Part 6

Egész augusztus elején minden éjjel a «vidéki primadonna naplójá»-t olvasta Borza Béla. Kovács Idának önvallomásai eloszlatták azt a nyomasztó érzést, mely a férfit viszonyuk kezdetén elfogta. Nem volt bizonyos abban, hogy szerelem-e az, mit ehhez az asszonyhoz érez. Valamivel nagyobbszerünek gondolta s egy-egy pillanatra szerelme tárgyában kereste a hibát.

Oh, lehet-e nem szeretni ezt az asszonyt, a ki oly tiszta tudott maradni a vidéki szinészet szemétdombjai közepett! Olyan tiszta… olyan sokáig! Lehet-e nem szeretni ezt a gyönge nőt, a ki minden este beirja naplójában uj meg uj megkisértetését, de ezzel az utóirattal: «Nem, nem akarom, várok _reá!_»

Rája várt, ez a «reá» bizonynyal ő. Közbe esik egy férfi, lángeszü gaz, erőszakos szatir, egy ut közben, vasuti kupéban született kis lány…

Két lap az egész naplóban, könnyen keresztül lehet lapozni.

V.

Ősz felé Kovács Ida elhurczolkodott. Csak a szomszéd utczában ment át, ott két szobát kapott majdnem olyan olcsó áron, mint a mennyit azelőtt egyért fizetett.

– Nézd, az ajtót becsukjuk, akár egy siffont is teszünk oda közfalnak! szólt az asszony.

Együvé mentek lakni, de a siffon kezdetben csakugyan ott volt közöttük.

A kis Hanna egy megjegyzésére vették el.

– Béla bácsi ugyis mindig itt van! mondá minden panasz nélkül.

A kis leány kezdetben örült a mama barátjának. Jó volt vele dominózni, a mikor a mamának dolga volt a szinházban. Néha hozott is valamit és a mi a legjobban tetszett neki: a mikor ő ott volt, sohasem kapott ki, akár milyen későn jött is haza.

Nagyon keveset törődtek vele s ez jól esett neki. Ha két kiflit evett meg az uzsonnánál, anyja sohasem nézett rá szemrehányó tekintettel, mint azelőtt.

Csak akkor lett rosszkedvó, a mikor anyja egyszer csak igy szólt hozzá:

– A Béla bácsit ugy kell szeretned mint az apádat…

– Jó, de hiszen ő nem az én apám!

Nyolcz hónap mult el már azóta, hogy a szürke meg fekete szempár legelőször összevillant. A kis Hanna konstatálta magában, hogy már csak egy párnán fekszik s az anyja az ő vasárnapi ruhája övszalagját nem köti meg annyi gonddal mint azelőtt.

– Itt van… eredj! igy szól hozzá.

És este olyan unalmas, olyan dolgokról beszélgetnek, a mikből ő nem ért semmit. Aztán a mama babaruhákat készit – a melyeket nem akar neki adni…

VI.

Szerencsére szinházi szünidőre esett a keresztelő.

Ficzere volt a keresztapa; Ficzere Antal, Borzának ismerőse, a ki kispap volt, de amióta kilépett a szemináriumból «szabad gondolkodó»-vá lett, versei jöttek fővárosi lapokban, barátai a «költő»-nek nevezték.

Neki nagyon tetszett ez a dolog. Ágyában a gipszfehér arczu, elkinzott asszony, a kinek suttogó, tört szavai csodálatos boldogságról beszéltek. Az ágy fejénél összefont karokkal Borza Béla, egy kissé megnyult arczczal, nagyra nőtt hajjal. Ruháskosárból készitett bölcsőben, felszallagozott czifra pólyában feküszik a kicsi és olyan vigan gőgicsél a tejes üveg gummicsövén, mintha anya keblét színá…

– Mire kereszteljük? kérdé végre is a szemlélődő Ficzere.

A fölött már régebben megegyeztek, hogy csak igy itthon, minden egyházi szertartás nélkül – a mely egy kissé avult és költséges is – adatik név a kicsiny fiunak.

– Keresztelni mindenki keresztelhet, én csak ugy, mint Pecci gróf, a római pápa! állitotta a «szabadgondolkodó», hozott is szentelt vizet, ámbár: «viz – viz!» mondá.

