Part 15
Balladái sikere nem vonta el epikai munkásságától. A Toldi-trilogia középső részén folyvást dolgozott, azonban ha egyes részeket sikerűlteknek talált is, az egész menetével elégületlen volt, s új terven gondolkozott. Majd a hún-magyar monda trilogiájához fogott, nem az első részhez, hanem a Csaba-mondához. De azt is abban hagyta, míg végre a hatvanas évek elején az első részt: _Buda halálá_t kezdette irogatni, melyet be is végzett. E habozás, szakadozottság részint testi és lelki bajaiból folyt, részint tárgyai nehézségéből. Legkevésbbé hangolta le az az elmélet, melyet a külföldi és magyar kritikusok annyit hangoztattak, hogy az eposz kora lejárt, helyét a regény foglalta el, ez az új divatú eposz s napjaink epikusainak mesterkedése nem számíthat többé valódi részvétre. Ez állításban van igaz is, de nem fejezi ki az igazságot. Bizonyára a valódi eposzt a nép alkotja, s úgy szólva századok szülik. Oly eposzokat, minők a _Maha-Bharata, Sah-Náme, Iliász, Nibelungen-_ és _Roland-ének_, melyek folyvást fejlődve s bizonyos korban megalakulva, valamely nemzetnek egész szellemét, hitét, hagyományait, műveltségét teljesen kifejezik, újkori költő már nem írhat, s az újabb társadalom sem igen alkalmas reá, már azon műveltségi különbségeknél fogva sem, a melyek a különböző osztályokat egymástól elválasztják. Az is igaz, hogy az epopoeia, a mint azt Virgil hagyta reánk gépeivel, csodáival, isteneivel, nem korszerű többé. De nincsenek, nem lehetnek-e az eposznak más formái is? Vajon a regény adhatja-e azt és úgy, a mire s a hogy’ az eposz képes? Vajon az új korban, a mikor a nép többé nem alkot eposzt, nem írtak-e oly eposzokat, melyek épen úgy kifejezték korukat, mint elragadták? A XV., XVI. és XVII. századnak nem voltak-e eposzai? Ariosto a régi kalandokat új világnézlettel, a lelkesedést gúnyorral egyesíti. Maga Tasso is, a ki Virgilt vette mintaképül, nem jár egészen a régi úton, a szűk nemzeti körből kiragadja az eposzt s a keresztyén emberiség eposzává emeli. Camoens megmaradt ugyan a nemzetiség körében, de hanyatló nemzete dicsőségét, végső erőfeszítését s egész szellemét mintegy megörökítve képes az utókorra hagyni. Milton egy vallásos és politikai forradalom után a protestantismus eposzát írja meg, épen mint Dante, a ki a pápaság és császárság villongása közepett a katholicismus eposzával ajándékozza meg a világot. És bármily lenézéssel tekintsünk a XVIII. század epikájára, bármily kevésre becsüljük Voltaire _Henriade_ját, annyi bizonyos, hogy kifejezte kora szellemét és hatott reá. És századunkban is egy angol és egy franczia költő nem fordul-e régi, elavúlt mondákhoz, hogy az új kor eszméit fejezze ki bennök? Tennyson _Király-idyll_jeit és Hugo Victor _Századok legendái_t nem fogadja-e a közönség épen oly részvéttel, mint bármely sikerűlt regényt?
