Part 17

Meglátja és megirja a ferdeségeiket és félszegségeiket, pedig ő maga is szocialistának vallja magát. Ebben Anatole France módjára jár el, aki szintén nem kiméli a saját párthiveit. De mégis mekkora a különbség kettejük között. France cinikus, aki hiunak és hiábavalónak tart minden emberi erőfeszitést. Wells soha; ő mindig optimista és azt vallja, hogy a kicsinyes érdekek, önzések mögött müködik az emberiség közös nagy lelke, amelynek törvényei még ismeretlenek, de kétségtelenül folyton előre halad. Világtörténelme is a nagy kataklizma után ezért zárul be a jobb jövő hitének bizakodó akkordjával.

A cinizmus teljes hiánya és meggyőződéséhez való fanatikus rajongás kölcsönzi Wellsnek a konvencióktól nagyon erősen megkötött angol világban szokatlan őszinteséget is. Szemébe mondja tulajdon nemzetének, hogy álszenteskedő, hazug a morálja, konvenció a vallása és nagy néphez méltatlan a közoktatási és közigazgatási rendszere. Az angol az a nép, mely akarata elenére, kalandorok jóvoltából lett ura a világnak. Indiával ugy tesz, mint az az ember, aki egy fáról rápottyant az elefánt nyakára és nem tud leszállni róla. Épenugy beszél a világháboruról is. Legfőbb okozójának a német imperializmust tartja ugyan, de elismeri, hogy volt angol, francia és orosz imperializmus is. Németország csak abban különbözik tőlük, hogy legnagyobbat zuhant és most, akik vele együtt bünöztek, őt akarják egyedüli bünösnek megtenni. A világháboru a civilizációt alapjában renditette meg s a civilizációt megmenteni csak ugy lehet, ha egyforma becsületes akarattal, a győző és legyőzött fogalmát félretéve, fogunk össze a megmentésére. Ezt a meggyőződést hirdette Wells, mikor a washingtoni leszerelési konferencián képviselte Northcliffe lord lapjait, a _Timest_ és _Daily Mailt_. Rámutatott, hogy ami a győzők részéről történik, nem leszerelés, hanem a leszerelésnek paródiája. Mikor Northcliffe lord más hangu tudósitásokat követelt tőle, szakitott az angol sajtókirállyal és röpiratokban irta meg a tapasztalatait.

A meggyőződéshez való ragaszkodásból folyik az a paradox jelenség is, hogy nincs is talán iró, aki Wellsnél nagyobb őszinteséggel mondaná meg, hogy amit régebben irt, abban tévedett. Nála nemcsak a tárgyak megválasztásában, hanem azok benső felfogásában is állandó a változás és a fejlődés. A szociális gondolat mindig alapvető nála, de mennyire mások a régebbi és ujabb irásokban levont következtetések. Első fantasztikus regényeiben a fejlődés kegyetlen törvénye két osztályra, az élősdiek és dolgozók ellenséges osztályára bontja szét az emberek társadalmát. Legkirivóbb példa erre az _Időgép_ morlokjai. Másutt kegyetlen és akaraterős szervezők rabigájukba hajtják embertársaikat. Ezektől a végletektől a kollektiv célok szerint való organizálás mentheti meg az emberiséget. Később rájön, hogy ugy a nagy szervezők képességeibe, mint az organizáció mindenhatóságába vetett hitében tévedett. Megmondja nyiltan, hogy fiatal volt, mikor ezeket irta és sem a kapitalizmus nagy képviselőit, sem a szervezés lehetőségeit közvetlen tapasztalatból nem ismerte. Azóta rájött, hogy a nagy iparbárók, bankvezérek sem nem kegyetlenebbek, sem nem ügyesebbek a nagy átlagnál, csak egy más irányu, még pedig sok esetben alsóbbrendü tehetség jut bennük erősebben kifejezésre. De rájött arra is, hogy a társadalom felszine alatt olyan nagy és örökké változó erők müködnek, melyek hatalmasabbak minden megszervezési törekvésnél. Nem mechanikus uton, hanem csakis a szellemi felszabadulás és a növekvő lelki megértés révén lehet megteremteni a társadalom összhangját.

