Part 7

– A pipatisztitóné biztosan, Hapuák megint elment a Karolával s a felesége hiába várja! mondja a korcsmáros s ujra bort hozott a kármentőből.

A negyedik fináncz nyilt, férfiasan szép arczára ujra visszatért a vigasság:

– Ehj, igyunk! mondá s egy hajtásra leöntötte a pohár tartalmát.

– Többet ért ez az itóka – tevé hozzá aztán – mint egy rövid élet s egy vak ló, bőrőstől együtt, összevéve!…

I.

– Kapitánysági irnok voltam Ballán, Dunántul… igy kezdé beszédét a negyedik fináncz, midőn a bor végre nyelvét megoldotta. A korcsmáros közelebb ült az asztalhoz s engem is invitált. Vonakodtam.

– Pedig ezt meghallgathatja az ur is – mondá az elbeszélő – s váratlan hirtelen, olyan nyilt s beszédes lett, mint a milyen zárkozott volt elébb.

Odaültem:

– Kapitánysági irnok volt… szép hivatal! hm, meg is látszik rajta! – _Hozzak még egy kis bort?_ szólott a korcsmáros, teljes elismeréssel tekintve a volt kapitánysági irnokra. Az mosolyogva öntött az ujonnan hozott borból s lekönyökölve az asztalra beszélni kezdett:

– Ballán voltam kapitánysági irnok. Iskolákat végeztem s könnyen lehettem volna alkapitány is. Szerettek a városban… A főkapitány el volt hizva, szép vagyont kapott a feleségével, a polgárok – nem tudom miért – bálványozták, szóval nekem kellett dolgoznom helyette is. Nyári délutánokon nem is igen jött fel a hivatalba s ilyenkor én voltam a főnök, az irnok, a börtönőr – minden. Télen – ha nem volt nagy sár – négy óra felé feljött mégis.

Egy téli délután azonban már hamarább ott volt a hivatalban mint én.

Rendőrök a vasuttól valami szép fiatal leányt hoztak s én éppen abban a pillanatban léptem be a hivatalos helyiségbe, mikor a főkapitány vallatta a leányt.

– Hogy hivják? kérdé, kis lábaitól szép szőke hajáig végigmérve a leány remegő testét. – A leány nem felelt; lehajtotta fejét s a földre nézett.

– Hogy hivják? kérdé – még egyszer, de most már ugyancsak keményen.

A leány halgatott.

– Irnok ur – mondá percznyi szünet után kapitányom – üljön asztalához. Jegyzőkönyvet fogunk felvenni. Irjon!

Kezembe fogtam a tollat. A kapitány diktált:

– Január hatodikán – a ballai vasuti állomáson, a ballai rendőrség által egy leány – 17–18 év között – tartóztattatott le; sem a tovább utazásra nem lévén költsége, sem igazolni nem tudván ama czélt, mely miatt Balára érkezett. A főkapitányi hivatal által személye iránt kikérdeztetvén, minden felvilágositást megtagadott s igy hovatolonczoztatása ügyében mit sem lehetett tenni. – Készen van?

– Igen.

– Most pedig megfogja motozni a leányzót, mert nem lehessen tudni…

Közeledtem a leányhoz! Némi kiváncsisággal, de hidegen, nem most teljesitettem először ilyen szolgálatot.

A leány sirva fakadt.

– A sirás nem használ semmit! – mondá a kapitány, a ki régebben – mint annyi vidéki kartársa – mészáros volt. – Sirni sirhat mindenki… Irnok ur, teljesitse kötelességét!

Gyengéden megfogtam a leány kezét:

– Lássa, kisasszony, jobb lesz ha szépen megmondja a nevét s azt hogy hová való.

Válasz helyett a leány fölemelte rám hidegvette finom kis kezét – mindjárt észrevettem, hogy finom és kicsiny – és kipirulva a düh és sirástól, kiáltá:

– Ugy nyuljon hozzám, hogy kikaparom mind a két szemét!…

– Hohó! kiáltott fel a kapitány jó kedvvel. A kisasszonynak nem tetszik a fiatal ember, no, majd én!

És a kapitány ur – régi mesterségéből reá maradt ügyességgel – egyszerre csak derékon kapta a leányt; egy pillanat alatt lefegyverezte körmeit, – vastag karja alá szoritván a leány gyönge karját – s mig a bőszült kis teremtés harapásától védte puffadt arczát, reám kiáltott.