Arany mind hitte ezt, sőt ennél többet. Hitte, hogy korunk vezéreszméje, a nemzetiség, sokkal termékenyítőbb hatású az eposzra, mint bármely más műfajra. Hitte, hogy a magyar nemzet, mely nemzetisége- és léteért küzd s a múltból merít erőt a jelen és jövő küzdelmeire, fogékonyabb az eposzra, mint Európa bármely más nemzete. De arról is meg volt győződve, hogy a magyar eposznak más úton kell haladnia, mint a melyen elődei a jelen század elején megkisérlették. Először is el kell vetni a classikai eposz külső czafrangjait. A nemzeti tartalom öltsön fel nemzeti versidomot, melyet nemcsak egy osztály, hanem az egész nemzet élvezhet. Egy kissé el kell fordúlnunk Virgil és Tasso műeposzaitól, és sokkal többet tanulnunk, mint eddig, az _Iliász_ból és _Nibelungen ének_ből. Ugyanazt a naiv hangot és fölfogást, a műalkat ugyanazon módját kell keresnünk népköltészeti hagyományainkban és mondatöredékeinkben. Így elevenebben és költőibben fejezhetjük ki a nemzetiség eszméjét és érzését, mely társadalmi és politikai életünket annyira áthatja, s melynek kifejezésére az eposz képesebb minden más műfajnál. Nem szónoklat és lyrai ömledezés eszközlik ezt, hanem a cselekvény és jellemrajz olynemű összehatása, hogy a nemzet önmagára ismerjen benne, szelleme visszasugárzását, szíve lüktetését érezze. A magyar eposz, csak mint nemzeti egyéniségünk megtestesítése, éleszthető föl. A monda szürkülete nagyíthat, de csak való vonásokat, a képzelem szabadon alakíthat, de csak a hagyomány nyomán, melyet az élet benyomásainak kell megelevenítenie. A csodálatos csekély mértékben s csak annyiban használandó, a mennyiben kapcsolatba hozható az élő hagyománynyal vagy az illető személy lelki állapotával. A cselekvény menetére nézve kölcsönözni kell valamit a dráma mozgalmasságából az újkori regény példájára. A bonyodalom érdekességével meg kell hódítani a tömeget, a cselekvényben rejlő eszmével, a jellemrajz lélektani erejével, a mélyebben gondolkozókat, az egész szellemével az egész nemzetet. Ily módon törekedett Arany a magyar eposz megújítására, s erre semmit sem talált alkalmasabbnak, mint a hún-magyar mondát. Nemcsak azért, mert leggazdagabb és legköltőibb mondáink között, hanem a jelennel érintkező pontjaiért is. A hún-magyar mondában mintegy jelképezve látta Arany nemzete viszontagságait, tragikumát, vigaszát és reményét. A hún birodalom dicsősége, hatalma romlásnak indul, elhanyatlik, de a bujdosó Csaba unokája, Árpád, később visszaállítja, a kire századokon át várnak az erdélyi hegyek közé menekűlt húnok maradványai. Vajon a magyar birodalom is nem indult-e hanyatlásnak háromszáz év előtt, s háromszáz év óta nem küzdünk, nem lelkesülünk-e abban a reményben, hogy visszafoglalhatjuk helyünket az európai nemzetek nagy családjában? Arany lelkében megalkotva élt mondai őseink tragédiájának nagy trilogiája, de, fájdalom, csak az előjátékot, az első részt: _Buda Halálát_ írhatta meg.