Ez a mai Wells, akiben azonban még az irói termelésnek a lehetőségei nincsenek lezárva. Ma ötvenhét éves és mint a jelek mutatják, egyáltalán nem érkezett el irodalmi müködésének a határához. Befejező méltatást, végső értékelést adni róla még nem lehet. Lehetséges, hogy az a prófétai vonás, amely utóbbi időben erősen megnyilatkozik egyes irásaiban, angol viszonyok között élő ujabb Tolsztojjá alakitja át, de épen nagy fejlődésképessége azt igéri, hogy még nagy társadalmi és irodalmi értékeket lehet várni tőle mindannyiunk számára.

A KÖZTÁRSASÁGI WEIMAR.

A cim talán nem egészen helyes. Nem Weimar lett köztársasági, hanem a köztársaság jelent meg Weimarban. Megjelent vendég gyanánt, aminthogy ebben a városban talán még az időnek a változása is csak vendég módjára jelentkezik és nem változtat a tizennyolcadik század végének és a tizenkilencedik század elejének hozzája tapadó hangulatán.

Pedig ezt a hangulatot nem a külsőségek adják meg. Az Ilm partján fekvő kis városkának nincs meg az a régies karaktere, melyet a kisebb német városok közül oly sok megőrzött. A régi városfalak már eltüntek, helyükön és köröskörül modern épületek emelkedtek a német középvárosok átlag-stilusában. Igazi ódonság nélküli város lehetett már a multban is. Székhelye volt egy parányi nagyhercegségnek, távol esett a nagy utvonalaktól, hiányzott a kereskedelme és ipara, melyből büszke polgári osztály sarjadzott volna, nem volt, aki hivalkodóan ékes, csucsos és boltives házakkal épitse tele az utcáit és tereit. Ami a régi Weimarból megmaradt, az egy nagyhercegi palotát kivéve, kicsiny és igénytelen, jellegzetesség nélkül való és nem volna alkalmas egy kor hangulatának megőrzésére.

A hangulatot Weimarban a német irodalom aranykorának az emlékei őrzik. Aki vándorulján Weimart felkeresi, azt nem a tájképi szépségek, nem az épitkezés emlékei, nem az élet lüktető megnyilvánulásai csábitják, hanem csakis Goethének, Schillernek és kortársaiknak az emléke, akik itt éltek egy kis német uralkodónak az udvarában, ahová csak nagy ritkán jutottak el a világtörténelem egyik legmozgalmasabb korszakának a hullámverései. Gazdájuknak, Károly Ágost nagyhercegnek nagy tetteit nem jegyezte fel a történelem. Bajos is lett volna nagyot alkotni egy akkora országocskában, melyet lóháton egy nap kényelmesen be lehet utazni. Mégis ez a nagyherceg, aki viharos ifjuságában azzal tünt ki, hogy nagyszerüen tudta az ostort pattogtatni Jena piacán és udvarából megszökve szénégető lányokkal járt táncolni, egyike volt Németország legnagyobb fejedelmeinek. Kicsiny pénzzel, gyenge anyagi eszközökkel, gyakran adóssággal a szellemóriásoknak olyan udvarát tudta maga köré gyüjteni, aminőt összegyüjteni kivüle soha született uralkodónak még nem sikerült. Korának hivatalos világát megbotránkoztatta, hogy költőkkel és egyéb éhenkórászokkal vette magát körül, azokat magas méltóságokra emelte, számukra nemességet járt ki a császárnál és inkább velük barátkozott, mint a rangjához illő, biborban született senkikkel. Régi formák között forradalmár volt a trónuson. Nagyobb vélemény- és gondolatszabadság uralkodott az udvarában, mint akárhány modern demokráciában. Ezért vendég ma Weimarban a köztársaság. Weimarban ma is Károly Ágost nagyhercegnek az udvara él, varázslatos erővel babonázza meg egész Németországot s mikor az uj köztársasági Németország kifejezésre akarja juttatni, hogy szakit a multjával és Potsdam emlékeivel, ide jön el, a nagyhercegi Weimarba, hogy első nemzetgyülése itt készitse el a Goethe és Schiller emlékét őrző szinházban a német köztársaság alkotmányát.

