Part 13

Egyszerű életmódhoz szokott puritán jelleme visszatartá minden külső pompától, zajos ünnepélytől. Ehhez már Deák Ferencznek meg volt adva az a kivételes előjoga, mondhatnám «fenségi joga», hogy ő távol maradhasson a külső pompa öregbítésétől.

Mikor a Deák Ferencz szobrának tervezéséről volt szó s kérdésbe volt téve, hogy álló vagy ülő helyzetben legyen-e az alak megörökítve, én azt mondám, hogy Deák Ferencz emléke követeli azt, hogy ő _ülve_ fogadja az utókor tisztelkedését.

Buda «és» Pest (még akkor _két_ város) utczái zászlódíszben pompáztak; néptömeg képezett falat a házak mentén, a felszőnyegezett állványokon. Gyönyörű derült nap ragyogott alá az egész ünnepélyre. Csak Deák Ferencz ült csendesen a maga megszokott kettős szobájában, a 72. szám alatt az «_Angol királynénál_»; csak ő látott az égen egy fekete foltot.

Az a fekete folt volt egy névtelen levél, melyet a koronázási nap reggelén kapott, s melyben az volt tudtára adva, hogy a mult éjjel megérkezett Turinból Kossuth fia, Ferencz, s hogy annak a vezetése mellett a szélsőbaloldali 48-as párt, még inkább a 49-esek, egy hatásos ellentüntetéssel szándékoznak megzavarni a koronázási ünnepséget.

Ez a hír nagyon elszomorította Deák Ferenczet.

Nem volt pedig benne semmi igaz. Kossuthnak az alakját nemcsak azok a tények domborítják ki, a melyeket megtett, hanem azok is, a melyeket _nem_ tett meg.

Hanem a puszta hír, maga a lehetőség nagyon felzavarta Deák kedélyét.

Itt látta maga előtt nagy művének betetőzését: Magyarországnak királyával kibékítését; egy új, boldog, szabad korszaknak bevezetését, egész élete, nagy szelleme, honfi-lelkülete törekvéseinek megvalósulását.

Tetszett ez a nemzetnek, tetszett az Istennek, tetszett magának a népnek is. És mindezt megronthatja egy fekete pont, a mi a napba beleesik.

Rendkívül izgatott volt.

Valamennyi jó barátja, elvtársa mind ott volt a koronázási ünnepélyen; egygyel sem közölhette aggodalmát.

Rendőrségnek még akkor csak csirája volt Budapesten; de ha erdeje lett volna is, Deák Ferencz nem denunciálhatja Kossuthot.

Egyetlen képviselőtársa osztotta csendes magányát: kedves unokaöcscse N**y J. Az egész koronázási ünnepség alatt az volt, a kivel érintkezett. Az sem volt mindig mellette, mert időnkint elküldé hírt hozni a nagy nap eseményeinek lefolyásáról.

Így okoskodott.

Valami számbavehető ellentüntetést rendezni csupán két helyen lehet: a Plébánia-téren (mostani Eskü-tér) vagy a kardvágási dombnál.

Nyugtalanul járt fel s alá egyik szobájából a másikba. A szivarok érintetlenül, a lapok felbontatlanul hevertek az asztalán. Semmi sem érdekelte ez egyen kívül. Nyugtalanul számította a lassan járó óranegyedeket.

A mint a gellérthegyi ágyúk dördülése jelenté, hogy a _koronás_ király megindult a templomból: Deák izgatottsága arczszínén is észrevehető volt. Máskor is piros volt az, de most egészen kigyuladt.

Mi történik odakinn?

A nép-kiáltás összhangja, az éljen-riadó egyre közeledett, már végig haladt a Duna-parton: Deák Ferencz sietteté unokaöcscsét, hogy menjen fel a Plébánia-térre, hol a képviselők emelvénye áll, s hozzon hírt.

N**y visszatért: «Minden a legünnepélyesebb rendben ment végbe, egy ellenmondó arcz sem volt a tömeg között.»

Ekkor ujra elküldé a rokonát, hogy előzze meg a díszmenetet a kardvágási halomnál.

Onnan is visszatért rövid negyedóra mulva a képviselő rokon.

