Part 19

Ennek daczára kétségkívül kissé vezetni kell, de nagyon kevéssé s a nélkül, hogy ez észrevehetővé válna. Ha téved, hagyjátok, ne javítsátok ki tévedését, várjátok meg csöndben, hogy meg tudja látni maga és helyesbítse maga vagy legfeljebb kedvező alkalommal vezessétek rá valami úton-módon, hogy maga vegye észre őket. Ha nem téved soha, nem fog olyan jól tudni. Egyébiránt nem arról van szó, hogy pontosan tudja a vidék topografiáját, hanem hogy tudja a módját, mikép kell megtanulni, nem fontos, hogy térképek legyenek a fejében, csak értse meg jól, a mit ezek jelentenek és legyen fogalma előállításuk művészetéről. Láthatjátok már a különbséget a ti növendéketek tudása és az enyém tudatlansága között! Azok tudják a térképet, ez megcsinálja. Ime, újabb díszei szobájának.

Emlékezzetek mindig, hogy nevelésem szelleme nem az, hogy sok dologra tanítsam a gyermeket, hanem hogy mindig csakis helyes és világos gondolatokat juttassak agyába. Hogy keveset tud, az nekem nem fontos, csak ne tévedjen soha; és én csak azért juttatok igazságokat a fejébe, hogy megóvjam a tévedésektől, melyeket ezek helyében tanulna. Az ész, az itélet lassan jön meg, az előitéletek tömegesen rohannak, ezektől kell a gyermeket megóvni. De ha a tudományt magamagában tekintitek, feneketlen, part nélküli, ösvényekkel teli tengerbe juttok, nem szabadultok belőle sohasem. Mikor látok egy embert, a ki beleszeretve az ismeretekbe, elcsábíttatja magát varázsuktól és szaladgál az egyiktől a másikhoz, a nélkül, hogy meg tudna állani, mintha gyermeket látnék, a ki a porban kagylókat gyűjt és elkezd velük megrakodni, azután megkivánva azokat, a melyeket még lát, eldobálja amazokat, majd fölszedi, a míg elhalmozva tömegükkel és nem tudva már, melyiket válassza, végre is eldob mindent és üres kézzel tér haza.

Az első életkor folyamán az idő hosszú volt: nem igyekeztünk egyébre, mint hogy elvesztegessük, attól féltünkben, hogy rosszul találnók felhasználni. Most ellenkezően áll a dolog és nincs elég időnk, hogy megtegyünk mindent, a mi hasznos volna. Gondoljátok meg, hogy közelednek a szenvedélyek és hogy a mint kopognak az ajtón, növendéketeknek csak rájuk lesz figyelme. Az értelem békés kora oly rövid, oly sebesen múlik el, annyi más szükséges alkalmazása van, hogy bolondság azt hinni, hogy elegendő egy gyermeknek tudóssá tételére. Nem arról van szó, hogy megtanítsuk tudományokra, hanem hogy kedvet adjunk neki megszeretésükre és módszereket megtanulásukra, majd ha ez a kedv jobban ki lesz fejlődve. Egész bizonyosan ebben van minden jó nevelés alapelve.

Ez az idő való arra is, hogy lassankint hozzászoktassuk folytonos figyelmet szentelni ugyanannak a tárgynak. De sohasem a kényszer, hanem mindig a kedvtelés vagy a vágy kell hogy előidézze ezt a figyelmet. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy ne terhelje túl és ne feszüljön a megunásig. Legyen tehát a szemetek mindig résen és bármi történik is, hagyjatok abba mindent, mielőtt megunná, mert nem olyan fontos dolog, hogy tanuljon, mint a mily fontos, hogy ne tegyen semmit akarata ellenére.