Azonban az első részben is sokat megvalósított abból, a minek a megújult magyar eposzt álmodta. A nyugalmas epikai hang, mely kerüli a lyrai hevületet és eldob minden szónoki ékítményt, az egyszerű, de erős cselekvény, az éles és eleven jellemrajz, a naiv eposzokra emlékeztetnek, de a fordulatok erősbűlő drámaisága s a szenvedélyek fejlődésének beható, szabatos rajza az újkori művészt tanusítják. A költő mindenütt a monda nyomain halad, keveset vesz a történetből, de bele olvaszt a magyar hagyományból, népéletből, jellemből mindent, a mi csak beolvasztható. A Duna és Tisza partján ott emelkednek Buda-szállás, Etellak és a pusztákon lovas tábor száguld, a huszárok ősei. Kürt veri föl a Mátra csendjét, medvék és bölények riadoznak a nyílvesszők és kopják ütésein. Etele lakomáján a magyar lakomák hangja éled föl, nagy kedvű zajával, víg tréfáival. A dús legelőkön csordák bolyonganak s a pásztorgyerek kedves ünőjének lába vérzeni kezd, a földből kiálló vashegy sértette meg és íme a kardhegy, az Isten kardja nőni kezd, láng csap ki belőle, mint a hogy’ azt népmeséinkben hallottuk. A kardot Isten Etelének szánta, a világbirodalom jelképe az, de Etele először is testvére vérével szennyezi be s a kiontott vér átokként száll vissza fiaira, az egész hún nemzetre, s romlásba sülyeszti őket. A nemzet megmozdúl, mint a tenger forradalmas árja s az épülő Buda falai alatt testvérháború dúl, hogy a századok folyamán még többször ismétlődjék. Buda, Etele és környezetök mind a magyar typusok, valamint a két királyné is. A háttérben Detre leselkedik, a legyőzött népek képviselője, tettetve, cselt szőve, várva a győzők romlását, mely a legyőzöttek egyetlen reménye. Az emberi és nemzeti vonásokat az egész eposzban összeolvasztva veszszük, de Etelében az arányok mindenütt emelvék. Etele a magyar nyílt, egyszerű hősiesség és büszke szenvedélyesség vegyülete, s e vonásokat még inkább kiemeli az ellentét: a vénülő Budának bölcselkedő tétlensége, gyanakvó hiúsága, s hánykodó ingatagsága. A hatalom megosztásának veszélyes intézményét mindkét félnek csak nagy mérséklete tarthatná fönn és mindkét fél taszítja egymást az örvény felé. Mesterien van festve az összeütközés fejleménye, a mint az mindinkább erősbül. A családi körülmények, Detre bizalmas suttogásai, a két királyné versengése, a politikai viszonyok, a görög követség, a nép hangulata mind arra szolgálnak, hogy egymás ellen ingereljék a két hőst s ha egyik erőt vesz magán, a másikat épen akkor ragadja el indulata. Budát alázza Etele növekvő népszerűsége s őszinte férfiassága. Etelét sérti Buda gyanakodása és tettvágya senyved a türelem fékén. Etele erőt vesz magán, ellene áll Ármány incselkedéseinek, s mintegy jutalmúl az Isten kardja birtokába jut, de a szerencse épen úgy megittasítja, mint dühe a méltatlanságok miatt, melyeket Budától és nejétől kell szenvednie. A körülmények és szenvedélye egyaránt ragadják a testvérgyilkosságra, melylyel a végzetet nemzete jövője ellen hívja ki. Arany nagy epopoeiája epiko-tragédia lett volna, s nem hasonlított volna a szokott műeposzokhoz, melyben a végzetes hős fölemeli nemzetét. Etele is végzetes hős, nemzete fölemelésére van híva, föl is emeli, de csak pillanatra, bűne fiaiban ismétlődik s megrontja a nemzetet. A tragédiában csak a hős bukik, itt az egész nemzet, vezére bűne miatt, a kit vakon követett, s a végzet kiengesztelésére csak távol reménye marad. Íme a tragédia az eposzba oltva, egy nemzet sorsa egy egyénhez kötve, ki teljes képviselőjévé vált, nagy erények és bűnök, nagy dicsőség és szenvedés egy fönséges képben.