– Egy örökkévalóság, hogy odajársz! – mondá Deák; pedig csak tizenöt percz volt. – Mi történt?

– A király fehér lova ugyan ágaskodott, mikor a nagy éljenriadás felzendült a nagy téren, de a király erősen megülte a mént: úgy vágtatott fel a halomra s biztos kézzel tette meg a négy vágást, szent fogadásul a világ négy sarka felé. A nép még most is éljenez.

– Hála Istennek! – mondá Deák. A mit a király fogadott, azt meg is fogja tartani. Meg fogjátok látni, hogy igen jó uralkodó lesz, s ez az ország fel fog virágzani alatta, s ez a nemzet nagyon fogja őt szeretni. De ha ezt a napot megzavarta volna valami, akkor Isten tudja, mi következett volna erre az országra!

Deák Ferencz egészen el volt érzékenyülve. Azt az árulkodó levelet tűzbe dobta. Nem volt benne semmi igaz. Valami esetlen szajkó akarta ezzel megtréfálni a nagy hazafit, s igen keserű órákat szerzett neki vele.

Mindez eszünkbe jut most huszonöt év mulva.

Milyen jó próféta volt az öreg!

DEÁK FERENCZ ALAKJA.

– 1903. október 17. –

Száz éve e napon annak, hogy _Deák Ferenczet_ a Gondviselés a magyar nemzet számára leküldte kegyelméből.

Művei, a miket hosszú, áldásteljes életén át alkotott, szavai, a miket elmondott, meg vannak örökítve tényekben és írásokban: élnek és beszélnek.

_A nemzet bölcsének_ nevezi őt mindenki.

Az ifjú Magyarország lételének fundamentumát ő teremtette meg.

A nemzet most már csak érczszobrához zarándokol s ihletet keres varázsszerű tekintetéből.

Néhányan, kik még élő kortársai voltunk, tanuságot tehetünk róla, hogy éltében is ilyen érczszobor volt, érző szívvel, gondolkozó fővel.

S ez a szív, ez az ész nagy volt egyenlően.

Szív kellett hozzá, mely a nemzetet úgy szeresse s ész, mely a boldogulásának útját megtalálja: szív és ész együtt, mely korszakalkotó eszméket életre idézzen, a lehetőt a mulhatatlannal kiegyeztesse.

A történetírók lefestik őt, mint nagy embert, mint _óriást_, én irok róla, mint _emberről_.

Mert _Deák Ferencz_, mint ember, egyesíté magában azt a varázst, mely nemzetének vezérévé, elleneseivel szemben hatalommá emelte.

Mindenekfölött _európai magyar_ volt. A ki nemzetében fölébresztette a saját nyelve iránti lelkesülést s azt diadalra vezetni segített a nélkül, hogy az általános müvelődés útját elzárta volna előle, hogy az idegen kultura iránti gyülölséget ébresztgette volna.

És azután igazságos volt mindenkivel, még elleneseivel szemben is, de az igazságtalanságnak bátor leküzdője, még a hatalmasokkal szemben is.

Pártja nagy volt az országban és azt semmi sem tartotta össze, mint az ő személyes igézete.

Olyan volt közöttünk, mint egy apa a patriarkák korszakából.

Hát a trónon ülő uralkodóval, a kormányt vezető hatalommal szemben mi volt e rendkívüli ember?

Sem fejedelem, sem nádor, sem bán, sem bíboros főpap, sem diadalmas hadvezér és mégis több valamennyinél: egy nemzet megtestesülése. És a mellett messzelátó ész, prófétai lélek, ki előtt tárva volt a mult, jelen és jövendő.

A régi nagy pernek a király és a nemzet között csak egy birája lehetett: a világszellem, a világtörténet.

De a haza bölcsének nemcsak a hatalommal kellett megküzdenie odafenn, de saját nemzetének szétvonó nézeteivel itt e honban. Harczolni élőkkel, kisértetekkel és mumiákkal.

Az _élő_ nemzeti és állami követelésekkel, a megtorlás sírban meg nem férő _kisértéseivel_ s az ósdiság megkövesült _mumiáival_. Deák Ferencz nem törte össze ellentéteit; de kiegyezteté egymással s beilleszté a trónt oszlopai közé.