A leány harapott, rugott, sikoltott, a mig erejében volt, de csakhamar elhalt az én kapitányom erős karjai között s félájultan, a tehetetlen dühtől halotthalványra válva, lihegett.

– Most motozza meg! szólt hozzám a kapitány, kit mulattatni látszott ez a kis testgyakorlat.

Haboztam. Féluras ruhájában, kibomlott szöszke hajával, ártatlan kifejezésü kis arczával, gyöngéd tagjaival oly igéző volt ez a dühösen küzdő, majd elkinzott madárként gyáva leány, hogy szivesen hittem minden büntől, vétségtől mentnek. Aztán nagy szürke szemeit is olyan kérőleg vetette felém, hogy nem tudtam engedelmeskedni a parancsnak.

– Nem, kapitány ur, nebántsuk! Nem _olyan_ leány ez… Valami családi tragédia. A mostoha anyja kiüldözte, teszem fel, ugy-e, kisasszony?

A lány nemet intett fejével.

– Hát akkor mondja meg szépen, hogy hivják?

– Muzslai Eszter! – rebegte alig hallható hangon a «bűnös».

A kapitány kibocsátotta karjaiból:

– No lássa, kár volt mindjárt nem igy kezdeni! – Hová való?

Mindent elmondok! szólt hirtelen elhatározással a leány. – Mindent elmondok, tegyenek velem, a mit akarnak, zárjanak be, de többé nem akarok… haza menni! Ne küldjenek haza! fordult hozzám s rimánkodva – édesen – tette össze picziny kezeit.

Aztán lassan, lassan mindent kivallott. Szenvedélyes szavain meg volt az igazság bélyege.

Igy hazudni még a nők sem tudnak.

Huszonkét éves voltam (Ugy-e most jó harminczasnak látszom, pedig korántsem vagyok annyi.) De hát akkor nem is akartam volna többnek látszani.

Lélekzetemet visszafojtva hallgattam a mit Muzslai Eszter csalódásáról, égető szégyenéről beszél:

… Pesten laktunk… A néném és én. A néném «probir-mamzell» a váczi utczában, sokat keres… Engem nem engedett munkára menni. Ő már idős, szabadra jöhet, járhat a váczi utczán is… Szoba-urat is tartottunk. Gyorsan változtak, én otthon voltam s ők udvaroltak. Tisztogattam rájok, meghallgattam őket, de nem sokat törődtem velök… Hanem egy… A mikor kivette a szobát, a mint megszólitott: «kiadó a szoba, kisasszony»…

Eszter szavait itt ez egyszerü köznapi szavaknál fuldokló zokogás fojtotta el. Majd abbanhagyott a roham s a leány csendesen zokogott. Egy kicsinykét sirt még, de végre is kiapadtak könyei és majdnem rideg apathiával beszélt tovább. Elbeszélte élete történetét, egész ama pontig, hol a ballai redőrök, mint «faczér» leányt a vasuti állomásnál letartóztatták.

– A szoba-urat – azt az utolsót – Pálnak hivták. (Eszter elhallgatta a vezetéknevét.) Pesten készült a birói pályára. Barna volt és magas. (Eszter kicsiny és szöszke, mint a hamvas fehér gohér.) Megszerették egymást, Pál egy napon pakolni kezdett, hivta Esztert, hogy segitsen. «Megyek haza, haza kell mennem», mondá. «Vigy el!» könyörgött a leány. Pál gyorsan határozott – elvitte. Szöktek együtt. Eszter nem szólt a testvérének, hogy elmegy s Pál nem irt az apjának, hogy leányt visz haza. Két napig utaztak. (Közben kiszálltak valami kis városban – pihenni.) Végre ide értek Ballára. Pál apja közel lakik ide, valami faluban – kocsit küldött fia elébe. Pál megcsókolta még egyszer – hányadik csók lehetett – Esztert s igy szólt hozzá: «Én megyek előre, előkészitem apámat s délre itt leszek érted! – Mégsem lehet ajtóstól a házba rohanni… Te addig szépen megvársz itt a váróteremben!»

