Part 22

Mi tennivalónk marad azután, hogy megfigyeltük mindazt, a mi bennünket környez? Hogy hasznunkra fordítsuk mindazt, a mit magunkévá tudunk tenni és hogy hasznunkra fordíthassuk kiváncsiságunkat, jólétünk javára. Idáig készletet szereztünk, mindenféle eszközökből, a nélkül, hogy tudtuk volna, melyekre van közülük szükségünk. Ha esetleg haszontalanok önmagunk számára ezek az eszközeink, hasznára válhatnak másoknak, nekünk pedig viszont, az övéikre lehet szükségünk. Így valamennyien megtaláljuk számításunkat, ebben a cserében, de hogy ezt a cserét végrehajthassuk, ismerni kell a kölcsönös szükségleteket, mindenki kell, hogy tudja, mije van másoknak, a minek ő hasznát veheti és mit nyujthat nekik ő viszonzásul. Vegyünk föl tíz embert, a kik mindegyikének tízféle szükséglete van. Mindegyiküknek, hogy szükségleteiket kielégíthessék, tízféle munkára kell ráadni magát; de tekintve a géniusz és a tehetség különlegességét, az egyik kevésbbé boldogul e munkák valamelyikével, a másik a másikkal. Valamennyien bár különböző dolgokra alkalmasak, ugyanazt végzik és pórul járnak vele. Alakítsunk ebből a tíz emberből társaságot és mindegyikük foglalkozzék a maga és a többi kilencz számára a foglalatosságnak azzal a nemével, a mely neki legjobban megfelel; mindegyik olyan hasznát fogja venni a többiek tehetségének, mintha mind megvolna ő benne magában, mindegyik tökéletesíteni fogja a maga tehetségét a folytonos gyakorlattal s az lesz a vége, hogy mind a tizen tökéletesen jól lesznek ellátva és még fölöslegük is marad mások számára. Ez minden intézményünknek nyilvánvaló alapelve. Nem tartozik tárgyamra itt ennek következményeit vizsgálni, ezt megtettem egy másik iratomban.[70]

Ebből az elvből kifolyólag az olyan ember, a ki elszigetelt lénynek akarná magát tekinteni, a mely nem függ egyáltalán semmitől és magamagában elegendő, csak boldogtalan lehet. Sőt lehetetlen volna neki fönntartani magát, mert az egész földet az enyémmel és a tiéddel találná borítva, maga számára nem volna egyebe, csak a teste s így miből tartaná föl magát? A midőn kilépünk a természetes állapotból, embertársainkat is kényszerítjük, hogy szintén kilépjenek belőle; senki sem maradhat meg benne a többiek ellenére és a ki a benne élés lehetetlensége mellett is meg akarna benne maradni, arra nézve éppen ez jelentené a belőle való tényleges kilépést, mert a természet első törvénye az önfentartásról való gondoskodás.

Így alakulnak ki fokonként a gyermek elméjében a társadalmi vonatkozásokról való fogalmak, még mielőtt valóban aktiv tagja lehetne a társadalomnak. Emil látja, hogyha hasznára szolgáló eszközökre akar szert tenni, neki is kell, hogy legyenek mások hasznára szolgáló eszközei, a melyek révén cserében megkaphatja azokat a dolgokat, a melyekre szüksége van és a melyek másnak megvannak. Könnyű szerrel rávezetem, hogy ennek a cserének a szükségét megérezze és abba a helyzetbe hozza magát, hogy hasznát vegye.