Fegyvere nem volt; de két paizsot tartott a két kezében; az egyikkel védte a nemzetet a hatalom palloscsapásai ellen, a másikkal takarta a kitörésre kész vulkánt a hazában, mely a trón alapját reszketteté.

Végre diadalmaskodott a haza és a korona iránti igaz szeretetével. A világszellem itélete döntött s új korszakot alkotott az országok történetében.

De azt a diadalmasan bevégzett hadjáratát a béke apostolának milyen hosszú évei az előkészítő munkásságnak előzték meg. Azt életírói följegyezték.

A legsötétebb éveiben a nemzet és az alkotmányos szabadság megsemmisülésének, ő volt a nemzet látható vezére. Itt élt közöttünk a fővárosban, mint egyszerű polgár, a kit a nagyok és kicsinyek fölkerestek. Szerény vendéglői lakása nem volt elzárva senki előtt: bejelentés nélkül lehetett hozzá belépni. Államférfiak és inséges kéregetők mindig nyitva találták az ajtaját, senkit vigasztalanul el nem eresztett.

Magam voltam szemtanuja, mikor látogatásom ideje alatt, a szobájába lépő kéregetőnek esedező szavára egy arra a czélra rendeltetett kis prés alol szótlanul kihúzta a bankjegyet s odanyújtá a kezébe s ez a jelenet megismétlődött.

S ez időszakban, midőn a nyilvános élet, a politika szünetelt, éreztette _Deák Ferencz_, mint ember, hatalmát. Mindentől meg volt már fosztva a magyar nemzet, mely létének biztosítékát képezte. Ekkor lépett fel _Deák_ a Magyar Tudományos _Akadémia_ hatáskörének megújítása mellett hatalmas előterjesztésével s kivánta a kormánynál e tudományos intézet újra feltámadását, hivatásának újból megkezdését.

Ez időben halt meg a magyar nemzet legfényesebb nevű költöje: _Vörösmarty Mihály;_ magyar költők rendes sorsa szerint vagyontalanul hagyva hátra családját. Deáknak egy buzdító szavára egy szívvel és lélekkel járult hozzá az egész nemzet, hogy az elhunyt költő családjának sorsa érdemeihez méltón biztosíttassék, maga a nemzet lett a család bőkezü gondnokává s a költő gyermekei manapság magas állásaikban érvényesítik dicső atyjuk öröklött szellemét.

Végre betetőzte nagy alkotását, két országot kiegyeztetve, megkoronázta a királyt, helyreállította az alkotmányt a szabadság alapján.

És akkor visszavonult. A cselekvés terét átengedte munkabiró államférfiaknak.

Más pacificatorokat a hatalom gazdag vagyonnal, nagy méltósággal, főranggal jutalmazott. Deák nem fogadott el semmit. Visszautasított minden jutalmat és méltóságot. Egy aureola vette körül, egy dicsfény, mely alakját körülsugározza: lelkének büszkesége. Ez a büszkeség utasíttatá vissza _Deák Ferenczczel_ még az alulról jövő kitüntetést is, a megyéje követi megbizóját, abban az időben, midőn a jobbágyfelszabadítás s az ősi előjogok táborának összeütközése e megbízó levelet vérrel szennyezte be.

És ennyi büszkeséggel oly végtelen nagy szeretetet tudott egyesíteni barátaival, híveivel, kortársaival szemben.

Az írókat különösen szerette. Minden lapra előfizetett, minden könyvet felvásárolt s azokat el is olvasta, soha egy tiszteletpéldányt el nem fogadott ingyen. Az alkotmányos korszakban, ülési szünetek alatt gyakran odaintett magához s gazdagítá emlékeimet egy-egy jellemző adattal a magyar társas életből, melynek élő kincstartója ő volt.

Éveken át folytattam e rovatot az általam szerkesztett humoros lapban e czím alatt: «Deák Ferencz adomák», míg egyszer az öreg úr azt mondá: «Édes öcsém, úgy vagyok a Deák Ferencz adomáiddal, mint a Deák Ferencz keserűvizzel: sem nem töltök, sem nem iszom belőle.» Megértettem s más czímet adtam a rovatnak.

