Part 49

Zsófiának szelleme kellemes, a nélkül, hogy csillogó volna, derék, a nélkül, hogy mély volna; olyan szellem, a melyről nem sokat beszélnek, mert az ember nem talál benne sem többet, sem kevesebbet, mint önmagában. Mindig azt a szellemet mutatja, a mely tetszik azoknak az embereknek, a kik szólnak hozzá, habár nem is nagyon ékes, a szerint a fogalom szerint, melyet a női szellem kiműveléséről alkotunk magunknak; mert az ő szellemét nem olvasmányok alakították, hanem csupán az atyjával és anyjával való beszélgetések, saját elmélkedései és azok a megfigyelések, melyet abban a kevéske világban tett, a melyet látott. Zsófiában természettől fogva van vidámság, gyermekkorában pajkos is volt; de az anyja lassankint gondosan megzabolázta meggondolatlan természetét, attól félve, hogy egy nagyon hirtelen végbement változás hamar meg ne tanítsa arra a pillanatra, a mely ezt a gondoskodást szükségessé teszi. Tehát szerény és tartózkodó lett még időnek előtte és most, hogy ennek megjött az ideje, könnyebben esik neki megőrizni a tónust, a melyet fölvett, mint a hogy esnék fölvenni, a nélkül, hogy okát adná ennek a változásnak. Kedves dolog látni, hogy néha régi szokása szerint, a melyből még megmaradt benne valami, átadja magát a gyermekkor élénkségének, majd aztán hirtelen magába száll, elhallgat, lesüti szemét, elpirul: a két életkor közti átmeneti időben kell, hogy legyen valami a kettő közül mindegyikből.

Zsófia nagyon is érzékeny, semhogy megőrizhesse kedélyhangulatának teljes egyenletességét, de sokkal szelidebb is, semhogy ez az érzékenysége nagyon sok alkalmatlanságára váljék másoknak; csak egyedül neki magának okoz kellemetlenséget. Ha csak egyetlen szót szólnak is, a mely sérti, nem panaszkodik, hanem a szíve túlárad; igyekszik elmenekülni, hogy kisírhassa magát. Ha az apja vagy az anyja könnyei közben előhívja és csak egy szót szól is neki, azonnal előjön játszani és nevetgélni, ügyesen letörülve szemeit és igyekezve elfojtani zokogását.

Egyáltalában nem mentes a szeszélytől sem; ha kelleténél jobban átengedi magát hangulatának, ez lázadássá fajul és ekkor ő könnyen megfeledkezik magáról. De adjatok neki időt, hogy magához térjen és az a mód, ahogy a hibáját jóvá teszi, csaknem érdemet csinál belőle. Ha megbüntetik, tanulékony és megalázkodó és látni rajta, hogy nem annyira a büntetésen, mint a hibáján szégyenkezik. Ha nem szólnak neki semmit, sohasem mulasztja el hibáját jóvá tenni és pedig olyan nyiltan és olyan jóakarattal, hogy lehetetlen haragot tartani vele. Megcsókolná a földet a legalantasabb cseléd előtt, a nélkül, hogy ez a megalázkodás a legkevésbbé is nehezére esnék és mihelyt megbocsátottak neki, az öröme és kedveskedése mutatja, mekkora tehertől könnyebbült meg a szíve. Szóval békével tűri a másoktól szenvedett igaztalanságokat és örömest teszi jóvá a magáéit. Ilyen a női nem szeretetreméltó természete, mikor mi még nem rontottuk meg. A nő arra van teremtve, hogy engedjen a férfinak és hogy elviselje még az igazságtalanságát is. A fiúkat sohasem lehet odáig eljuttatni, az ő belső érzésük föltámad és föllázad az igaztalanság ellen; a természet nem arra alkotta őket, hogy ezt eltűrjék:

Gravem Pelidae stomachum cedere nescii.[139]