_Nagy uram! élnem csak kell_ – mondotta egy szerencsétlen szatirikus író a miniszternek, a ki szemére vetette foglalkozásának becstelenségét. _Nem látom be ennek szükségét_ – felelt neki hidegen az előkelő állású ember. Ez a felelet kitünő volt egy minisztertől, de minden más szájban barbár és hamis lett volna. Élnie kell minden embernek. Ez az érv, a melyre mindenki több vagy kevesebb súlyt vet a szerint, a mint több vagy kevesebb emberségesség van benne, nekem megczáfolhatatlannak tünik fel, annak a szempontjából, a ki önmagára vonatkoztatja. Mivel mindazon ellenszenvek közül, melyeket a természet olt belénk, legerősebb a halál iránti ellenszenv, ebből az következik, hogy ez ellenszenv által minden szabad mindenkinek, a kinek nincs semmi más módja a megélhetésre. Azok az elvek, a melyek alapján az erényes ember megtanulja életét megvetni és föláldozni a kötelességnek, nagyon távol vannak ettől a primitiv egyszerüségtől. Boldogok azok a népek, a melyeknél az ember jó lehet erőlködés nélkül és igazságos erény nélkül! Ha van a világon olyan nyomorúságos állam, a melyben senki sem élhet meg a nélkül, hogy rosszat tegyen és a melynek polgárai szükségből gazemberek, akkor nem a gonosztevőt kell fölakasztani, hanem azt, a ki arra kényszeríti, hogy gonosztevő legyen.

Amint Emil tudni fogja, hogy mi az élet, első gondom lesz, hogy megtanítsam föntartására. Mindeddig nem tettem különbséget társadalmi helyzet, rang és vagyon dolgában és a következőkben sem fogok nagyobb különbséget tenni, mert az ember minden helyzetben ugyanaz, mert a gazdagnak sincs nagyobb gyomra, mint a szegénynek és nem is emészt jobban, mert az úrnak sincs hosszabb vagy erősebb karja, mint a rabszolgának, mert a főúr sem nagyobb, mint a köznépből való ember és végül, mert a természetes szükségletek mindenütt ugyanazok lévén, megszerzésük eszközeinek mindenütt egyenlőknek kell lenni. Alkalmazzátok az ember nevelését az emberhez és nem ahhoz, a mi rajta kívül van. Nem látjátok-e, hogy a mikor azon dolgoztok, hogy kizárólag egy társadalmi helyzet számára képezzétek ki őt, hasznavehetetlenné teszitek minden más helyzet számára és ha a sorsnak úgy tetszik, csak azért dolgoztatok, hogy boldogtalanná tegyétek? Van-e nevetségesebb, mint a koldussá lett nagyúr, a ki nyomorában is bele viszi származásának előitéleteit? Van-e hitványabb, mint az elszegényedett gazdag, a ki emlékezve a megvetésre, a melyet a szegénység iránt tanusítanak, úgy érzi magát, mintha utolsóvá lett volna az emberek között? Az egyiknek nincs más menedéke, mint a nyilvános gazember mestersége, a másiknak a csúszó-mászó szolgáé, ezzel a szép szólásmóddal: _élnem csak kell_.