_Deák Ferencznek_ a nagyságát nem az határozza meg, hogy tetteinek monumentális magaslatán láttuk őt magunk fölé emelkedni, hanem, hogy édes egyszerűségében láttuk őt velünk szemben mint hibátlan embert mindnyájunkkal együtt élni.

Életmódja, egész viselete is oly egyszerű volt, mint bármely szabály szerint élő polgáré, nyári üdülőhelyére a városligetbe omnibuszon járt ki együtt a közönséggel.

Jövedelme nem volt fényüzéshez való, de közczélokra abból is tudott nagylelkűen áldozni, ha alkalom kinálkozott. Mikor a törvényhozás termében legelőször felhangzott az összeférhetetlenség eszméje, melynek követelménye szerint a képviselői állás ellentétbe helyezendő a lucrativ vállalatok részvényeinek birtoklásával, Deák Ferencz az erős parlamenti vita után odahívta néhány bizalmas képviselőtársát a lakására s felnyitva előttük íróasztala fiókját, eléjük rakta részvényei halmazát.

Voltak azok között balatoni Kisfaludy gőzhajó-, budai «hazafiság a nemzetiségnek» szinház-, hazai gépgyár-, gyöngyösi selyemgyár-, tengeri vitorlás hajózási vállalat-, Kelengye-, Corvina könyvkiadó-, Népbank-, Kisbirtokosok egylete-, Kölcsön biztosító stb. stb. részvény nagy halommal, melyek közül _egy sem hozott soha egy fillérnyi osztalékot a részvények tulajdonosainak keletkezése óta_; a tőke is ott veszett bennük.

Ez az én gazdagságom, az én incompatibilitásom alapja, mondá sardonicus mosolygással az öreg úr. A mi másnál speculátió volt, az ő nála jótékony adakozás számba ment.

Kedélyessége még halálos ágyán sem hagyta el mindvégig.

A sors megadta neki azt a kegyelmet, hogy élő alakja csillagával együtt szállt alá a látóhatáron.

De fönnmaradt utána az a napsugárral írott mondás egünkön:

«_A hazáért mindent szabad koczkára tennünk, de magát a hazát soha._»

Azt a tündéri jelenetet, a melyen felejthetetlen emlékű dicsőült királynénk Erzsébet a haza bölcsének ravatalát koszorújával fölszenteli, előkelő magyar művész ecsetje örökítette meg.

Most már Deák Ferencz hamvait egy mauzoleum takarja, alakját érczszobor örökíti, alkotásait egy ország őrzi, beszédeit egy könyvtár teszi közkincscsé, – én hadd magasztaljam _Deák Ferenczet_, mint _embert, a magyar emberek között a legtökéletesebbet_.

AZ ELSŐ NÉPTRIBUN.

(1898.)

Manapság, mikor a fővárosban egy vasárnapra ötven munkásgyűlés van bejelentve, mikor a mezei munkások és munkaadók közötti állapot egész tanulmánynak való, s külön törvény szabályozza, érdekes lesz arról az egy emberről beszélni, a ki a munkás-kérdést Magyarországon mint első vezér felszínre hozta.

A vezérnek még nem volt tábora.

Gyárak még nem voltak Magyarországon, a külföldön is gyér számmal, otthon fonott és szövetett vásznat viseltünk, a posztónkat odafenn Vukován készíték, gépek közül csak a kávémasina meg a pecsenyeforgató volt ismeretes; az iparost hitták majszternek, legénynek, inasnak; azoknak a dolgát elintézte a czéhmester, atyamester. Kőszenet nem használt senki, ezt nem ásta sok ezer bányamunkás, a kovácsnak való bükkfaszenet előállították a dudariak (a hogy a népdal zengi), a mi pedig a mezei munkások állapotát illeti, hát azt vigan rendezte a tiszttartó, kasznár, ispán, meg a hajdú, s hitták azt robotnak, a munkás neve volt jobbágy, a törvényé urbarium.

Ekkor támadt elő Táncsics neve.

Jól mondám, hogy előtámadt, mert eredeti családi nevén Sztancsicsnak hitták, de a kis fia nem tudta ezt a nevet kimondani, csak «Táncsics»-nak ejté; ezért fogadta el az apa a kis fia gagyogása szerinti nevet.