Mily nagy veszteség, hogy Arany e trilogiát be nem végezhette. Lesz-e még valaha magyar költő, a ki e mondákba életet képes önteni annyi alakító erővel, a hagyomány oly igaz cultusával s a magyar szellem és nyelv annyi gazdagságával, mint ő? Csak az vigasztalhat bennünket, hogy legalább másik főművét, a Toldi-trilogiát, egészen befejezve hagyta reánk. E mű ugyan nem epopoeia, de több mint költői beszély vagy verses regény, a hogy maga a költő is nevezi. De nevezzük bárminek, költészetünknek örök dísze. Az első rész hősi-idylli képek sorozata, főmotivumai a testvéri versengés, anyai és fiúi szeretet, cselédhűség, a duzzadó ifjú erő nyugtalansága, mely lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör s a diadal első mámorát élvezi. Az ifjúság derűje, napfénye ömlik el rajta, mely áttöri a felhőket s távol vidékek csábító körrajzára világít. A második rész a férfi küzdelme, hősiessége, tévedése, vezeklése a szerelem convulsiói, az élet bonyodalmai s a társadalmi viszonyok összeütközései között. Verőfény és vihar az égen, a mezők virágai hervadóban s a közelgő ősz lehellete a fák zöldjén. A harmadik rész az aggastyán tespedése, unalmas nyugalma, évődő elégületlensége, testi és lelki erejének utolsó föllobbanása a sír szélén. Az őszi ködön nehezen tör át egy-egy napsugár, a harmat dérré vált és süvöltő szél szórja szét a fák elsárgult leveleit. Mind a három rész hű és eleven korrajz, melyben a monda és történelem csodásan játszanak egymásba. Az egész magyar középkor megelevenedik előttünk. Ott a király hűbéres táborával, küzdve a német birodalom igényei ellen, hadakozva Olaszországban, mint bosszúálló és hódító, tanácsot űlve a világi és egyházi főurakkal, mulatva a harczjátékon lovagjai között, leszállva a nép közé, hogy meghallgassa és orvosolja a szegény ember panaszát. Ott a hatalmas egyház, a kegyelem malasztjával és az átok villámával, kolostorai vezeklő csendjével, búcsújárói fanatismusával és kicsapongásaival. Ott a lovagok és hegedősök kalandjai, párbajai, várostromai, lakomái, a megtört szívű nők bánatja, a kik a kolostorban keresnek menedéket, a nyugtalan lelkű leányok erélye, a kiket sorsuk férfiruhában a nagy világba, a harczok közé ragad. Ott Toldi, a középkori magyar lovag typusa erős karjával és szívével, a ki védi királyát s kegyét elvesztve, száműzve bolyong három országban; a ki kolostorban vezekli bűneit, mint alacsony szolga, de az egyház átka onnan is kizaklatja; a ki erős szíve egész szenvedélyességével szeret, de egy pillanatnyi tévedése a gyászos bonyodalmak egész tömkelegébe sodorja, dühöng és vigalomba akarná fojtani fájdalmát, harczol és imádkozik, küzd a világgal és önmagával, az üldözés és önvád kínjai közt fetreng, mindamellett lelke ép marad s a szenvedések megnemesítik. Az egész műben semmi sincs a romantikusok érzelgéséből, a kik a jelen bajai közt a középkor igen kétes boldogságát óhajtják vissza, sem azon egyoldalú philosophiai fölfogásból, a mely egészen a jelen szempontjából ítéli meg a középkort. Arany költői képzelme erős történeti érzékkel párosúl, teljesen ura tárgyának és sehol sem esik egyoldalúságba. Idyll és harcz, a szenvedély vihara és a szenvedély sóhaja, az élet derűs és borús oldala, kellem és fönség, pathos és humor váltakoznak mindenütt. S az alakok mily gazdagsága tárul föl előttünk: Rozgonyi, a gazdag és vendégszerető falusi nemes, leánya, a mély érzésű és erős lelkű Piroska, Toldiné, a szerető szívű és szigorú erkölcsű anya, Toldi György, a szívtelen testvér és léha udvaroncz, a félkegyelmű Tar Lőrincz, a hosszú türelmű és meleg kedélyű Zách, a vidor játszi és mégis erélyes Anikó, a kegyetlen és érzéki Jodovna, az öreg és ifjú Bencze, az apa és fiú mint egymás másolatai, de mégis más kiadásban. Lajos királyban mily jellemzőn van egyesítve az olasz és magyar természet, amaz mint eredet, emez mint megszokás. Anyja, a vakbuzgó és kevély Erzsébet királyné, az élénk és nyughatatlan és titkos szerelemben égő boszniai bánleány, Örzse, a kaczér és heves Mária, az olasz herczegek, a magyar egyházi és világi főurak, olasz és cseh bajnokok mily sikerűlt alakok mindnyájan. Mily élesen rajzolt és élénken színezett képekre találunk a trilogia mindenik részében, legyen az nemesi udvarház vagy királyi palota, harczjáték vagy szerelmi jelenet, a természet csendes bája vagy a szív szenvedélyes küzdelme, a duzzadó kedv kitörése vagy a haldoklás végsóhaja. A mondaszerűen szertelen prágai kaland mily természetessé válik a művész kezei alatt, a száraz heraldika mily költői lendületet vesz, sőt még az olasz hadjárat, az egész trilogia e kevésbbé erős része is, mily változatos és leleményes.