Muzslai Eszter várt délig. Pál nem jött. Estig várt: Pál késett. Egy iszonytató éjjel ott virasztott végig magányosan… Reggel lett – nem jött érte senki. Gyalog akart megindulni Pál hazája felé. Az éhség és izgatottság okozta szenvedés és gyengeség elvették lábának erejét. Várt. Nem jött senki mig végre a rendőröknek feltünt és letartóztatták.

… Itt vagyok. Mit tesznek velem? Bezárnak, börtönbe vetnek? Ez lesz a legjobb… Oh, ha joguk volna azt cselekedni velem, a mire magam nem vagyok képes: megölni… megölni!

Égető szégyenérzettel födte el orczáját, ajka vonaglott, egész kis teste remegett a vágytól: megsemmisülni!

Néztem, belétapadtam szememmel, szivemmel egész mindenemmel. Megmagyarázhatlan gyengeség és végtelen erő futott át rajtam. A részvét, a szerelem.

Odaléptem a leányhoz, ki még mindig ismételte végső szavait:

– Megölni… megölni…

– Nem megölni! Meghalni sem! – szóltam lelkesülten, megfogva kezét s ő nem vonta el azt, csak csodálkozva nézett rám nedves, fényes szürke szemeivel.

– Meghalni, nem! Hisz ön nem tett semmi rosszat: szeretett – csalódott. Nincs abban bün. S ha hiszi, hogy el tudja feledni e csalódást, ki tudja törülni emlékéből élete e részét – ugy én ismerek olyan férfiut, ki szintén elfeledi e multat, mint valami rossz álmot… – – Muzslai Eszter, az én kezem tiszta s ez a tiszta kéz méltónak találja, hogy az öné után nyuljon. Akarja-e, hogy e két kéz örökre egymásra fogódzék, akar-e az én feleségem lenni?

Eszter izgatottan szoritotta meg kezemet. Én azonban hangos választ szerettem volna.

– Akar-e?

– Akarok…! suttogá végre a leány.

– Tudod-e, öcsém – szólalt meg ekkor a főnököm, ki eddig csodálkozva hallgatott – tudod-e, hogy én nős irnokot nem türök magam mellett…?

– Tudom. És mégis elvettem a leányt…

– Én is ugy tettem volna! – vágott közbe az «alispán fiu».

– Helyesen tette! szólt a korcsmáros és leánya.

– Majd megválik, hogy ugy-e! szólt keserüen az elbeszélő, a ki ugy beszélt, mintha már le is irta volna valamikor ezt a történetet. Tisztába volt az egésszel, részletezett mint valami iró. Csináltság és közvetlenség váltakozott előadásában. De mégis, mintha igazat beszélt volna…

– Helyes, helyes! ismételte a közönség.

– Majd elválik… Mindenekfölött azonban, bort a poharamba. Mert ez a kis itóka, végre is ér annyit, mint egy szép asszony szerelme – és egy vak ló, szőröstől-bőröstől összevéve!

II.

– Május huszonkettedike volt – folytatá beszédét a fináncz, megtörülvén a bor után szép szőke bajuszát. – Május huszonkettedikén ép harmadhónapos házas voltam. Nagyon is meleg volt ez májusi napnak és én nem tudtam dolgozni. (Elfeledtem mondani, hogy csakugyan ott kellett hagynom a kapitányságot, de azonnal kineveztek irnoknak a törvényszékhez. Közel hatszász forint az akczidencziákkal együtt.) Forgattam kezemben a tollat egyre, néztem a papirost, de a dolog sehogy sem ment. Valami terjedelmes végzést adott ide lemásolni az ujonnan kinevezett jegyzőnk, Farkas Pali. A mint behozta, maga hozta be, kétszer is a lelkemre kötötte: «Plank ur, ennek ma öt óráig okvetetlen készen kell lenni. Nagyon fontos, csak magára merem bizni. Fogjon hozzá s meg se álljon addig, mig készen nem lesz… Hatig készen lesz vele».

Délutáni három felé járt az idő s én még egy sort sem irtam. Mindössze harmadhónapos házas voltam akkor s nagyon szerettük egymást a feleségemmel. Olyan nehezen eresztett el aznap délután. A nyakamba csimpeszkedett még a kapuban is és mondá:

– Ádám, ha nem lesz dolgod, jer haza…

– Dehogy jöhetek, édes, annyi a munka! – mondok.