Táncsics 1799-ben született (tehát egy évvel mindig idősebb volt a századnál). Szülei takácsnak nevelték, mint munkás nőtt fel, legénykorában hagyta ott a szövőszéket, s aztán tanult a szegény diákok száraz kenyerén, vékony juskulumán, míg megtanulta az iskolamesterséget. Majd Pestre került, itt megnősült; derék, áldott jó asszonyt kapott, vele egy csendes házikót, meg egy szép zöldséges kertet, mely szorgalmas kezelés mellett a családot tisztességesen eltartotta. Táncsicsot magát is ott látták kapálni és a rászákat öntözni, sőt a zöldséges puttonyt is emelte a vállán. A munka tisztesség. És a mellett világújító tervek főttek az agyában. Estenden, mikor lepihent a kerti munka, asszony, gyerek aludni ment, ő még ott ült az íróasztalánál egy szál magaöntötte faggyúgyertya mellett, s írta a «Polgári katekizmust.»

Majdan kiadót is talált rá, a ki kinyomatta a röpiratát (valószínűleg Lipcsében).

Ez volt az első nyomtatvány, mely Magyarországon a munkás-osztály helyzetével s annak megjavításával foglalkozott.

Volt pedig ez a negyvenes évek közepén, a mikor Magyarországon a gyászos emlékü adminisztratori rendszer hatalmaskodott, – Kossuth, Lovassy, Tormássy bebörtönöztetése korszakában.

Táncsicsra is hasonló sors várt. Ő azonban neszét vette a jószándéknak, s jó eleve eltünt Budapestről s aztán jó ideig a vidéken bujdokolt faluról-falura.

Ebből a korszakból jegyzett fel egy érdekes adatot az én régi jó barátom és írótársam Éjszaky Károly, a ki azt nekem szives volt naplójegyzeteiből megküldeni. Levelének ide vonatkozó tartalmát szó szerint közlöm.

«Fejérmegyében Ráczalmáson laktam. Egyszerű emberek ősi szokás szerint egymáshoz látogatóba lévén eljárók, ily czélból rándultam át Alapra, ott barátom és rokonom Horváth Lászlóhoz (1847-ben országgyülési követ, később alispán, 1867 után kuriai bíró) szálltam, aztán szokás szerint a többi úri házakhoz is ellátogatandó, a közel lakó Horváth Vinczénél, gazdám öcscsénél kezdtem a sort. Horváth Vincze sietett a helység legaktuálisabb dolgáról, azon szenzácziós hírről értesíteni, hogy «itt van Táncsics, Tóth Imre vendége, ma este nálam nagyszerű magyarázó előadást fog tartani a Polgári Katekizmusból, a helybeli összes családok jelen lesznek, s mert teremszerű legnagyobb szoba a mi házunkban áll rendelkezésre, az előadás itt nálunk lesz, remélem hozzád is lesz szerencsénk.» Ismertem ugyan már akkor a Polgári Katekizmust, mint tiltott könyvet, de figyelemből a társasággal tartottam.

Táncsics rossz szelet fogva Pestről kimenekedett Fejérmegyébe, Baracskán, Nyéken, Abán, stb. rövidebb-hosszabb ideig tartózkodván, eljutott Alsó-Alapra. Sokáig nem volt maradása sehol, a mint nyugtalanná lett s elhitette magával, hogy az üldözők immár megtudhatták, hogy ő itt van, vitette magát tovább, s a birtokosok úgy továbbították őt mindig biztos helyre, s így vonult ő be Alsó-Alapra utazva mozgó polgári katecheta minőségben.

Az előadásra kevéssel késve érkeztem, s nehogy a közfigyelmet zavarjam, az ajtóhoz közel álló háziúr mellett foglaltam szintén álló helyet. Szépszámú hallgatóság volt együtt. Az ülőhelyeket a nők s néhány öreg úr foglalták el, a férfiak álltak, Táncsics a szalon-asztal előtt egy széken foglalt helyet, s onnét magyarázott. Künn borús, ködös idő járt s oly homályos, hogy pár lépésnyire is alig lehetett látni.