Igy lett 1920 legelején rövid időre Weimar a nagy politikai érdeklődés középpontja és Németországnak az irodalmi jelentőségén kivül történelmi jelentőségü városa. Csendes utcáit eleven élet zaja, képviselők, politikusok, ujságirók, fényképészek és kiváncsi idegenek raja verte fel. Goethe és Schiller szobra idegenül tekintett a lábaik előtt nyüzsgő sokadalomra. A sokadalom rövid idő mulva eloszlott és a városka megint visszasülyedt révetegen álmodozó nyugalmába. Weimarnak megint kidomborodott a régi jellege s ismét a német irodalom legszebb korának az emlékei nyomják rá a bélyegüket. A ház a Frauenplanon, melyben Goethe félszázadon át élt, dolgozott és meghalt, Goethe kerti laka, a Schiller-ház, a park és a ligetek, melyekben munkáik tervét szövögetve bolyongtak, a szobrok, a relikviák, a német irodalom nagyjairól nevezett utcák és terek, a nagyhercegi palotának költőtermei, munkáikat megörökitő freskókkal s a temérdek bolt, mely jóformán egyébből sem él, mint Goethe és Schiller levelezőlapokból, plakettekből, emlékekből, munkáikból, vagy rájuk vonatkozó munkákból. Még a város szükségpénzein is a Goethe-ház, Goethe és Schiller arcképe szerepel. Jövedelmi forrásnak elég jelentékeny, mert minden idegen visz belőle legalább néhány márkára valót s amit igy elvisznek, azt a városi pénztárnak sohasem kell beváltani.

Igazában a köztársaság csak két nagy változást okozott Weimarban. Az egyik az, hogy a nagyhercegi palotát átalakitották muzeumnak. A fogadótermek ugyanis olyanok voltak, hogy méltán beillettek muzeumnak s most hozzájuk kapcsolták a magánlakosztályokat is. Egyébként a régi személyzet megmaradt, csak az udvari tisztviselőkből és lakájokból muzeumi tisztviselők és őrök lettek. Mikor pedig az idegenek halkan csoszogva végig mennek a termeken, – a berakott padlókat ugyanis nagy mamuszokkal védik, amelyeket mindenkinek fel kell huzni a cipőjére, – mélabus tompasággal hangzik a kalauzoló felügyelő szava:

– Mióta az uraságok eltávoztak…

A másik változásról az idegen, hacsak nincsen nagyon beavatva a német viszonyokba, szintén a nagyhercegi kastélyban értesül. Valamelyik teremben mutogatják az utolsó thüringiai őrgrófnak a képét, aki tizegynéhány gyermeke között felosztotta az országát. Akkor darabolódott fel ez a különben sem nagy ország egész sor nagyhercegségre, hercegségre, fejedelemségre, „Mióta az uraságok eltávoztak“, ez a sok kicsi országocska megint egyesült. Thüringia köztársaság lett belőle, melynek parlamentje Weimarban ülésezik és minisztériuma is ott székel. A látogató ismét a felügyelő szavát véli hallani, amint némi tulzással befejezi a képhez füzött magyarázatát:

– … És igy a viszonyok megváltozása folytán ismét helyreállt a _nagy_ thüringiai állam.