Ha kérdez valamit tőletek, feleljetek annyit, a mennyi kiváncsisága táplálására kell, nem pedig kielégítésére; mindenek fölött, mikor azt látjátok, hogy a helyett, hogy azért kérdezne, hogy tanuljon, neki gyürkőzik és elhalmoz együgyű kérdésekkel, álljatok meg azonnal, mert akkor biztos, hogy keveset törődik a dologgal magával, hanem inkább azzal, hogy titeket szolgálatára rendeljen kérdezősködésének. Kevesebb figyelemmel kell lenni a szavakra, a melyeket kimond, mint az indító okra, a melynél fogva beszél. Ez a figyelmeztetés eddigelé kevésbbé volt szükséges, de a legfőbb fontosságúvá lesz azonnal, a mint a gyermek elkezd okoskodni.

Van az általános igazságoknak egy lánczolata, mely által az összes tudományok közös elvekre mennek vissza és fokozatosan fejlődnek ki. Ez a lánczolat a filozófusok módszere. Nem erről van itt szó. Van egy egészen más lánczolat, mely által minden különös tárgy egy másikat vonz magával és mindig rámutat arra, a mely rákövetkezik. Ezt a rendet, a mely a folytonos kiváncsiság által táplálja a figyelmet, a melyet a tárgyak mind kivánnak, követi az emberek legnagyobb része és mindenek fölött ez az, a mely szükséges a gyermekeknek. A mikor tájékozódtunk, hogy megszerkeszszük tájképeinket, meg kellett jelölni a délköröket. Két metszőpont a reggel és az este egyenlő árnyékai között kitünő délkörül szolgál egy tizenhárom éves asztronómus számára. De ezek a délkörök elmosódnak, idő kell a megjelölésükre, rászorítanak arra, hogy mindig ugyanazon a helyen dolgozzunk, ennyi gond, ennyi kényelmetlenség végre is untatni fogja. Ezt előre láttuk és elébe is vágunk.

Ime, megint belejutottam hosszas és aprólékos részleteimbe. Olvasóim, hallom zúgolódástokat és szemükbe nézek: nem akarom föláldozni türelmetlenségeteknek e könyv leghasznosabb részét. Vessetek számot hosszadalmasságommal, mert a magam részéről én számot vetettem panaszaitokkal.

Régóta észrevettük, növendékem és én, hogy a borostyán, az üveg, a viasz, különböző tárgyak, ha dörzsölik őket, magukhoz vonzzák a szalmaszálakat, más tárgyak pedig nem vonzzák magukhoz. Véletlenül találunk egy tárgyat, a melynek még különösebb tulajdonsága van: hogy bizonyos távolságról dörzsölés nélkül is magához vonzza a vasforgácsot vagy más vasdarabkákat. Mennyi ideig fog minket mulattatni ez a tulajdonság, a nélkül, hogy valami többet látnánk benne! Végre rájövünk, hogy közlődik magával a vassal, ha bizonyos irányban simogatjuk. Egy nap elmegyünk a vásárra; egy szemfényvesztő maga felé vonz egy darab kenyérrel egy vízmedenczében úszó viaszkacsát. Nagyon meglepődünk, mindazáltal nem szólunk semmit. Ez egy boszorkánymester, mert még nem tudjuk, hogy mi a boszorkánymester. Miután szüntelen olyan eredmények lepnek meg, melyeknek okait nem tudjuk, nem sietünk itéletet mondani semmiről és nyugodtan megmaradunk tudatlanságunkban, a míg megtaláljuk az alkalmat, hogy kilépjünk belőle.