Arany a második részben ritka tapintattal oldott meg egy erős tragikai összeütközést, a nélkül, hogy a megoldás szokott módjához folyamodott volna. Toldi rossz kedvében, mert házasítani akarják egy oly leánynyal, a kit nem is ismer, Tar Lőrincz ruhájában és czímerével vív a harczjátékon, kivívja számára a leányt, és meglátva, megszereti, de már késő minden. Megsérti a lovagi törvényt, boldogtalanná teszi, a kit szeret, egyik ballépése a másikat vonja maga után s a kétségbeesés szélén áll. S a kifejlés még sem halál vagy Toldi teljes erkölcsi megsemmisülése. Piroska férje halála után a kolostorba menekülve hervad el, Toldi szenvedve, vezekelve, küzdve balsorsával, hős tettekben keresve vígaszt, megtisztul, visszavívja előbbi helyzetét, nyugalomra vergődik, de boldogság nélkül. Piroska hervadása, és Toldi megtisztúlása és sírig tartó csendes bánata, oly igazzá és engesztelővé teszik a kifejlést. Ez is tragikum, csak hogy nem zajos drámai, épen illik az elbeszélés elegiai hangulatához s mintegy természetes átmenet a hanyatló Toldi végnapjaihoz. De van még e trilogiának egy oly bája, melylyel ritka mű vetekedhetik. A költő egy egész élet igaz, állandó, mély benyomásait fejezte ki benne. Mindenki szívéhez szól, legyen ifjú, férfiú vagy öreg. Ki nem érezte ifjúságában azt a nyughatatlan érzést, azt a szívzajlást, a mely a családi körből a nagy világba ragadja, hogy felküzdje magát valamire? Kinek nem volt anyja, a ki aggódott érette s kit nem töltött el örömmel az első siker pillanata? Az bizonyára a trilogia első részében sok olyat fog találni, a mi felkölti gyermek- és ifjúkori emlékeit. Ki az, a ki a férfikor küszöbén, rossz kedvében, szeszélyből nem sodródott kisebb vagy nagyobb tévedésbe, a ki nem okozott másnak nagy fájdalmat, habár akaratlan s még a boldogság karján is vissza ne sajogna szívében egy-egy seb, habár mind enyhébben? Az bizonyára a második részt nem olvashatja el megindulás nélkül. S ha elöregedtünk, ha reményeink emlékekké váltak, vágyaink lángja hamvvá porlott, ha elhaltak mellőlünk szeretteink, ha mintegy kikopunk az életből, ha elfeled a világ vagy épen gúnynyal tekint reánk az újabb nemzedék, nem az elvénült Toldihoz hasonlítunk-e s nem szól-e lelkünkhöz a búskomoly és humoros hangulat, mely a trilogia harmadik részén elömlik? E varázs az emberi szív állandó hangulatainak varázsa, a melyet el nem avíthatnak az ízlés változásai.
Arany egész életén át írta e művet, egész lelkét lehelte belé. S valóban kedvencz hősében sok van belőle. A nagyra törő s önmagát emésztő lélek, a meleg és mélyen érző szív az övé, az anyját szerető gyermek, az ereje öntudatára ébredt ifjú, az élettel s fájdalmaival, de folyvást nemzete dicsőségeért küzdő férfiú, a búskomoly és tétlenségbe sülyedt agg, szintén ő. Még külső körülményeikben is van hasonlatosság. Toldi Biharmegye Nagyfalujából jő Budára s egyszerre hőssé vívja föl magát, Arany szintén a szomszéd Szalontából szakadt Pestre s első műveivel is koszorút nyer. Toldi egy hősi pályát fut meg újabb meg újabb diadallal, Arany költői pályáját hasonló diadalokkal jelöli. Egy darabig keveset hall róluk a világ s íme a vénülő hős ismét föllép, hogy megmentse a veszélyben forgó országczímert, a vénülő költő is hallgat, de szintén megszólal még egyszer, hogy megmentse a magyar költészet becsületét. Ez mindkettőnek utolsó föllobbanása, csakhamar mindkettő meghal s mindkettő koporsóját az őszi napfény méla alkonya s a nép ezreinek hódoló gyásza kíséri a sírhoz, melyet a természet, «bánatja jelével, behinte lehulló, sárga falevéllel». De Toldi egy hanyatló korszak, a középkor hőse volt, Arany egy új, egy fejlődő korszak költője, a kiben mintegy tetőzik költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a nemzeti és művészeti irány teljes összeolvadása. A szobor, a melyet a nemzet emel emlékének, nem lehet oly örök, mint művei, melyekben nemzete szellemét fejezte ki. E szellem nevében övezzék koszorúink sírját s áldják ajkaink emlékét.