Megbiztok a társadalom jelenlegi rendjében, a nélkül, hogy gondolnátok rá, hogy ez a rend kikerülhetetlen revolutióknak van alávetve és lehetetlen előre látnotok és megelőznötök azt, a mely gyermekeiteket érheti. A nagy kicsinynyé válhatik, a gazdag szegénynyé, az uralkodó alattvalóvá; oly ritkák-e vajjon a sors csapásai, hogy számíthattok arra, hogy mentesek maradtok tőlük? Közeledünk a válság állapotához és a forradalmak korához.[71] Kicsoda állhat jót arról, hogy mi lesz belőletek ezután? Mindent, a mit az emberek csináltak, le is rombolhatnak az emberek; csak azok a betük eltörölhetetlenek, a melyeket a természet ír és a természet nem alkot fejedelmeket, sem gazdagokat, sem nagy urakat. Mit tenne tehát az alacsony sorsban az a szatrapa, a kit csak nagyságra neveltetek? mit tenne a szegénységben az a publikánus, a ki csak az aranyból tud élni? Mit tenne mindentől megfosztva, az a képzelődő ostoba, a ki nem tudja semmi hasznát venni önmagának és egész lényét olyan dolgokba helyezi, a melyek idegenek tőle? Boldog az, a ki akkor eltudja hagyni azt a társadalmi helyzetet, a mely elhagyja őt és a sors daczára is ember tud maradni. Dicsérhetik, a hogy akarják, azt a királyt, a ki dühében el akar temetkezni trónja romjai alá; én megvetem, én látom, hogy csak koronája által létezik és ha nem király, akkor egyáltalán semmi, holott az, a ki elveszti és el tud lenni nélküle, fölötte áll koronájának. A király rangjából, melyet egy gyáva, egy gonosz ember, egy bolond épp úgy betölthet, mint bárki más, az ember állapotába emelkedik, melyet oly kevés ember tud betölteni; akkor diadalmaskodik a sors fölött, daczol vele, mindent csak magának köszönhet és ha nem marad is más mutogatni valója, mint ő maga, akkor sem lesz semmivé: valaki marad. Igen! százszor jobban szeretem a syrakuzai királyt, a ki Corinthusban iskolamester lett és a maczedoniai királyt, a ki Rómában irnok lett, mint azt a szerencsétlen Tarquiniust, a ki ha nem uralkodik, nem tudja hova legyen, mint a három királyság birtokosának örökösét, a ki játékszere mindenkinek, a ki gúnytárgyává meri tenni nyomoruságában, midőn udvarról-udvarra bolyong, mindenütt segítséget keresve és mindenütt csak sértéseket találva, mivel nem tud semmi mást csinálni, mint azt a mesterséget, a mely nincs már hatalmában.

Az ember és a polgár, bármilyen legyen is, nem hozhat a társadalomba semmi más értéket, csak maga magát. Minden más értéke akarata ellenére is a társadalomé és mikor az ember gazdag, akkor vagy nem élvezi gazdagságát, vagy vele együtt élvezik a többiek is. Az első esetben másoktól lopja el azt, a mit önmagától von meg, a második esetben nem ad nekik semmit. Így a társadalom iránti adóssága teljesen megmarad mindaddig, a míg csak vagyonából fizet. «De az én apám a társadalomnak tett szolgálatot, a mikor vagyonát szerezte». Lehet, de akkor is a maga adósságát fizette meg, nem pedig a tiedet. Többel tartozol a többieknek, mintha vagyontalanul születtél volna, mert kedvezményekkel születtél. Nem méltányos dolog, hogy az, a mit az egyik ember tett a társadalomért, fölmentse a másikat attól, a mivel tartozik neki, mert mindenki a maga egészében van lekötelezve s csak önmagáért fizethet és egy apa sem örökítheti át fiára azt a jogot, hogy hasznavehetetlen legyen embertársaira nézve; szerinted pedig éppen ezt teszi azzal, hogy átörökíti reá gazdagságát, a mely munkának a bizonysága és dija. Az, a ki tétlenül eszi, a mit nem ő szerzett, lopja azt és a kegydijas, a kit az állam fizet semmittevéseért, az én szememben nem sokban különbözik az útonállóktól, a ki a járókelők rovására él. A társadalmon kívül az elszigetelt embernek, a ki nem tartozik senkinek semmivel, joga van úgy élni, a hogy neki tetszik; a társadalomban azonban, a hol szükségképen mások költségére él, munkájával tartozik azért, a miből él. Ez alól nincs kivétel. Dolgozni elengedhetetlen kötelessége a társadalomban élő embernek. Akár gazdag, akár szegény, akár hatalmas, akár gyönge, minden munkátlan polgár gazember.