De legyen bár Weimar egy parányi nagyhercegségnek, vagy a _nagy_ thüringiai köztársaságnak a székhelye, a legmaradandóbb emlék, melyet bárki is innét magával visz, Goethének a lakása és a benne elhelyezett Goethe-muzeum, amelyben a németek nagy kegyelettel összegyüjtötték lehetőleg mindazt, ami nagy költőjüknek életére és müködésére vonatkozik. Természetesen a tömérdek összehordott emlék nem annyira az ifjukorra, mint inkább a későbbi esztendőkre vonatkozik, mikor már a megállapodott és szinte olimpusi magaslaton trónoló Goethe elismert szellemi vezéralakja volt Németországnak. Az emlékek nem a Friderika szerelmének poétikus óráit, nem a Sturm és Drang esztendőit, hanem a férfikor müködésének és az aggkor nyugalomra hajlásának az éveit örökitik meg. A legtöbb helyet a ház első részén és a hozzákapcsolt melléképületben Goethe miniszternek és titkos tanácsosnak – mellékfoglalkozásában Goethe az is volt, – szobrai, képei, majolikái, természettudományi gyüjteményei és raritásai foglalják el. Ezeket Goethe maga is muzeumnak szánta. Igaz, hogy ő nem ugy képzelte, hogy kegyeletes bucsujáró hely legyen belőlük, hanem azt vélte, hogy természettudományi gyüjteményei örök értéküek lesznek az utókor számára.

Kétségtelen, hogy a gyüjteményekben van sok értékes és szép dolog, hisz Goethét tisztelői életének későbbi éveiben nemcsak mindenfelől elhalmozták ajándékokkal, hanem ő maga is egyike volt kora legelső műértőinek, aki tudatosan gyüjtött és gyönyörködött szerzeményeiben. Mégis a lakásban nem ezek a gyüjtemények a legértékesebbek, hanem az a kertre nyiló, szinte elrejtett négy kis szobácska, amelyekben Goethe élt és dolgozott. Ez a négy szoba ma is abban az állapotban van, ahogy Goethe halálának órájában maradt. Akiben van némi szentimentalitásra való hajlandóság, nem tudja meghatottság nélkül nézni az asztalra fektetett párnát, amelyre könyökölve a nyolcvanadik évét meghaladt nagy aggastyán diktálta a Faust második részét, vagy a kis kopott asztalt, amelynél a legnagyobb költői zsenik egyikének diktandójára iskolai leckéket körmölgettek az unokái, vagy a parányi, szinte zugszerü hálószobát, melynek butorzata oly egyszerü és szegényes, hogy manapság jobbfajta lakáj és inas se fogadná el. Kényelemnek semmi nyoma, mindössze az ágy előtt egy pokrócdarab. Szőnyeget se a négy lakószobában, se az annak idején fogadótermekül szolgáló első lakrészben nem türt meg Goethe, mert a betegségek raktárának tartotta.

De talán még jobban meglepődik, aki nem szentimentális szemekkel nézi a nagy költő dolgozó szobáját, hanem mühelytanulmányokat akar végezni ott, ahol a költészetnek oly sok halhatatlan alakja megszületett s ahonnét oly sok ezer rim kikerült. Mintha nem is költőnek és nem is miniszternek, hanem természettudósnak volna a szobája. A mi szemünkben már kezdetleges fizikai müszerek, lombikok, hőmérők, ásványdarabok, anatomiai és növénytani atlaszok, természettudományi müvek, – közöttük csupán a saját munkáinak egy csonka kiadása. A falon az 1832. évi postakocsijáratok menetrendje és annak a tizenhárom politikai kérdésnek a jegyzéke, melyekkel még foglalkozni akart. Semmi müvészi disz, csak egy kis Napoleon-kép és egy parányi Zeüsz-szobor. Az iróállvány üveg Napoleon-szobra már nem számit müvészetnek, mert illatszeres üvegnek volt a dugója és Goethe rajta a – sugártörést tanulmányozta. Az ablak előtti állványon egy kis üvegben cinóber, egy tányér föld és egy dobozban egy pisztráng koponyája és halcsontok, amelyekkel közvetlenül a halála előtti napokban tervezett valami kisérletet. Ami ebben a szobában van, a Faust költőjét Faust szerepében őrzi meg az utókor számára. Az örök emberinek mindenkoron egyik legcsodásabb képviselője.