Zsófiának van vallása, de észszerű és egyszerű vallása, kevés dogmával és még kevesebb ájtatoskodó gyakorlattal, vagyis inkább nem ismerve egyéb lényeges gyakorlatot, csak az erkölcsöt, egész életét arra áldozza, hogy jó cselekedettel szolgálja Istent. Mindazokban a tanításokban, melyekben szülei erre a tárgyra vonatkozólag részesítették, tiszteletteljes önalárendeléshez szoktatták, mindig ezt mondva neki: «Lányom, ezek az ismeretek nem a te korodhoz illők; majd a férjed fel fog világosítani, ha megjön annak az ideje». Egyébiránt hosszadalmas kegyeskedő beszédek helyett beérték azzal, hogy a példájukkal prédikáltak neki és ez a példa bele van vésve a szívébe.

Zsófia szereti az erényt; ez a szeretet vált uralkodó szenvedélyévé. Szereti, mert semmi sincs olyan szép, mint az erény; szereti, mert az erény teszi a nő dicsőségét és mert az erényes nő csaknem az angyalokkal egyenlőnek tűnik fel neki; szereti, mint az igazi boldogság egyetlen útját és mert a tisztességtelen nő életében nem lát egyebet, csak nyomorúságot, elhagyatottságot, boldogtalanságot, megrovást és gyalázatot; szereti végül, mert az erény kedves az ő tiszteletreméltó apjának s gyöngéd és méltóságteljes anyjának: ők nem érik be azzal, hogy boldogok erényük által, hanem az ő erénye által is azok akarnak lenni és az ő saját legfőbb boldogsága az a remény, hogy boldogságot szerezhet nekik. Mindezek az érzések olyan lelkesedést sugallnak neki, a mely fölemeli a lelkét és minden apró hajlamát alárendeli ennek a nemes szenvedélynek. Zsófia tiszta erkölcsű lesz és becsületes utolsó lehelletéig; erre megesküdött lelke mélyében és pedig olyan időben esküdött meg, a mikor már érezte mindazt, a mibe egy ilyen eskü megtartása kerül; akkor esküdött meg, a mikor kötelezettsége alól fölmenthette volna magát, ha úgy volna alkotva, hogy az érzékei uralkodjanak fölötte.

Zsófia nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy szeretetreméltó franczia nő legyen, a ki hideg temperamentumánál és kaczér hiúságánál fogva inkább ragyogni óhajt, mint tetszeni, a szórakozást keresi s nem a gyönyört. A szükségérzet, hogy szeressen, fölemészti; ez teszi szórakozottá és megzavarja a szívét a mulatságokon: elvesztette régi vidámságát; a bohó játékok többé már nem az ő számára valók; már nem fél a magány unalmától, hanem ellenkezőleg, keresi, arra gondol, a ki édessé fogja neki ezt a magányt tenni; minden közömbös ember terhére van; nem udvarlóra van szüksége, hanem szerelmesre, jobban szeret egyetlenegy becsütetes embernek tetszeni és annak mindig tetszeni, mint kihívni a maga számára a világ tetszésnyilvánításait, a melyek egy napig tartanak és másnap gúnykiáltássá válnak.

A nőknek hamarabb kialakul az ítéletük, mint az embereknek; védelmi helyzetben lévén csaknem gyermekkoruktól fogva és nehezen megőrizhető zálog lévén rájuk bízva, szükségképen hamarabb ismerik meg a jót és a rosszat. Zsófia koraérett mindenben, mert a temperamentuma ráviszi, hogy az legyen s az ő ítélete is hamarabb kialakul, mint a vele egykorú többi leányoké. Ebben nincs semmi nagyon rendkívüli; az érettség nem mindenütt egyenlő ugyanabban az életkorban.

Zsófia ismeri a maga nemének és a miénknek a kötelességeit és a jogait. Ismeri az emberek hibáit és a nők bűneit, ismeri a jellemző tulajdonságokat és az ellenkező erényeket és valamennyi bele van vésve szíve mélyébe. Nem lehet magasabb fogalom a tisztességes asszonyról, mint a melyet ő alkotott magának róla és ez a fogalom nem riasztja vissza; de több elégültséggel gondol a tisztességes emberre, az érdemes emberre; érzi, hogy ennek az embernek van teremtve, hogy méltó hozzá, hogy viszonozni tudja neki a boldogságot, melyet tőle nyerni fog; érzi, hogy tudni fogja felismerni: csak arról van szó, hogy megtalálja.