Az előadás tárgya mint Katekizmushoz illik, kérdésekbe és feleletekbe volt foglalva. Mikorra én odaérkeztem, Miska barátom már néhány kérdést kimagyarázott, s ott létem alatt is már ötöt vagy hatot lemorzsolt. Olvasta a kérdést, és a feleletet aztán magyarázta.

«De kérem, mint ő jelezte, most jön egy mondhatni legfontosabb tétel, – ez kötelessége, sőt kell, hogy erénye legyen minden polgárnak.»

«_Kérdés:_ Mi a legszükségesebb, legelengedhetetlenebb kötelessége a polgárnak?

_Felelet_ (rendkívülit jelző, emelt hangon, mely három felkiáltójellel nyerhet kifejezést): «_Minden polgárnak legelső és legelengedhetetlenebb kötelessége a bátorság!!!_»

E perczben ijedten tör be a szobába a komorna, s az ajtónál álló háziúrnak elhalványodva jelenté: «Tekintetes úr! Egy regement vasas német állta körül a házat!» A háziúrnak szánt e jelentést a társaság is meghallotta s nyugtalanná lett. A háziúr kérte a társaságot, hogy maradjon nyugton ő kimegy és utána néz a dolognak. Vele mentem én is. Az utczán a ház hosszában volt felállítva nem ugyan egy «regement», hanem csak egy század vértes, alig beláthatólag a köd s estihomály miatt. A vezénylő tisztet megtaláltuk, kapitány volt az istenadta, s az osztrák-magyar rendszernek híven megfelelve egy szót sem tudott magyarul, sem senki a században. Kiderült, hogy Székesfehérvár felől Szegszárd felé vonulnak, s éji szállásra Czeczére kellett volna menniök, de nem tudják, hogy hova jutottak, e teljesen magyar vidéken hasztalan kérdezték, nem értette őket senki. Sárszentmiklósból kijövet a helyett, hogy kissé jobbra fordulva Czeczének tartottak volna, az egyenesebb irányú uton Alap felé tévedtek, hol a kivilágitott ház előtt álltak meg, útbaigazítást kérendők.

Háziurunk lovászával gyorsan nyergeltetett, s általa a vérteseket Czeczére kalauzoltatta. A tiszt köszönetet mondva visszaindult, s ezzel az intermezzonak vége szakadt.

A hallgatóság különösen a nők, a szomszéd szobákba oszolva a félrevont függönyök mögül kandikáltak az ostromló seregre. Mi ketten visszamentünk a terembe, a társaságot megnyugtattuk, s mindenki elfoglalta helyét, – Táncsics folytatja a kötelezett bátorság elmélete elemezését. Hívják is, keresik is a szobákban, a folyosón is, nem található. «Várjunk kicsit, majd csak rendbe jön s visszatér.» De ő sem elő nem jött, sem az egész házban vagy a szomszédban és szálláson megtalálható nem volt, sőt éji hálásra sem tért haza. Másnap reggel általános razziát tartott az alapi közönség Táncsics után, – hasztalan, eltünt, elveszett. Mi lelhette, csak nem szerencsétlenség? Harmadnapra virradt, Táncsicsnak semmi nyoma.

Harmadnap este felé Tóth Pista, ki apjának gazdaságát vezette, szérűs kertjükbe ment körülnézni, s különösen a szénaboglyákat szemlélni, rendben van-e, nem lopják-e? Egy helyen némi elszórt széna-izéket lát, közelebb megy a boglya tövéhez, egyszer csak hallja: «Pista! Pista!» Figyel, kutat, jobbra-balra. «Pista! Látom, te vagy!» «Én vagyok, de te ki vagy? Hol vagy?»… «Nincs baj?» – «Baj? Hát mi baj lehetne?» A boglya tövén mozog a széna s annak fedő rétegén átcsúszva a boglya alól előbuvik az obligált bátorságnak rejtekbe tünt hőse. Mint az ács-teszéri parasztgazdának egykoron szolga-gyerkőcze, tudta, hogy a boglya gyomrában található rejtek a legbiztosabb menhely, s abba fúrta be magát.