Hazatérve addig beszélünk a vásáron látott kacsáról, a míg fejünkbe veszszük, hogy utánozni fogjuk. Előveszünk egy erősen mágneses tűt, beborítjuk fehér viaszszal, a melyet tőlünk telhető módon kacsa formájúra mintázunk, úgy, hogy a tű keresztül menjen a testén és a hegye legyen a kacsa csőre. A vízbe teszszük a kacsát, a csőréhez értetünk egy kulcs-gyűrűt és könnyen érthető örömmel látjuk, hogy a mi kacsánk tökéletesen úgy megy a kulcs után, mint a hogy a vásáron látott kacsa ment a kenyérdarab után. Azt megfigyelni, hogy milyen irányban állapodik meg a kacsa a vizen, ha békében hagyjuk: elmaradhat máskorra; egyelőre teljesen elfoglalva tárgyunkkal, nem kivánunk többet. Még ugyanazon estén visszamegyünk a vásárra, zsebünkben előkészített kenyérrel és a mint a szemfényvesztő megcsinálja mutatványát, az én kis tudósom, a ki már alig tudta magát türtőztetni, azt mondja neki, hogy ez a mutatvány nem is nehéz, ő is utána tudná csinálni. Szavánál fogják, azonnal kiveszi zsebéből a kenyeret, a melybe el van rejtve a vasdarab, dobogó szivvel megy az asztalhoz, csaknem remegve nyujtja oda a kenyeret; a kacsa odaúszik és követi, a gyermek fölkiált és ujjong örömében. A tapsokra, a közönség kiáltozására elszédül a feje, magánkívül van. A szemfényvesztő meglepetve öleli meg, üdvözli és megkéri, hogy tisztelje meg holnap is megjelenésével s hozzáteszi, hogy gondja lesz rá, hogy több közönség gyülekezzék össze, megtapsolni ügyességét. Az én kis természettudósom büszke lesz és fecsegni akar; de én azonnal befogom a száját és dicséretek közben elvezetem.

A gyermek egész másnapig nevetséges türelmetlenséggel számlálgatja a perceket. Meghív mindenkit, a kivel csak találkozik; azt szeretné, hogy az egész emberi nem tanuja legyen dicsőségének; alig tudja kivárni az órát, már jóval előbb készen van, szinte röpül a találkozóra. A terem már tele van. Mikor belép, fiatal szíve túlárad. Előbb más játékok következnek, a szemfényvesztő felülmulja önmagát és meglepő dolgokat csinál. A gyermek mindebből nem lát semmit, izgatódik, beleizzad, alig tud lélegzeni, folyton fogdossa zsebében türelmetlenségtől reszkető kézzel a kenyérdarabot. Végre rákerül a sor, a mester nagy garral bejelenti őt a közönségnek. Kissé szégyenkezve lép elő, előveszi a kenyeret… ujabb forgandósága az emberi dolgoknak! A kacsa, a mely még tegnap oly kezes volt, mára vad lett: a helyett, hogy odanyujtaná a csőrét, a farkát fordítja oda és elsiet. Épp oly gondosan elkerüli a kenyeret és a kezet, a mely azt nyujtja, mint a hogy előbb utána ment. Ezer hasztalan és gúnykaczajjal kisért próbálkozás után a gyermek panaszra fakad, azt mondja, hogy rászedték, hogy ez egy másik kacsa, a melyet az előbbinek helyébe tettek és fölszólítja a szemfényvesztőt, hogy vonzza magához ő.

A szemfényvesztő szó nélkül elővesz egy darab kenyeret, odanyujtja a kacsának, a kacsa azonnal odaúszik a kenyérhez és utána megy a kéznek, a mely azt visszavonja. A gyermek fogja ugyanazt a darab kenyeret, de a helyett, hogy jobban boldogulna, mint az imént, azt látja, hogy a kacsa gúnyt űz belőle és piruetteket csinál a medencze körül. Végre a gyermek egész megzavarodva húzódik félre és nem meri többé kitenni magát a gúnyolódásnak.

Akkor a szemfényvesztő fogja azt a kenyérdarabot, a melyet a gyermek hozott és épp olyan sikerrel használja, mint a magáét. Mindenki szemeláttára kihúzza belőle a vasat; ujabb kaczagás kél a mi rovásunkra; aztán az így üressé tett kenyérrel épp úgy vonzza a kacsát, mint az elébb. Ugyanazt teszi egy másik darab kenyérrel, melyet mindenki szemeláttára vágott le más valaki; majd ugyanezt teszi keztyűjével, ujja hegyével, végre a szoba közepére lép és az efféle emberek nagyzoló hangján kijelenti, hogy az ő kacsája épp úgy engedelmeskedik a hangjának, mint a mozdulatainak. Szól neki és a kacsa engedelmeskedik; azt mondja neki, hogy menjen jobbra és jobbra megy, jöjjön vissza és visszajön, forduljon meg és megfordul; a mozdulat épp oly gyorsan megy végbe, mint a parancs. A kettőzött tapsok megannyi sértés ránk nézve. Észrevétlenül távozunk és bezárkózunk szobánkba; nem meséljük el sikerünket az egész világnak, mint a hogy terveztük.