Aki látó szemekkel nézi végig a szobát, nagyon sokat megért Goethéből és különösen megérti, hogy miért volt ő talán minden időknek a legmélyebben gondolkodó poétája. A kis szoba az ezerfelé megoszló érdeklődést, a pihenést nem ismerő tudásvágyat és kutatást tükrözi vissza. Lehet, hogy visszatükröz egyebet is és hihetővé teszi, amit Goethéről mondanak, hogy ő maga nem költői alkotásait, hanem a Farbenlehret tartotta élete legfőbb müvének s azzal büszkélkedett, hogy sikerült neki megcáfolni Newton tanitását. De egyuttal megmagyarázza azt is, hogy mi adott a nyolcvanegy esztendős aggastyánnak olyan látnoki erőt, hogy meg tudta jósolni, mikor 1830-ban a párisi forradalom hire és Geoffroy-St. Hilaire fölfedezése a fejlődéstan egységéről egyszerre érkezett meg Weimarba, hogy az elsőből elfelejtett politikai esemény lesz, de az utóbbi a legnagyobb befolyást fogja gyakorolni az emberiség gondolkozásának és világnézletének kialakulására. „Az egész világ végtelen harmónia és az ember csak egy hangjegy ebben a harmóniában.“

A költők nem földi emlékeikben, hanem müveikben élnek. A weimari Fürstengruft őrzi Goethe és Schiller hamvait, ha ugyan a koponya, amelyet annak idején átszállitottak, valóban Schilleré. Ez a koponya, melyről évtizedek óta folyik és sohasem fog elülni a vita Németországban, a legékesebb bizonyitéka, hogy minden földi emlék mennyire kétes értékü és hiu az örökkévalóság szempontjából. És mégis százak és ezrek zarándokolnak ezekhez az emlékekhez, talán mert érzik, hogy hozzájuk a soha nem haló szellemnek az emléke tapad.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1:

Szoros rend van és bölcs müvészet a dolgok viszonyában; s ez a Forma teszi Isten képévé az egészet.]

[Footnote 2: Az emberélet utjának felén…]

[Footnote 3:

Én rajtam jutsz a kinnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába. – – – – – – – – – – – Ki ha belépsz, hagyj fel minden reménnyel.]

[Footnote 4:

Nincs semmi szomoritóbb, mint emlékezni régi szép időkre Nyomorban.]

[Footnote 5: Aznap többet nem olvasánk azontul.]

[Footnote 6: A régi vágynak érzém nagy hatalmát.]

[Footnote 7: Lélek, mely győz minden harc viharában.]

[Footnote 8: Sohasem járt vizekre szállottam én.]

[Footnote 9:

s neked diszedre szolgál, Hogy uj pártot csináltál tenmagadnak.]

[Footnote 10:

Csak csillagod kövesd jó hiszemben – felelt, – előtted a Hir réve nyitva Ha jól ismertelek meg életemben.]

TARTALOM.

Dante 7 II. Frigyes 43 Marino Falieri 55 A condottiere 76 François Villon 92 Cyrano de Bergerac 102 Nagy Péter végrendelete 111 Napoleon végső órái 125 Az őrült király nyomain 137 Rezidenciák 147 Bach Sándor 155 Bonyhády István 169 Az eszéki árulás 1849-ben 179 Az öreg Ferenc József 190 A világháboru asszonyai 213 H. G. Wells 227 A köztársasági Weimar 241

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

37 |s annnak |s annak

49 |intették altól |intették attól

53 |belekényszeritettt |belekényszeritett

69 |szalagggal |szalaggal

70 |huszonnnégy |huszonnégy

86 |hatalmánek |hatalmának

127 |Eltől kezdve |Ettől kezdve

143 |romatikáját |romantikáját

184 |áltandóan |állandóan

186 |küzdelem nélkul |küzdelem nélkül

223 |Allandóan |Állandóan

245 |nyolcvanadik évéf |nyolcvanadik évét]