Mindazon foglalkozások közül, a melyek az ember fentartására szolgálnak, a kézimunka áll legközelebb a természetes állapothoz; az összes helyzetek között a legfüggetlenebb a sorstól és az emberektől a mesteremberé. A mesterember csak munkájától függ, szabad, annyira szabad, mint a mennyire rabszolga a földmíves, mert ez a röghöz van kötve, melynek terméséről más rendelkezik. Az ellenség, az uralkodó, egy hatalmas szomszéd, egy pör elkobozhatja földjét; ezer féle módon sanyargathatják ezért a földért. Ellenben a mesterembernek, ha valahol sanyargatják, hamar be van csomagolva a podgyásza, magával viszi a karját és odább áll. Mindazáltal a földmívelés az ember első foglalkozása, a legbecsületesebb, a leghasznosabb és következőleg a legnemesebb, melyet az ember üzhet. Én nem mondom Emilnek: tanuld meg a földmívelést; ő már tudja! Minden mezei munkában járatos, ezzel kezdte s ehhez tér vissza szüntelenül. Ezt mondom neki tehát: műveld apáid örökségét. De ha ezt az örökséget elveszted, vagy ha nincs is örökséged, mit csinálsz akkor? Tanulj meg egy mesterséget.

Mesterséget, az én fiam! Az én fiam mesterember! Hova gondol ön uram? Én jobban gondolkozom, mint ön asszonyom, a ki oda akarja juttatni, hogy soha ne tudjon más lenni, csak lord, csak marquis, csak herczeg és egy nap meglehet, a semminél is kevesebb: én olyan rangot akarok neki adni, a melyet nem veszíthet el, olyan rangot, a mely becsületére válik minden időben, föl akarom emelni az ember állapotába és mondhat ön bármit, kevesebben lesznek vele egyenragúak ebben a czímben, mint mindazokban, a melyeket öntől kap.

A betű öl és a szellem megelevenít. Nem annyira arról van szó, hogy azért tanuljon meg egy mesterséget, hogy tudjon egy mesterséget, mint hogy legyőzze az előitéleteket, melyek a mesterségeket megvetik. Soha sem leszel rászorulva, hogy dolgozzál, hogy élhess. Nos annál rosszabb, annál rosszabb rád nézve! De egyre megy, ne dolgozzál szükségből, hanem dicsőségből.

Ereszkedj le a mesterember állapotába, hogy a magadé fölébe emelkedhess. Hogy alávethesd magadnak a sorsot és a világi dolgokat, kezdd azon, hogy függetlenné teszed magadat; hogy az emberek képzelődése által uralkodhass, kezdd azon, hogy uralkodol rajta. Jegyezzétek meg, hogy nem valamely tehetséget kivánok tőletek, hanem egy mesterséget, egy valódi mesterséget, egy tisztára mechanikai készséget, a melyben a láb többet dolgozik, mint a fej és a mely nem vezet ugyan vagyonra, de általa ellehettek vagyon nélkül. Olyan házakban, a melyek nagyon messze vannak attól, hogy ne legyen bennök ennivaló, láttam apákat, a kik annyira vitték a gondoskodást, hogy gyermekeik tanításának gondját még azzal is tetézték, hogy fölszerelték őket olyan ismeretekkel, a melyekkel minden eshetőségre megkereshessék a kenyeröket. Ezek az előrelátó apák azt hiszik, hogy valami nagyot műveltek, holott nem tettek semmit, mert a segélyforrások, melyeket gyermekeiknek szerezni vélnek, ugyanattól a sorstól függnek, a melynek fölébe akarják őket emelni. Így tehát mindezen szép tehetségek mellett is, ha az, a kiben megvannak, nincs abban a kedvező helyzetben, hogy hasznukat vehesse, épp úgy nyomorban fog elpusztulni, mintha meg se volnának benne.