A nők a férfiak érdemének természetes bírái, mint a hogy a férfiak a nők érdemeiéi: ez az ő kölcsönös joguk és az egyik is, a másik is tudatával van. Zsófia ismeri ezt a jogot és él vele, de azzal a szerénységgel, a mely ifjúságához, tapasztalatlanságához, helyzetéhez illik; csak olyan dolgokról ítél, a melyek fogalma körébe esnek és csak akkor ítél róluk, a mikor ez az ítélet valami hasznos tanulság kifejtésére szolgál. A távollevőkről csak a legnagyobb körültekintéssel ítél, különösen a nőkről. Azt gondolja, hogy a nőket a saját nemükről való beszéd teszi rossznyelvűekké és gúnyolódókká; a míg a férfiakra szorítkozik a beszédük, mind csak méltányosak. Zsófia tehát a férfiakra szorítkozik. A mi a nőket illeti, sohasem szól róluk máskép, minthogy annyi jót mondjon, a mennyit tud; azt tartja, ezzel a tisztességgel tartozik a nemének; és azokról, a kikről nem tud semmi jót mondani, nem szól egyáltalán semmit – és ez is eléggé érthető.

Zsófiának kevés jártassága van a társaságban, de lekötelező, figyelmes és mindenbe, a mit tesz, bizonyos bájt visz bele. A szerencsés természet többet tesz nála, mint a sok mesterkedés. Van benne bizonyos udvariasság, a mely nem ragaszkodik formulákhoz, a mely nincs alávetve divatoknak, a mely nem változik a divattal, a mely nem tesz semmit szokásszerüen, hanem a mely a tetszés igazi vágyából ered és tetszik is. Nem tudja a köznapi bókokat és nem is talál ki válogatottabbakat; nem mondja, hogy nagyon le van kötelezve, hogy nagyon megtisztelik, hogy kérem, ne fáradjanak stb. Még kevésbbé jut eszébe frázisokat csinálni. A figyelmességre, a szokásszerű udvariasságra meghajlással felel vagy egyszerűen azt mondja: köszönöm, de ez a szó az ő szájában fölér sok mással. Igazi szolgálatért a szívét szólaltatja meg és ez nem üres udvarias szólamokat mondat vele. Sohasem engedte, hogy a franczia divat alávesse a nyegléskedés igájának, mint pl. hogy mikor az egyik szobából a másikba megy, rátámaszkodjék egy hatvan éves ember karjára, a kit inkább ő szeretne támogatni. Ha pedig valami beillatszerezett piperkőcz ajánlja fel neki ezt a tolakodó szolgálatot, a lépcsőn hagyja a szolgálatkész urat és két lépéssel felszökell szobájába, azt mondva neki, hogy ő nem sánta. Úgy is van: bár nem épen magas termetű, sohasem kivánt magassarkú czipőt: elég szép a lába, hogy ellegyen nélküle.

Nemcsak hogy tiszteletteljesen hallgat asszonyok között, hanem még a nős vagy nálánál sokkal idősebb férfiak között is; mindig csak engedelmességből foglal helyet fölöttük és a mint csak lehet, alattuk keres helyet magának, mert tudja, hogy a kor jogai előtte járnak a nem jogainak; mert a bölcseség föltevése szól mellettük, a melyet mindenek előtt tiszteletben kell tartani.