Másnap kopognak az ajtónkon. Kinyitom: a szemfényvesztő van itt. Szerényen panaszkodik magaviseletünk miatt. Mit tett ő nekünk, hogy mi meg akartuk fosztani hitelétől mutatványait és el akartuk venni a kenyérkeresetét? Mi van olyan csodálatos abban a művészetben, vonzani egy viaszk kacsát, hogy ezt a dicsőséget egy becsületes ember keresete rovására akartuk megszerezni? Bizony uraim, ha volna más tehetségem, a miből éljek, akkor ezzel nem nagyon dicsekedném. Elhihetik, hogy az az ember, a ki életét ennek a szánalmas mesterségnek gyakorlásával töltötte, többet tud belőle, mint önök, a kik csak néhány pillanat óta foglalkoznak vele. Ezért nem mutattam meg mindjárt mesterfogásaimat, mert nem kell sietni, hebehurgyán kitálalni mindent, a mit az ember tud. Mindig vigyázok arra, hogy legjobb mutatványaimat föntartsam a kedvező alkalomra és ezután is vannak még más mutatványaim, a melyekkel okvetetlenkedő fiatalembereket lefőzhetek. Egyébiránt, uraim, szivesen megtanítom önöket arra a titokra, a mely annyira zavarba hozta önöket, csak azt kérem, hogy ne éljenek vele vissza ártalmamra és máskor legyenek tartózkodóbbak.

Aztán megmutatja készülékét és roppant meglepetéssel látjuk, hogy nem áll egyébből, mint egy erős és jól fölfegyverzett mágnesből, a melyet egy az asztal alá bujtatott gyermek észrevétlenül mozgatott.

Az ember becsomagolja készülékét és miután megköszöntük szivességét és bocsánatot kértünk tőle, meg akarjuk ajándékozni, de ő visszautasítja. (Uraim, nincs elég okom dicsekedni önökkel, hogy elfogadjam ajándékaikat. Maradjanak lekötelezettjeim, akaratuk ellenére is. Ez az én egyetlen boszum. Tudják meg, hogy mindenféle embernek megvan a maga nagylelküsége; én megfizettetem a mutatványaimat, de nem a leczkéimet.)

Távoztakor kifejezetten és hangosan szemrehányást tesz nekem. Szivesen megbocsátok, úgymond, ennek a gyermeknek; neki nincs egyéb bűne, mint a tudatlanság. De ön uram, a kinek ismernie kell hibáit, miért engedett ön neki? Miután együtt élnek, ön mint az idősebb, tartozik gondot viselni rá, tanácsokat adni neki, az ön tapasztaltsága az a tekintély, a melynek a gyermeket vezetnie kell. Majd ha megnő és szemére veti önmagának gyermekkora tévedéseit, kétségkívül önnek fogja szemére vetni azokat a tévedéseket, a melyektől nem óvta meg.

Távozik és kettőnket nagy zavarban hagy. Megrovom saját engedékeny gyöngeségemet, megigérem a gyermeknek, hogy máskor föl fogom áldozni az ő érdekének és figyelmeztetni fogom őt hibáira, mielőtt azokat elkövetné, mert közeledik az idő, a mikor a viszonyunk meg fog változni és a mikor a mester szigorúságának helyébe a pajtás engedékenysége lép: ennek a változásnak fokonként kell végbemenni; mindenről előre kell gondoskodni és pedig mindenről már jó előre.

Másnap ujra elmegyünk a vásárra, hogy még egyszer meglássuk azt a mutatványt, a melynek a titkát megtudtuk. Mély tisztelettel közelítünk a mi sokrateszi szemfényvesztőnkhöz; alig merjük rávetni a szemünket. Elhalmoz minket szivességével és olyan kitüntetéssel vezet helyünkre, a mely minket még jobban megaláz. Megcsinálja a mutatványait, mint rendesen, de sokáig mulat és tetszeleg magának a kacsával; közbe gyakran elég büszke tekintettel nézve ránk. Mi tudunk mindent és meg se moczczanunk. Ha a növendékem csak ki is merné nyitni a száját, agyonverni való gyermek volna.