A mint mesterkedésről és ravasz fogásról van szó, akkor épp annyit ér, ha azokat a bőségben megmaradásra használjuk föl, mint arra, hogy a nyomorúság mélyéből visszaemelkedhessék az ember előbbi helyzetébe. Ha művészeteket művelsz, melyeknek sikere a művész hírnevétől függ, ha olyan állásokra képezed ki magad, melyeket csakis kedvezés által lehet elnyerni, mi hasznodra válik mindez, a mikor jogosan megundorodva a világtól, megveted azokat az eszközöket, a melyek nélkül nem boldogulhatsz? Tanulmányoztad a politikát és a fejedelmek érdekeit: ez nagyon helyes dolog, de mire mégy ezekkel az ismeretekkel, ha nem tudsz hozzáférkőzni a miniszterekhez, az udvari hölgyekhez, a hivatalok fönökeihez, ha nem ismered azt a titkot, hogy tetszésöket elnyerd, ha nem találják meg benned mind azt a gazembert, a kire szükségük van? Épitész vagy, avagy festő: jól van, de ismertté kell tenni tehetségedet. Azt hiszed, hogy csakúgy vaktában kiállíthatod egy művedet a műtárlaton? Ohó ez nem így megy ám! Akadémikusnak kell lenni, még ahhoz is protekczió kell, hogy valami homályos helyet kaphass, valamely fal sarkában. Hadd csak a vonalzót és az ecsetet. Fogadj föl egy bérkocsit és vágtass házról-házra: így szerzi meg az ember a hirnevet. Csakhogy azt is tudnod kell, hogy mindezeknek a fényes házaknak vannak ajtónállói vagy portásai, a kik csak kézmozdulatról értenek és a kiknek a füle a kezükben van. Tanítani akarod azt, a mit tanultál és földrajz-, mathematika-, nyelv-, zene- vagy rajztanárrá lenni; ehhez az is kell, hogy tanítványokat szerezz, tehát, hogy pártfogóid legyenek. Számíthatsz rá, hogy fontosabb szélhámosnak lenni, mint ügyesnek és ha nem tudsz más mesterséget, mint a magadét, mindig csak ignoráns maradsz.

Láthatod tehát, hogy mindezek a fényes segélyforrások mily kevéssé megbizhatók és mennyire szükséged van más segélyforrásokra, hogy azoknak hasznát vehesd és aztán mi lesz belőled ebben a gyáva lealacsonyításban? A sorscsapások, a nélkül, hogy okulásodra lennének, lealjasítanak s inkább lévén a közvélemény játéka, mint valaha, hogy emelkedhetnél föl az előitéletek fölé, a melyek sorsodnak irányítói? Hogy vethetnéd meg az aljasságot és a bünöket, melyekre szükséged van, hogy fönmaradhass? Azelőtt csak a gazdagságtól függtél, most azonban függesz a gazdagoktól is. Rabszolgaságodat csak rosszabbá tetted és tetejébe raktad még a nyomorúságodat is. Így tehát szegény vagy, a nélkül, hogy szabad lennél; ez a legrosszabb helyzet, a melybe az ember eshetik.

Ha azonban a helyett, hogy ezekben a magas tudományokban keresnél menedéket megélhetésedre, a melyek arravalók, hogy a lelket táplálják, nem pedig a testet, a szükséghez képest a karjaidra bizod magad és arra, a mi hasznukat tudod venni: mind e nehézségek eltünnek, minden mesterkedés fölöslegessé válik, a segélyforrás mindig kész, abban a pillanatban, a mikor hasznát akarod venni, a tisztesség, a becsület nem akadálya az életednek, nincs többé szükséged rá, hogy gyáva és hazug légy a nagy urak előtt, hajlékony és csuszó-mászó a gazemberek előtt, aljasul kedveskedő az egész világ előtt, kölcsönkérő vagy tolvaj, a mi csaknem egyre megy, mikor az embernek nincs semmije, mások véleménye téged nem érint, nem kell udvarolnod senkinek, nem kell hizelegned az ostobáknak, nem kell megvesztegetned az ajtónállót, nem kell megfizetned a félvilági nőt és a mi még rosszabb, tömjénezned sem kell neki. Hogy a nagy dolgokban gazficzkók vezetnek, azzal nem sokat törődöl, ez téged nem akadályoz meg abban, hogy visszavonult életedben becsületes ember légy és meglegyen a kenyered. Belépsz az első olyan műhelybe, a milyen mesterséget tanultál: «mester, munkára van szükségem». «Segéd, ülj le ide és dolgozz». Mielőtt megjönne az ebéd órája, már megkerested az ebédet, ha szorgalmas és józan életű vagy, nem telik bele nyolcz nap és lesz annyid, a mennyiből további nyolcz napig megélhetsz; szabadon, egészségesen, igazul, szorgalmasan és helyesen éltél. Nem vesztegeti idejét az, a ki így veszi hasznát.