Most azonban, sürgős dolgaim daczára, utoljára is elhatároztam, hogy haza megyek, haza kell mennem, ha az izgatottság s a hirtelen feltörő szenvedélytől nem akarok megőrülni. Zsebembe tettem a sürgős végzést – majd lemásolom otthon – s hazafelé indultam.

Künn laktunk a maklári hóstyan, egy kis zsellérházban, egyedül. Két bejárat volt a portánkra: egyik az utczai kapun, a másik meg a patak partjára nyiló kertajtón. Az utóbbi bejáratot könnyebben értem el, arra mentem. Be volt zárva. A garád azonban alacsony volt, a kert puha és homokos, átvetettem rajta magamat.

Május volt, buján nőtt minden a patakparti kertben. Frissen sarjadt lombok zugtak, most született s ujra kelt bogár-nép zsongott: lépteim neszét elnyelték. S a kifüvezett uton mintha selyembársonyon jártam volna.

Az, hogy nem hallom lépteim neszét, egy furcsa gondolatot érlelt meg bennem: meglepem feleségemet. Zajtalanul háta mögé kerülök, a mint teljes kényelemben, öltözék nélkül, a kereveten hűtözik; félkezemmel befogom szemeit s a másikkal megölelem. Soha még ilyen élvezettel nem számitottam ölelésre.

S csakugyan megtettem, a mit elhatároztam, megleptem a feleségemet. A konyhaajtóhoz kulcsom volt, nesztelenül nyitottam ki – még az udvaron levetettem czipőmet – és zajtalanul a szobaajtóhoz léptem.

Idegen hang ütötte meg fülemet, idegen hang, melyet egy pillanatra elnyomott vérem hirtelen felzajló zugása.

Kiáltani akartam, de valami ösztön nem engedett, összeszoritotta tüdőmet. Reszketve nyomtam oda verejtéktől csuronviz fejemet az ajtóhoz. Hallgatóztam.

Az idegen hangot a Farkas Pálénak, ujonnan kinevezett jegyzőnkének ismertem fel, pedig nagyon is halkan, majdnem sziszegve beszélt:

– Bocsáss meg, Eszter, meg kell bocsátanod, ha megtudod, mi történt. Mikor magadra hagytalak, itt a vasuti állomáson, s elmentem apámat előkésziteni, hogy feleséget visszek a házhoz, már akkor sulyos betegség üszke emésztett. Nem szóltam neked, azt hittem, hogy muló, de nem volt az. Ájultan vitt haza a kocsi, otthon lefektettek. Két hétig feküdtem öntudatlanul, álmaim sem voltak, csak egyszer rólad. Mikor valamennyire felocsudtam, rólad kezdtem beszélni otthon, hogy keressenek fel, hogy hozzanak hozzám. Azt hitték, hogy lázban beszélek s elcsititottak, igértek mindent. Mindegyre vártalak, de nem jöttél. Végre fellábadtam, időközben megkaptam kinevezésemet ide, eljöttem s igy kellett téged feltalálnom. A más méltatlan karjában… Nem az enyém, nem az enyém!

Egy pillanatnyi szünet következett. S e pillanat alatt keresztül villámlott agyamon a kérdés, mit fog felelni Eszter? Azt fogja-e felelni, a mit felelnie kell: «Másé lettem, azé, a ki megmentett a gyalázattól, a ki imád, bár mindent tud, a kinek Istennél többel tartozom, de a kit szeretek is!»

Nem azt felelte, hanem igy szólt:

– Másé vagyok a törvény előtt, de mit nekem a törvény… Másé lettem – s a tied maradtam, a tied vagyok!

És nyakába borult, megölelte egyszer körülölelte, összecsókolta, oh, de hányszor, hányszor! S én tönkresujtva éreztem e csókokat, de nem kéjét, hanem annyi fájdalmat, a mennyi kéjt nyujthatott – végtelent!

Egy házikalapács volt, a mit a konyhában leltem, azzal rontottam a szobába.

– Térdre! – orditottam feléjök.

Az asszony térdre rogyott. Farkas Pál azonban az ablak felé menekült. A hazug, a csábitó, a kéjencz!