Ennek a példának minden részlete fontosabb, semmint látszik. Mennyi leczke van ebben az egyben! Mennyi megalázó következményt von maga után a hiúságnak első megmozdulása! Fiatal mester, figyeld meg ezt az első megmozdulást gondosan. Ha tenni tudsz róla, hogy így megalázás és szégyen háramoljon belőle, biztos lehetsz benne, hogy sokáig nem fog rá következni másik. Mennyi körülményesség! fogjátok mondani. Megengedem, és mindez azért van, hogy egy delejtűt szerezhessünk, a mely helyettesítheti nekünk a meridiánt.

Miután megtanultuk, hogy a mágnes más testeken keresztül is hat, nincs sürgősebb dolgunk, minthogy olyasféle gépet csináljunk, a milyet láttunk: egy kivájt asztal, az asztalra ráerősítve egy nagyon lapos medencze, benne a néhány vonalnyi víz, egy kissé több gonddal készített kacsa stb. Mindig a medencze körül foglalatoskodva, végre észre veszszük, hogy a kacsa nyugvó helyzetben mindig csaknem ugyanabban az irányban helyezkedik el. Figyelemmel kisérjük ezt a tapasztalatot, megvizsgáljuk ezt az irányt és azt találjuk, hogy északról délre mutat. Többre nincs szükségünk. Megvan a delejtűnk s ime benne vagyunk a fizikában.

Különböző éghajlatok vannak a földön és különböző hőmérsékletek ez éghajlatok alatt. Az évszakok észrevehetőbben váltakoznak, a szerint, a mint közeledünk a sarkhoz; minden test összehúzódik a hidegben és kitágul a melegben; ez a jelenség jobban megmérhető a folyékony testeken és még észrevehetőbb a szeszes folyadékokon. Innen van a hőmérő. A szél éri az arczot, tehát a levegő test, fluidum. Érezzük, bár meglátni nincs módunk. Fordíts meg egy poharat a vízben, a víz nem fogja megtölteni, hacsak nem hagyunk kijárást a levegőnek; a levegő tehát ellenállásra képes. Merítsük a poharat jobban alá, a víz föl fog hatolni a levegővel telt térbe a nélkül, hogy teljesen meg tudná tölteni; a levegő tehát bizonyos fokig összenyomható. Egy sürített levegővel telt lapda jobban ugrik, mintha bármi más anyaggal volna töltve; a levegő tehát rugalmas test. Kinyujtózva a fürdőben, emeld ki karodat vízszintesen a vízből, akkor úgy fogod érezni, mintha roppant teher volna rajta; a levegő tehát sulyos test. Ha egyensúlyra teszszük a levegőt más fluidumokkal, megmérhetjük a súlyát: innen a barométer, a lopó, a szélpuska, a pneumatikus gép. A statika és hydrostatika minden törvénye megtalálható ilyen egyszerü kisérletek segítségével. Nem akarom, hogy bármi efféléért kisérleti fizikai szertárba menjünk: a készülékeknek és gépezeteknek ez az egész apparátusa kedvem ellenére való. A tudományos szinezet megöli a tudományt. Vagy megrémítik a gyermeket mindezek a gépezetek, vagy megosztja és eltéríti a figyelmét az alakjuk, holott a hatásukra kellene figyelnie.