KÖLCSEY FERENCZ.
SZÜL. 1790 AUG. 8-ÁN, MEGH. 1838 AUG. 27-ÉN.
FÖLOLVASTATOTT KÖLCSEY SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADOS ÉVFORDULÓJÁN 1890 AUG. 8-ÁN A SZATHMÁR-NÉMETIBEN TARTOTT EMLÉKÜNNEPÉLYEN.
A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-társaság képviseletében jelentem meg itt társammal, emlékünnepén azon férfiúnak, a ki az Akadémiának már alakulásakor tagjai közé tartozott, a Kisfaludy-társaságnak első halottja volt s irodalmunknak dicső halhatatlana. Fogadja Szathmármegye és Szathmár-Németi közönsége e testületek s az egész irodalom hálás köszönetét, hogy ily kegyeletesen ünnepli Kölcsey születésének százados évfordulóját s bennünket is részesített az ünnep lélekemelő örömeiben, mert
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal: Van élni abban hit, jog és erő.
De vajon átadhatjuk-e magunkat egészen az öröm érzésének? Az emlékbe mindig vegyül némi bánat, mint a reménybe némi aggodalom. A mi ünnepünk fényére is a multak vetik árnyaikat; oh mert azon korban, melyben Kölcsey élt és küzdött, a magyar nemzetnek alig volt hite önmagában s még kevesebb ereje megvédeni jogait. Szomorú korszak volt az, mind nemzetiségünkre, mind irodalmunkra, mind alkotmányunkra nézve. Hányszor jajdult fel Kölcsey nyelvünk ügyében, hányszor esett kétségbe irodalmunk jövőjén, hányszor siratta elfajult nemzetét, a mely immár csak névben él.
Valóban e század első évtizedeiben társadalmi és politikai életünkben nem volt egyetlen érzés, eszme, törekvés és mozgalom, mely a nemzeti fejlődés csiráját rejtette volna magában. Csak néhány író volt a leendő Magyarország képviselője, a kik a Bessenyei-verte ösvényen Kazinczy vezérlete alatt lankadatlanúl törtek előre. E férfiak czélja és hatása több volt, mint a nyelv művelése, az ízlés és ismeretek terjesztése. Az irodalomban és irodalom által öntudatra ébreszteni és fejleszteni a nemzetiség eszméjét, a nyelv és ízlés reformjával elvetni a társadalmi és politikai reformok magvait, föleleveníteni az elhanyatlott magyar állam emlékét s megújulásában hinni és remélni: volt a mindennél nagyobb czél, a melyre törekedtek és nem siker nélkül. A nemzetiség eszméje csakhamar fejlődni kezd; a nyelvi és irodalmi reformokat nyomban felváltják a társadalmiak és politikaiak; s a megújuló magyar állam nevében heves küzdelem foly a tanácskozótermekben és végre a csatatéren. Az irodalmi és politikai eszmék és törekvések e szoros kapcsolatát számos tény jelöli, de semmi sem világosabban, mint Kölcsey pályája. Kazinczy, az irodalmi reformer, üdvözli Széchenyit, a politikai reformert, érzi pályájok kapcsolatát, de mindvégig csak író és nyelvművész marad; Kisfaludy Sándort egészen áthatja elfajulásunk fájdalma, de nem vegyül a politikai élet mozgalmaiba; Berzsenyi megénekli Nagy Pált, a nemzetiség tüzes bajnokát, de hallgatag Somogymegye gyűléstermében; Szemere Pál gúnyolja az ósdi írókat, de nem lép föl Pestmegyében a politikai új eszmék bajnokául. Kölcsey e tekintetben nem követte társait; abban az időpontban, midőn az irodalmi és politikai