A vele egykorú fiatalemberekkel máskép áll a dolog; más hangra van szüksége, hogy imponáljon nekik és el is tudja találni ezt a hangot, a nélkül, hogy felhagyna a hozzá illő szerény modorral. Ha azok a fiatalemberek maguk is szerények és tartózkodók, szívesen megőrzi velük a szeretetreméltó fiatalos bizalmasságot; ártatlansággal teli társalkodásuk fecsegő, de illedelmes; ha komolyakká válnak, akkor azt kívánja, hogy beszédüknek legyen valami hasznos tanulsága; ha együgyűségekbe fajulnak, hamar abbahagyatja velük, mert mindenek felett megveti az udvariaskodás üres szólásmódját, mint a mely nagyon sértő nemére nézve. Jól tudja, hogy az a férfi, a kit ő keres, nem tud ezen a nyelven és sohasem tűri el szándékosan mástól azt, a mi nem illik ahhoz, a kinek jellemét szívébe nézve hordja. Az a magas vélemény, melylyel neme jogairól bír, lelkének büszkesége, melyet érzéseinek tisztasága szerez neki, erényének annál az erélyénél fogva, melyet magamagában érez és a mely tiszteletreméltóvá teszi őt a saját szemében, felháborodással hallgatja azokat az édeskés fecsegéseket, melyekkel mulattatni akarják. Nem fogadja őket nyilvánvaló haraggal, hanem gúnyos helyesléssel, a mely zavarba hoz, vagy hideg hanggal, a melyre az illető nincs elkészülve. Ha egy szép piperkőcz kitálalja előtte udvariaskodásait, elmésen dicsérgeti elmésségét, szépségét, bájait, annak a boldogságát, a ki neki tetszhetik, ő képes rá, hogy félbeszakítsa, udvariasan mondva neki: «Uram, attól félek, nekem mindezt jobban kell tudnom; ha nincs egymásnak érdekesebb mondanivalónk, azt hiszem, ezzel végét vethetjük beszélgetésünknek». Ezeket a szavakat mély meghajlással kísérni és aztán egyszerre csak a faképnél hagyni őt, nála csak egy pillanat műve. Kérdezzétek meg a fiatal uracskákat, hogy könnyű dolog-e sokáig jártatni a szájukat egy ilyen félrecsavart eszű lánynyal.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem szereti nagyon, ha dícsérik, föltéve, hogy ezt őszintén teszik és hogy elhiheti, hogy csakugyan azt gondolják róla, a mit mondanak neki. Hogy valaki olyannak tünjék fel előtte, a ki méltányolja az erényeit, ahhoz az kell, hogy az illetőnek magának is legyenek erényei. A megbecsülésen alapuló hódolat hízeleghet büszke szívének, de mindenféle gáláns szószátyárkodást már eleve visszautasít; Zsófia nem arra termett. hogy mindenféle lézengők rajta gyakorolják apró tehetségeiket.

Az ítéletnek ekkora érettségével és minden tekintetben úgy alakulva, mint egy húsz éves leány, Zsófiával tizenöt éves korában szülei már nem fognak gyermekként bánni. Alighogy észreveszik rajta az ifjúság első nyugtalanságát, mielőtt még elharapóznék, sietni fognak elejét venni; gyöngéden és okosan fognak vele beszélni. A gyöngéd és okos beszéd megfelel korának és jellemének. Ha ez a jellem olyan, a milyennek én képzelem, miért ne szólhatna hozzá az apja körülbelül ilyesformán:

«Zsófia, most már nagy lány vagy, de az ember nem azért lesz azzá, hogy örökké az maradjon. Mi azt akarjuk, hogy boldog légy; a magunk érdekében akarjuk, mert a mi boldogságunk a tiédtől függ. A becsületes leány boldogsága, hogy boldogságára legyen egy becsületes embernek: arra kell tehát gondolnunk, hogy férjhez adjunk és pedig idejekorán kell arra gondolnunk, mert a házasságtól függ az élet sorsa és az embernek soha sincs túlságos sok ideje, hogy erre gondoljon.

Semmi sem nehezebb, mint egy jó férj megválasztása; legfeljebb talán egy jó asszony megválasztása. Zsófia, te ilyen ritka asszony leszel, te leszel életünk dicsősége és öreg napjaink boldogsága; de bármily erényekkel vagy is megáldva, a földön még mindig akadnak férfiak, a kiknek náladnál is több az erényük. Nincs köztük egy sem, a kinek ne válnék becsületére, ha az övé vagy és vannak köztük sokan, a kik még nagyobb becsületedre válnának te neked. Most arról van szó, hogy a közül a sok közül találni kell egyet, a ki neked megfelel, aztán ezt megismerni és megismertetni magadat vele.