Föltétlenül azt kivánom, hogy Emil tanuljon meg valami mesterséget. De legalább valami tisztességes mesterséget, fogjátok mondani. Mit jelent ez a szó? Nem tisztességes-e minden mesterség, a mely hasznos a közönségnek? Nem azt akarom, hogy himző, aranyozó, fényező legyen, mint a Locke nemes embere; azt sem akarom, hogy muzsikus, szinész vagy könyvíró legyen.[72] Ezeknek a foglalkozásoknak és a többi hozzájuk hasonlóknak kivételével választhatja azt, a melyet akar, én nem akarom semmiben korlátozni. Jobb szeretem, hogy czipész legyen, minthogy poéta; jobb szeretem, ha kövezi az országutat, mintha virágokat csinál porczellánból. De azt fogjátok mondani, hogy a rendőrök, a kémek, a pandurok is hasznos emberek. Csak a kormányok az okai, ha nem azok. De hagyjuk el; nem volt igazam: nem elég hasznos mesterséget választani, az is kell hozzá, hogy ne követeljen az emberektől, a kik gyakorolják, gyülöletes és az emberiséggel össze nem férő lelki tulajdonságokat. Így tehát visszatérve az első szóhoz, válaszszunk egy tisztességes mesterséget, de tartsuk mindig szemünk előtt, hogy nincs tisztesség hasznosság nélkül.

Korunk egy híres írója,[73] a kinek könyvei tele vannak nagy tervekkel és kicsiny szempontokkal, fogadalmat tett, mint az ő hitközségebeli papok mind, hogy nem lesz neki saját asszonya. De aggályoskodóbb lévén házasságtörés dolgában, mint a többiek, azt mondják, azzal segített magán, hogy csinos szolgálókat tartott s ezekkel tette tőle telhetőleg jóvá azt a sérelmet, a melyet faja ellen ezzel a meggondolatlan kötelezettséggel elkövetett. A polgár kötelességének tekintette, hogy ujabb polgárokat adjon a hazának és a mi adót ebben a tekintetben a hazának fizetett, azzal a mesteremberek osztályát tette népesebbé. A mint ezek a gyermekek fölserdültek, valamennyit valami kedvük szerinti mesterségre taníttatta. Csak a tétlen, értéktelen és a divatnak alávetett mesterségeket zárta ki, a milyen például a parókacsináló mestersége, a melyre soha sincsen szükség és a mely egyik napról a másikra hasznavehetetlenné válhatik, hacsak a természet nem fog tartózkodni attól, hogy hajat növeszszen nekünk.

Ennek a szellemnek kell minket vezetni Emil mesterségének megválasztásában: illetőleg nem a mi dolgunk ez a választás, hanem az övé; mert az elvek, melyekkel el van telve, megtartják benne a haszontalan dolgok iránti természetes megvetést, tehát soha sem lesz kedve idejét értéktelen munkával tölteni és nem ismeri a dolgoknak más értékét, mint a mely tényleges hasznukból folyik; olyan mesterségre van szüksége, a mely Robinsonnak is hasznára lehetett szigetén.