Bezuzta az ablakot s azon át akart elszökni. Lehuztam az ablakfáról s össze-vissza vertem a képét kezemmel, aztán eleresztettem; ő átvetette magát az ablakon, én meg az asszony mellé rogytam…

Plank Ádám, a fináncz, arcza eltorzult. Mintha ujra érezte volna e jelenet sulyát.

– Bort, bort! kiáltá. Ég, száraz a torkom.

A korcsmáros ujra bort hozott.

– Kár volt azt a nőszemélyt elvenni, mindjárt meglátszott az elején, hogy nem jóféle? mondá, miközben töltött.

– Csak házileányt vegyen el az ember. Én mindig… én soha se vennék el mást… szólt az alispán fiu.

– Haj, haj! Romlik a világ! nyilatkozott az ex-káplár.

– Romlott biz az egy kicsit! mondá az elbeszélő.

III.

Ivott, aztán folytatá:

– Esztert nem üztem el, nem öltem meg. Ugy szerettem, hogy kimentettem magam előtt. Ő meg teljes bünbánást mutatott és örök hűséget igért. Utoljára még én kezdtem őt sajnálni…

Hisz nem történt semmi. A csábitó óriás volt, mint ördög s Eszter gyenge volt, mint – angyal. Ez az egész, más semmi sem történt.

Ha csak az nem történt, hogy a törvényszéktől el kellett mennem. Farkas Pál, a kit megütöttem, kihítt párbajra. Két megyebeli urat kértem fel segédemül. Nem voltak ugyan barátaim – nekem nem volt barátom párbaj-segédnek való – de becsületes embereknek látszottak.

A kőporosi erdőben álltunk szemben egymással. Az első lövés joga enyém volt. Élni akartam vele, meg akartam ölni. Izgatottam vártam, hogy tölti egyik segédem pisztolyomat.

– Plank ur, ön bizalmatlan, ezt nem érdemeljük, mondá az egyik segéd s kezembe adta a pisztolyt.

Megvizsgáltam – a cső egészen tele volt puskaporral; két lépésről sem lehet igy találni ezzel. Visszaadtam a fegyvert:

– Tévedés, urak. Én nem akarok tréfálni, nem jöttem játszani ide; én ölni vagy halni akarok.

– Jó – mondá az egyik segéd s ujra töltött.

Ránéztem s aztán az ellenfél segédeire vetettem tekintetemet s láttam, a mint összemosolyogtak. Összejátszottak. Hallgattam s átvettem a fegyvert, de megvizsgáltam ujra.

Nem volt benne golyó.

– Eh! önök gazemberek! kiáltottam fel s ellenfelemhez suhintottam teljes erőmből az egész fegyvert.

A nyakán érte: Farkas Pál összerogyott.

Én rólam meg egy becsületbiróság kijelentette, hogy lovagiatlan ember vagyok. A törvényszéken a legutolsó dijnok se szólt hozzám.

Rápöktek a kenyeremre, kiüldöztek a helyemből. Magamtól kellett elmaradnom.

Elmentem a szomszéd városba állomást keresni. Találtam is. Rég nem érzett örömmel léptem be kora hajnalban házamba.

Eszter ágyát üresen találtam. Egy szó, egy sor irás nélkül hagyott el. Elment Farkas Pállal – a kinek az apja időközben meghalt – elment egy czudarral, mint ágyas a becsületes ember felesége!…

Az elbeszélő kollégái, különösen az «alispán fiu» kifejezték undorukat a «nyomorult» asszonynyal szemben. Plank Ádám csak hallgatta, majd halkan, kéjes susogással szólott:

– Kerestem akkor, ha rátalálok: megölöm!

– Én hasonlólag cselekszem! mondá az alispán fiu.

A korcsmáros ezuttal megilletődve hallgatott _ujfent_ bort tett az asztalra.

IV.

– A barátságért! szólt Plank Ádám s koczczintásra emelte poharát. De hirtelen letette s a fejéhez kapott:

– Nem, nem iszom többet. A fejembe hasgat… Hol is hagytam el? Igen.

Az erdőben vagyok. (Mert nem mentem a szomszéd városba irnoknak, hanem messze Borsódba, egy fakereskedőhöz holmi faktotumnak.)