A házasság legnagyobb boldogsága annyiféle körülmény összetalálkozásától függ, hogy bolondság ezeket mind egyesíteni akarni. Első sorban a legfontosabbakat kell, hogy biztosítsa magának az ember; ha aztán megvan a többi is, az ember hasznára számítja ezeket is; ha hiányzanak, túlteszi magát rajtuk. A földön nincs tökéletes boldogság; de a szerencsétlenségek legnagyobbika, melyet azonban mindig ki lehet kerülni, az, ha az ember saját hibájánál fogva boldogtalan.

Vannak a körülményeknek természetes összetalálkozásai, vannak olyanok, a melyek az intézményekből folynak és vannak olyanok, melyek csak épen az előítéletektől függnek. A két utóbbi fajtának megítélésére a szülők hivatottak, az elsőére egyedül a gyermekek. Azokban a házasságokban, melyek az apák akarata folytán jönnek létre, csupán csak az intézményeken és az előítéleteken alapuló körülmények szerint igazodnak; nem az egyéneket házasítják össze, hanem helyzetüket és vagyonukat; de minden megváltozhatik, csak az egyéniségek maradnak meg mindig, mindenhova velük mennek az illetőkkel; akárhogy határoz is a sors, csakis az egyéni viszonyok által lehet a házasság boldog vagy boldogtalan.

Anyád előkelő volt, én gazdag voltam; ezek voltak az egyedüli szempontok, melyek szüleinket arra vitték, hogy összeházasítsanak bennünket. Én elvesztettem a vagyonomat, anyád elvesztette az előkelő nevét: most, hogy a családja megfeledkezett róla, mit ér neki, hogy nagyúri kisasszonynak született? Balszerencsénkben szívünk egyetértése megvigasztalt minket mindenért; ízlésünk egyformaságánál fogva választottuk ezt a visszavonult életet; itt boldogan élünk szegénységünkben, kárpótoljuk egymást mindenért. Zsófia a mi közös kincsünk, áldjuk az eget, hogy ezt megadta nekünk és hogy a többit vette el. Lásd, gyermekem, hogy vezetett minket a Gondviselés: azok a tekintetek, melyeknél fogva összeházasodtunk, eltüntek s csak azoknál fogva vagyunk boldogok, a melyeket nem is vettünk számításba.

A házasok dolga, hogy összetörődjenek. A kölcsönös hajlam kell, hogy első kapcsuk legyen: a szemük, a szívük kell, hogy legyen az első vezetőjük, mert valamint első kötelességük, mikor már egyesülve vannak, hogy szeressék egymást és mert nem csupán tőlünk függ, hogy szeretjük vagy nem szeretjük-e egymást, ez a kötelesség szükségszerűen magával hoz egy másikat s ez az, hogy kezdjük a szereteten, mielőtt egyesülnénk. Ez a természet joga, a melyet semmi sem vitathat el: azok, a kik annyi polgári törvénynyel korlátozták, több tekintettel voltak a látszólagos rendre, mint a házasság boldogságára és a polgárok erkölcsére. Látod, Zsófiám, hogy nem prédikálunk neked nehéz morált. Nem irányul egyébre, minthogy a magad urává tegyen és hogy a férjed megválasztása mirólunk terád háruljon át.