Ha egy gyermeknek áltekintést adunk, a természet és a művészet termékein felingerelve kiváncsiságát, utána menve oda, a hova a kiváncsiság vezeti, megvan az az előnyünk, hogy tanulmányozhatjuk izlését, kedvteléseit, hajlamait és láthatjuk géniusának első szikráját föllobogni, ha van benne valami határozott egyéniség. De gyakori tévedés, a melytől óvakodnunk kell, ha a tehetség tüzének tulajdonítjuk azt, a mi a véletlen alkalom hatása és határozott hajlamnak tekintjük valamely művészet iránt azt, a mi csak az emberrel és a majommal közös utánzás szelleme és a mi ezt is, azt is, öntudatlanul arra viszi, hogy utána akarjon csinálni mindent a mit lát, a nélkül, hogy igazában tudná, mire jó az? A világ tele van mesteremberekkel és még inkább művészekkel, a kiknek nincs velük született tehetségük arra a mesterségre, a melylyel foglalkoznak és a melyre kora ifjúságuktól fogva rászorították őket, akár mert más tekintetek alapján határoztak, akár mert megtévesztette őket az a látszólagos buzgalom, a mely épp úgy vihette volna őket bármely mesterségre, ha épp úgy maguk előtt látták volna űzését. Az egyik ember dobszót hall és már is tábornoknak képzeli magát, a másik építkezést lát és mindjárt építész akar lenni. Mindegyik kedvet kap arra a mesterségre, a melyet maga előtt lát, ha azt hiszi róla, hogy megbecsülésben részesül.

Ismertem egy lakájt, a ki látta gazdáját festeni és rajzolni és fejébe vette, hogy ő is festő és rajzoló lesz. Abban a pillanatban, a mint ez az elhatározás megfogamzott benne, fogta a czeruzát és nem is tette félre, legföljebb azért, hogy ecsethez nyuljon, a melyet soha életében nem fog többé félretenni. Tanulás és szabályok nélkül nekilátott berajzolni mindent, a mi keze ügyébe akadt. Három egész évet töltött pacsmagolásai fölé görnyedve a nélkül, hogy valami is eltudta volna vonni tőlük, kivéve a szolgálatát és a nélkül, hogy valaha is elcsüggedt volna a csekély haladáson, melyet középszerű hivatottságánál fogva tett. Láttam őt nagyon forró nyárban hat hónapon át, a mint egész nap ült egy délnek fekvő kicsiny előszobában, a melyben fuldoklott az is, a ki csak keresztül ment rajta, vagy jobban mondva oda volt ragadva székéhez egy golyó előtt, rajzolta ezt a golyót és újra lerajzolta, legyőzhetetlen szívóssággal kezdte mindig újra és újra, a míg a görbületet elég jól tudta visszaadni, hogy meg lehessen elégedve munkájával. Végre gazdájának pártfogásával eljutott odáig, hogy levethette a bérruhát és az ecsetjéből élhetett. Egy bizonyos pontig a kitartás helyettesítheti a tehetséget: ezt a pontot elérte és nem is fogja soha túlhaladni. Ennek a derék legénynek az álhatatossága és becsvágya dicséretére válik. Mindig becsületet fog szerezni kitartásával, bizalmával, hűségével, erkölcsével, de sohasem fog egyebet festeni, mint ajtóbetéteket. Kit ne vezetett volna félre a buzgalma? És ki nem tekintette volna igazi tehetségnek? Nagy különbség van a között, hogy az embernek kedve telik valamelyik munkában vagy hogy hivatott-e rá? Finomabb megfigyelésekre van szükség, sem mint gondoljuk, egy gyermek igazi geniuszáról és igazi izléséről, a mely gyermek inkább óhajtásait mutatja ki, mint a hajlamait és a melyet mindig az óhajtásai szerint itélnek meg, mert a hajlamait nem tudják kitanulmányozni. Szeretném, ha egy helyes itéletű ember értekezést tartana a gyermekek megfigyelésének művészetéről. Nagyon fontos dolog volna ismerni ezt a művészetet; az apák és a tanítók még az elemein sincsenek túl.