mozgalmak mintegy összefolytak, ő is kezdé fölemelni szavát Szathmármegye tanácskozótermében s mint a megye egyik képviselője, megjelent az országgyűlésen is. A költő, a ki ódákat írt a szabadsághoz és igazsághoz, a ki oly hű tolmácsolója volt a hazafi fájdalomnak, az ország termében is a szabadság és igazság eszméiért küzd s a haza jogait védi; az irodalmi reform bajnoka a politikai reform bajnoka is egyszersmind; a bátor kritikus, a kit az irodalomban se a tekintély súlya, se a tömeg zaja nem tudott megfélemlíteni, képviselője a politikai jellemszilárdságnak is; s az író, a ki már azelőtt egy évtizeddel prózánknak szónoki lendületet adott, megalapítja itt a magyar újabb politikai szónoklat iskoláját. Kölcsey pályájának e kettős jelleme egészen kifejezi kora két nagy mozgalmát, a mint egymást teremtve egymásba folynak; az ő alakja egy érczszobor nemzeti újabb fejlődésünk kezdetén, mely az író és hazafi kettős küzdelmeit és dicsőségét hirdeti.
Kölcseyben már mint gyermekben fölébredt az írói hajlam s költő volt, mielőtt verseket írt volna. Kora árvasága, himlőjárványban balszemének elvesztése megszerettették vele a magányt, mely elmélkedéshez és álmodozáshoz szoktatta. A tizenhét éves tanuló Kazinczyval kezd levelezni s midőn végezve iskoláit, Pestre megy juratusnak, megbarátkozik ott Kazinczy triasával, nem annyira jogi, mint irodalmi tanulmányoknak él s ezt folytatja falusi otthonában is, hová egy év mulva visszatér. Semmi sem vonzotta, a mi az akkori nemes ifjak kedvtelése vagy becsvágya volt, de mély hatást tett reá Kazinczy és társainak törekvése. Leginkább az irodalomban és írótársaiban lelte örömét. «Ifjuságunk romlott seregében nem találhattam barátokat egyebütt, mint literátoraink közt» – írja 1813-ban Döbrenteinek, s bár nem sok reménye van irodalmunk jövőjében, legelszántabb társai közt s egy másik levelében így kiált föl: «Nem vigasztalhatjuk-e, nem hevíthetjük-e a köztünk hanyatlót azzal, a mit Apollón a trójai hősöknek mondott: nem tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sors ellenére győzedelmet vegyetek!» E jelmondat híven kisérte végig egész irodalmi és politikai pályáján. Kazinczy volt első mestere és Szemere Pál legjobb barátja. Nyelvújító s a német-görög classicismus híve volt, mint ezek, de mégis sokban különbözött tőlök. Homér és Goethe voltak legkedvesebb költői, de az ő derült egök nem volt az ő ege. Borongó érzések, egy önmagába sülyedt lélek küzdelme, jókor támadt s hamar eltűnt remények, lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok voltak költészetének forrásai. A szerelem nem ragadta el a szenvedélyig, de mint ábránd és csalódás folyvást meg-megzendült dalaiban. Magánya sokáig elzárta az élet küzdelmes benyomásaitól, de az eszmék és eszmények annál tisztultabban és nemesebben érlelődtek elmélkedő lelkében és érzékeny szivében. Kortársai közt felülmulta őt Berzsenyi erő, Csokonai eredetiség, Kisfaludy Sándor hév, Kazinczy csin és kellem tekintetében, de a szemlélődés és érzés mélységére nézve senki sem versenyezhetett vele.