Miután megmondtuk az okainkat, hogy miért hagyjuk meg teljes szabadságodat, illő, hogy a te okaidról is szóljunk, hogy okosan élj velük. Lányom, te jó és okos vagy, van benned egyenesség és jámborság, megvannak azok a tehetségeid, melyek a tisztességes asszonyhoz illenek és nem vagy kellemességek nélkül való sem; de szegény vagy. Megvannak a legtöbb becsülésre méltó javaid, de nincsenek meg azok, melyeket a legnagyobbra szoktak becsülni. Az után kívánkozz csak tehát, a mit elérhetsz és becsvágyadat ne a magad ítéletéhez, sem a miénkhez igazítsd, hanem az emberek véleményéhez. Ha nem volna másról szó, csak az érdemek egyenlőségéről, nem tudnám, hol szabjunk határt reményeidnek. De ne táplálj társaidnál magasabb reményeket és ne felejtsd el, hogy sorsod a legalsó rangban van. Hozzád méltó férfi nem veszi ugyan akadályszámba ezt az egyenlőtlenséget, de akkor neked kell megtenned, a mit ő nem tesz meg. Zsófiának az anyja példáját kell követnie és csak olyan családba szabad belépnie, a mely megtisztelésszámba veszi őt. Te nem láttad gazdagságunkat, szegénységünk idején születtél; édessé tetted nekünk ezt a szegénységet és panasz nélkül osztottad meg velünk. Hidd meg nekem, Zsófia, ne keresd azokat a javakat, a melyekért áldjuk az eget, hogy megszabadított minket; csak akkor élveztük a boldogságot, mikor elvesztettük a gazdagságot.

Sokkal szeretetreméltóbb vagy, semhogy meg ne tessél senkinek és a szegénységed nem olyan, hogy egy becsületes embernek terhére válj. Járni fognak utánad és pedig talán olyan emberek is, a kik nem méltók hozzád. Ha olyanoknak mutatják magukat előtted, a milyenek, meg fogod ítélni, hogy mit érnek; minden nagyzolásuk nem soká lesz rád benyomással, de ha jó is az ítéleted és ha fel tudod is ismerni az érdemet, nincs elegendő tapasztalatod és nem tudod, mennyire képmutatók tudnak lenni az emberek. Egy ügyes gazember kitanulmányozhatja az ízlésedet, hogy elcsábítson és olyan erényeket tetethet előtted, a melyek nincsenek meg benne. Vesztedre lesz, Zsófia, mielőtt észrevennéd és csak azért fogod felismerni tévedésedet, hogy megsirasd. Minden csapdák legveszedelmesebbike és az egyedüli, melyet az ész nem tud kikerülni, az érzékek csapdája; ha valaha oly szerencsétlen lessz, hogy beleesel, nem fogsz többé csak illuziókat és agyrémeket látni, szemed megigéződik, ítéleted megzavarodik, akaratod megbomlik, még a tévedése is kedves lesz neked és ha fel tudnád is ismerni, nem fogsz akarni szabadulni tőle. Lányom, átengedlek Zsófia okos belátásának, de nem engedlek át szíve hajlamának. A míg hidegvérű maradsz, maradj a magad ura de a mint szerelembe esel, engedd át anyádnak a rólad való gondoskodást.

Olyan megegyezést ajánlok neked, a mely mértéke becsülésünknek és helyreállítja köztünk a természetes rendet. A szokás az, hogy a szülők választják ki a leány férjét és csak a forma kedvéért kérdezik meg őt. Mi magunk közt az ellenkezőjét fogjuk tenni; te fogsz választani és tőlünk kérsz tanácsot. Használd jogodat, Zsófia, használd szabadon és okosan. A férjnek, a ki neked megfelel, a te választásod s nem a miénk szerintinek kell lennie, de a mi dolgunk megítélni, hogy nem tévedsz-e a körülmények dolgában és hogy nem teszed-e, a nélkül, hogy tudnád, az ellenkezőjét annak, a mit akarsz. A születés, a vagyon, a rang és a közvélemény nem fognak szerepet játszani okaink között. Válassz becsületes embert, a kinek egyénisége tetszik neked és a kinek jelleme megfelel neked; bárki legyen is máskülönben, elfogadjuk vőünkül. Vagyona mindig elegendő nagy lesz, ha van karja, jó erkölcse és ha szereti a családját. Rangja mindig elég fényes lesz, ha erénynyel nemesíti meg. Mit bánjuk, ha megró is az egész világ? Mi nem a közvélemény helyeslését keressük, nekünk elég a te boldogságod.»