Étlen-szomjan töltött ott pár napot, s a tragikomikus jelenet után mi természetesebb, mint hogy a tévedés felvilágosítása közben a kiéhezett, agyonszomjazott ige-hirdetőt étellel-itallal nyakig-torkig töltötték-tömték. Nem mutatta ott magát többé senkinél, csak házi-gazdájától vett bucsút s kért kocsit, mely aztán vitte, – menekvőtől nem volt szokás kérdezni, hogy hova? Mi aztán nem hallottunk róla hírt sokáig, később is csak homályosat, míg végre Pest-Budán 1848 márczius 15-ikére oly virággá fejlődött, mely azon nagy nap bokrétája trofeumaként pompázott.

Idáig a szemtanú adatja: a mihez én a következőket függesztem:

Táncsicsot én nagyon közelről ismertem: becsületes, őszintelelkű ember volt, ha túlzásait mint írótársamét megelleneztem is, de jó szándékát felismertem bennük. Mint író bátor volt, sőt vakmerő; de vitéz nem volt. Alacsony, hajlott termetű alakja nem volt személyes küzdelemre szánva. S bizony, mi többi írók sem voltunk vitézebbek, mikor regement-számra jött a vasasnémet ellenünk. Mert az a börtön rettenetes! Még maga Petőfi is, ki a csatatéren száguldó paripák által eltapostatni gyönyörűségnek vallja, azt írja: «Ó, de a börtön, attul félek!»

Aztán még egyet.

Én dicsőnek tartom azt a hőst, ki duzzadó ereje tudatában rohan a veszélyes küzdelembe s gyönyörrel várja az ellenfélt; neveti a kapott sebet.

De még dicsőbbnek tartom azt az embert, a kinek az idegeit félelem zsibbasztja, a kinek a szíve reszket a veszély közeledtére, de az erős lélek akarata mégis szembe viszi a rettegett ellenféllel s tűri a sebet, a mely fáj!

Ilyenfajta ember volt Táncsics is. Czingár teste reszketett a veszélytől, szívós lelke mégis szembe vitte reá.

Nemsokára ez adoma után csakugyan elfogták, bebörtönözték: márczius 15-ikén 1848-ban a nép kiszabadította börtönéből. Ekkor megtudtuk, hogy a munkásügynek nemcsak vezére van, hanem tábora is van már.

És ezt a tábort összegyűjteni újra meg újra megindult az első hadvezér, s útjának a vége mindannyiszor a börtön volt. A legutolsó zárkája olyan sötét volt, hogy megvakult benne. S mikor kiszabadult, vakon is vezette a táborát. Mint szegény ember halt meg. Népvezérre ez a legszebb utóhang.

LENDVAY.

(1858.)

Lendvay meghalt, valóban meghalt; mint más töredékeny ember, a ki azért született, hogy poraival szaporítsa a földet.

Első halála az volt, mikor a színpadról lelépett; mikor azt a fényes, bűbájos világot elhagyta, s eltemetkezék a közélet szomorú halálországába. Ez az igazi halál, ez az igazi temetkezés. Az a másik csak nyugalom már, a honnan nincs visszavágyás.

Mert a szinész két sírban nyugszik, egyik a föld, másik a feledékenység. Neki nemcsak omlatag teste válik porrá, hanem mindaz, a mit lelke alkotott, szellemének csodaművei, lángesze, híre; – por és hamu a halál után, a mit a szél elfú.

A költő édes gyermeke a múzsának; ha ihletett lelkének aranyeszméi voltak, azoknak értéke halála után még nőni fog, eszméit egyik szív a másiknak adja által; a szinész mostoha fiú, a ki csak álmodik a nagyságról, az arany hírről s mikor az álomnak vége, semmivé lesz, mint a szép álmok képe.

Költők! kik a szinész álmait biráljátok, gondoljatok annak vigasztalan ébredésére.

Mie volt Lendvay a magyar szinészetnek? még mi tudjuk, a mult évtized emberei már csak gyöngén emlékeznek reá; a jövő évtized csak nevét fogja említeni s nem lesz eszméje, a mit hozzá kössön; hisz a Hamlet-köntöst felveheti más is, itt nem marad üresen senki után a hely; hogy azt kérdezzék: hová lett, ki volt az, a ki tudott szivekkel beszélni, lelkekkel játszani?