Azt akarom, hogy készülékeinket csináljuk meg magunk és nem akarom az eszközt a kisérlet előtt csinálni, hanem ellenkezőleg, miután mintegy véletlenül rábukkantunk a kisérletre, lassanként találjuk föl az igazolására szolgáló eszközt. Inkább ne legyenek készülékeink olyan tökéletesek és pontosak, csak legyenek annál tisztább fogalmaink arról, hogy milyeneknek kell lenniök és a hatásokról, a melyek belőlük következnek. Első statikai leczkéimen a helyett, hogy mérleget keresnék, keresztül vetek egy botot egy szék hátán. Mikor a bot egyensúlyban van, megmérem a két részének hosszát, mindkét felől súlyokat függesztek rá, hol egyenlőket, hol egyenlőtleneket és előbbre húzva, vagy visszatolva, a mennyire szükséges, végre kitalálom, hogy az egyensúly a súlyok mennyiségének és az emeltyűkarok hosszának kölcsönös arányából származik. Ime az én kis fizikusom ki tudja igazítani a mérleget, mielőtt látta volna.

Tagadhatatlanul sokkal tisztább és sokkal biztosabb fogalmakat merítünk azokból a dolgokból, a melyeket így magunktól tanulunk meg, mint azokból, a melyeket másnak tanításából ismerünk és azonfölül, hogy nem szoktatjuk hozzá az eszünket, hogy szolgai módon alávesse magát a tekintélynek, leleményesebbekké válunk a viszonyok megtalálására, az eszmék kapcsolására, készülékek kitalálására, mint mikor mindezt úgy véve át, a hogy kapjuk, szellemünket a tétlenségben ellanyhulni engedjük, mint a hogy annak az embernek a teste, a kit mindig a cselédsége öltöztet, kiszolgál és a kit mindég a lovai visznek, végül elveszti erejét és tagjainak használatára való képességét. Boileau azzal dicsekedett, hogy megtanította Racinet nehezen rímelni. Annyi csodálatra méltó módszer között, melyek a tudomány tanulmányozásának megrövidítésére szolgálnak; nagy szükségünk volna valakire, a ki adna egy módszert, fáradsággal való megtanulásukra.

Ezeknek a lassú és fáradságos kutatásoknak legfeltünőbb előnye, hogy a spekulativ tanulmányok közben tevékenységben tartjuk a testet, a tagokat hajlékonyságukban és hogy folytonosan gyakoroljuk a kezet a munkára és az embernek hasznos ügyességre. Az a sok eszköz, a melyet arra találtak ki, hogy vezessenek minket kisérleteinkben és kiegészítsék az érzékek pontosságát, gyakorlásuknak elhanyagolására vezet. A szögmérő fölment a szögek nagyságának szemmérték szerinti megállapítása alól; a szem, a mely pontosan mérte a távolságokat, rábizza magát a lánczra, a mely megméri őket helyette; a mérleg fölold az alól, hogy a kezemmel itéljem meg a súlyt, melyet általa ismerek. Mennél leleményesebbek az eszközeink, annál durvábbakká és ügyetlenebbekké válnak a szerveink; addig gyüjtjük a gépeket magunk körül, míg végre nem találunk semmit önmagunkban, a mi gép gyanánt szolgálhatna.

Ha azonban azt az ügyességet, a mely ezeket a gépezeteket helyettesítette, elkészítésükre fordítjuk és ha azt a szemfülességet, a melyre szükségünk volt, hogy ellehessünk nélkülük, megcsinálásukra használjuk, csak nyerünk, a nélkül, hogy valamit is vesztenénk; hozzá fűzzük a művészetet a természethez és találékonyabbakká válunk a nélkül, hogy kevésbbé ügyesekké válnánk. Ha a gyermeket a helyett, hogy a könyvek fölé görnyeszszem, egy műhelyben foglalom el, a kezei a szelleme javára dolgoznak: filozofussá válik és azt hiszi, hogy ő csak munkás. Végül ennek a gyakorlásnak vannak más hasznai is, melyről alább fogok beszélni és meg fogjuk látni, hogy lehet a filozófia játékaitól fölemelkedni az ember valódi tevékenységéhez.

Megmondtam már, hogy a merőben spekulativ ismeretek nem igen valók a gyermeknek, még akkor sem, a mikor már közeledik a serdülő korhoz; hanem a nélkül, hogy mélyebben bevezetnők a rendszeres fizikába, igyekezzünk mindenek előtt, hogy minden kisérletünk a deductio bizonyos neme által kapcsolódjék egymáshoz, hogy ezen kapcsolatok segítségével a maguk rendje szerint helyezhesse el őket elméjében és adandó alkalommal visszaidézhesse emlékezetébe, mert bizony nehéz dolog, hogy az elszigetelt tények, sőt még okoskodások is sokáig megmaradjanak az emlékezetben, a mikor nincs hol megfogni őket, ha vissza akarjuk idézni.