Olvasóim, én nem tudom, milyen hatást tenne az ilyen beszéd a ti módotok szerint nevelt lányokra. A mi Zsófiát illeti, ő nem tud rá szavakkal felelni; a szégyenkezés és a meghatottság nem engedi, hogy könnyen ki tudja magát fejezni, de abban biztos vagyok, hogy ez a beszéd szívébe bevésve marad egész életén át és ha egyáltalán lehet számítani emberi elhatározásra, akkor bizton számítani lehet arra, a melyet ez a beszéd fogantat meg benne: hogy méltó lesz szülei becsülésére.

Vegyük fel a legrosszabb eshetőséget és tulajdonítsunk neki forró véralkatot, a mely kinossá teszi neki a hosszú várakozást; azt mondom, hogy ítélete, ismeretei, ízlése, gyöngédsége és mindenek fölött azok az érzések, melyekből szíve gyermekkorától fogva táplálkozott, szembe fognak állítani az érzékek hevességével egy olyan ellensúlyt, a mely elegendő lesz arra, hogy az érzékeket legyőzze vagy legalább hogy sokáig ellenálljon nekik. Inkább meghalna helyzete martirjául, minthogy boldogtalanná tegye szülőit s érdemetlen emberhez menjen nőül és kitegye magát a szerencsétlen házasságnak. Maga az a szabadság, melyet kapott, sem lesz egyébre való, mint hogy újabb lendületet adjon szívének és aggodalmaskodóbbá tegye ura megválasztásában. Egy olasz nő temperamentuma és egy angol nő érzékenysége mellett, hogy féken tartsa szívét és érzékeit, megvan benne egy spanyol nő büszkesége, a ki még mikor szeretőt keres is, nem találja meg olyan egykönnyen azt, a kit magához méltónak ítél.

Nem mindenki tudja megérezni, mekkora lendületet tud adni a becsületes dolgok szeretete a léleknek és mekkora erőt találhat az ember magamagában, mikor őszintén erényes akar lenni. Vannak emberek, a kiknek minden, a mi nagy, agyrémnek tünik fel és a kik alacsony és hitvány eszükjárásával sohasem fogják megérteni, hogy mire képes az emberi szenvedélyek fölött az erénynek még a bolond túlzása is. Az ilyen emberekkel csak példákban kell beszélni; annál rosszabb rájuk nézve, ha ragaszkodnak hozzá, hogy tagadják őket. Ha ezeknek azt mondanám, hogy Zsófia nem képzeletbeli alak, hogy csak a neve az én leleményem, hogy nevelése, erkölcsei, jelleme, még a külseje is valóságban létezett és hogy emlékezete még ma is könnyeibe kerül egy egész tiszteletreméltó családnak, kétségkívül nem hinnék el; de elvégre mit koczkáztatok vele, ha kitérések nélkül folytatom egy Zsófiához annyira hasonló leány történetét, hogy ez a történet az övé lehetne, a nélkül, hogy meg kellene lepődni rajta? Akár igaznak tartják ezt a történetet, akár nem, az nem sokat számit; ha úgy tetszik, képzelt dolgokat meséltem, de mindenesetre megmagyaráztam módszeremet és mindenesetre közelebb jutottam czélomhoz.

A fiatal leányban, olyan temperamentum mellett, mint a milyennel Zsófiát felruháztam, megvoltak egyébiránt mindazok az egyező tulajdonságok, a melyek révén megérdemelhette volna ezt a nevet, a melyet meg is hagyok neki. Azután a beszélgetés után, melyet az imént elmondtam, apja és anyja, abban a véleményben lévén, hogy aligha akadhat házassági alkalom abban a faluban, a melyben laknak, elküldték őt télire a városba egy nagynénjéhez, a kit titokban beavattak ennek az utazásnak a czéljába; mert a büszke Zsófia lelke mélyén azt a nemes büszkeséget hordta magában, hogy győzedelmeskedni tud önmagán és bármi szüksége van férjre, inkább leányfővel hal meg, semhogy elszánja magát, hogy elmegy férjet keresni.