Katona József nem tudott róla. Azon időben még nem volt napi sajtó, csak heti füzetek. Az Erdélyi Muzeumnak egyik számában megjelent a pályázatról közölt tudósítás. De hát ki olvasta Magyarországon az Erdélyi Muzeum íveit? A pályabirók itélete szerint beküldött tizenkét pályamű közül legjobbnak találtatott a «Pártosság tüze», szerzője Tokody János, de az is oly nagy hibákban leledzett, hogy a pályadíj kiadása megtagadtatott tőle. Azonkívül még Bólyai Farkas három színműve s egy Kisfaludy Sándornak tulajdonított dráma, Kun László, találtatott dicséretre méltónak; de Katona József Bánk bánja még csak megemlítésre méltónak sem véleményeztetett.

És ezt Katona József soha sem tudta meg. «De valójában a híre el is némult, vagy legalább én nem tudok róla.» Így folytatja előszavában:

«Részemről elegendő hálát nem adhatok, hogy így esett; mert megvallom, hogy gyengét írtam; mindazonáltal ezzel nem azt czélozom, hogy most egy Phönixet mutatok elő, – nem, hanem csak jobbat. Éles szemek olvasgatták és figyelmessé tettek a szépre úgy, mint a rútra: most is gyönyörködve olvasom Bárány Boldizsár úr akkori barátomnak irásban adott «Rostáját». Mindenkori szives emlékezetem legyen köszönetül.»

Ez után igazolja a szerző, hogy miért választotta a királyné öcscse számára az Ottó nevet: holott történetíróink nem egyeznek meg abban, hogy Bánk bán szerencsétlenségét Gertrudis királyné melyik öcscse okozta: Eckbert bambergi püspök, Ottó burgundiai pfalzgróf, Henrik istriai márkgróf és Berchtold, kalocsai érsek, egy tudatlan fiu. Katona választása Ottóra esett. Szerző engedelmet kért Ottótól, ha nevéhez köti öcscsének esztelenségeit, de hogy valósággal Berchtoldra gondolt, azt sejteti, a midőn Bánk bán felhányja a királyné öcscsének biboros voltát.

A másik képzeleti alak volt Bánk bán felesége, kit Katona József Csery Ottó czímű, németből átdolgozott regénye nyomán Melindának nevezett. Előszavában futó fény lobbant végig munkája alakításán. Csak azután, hogy drámája elkészült, akadt egy iromány a kezébe, melyben az van, Michael és Simeon Miczban spanyol testvéreknek volt egy világszerte híres szépségű hugok, kit Benedictus (Bánk bán) Konrád grófnak a fia vett el. «Elismerem tehát Melindát spanyolabbnak, írja a szerző, s nem győzök eléggé csodálkozni a véletlenségen, midőn Mikhált és Simont idekevertem, a nélkül, hogy akkor a vérséget gyaníthattam volna is.»

Szerzőnek ebből a följegyzéséből azonban megérthetjük, hogy milyen nagy különbségnek kell lenni az első Bánk bán színműve és a között, melyet átdolgozásban ismerünk. Hiszen a bojóti spanyol testvérek gyöngéd szeretete Melinda és gyermeke iránt az egész darabon végig szövődik s fénypontját képezi azon izgalmas párbeszédnek, mely a IV. szakaszban Gertrudis és Mikhál bán közt lefoly.

Az erdélyi irodalmi pályaverseny s a dráma kinyomatása között öt év telt el. Ez alatt tökéletesítette Katona Bánk bánját azzá, a minek jelenben ismerjük.

Az ifjú költőnek már akkor tisztában kellett lenni a feladatával, a midőn múzsája sugallatára e nehéz tárgyat kiválasztá a magyar nemzet történetéből.

A történetírók, a krónikások durva észjárását helyre kellett neki igazítani. A költőnek ez nemcsak szabadsága, de kötelessége.

Jól mondá egykor Kazinczy Gábor előttem: «A história a poezisnak nem gouvernantja, hanem csak öltöztető szobaleánya».

Hogy Bánk bán krónikájából magasröptű történetet alkosson meg, mely a költészet szárnyain az igazság világába emelkedik fel, más királyt, más királynét és más Bánk bánt kellett neki megteremtenie, mint a minőket a krónikák eléje rajzolnak; a mellékalakokat pedig s azt, mely szenvedő szerepet visel, de mégis főszemély a költeményben, Bánk bán feleségét egészen költői fantáziájából kellett előállítania. Melindát az avult papirosok «Totának» nevezik, s elbukását saját temperamentumának rójják fel.

Katonának legelőször is meg kellett teremtenie képzeletében ama régmult kornak egyetemes képét: a hatalmukat féltő, az idegenek uralmát nem tűrő magyar főurak lázadásra törő szövetségét: a kizsarolt jobbágyság keserves helyzetét. – Az első személyesítőjére talál Petur bánban, a második Tiborczban. Mérséklőül áll közöttük a két meghonosult spanyol testvér, a kiknek vérét még nem forralja fel a magyar nemesi büszkeségnek idegent elperzselő sárkánytüze. Ennek a vérvilágításnak árnyékául szolgál a királyi udvar sivár könnyelműsége, mely a léha Ottó herczegben s a kalandor Biberachban talál kifejezést, s ehhez járul az ellenkező világítás Gertrudis uralkodni vágyó, hatalma érzésében elbizakodott alakjában. Az ellentétek egymással szemben tornyosulnak.

De megjelenik közöttük a történet vezéralakja, Bánk bán, az egész ember, egész férfi, egész magyar. Megjelenése, hatalmas beszéde lecsillapítja a kitörni készülő lázadást. A főurak meghajtják daczos fejüket s a kesergő jobbágy elhallgat inséges panaszával.