Már hét hónapja lakom az erdőben. A százados fák – a szivem fájt a mint egyet-egyet kivágtunk – a fák azt mondták: «ha az emberek megcsaltak, megtapostak, lepöktek: itt vagyunk mi, mi is élünk, beszélni is tudunk, ölelni is a friss lombjainkkal; szemünk is szebb van, mint a legszebb leánynak s nem egy, de száz, de ezer: virágozunk neked tavaszszal, magérlelő késő juliusig»… Hallgattam a fákra s megenyhültem egy kevéssé. A nagy, a terhes munka is segitett rajtam s magam is akartam. Ember vagyok vagy mi!?

Kezdetben nem volt percz, hogy Eszterre ne gondoltam volna. Később már ritkábban jutott eszembe. De még mindig eszembe jutott. Egyre elől marad a fejemben. S ha rágondoltam, az jutott eszembe:

«Voltam boldogok közt legesleggazdagabb, a mig az enyém volt, mig enyémnek hittem, és most…?!»

Azért a rendes időben és helyen meginditottam ellene a válópert. (Kálvinisták voltunk mind a ketten.) Eszter nem akart vagy nem mert egyetlenegy tárgyalásra is megjelenni. Hét hónapba tellett, eddig huzódott, mig elválasztott bennünket a törvény, minket, kiknek a szive már hét hónappal előbb elvált örökre. Végre megkaptam a végelválasztásról szóló jogerős itéletet.

Nincs hozzá tehát semmi közöm többé. Miattam, ha akar, utczai leány is lehet már. Fetrenghet a sárban kedvére, mélyen alól…

Az erdő fái, lombos topolyák, az ezüstös leveleikkel mind lesimogatták a redőket homlokomról. S az uradalmi vadásznak a leánya – ott étkeztem – vigan szólt hozzám:

– Mégis csak jobb kedvü már most, Plank ur!

Megmutattam a jó kis leánynak a végelválasztó itéletet. Nem igen értette, hanem az apja megmagyarázta neki, ott én előttem:

– Az van benne leányom, hogy a szomszéd mától fogva olyan legény mint más, házasodhatik s még téged is elvehet…

A leány pirulva futott el.

Én meg beleütöttem az öreg markába:

– Bátyám, ha nem sajnálja tőlem a leánya kezét, elszolgálom! Azt hiszem, egyikünk sem bánja meg…

A leány szeretett, régen láttam én azt. Ugy szeretett, mint az erdő egy-egy hű madara a másikat… Nekem is tetszett, meg aztán élni akartam, akartam élni.

Eljegyeztem. Ki volt tüzve a menyegző is; alig hiányzott két hét – itt volt.

S két héttel az esküvő előtt, sötét estén, kopogtattak az ablakomon.

Eszter volt. Lábaimhoz borult s megölelte, megcsókolta térdemet.

– Visszajöttem. A szivem visszavonzott hozzád. Elszöktem tőle, megutáltam s téged nem tudtalak elfeledni. Előttem voltál a szép szigoru fejeddel, boszuálló hatalmas karoddal… Azzal a karral, melylyel most le fogsz sujtani. Sujts le! Azért jöttem, mert meg akarok bünhödni, meg akarok halni – de általad!

Felöleltem magamhoz Muzslai Esztert!

– Megölellek két erős karommal, szigoru fejemet lágyá teszed csókkal; megvertél te engem, kinoztál halálra – felelek rá: jóval!

A főnökömmel áttétettem magamat más erdőbe.

S egy árva hang, egy szó bucsuzás nélkül hagytam ott én kis hű madaram.

Elvitt magával Eszter.

Nem bántam meg, sokáig nem bántam meg. Két hónapig nem.

Két hónapig volt hű. Második hónapra egy munkásom karjai között találtam. Mielőtt megölhettem volna, elszabadult.

Száguldottam utána. Égtem kiömlő vérét látni. Egy hónapon által futottam nyomába. Egyszer majd elértem, de kisiklott körmeim közül.

Ő is, a hivatal is kisiklott. Ujra kiüldözött, ujra hely nélkül maradtam.

Utolsó pénzemen egy forgópisztolyt vettem s homlokomra irányoztam csövét.

De hirtelen eszembe jutott, hogy az első golyó ebből nem engem illet.

Eszternek szántam. Hirtelen örömmel gondoltam rá, hogy még elébem kell kerülnie. Elhatároztam, hogy várok. De addig is élnem kell. Zsebembe tettem a pisztolyt s beálltam fináncznak.