A természet törvényeinek kutatását kezdjétek mindig a legközönségesebb és leginkább érzékelhető jelenségeken és szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy ezeket a jelenségeket ne okul fogja föl, hanem tényekül. Fogok egy követ és úgy teszek, mintha el akarnám helyezni a levegőben, kinyitom a kezemet s a kő leesik. Ránézek Emilre, a ki figyel arra, hogy mit csinálok és mondom neki: miért esett le ez a kő?

Mely gyermek jutna zavarba erre a kérdésre? Egy sem, még Emil sem, ha nem lett volna nagy gondom rá, hogy előkészítsem, hogy ne tudjon rá felelni. Mind azt fogják mondani, hogy a kő azért esik le, mert nehéz, de mi nehéz? A mi leesik. A kő tehát azért esik le, mert leesik? Itt tehát az én filozofusom fennakad. Ez az ő első leczkéje a rendszeres fizikából és akár hasznára van ezen a téren akár nem, mindig észszerű leczke lesz.

A szerint, a mint a gyermek halad értelemben, egyéb fontos megfontolások köteleznek, hogy jobban válogassuk meg foglalatosságait. A mint eljut odáig, hogy eléggé ismerje önmagát, hogy fölfoghassa, miben áll a jóléte, a mint eléggé kiterjedt viszonyokat képes észszel fölérni, hogy megitélhesse, mi felel meg neki és mi nem felel meg neki, attól fogva abban a helyzetben van, hogy megérthesse a különbséget a munka és a szórakozás között és ne tekintse az egyiket a másik ellanyhulásának. Akkor a valóságos hasznú tárgyak már belejuthatnak tanulmányaiba és módot nyujthatnak neki, hogy folytonosabban foglalkozzék velük, mint az egyszerű szórakozásokkal. A kényszerűségnek mindig ujra születő törvénye ideje korán megtanítja az embert, hogy azt tegye, a mi nem tetszik neki, hogy megelőzzön egy olyan bajt, a mely még kevésbbé tetszenék neki. Ez az előrelátás haszna és abból, hogy ez az előrelátás jól vagy rosszul van szabályozva, származik minden bölcsesség, vagy minden emberi nyomorúság.

Minden ember boldog akar lenni, de hogy az lehessen, azon kell kezdeni, hogy tudja mi a boldogság. A természetes ember boldogsága épp oly egyszerű, mint az élete; abban áll, hogy nem szenved: az egészségben, a szabadságban, a szükséges dolgok meglétében áll. Az erkölcsi ember boldogsága más valami, de itt most nem arról van szó, nem ismételhetem eléggé, hogy csakis fizikai dolgok érdekelhetik a gyermeket, kivált azt, a kinek kivánságait nem keltették föl és a kit nem rontottak meg kezdettől fogva a képzelődés mérgével. Ha előre látja szükségleteit, mielőtt még érezné őket, akkor értelme már erősen előre haladt, s kezdi fölismerni az idő értékét. Fontos dolog akkor hozzá szoktatni, hogy hasznos dolgokra fordítsa, de olyanokra, a melyeknek haszna az ő korára érezhető és tehetségeinek megfelel. Mindaz, a mi az erkölcsi rendre és a társadalmi szokásra vonatkozik, nem mutatható be neki, mivel nincs abban a helyzetben, hogy megértse. Ostobaság azt követelni tőle, hogy alkalmazkodjék olyan dolgokhoz, a melyekről csak úgy nagyjában mondják neki, hogy javára válhatnak a nélkül, hogy tudná, miben válhatnak javára és a melyekről biztosítják, hogy hasznukat veheti nagy korában a nélkül, hogy most bármi érdekét találná ebben az állítólagos haszonban, a melyet meg se tud érteni.