A ruha itt rajtam s a revolver zsebemben…

Plank Ádám kivette zsebéből a pisztolyt s élvezettel nézett csövébe:

– Ha hatszor tudnám megölni: hatszor ölném meg!

Alig mondta ki azonban e rettenetes szavakat, kinézett az ablakon s elhalványodott:

– Valaki leselkedik az ablakon…

És kezében megremegett a töltött fegyver.

V.

– Ádám! hangzott fel az ajtóban egy reszketeg, beteg hang.

Muzslai Eszter ott állt birája előtt. Kicsiny, fáradt, fakóképü asszony volt, szemébe csügő sűrű szöszke hajjal. Sovány karján, félig födött emlőjéhez bujva, sárgaképű gyerek gőgicsélt.

Muzslai Eszter egészen közel ment a megcsalt férjhez. Ádám egy kissé hátrahökölt. Hátra lépett, mint a bősz paripa, ha gyerek akasztja fel utján: egy perczre megijed tőle, de a másik pillanatban eltiporva lohol rajta keresztül.

A _férj_ agyát a fegyver ravaszára nyomta. Eszter látott mindent s volt elég bátorsága nyugodtan szólni, hazudni szomoru mosolygással.

– Ádám, eljöttem utoljára; ma éjszaka felriadtam, valami sugallat azt mondta: meghalsz! Beteg vagyok, nem tudok élni, nincs élnem miből, a gyerekem véremet szivja… nem ettem tegnap reggeltől óta…

Kerestelek. Rád kellett találnom. Nincs jogom, hogy ugy haljak meg mint más becsületes asszony, neked tartozom – a halálommal…

– Meg fogsz halni! – hörgé Plank Ádám. Az asszony folytatá:

– Ide a mellemre, hogy ne fájon nagyon… A gyerekemet ne vegyék el… haljon meg az is… hiszen a tied…!

Görcsös fuldoklásba veszett hangja. Ádám elforditotta róla véres tekintetét, de kinyujtotta, lövésre nyujtotta ki kezében a fegyvert.

– Meg fogsz halni, beszélj, de meg fogsz halni! hörgé diadalittasan.

– Van rá jogod! szólt az asszony s kitárta mellét.

Ádám mintha egy pontot kereset volna ezen a mellen, a hová lőjjön.

– Jogom van! suttogá.

– Azért jöttem, hogy legyen vége… De mielőtt megölnél, megmondom, hogy…

– Hallgas! – orditá a férfi.

Meg kell mondanom, hogy mégis téged… téged szerettelek… a legjobban!

Ádám fejéhez kapott. Kezeivel hadonászot a levegőben, aztán magasra emelte a fegyvert.

Mindnyájan megremegtek. Senki sem tudott szólani. Már fényes reggel volt odakünn. A lóvasut dübörgése már javában hallszott.

Az asszony remegve állott Ádám előtt; behunyta szemeit s magához szoritotta gyermekét, a csecsemő sirni kezdett.

– Imádkozzál! suttogta Ádám.

– Szeretlek… sugta vissza majdnem hangtalanul Eszter.

Görcsös kaczagás hangzott fel, aztán eldördült a lövés…

És Plank Ádám haldokolva rogyott az asszony lábai elé. Szeme már felakadt, nyaka már-már merev lett, tüdeje hörgött még csak s mintha e hörgés hangján át egy-két szót ejtett volna:

– Az órám, gyürüm… a gyereknek!…

S ezzel lehunyta, örökre lehunyta szemeit, azokat a szemeket, melyeken át végzete szivébe lopódzott.

Egy perczre a megmerevedés némasága vett erőt a korcsmán. Az «alispán fiu» szólalt meg legelőszörre:

– Ezt nem tettem… ezt mégse tettem soha!…

S valóban csaknem meglátszott rajta, hogy nem tette ezt még soha…

* * *

A sujet végre is megvolt. Az igaz, hogy egy kissé keresett drámaisággal van beállitva, felépitve. De esnek néha ilyenek s talán lehet belőle valamit csinálni.

TARTALOM.

A dicsőség felé 3 Rabkatonák 35 A szerelemről 49 Szenvedők 59 Az alkusz 83 Az örök láz 95 Özvegyen 113 Egy férj története 123

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |akaratlan Remeónak |akaratlan Romeónak