Hanem a név sok vesződséget okozott. Sándornak szerette volna nevezni az apa, Dumas Sándorról, az ifjabbikról. De szerette volna, ha egyben Imrének is nevezheti, Madách Imre emlékére. Az anya a Béla nevet pártolta, Ficzere Ágoston szeretett volna, Comte Ágostonról, a kit nagyon szeretett azóta, hogy a positiv bölcselő munkáinak egy kivonatát olvasta. A kis Hanna Lászlót emlegetett, valószinüleg az a gimnazista László jutván az eszébe, a ki már napok óta les rá s megkergeti, a mikor az iskolából jön.

A vitát Ficzere Antal komoly méltóságu szava – amennyire egy huszonkétéves emberé az lehet – szakitotta félbe.

– Én megkeresztellek téged az Atya, Fiu s Szentlélek Isten nevében Sándor Ágost Imre Bélának, Ámen! mondá s a czuczlit kivette a kis gyermek szájából, arczát meglocsolta vizzel.

Majdnem egész éjjelen át sirt a kicsike. Ezen az éjszakán az ajtón át s gorombaságok kiséretében mondott fel a háziasszony.

De Borza Béla nem ezekért nem tudott aludni. Ismeretlen öröm szinte lázra izgatta. Gyermeke van. És a neve: Sándor Ágost Imre Béla.

Csak négy név, mert a Kovács Anna Lászlóját figyelmen kivül hagyták.

VII.

A férfinak 56 forint havi jövedelme volt; 26 forintot kapott a gyámjától, harminczat a vasutnál keresett. Az asszony havonta mindössze csak ötven forintot hozott haza, kivéve a karácsony és husvét hónapját, a mikor templomban is énekelt husz husz forintért.

Nem éppen nagyon sokat nélkülöztek, hát éhezni sohasem éheztek, ha nem volt vacsora, Hannus hozott turót, vagy más valamit hitelbe a házban lakó krájzlertől.

Csendesen, nyugodtan s nem a legrosszabbul éltek. Nem járt hozzájuk senki, legfölebb Berill jött el néha. Berill, a tenorista, a ki kénytelen volt szintén a karban énekelni, bár jobban énekelt mint az első tenor s meglehetősen előkelő családból ered. Bizonyos napokon más és más apát vallott szülőjének, leginkább grófokat s minisztereket, legtöbbször a kormányelnököt, a ki titokban segélyezi is.

Berill rá akarta birni Buzás Bélát, hogy csináljanak együtt népszinmüvet, ő mint szinházi ember, a kinek a technika a kisujjában van, fogja scénákba szedni, rendezni a mesét, melyet a jogásznak, mint inkább költői léleknek kellett volna szolgáltatnia.

De ez a terv kivihetetlennek mutatkozott. Berill is elmaradt, már csak a tejes asszony, fás embert s a szomszédból egy könyvkereskedő-segéd felesége járt be hozzájuk.

Majdnem egész napon s estén át egyedül voltak. És még mindig volt mit beszélniök egymással. Novemberben tea mellett – nagy szamovárt vásároltak – éjféli egy óráig is «cseréltek eszmét».

Hanna meg Sándor stb. aludtak, ők pedig csendesen beszélgettek a szerelemről általában s különösen az ő szerelmükről. S mintha csak valami konkrét tárgyról beszélgettek volna, úgy szóltak:

– Tizennyolcz éves vagyok ujra! mondá az asszony.

Valamivel többnek látszott, különösen a legutolsó időben. Gyermekágya közben haja egyszerre erős őszülésnek indult, a szemöldöke fölött egy széles ráncz képződött. S ha nevetett, akkor ötven évesnek tetszett.

Egy-egy pillanatra maga Borza Béla is látta ezt az ötven éves asszonyt; megdöbbent, de csak egy perczre, szemei elé nagy hirtelen ujra leereszkedett valami különös rajongás aranyos köde, melyen át szépnek, fiatalnak, üdének látta azt, a ki minden volt, csak az nem többé.

– Hogy szerethetsz ilyen rut banyát? kérdé a szinésznő gyakorta.

– Ki nekem ilyen szép? felelte a férfi.

Néha akadtak ilyenek mégis, sőt egy-egy olyan hölgy is került, a ki még kivánatosabbnak tetszett előtte mint ő. Mellettük lakott egy szőke tanitóné, széles, friss, hamvas képü, a kiben lopva gyönyörködött is.

Szemrehányásokat tett magának eme titkos gyönyörüségért. Ugy tetszett neki, mintha az ilyesmivel profanálná a szerelem szentségét, bepiszkolná magát, megcsalná Idát, a jót, a szépet, az önfeláldozót.

Nem, csak őt, egyedül őt szereti! erősitgeté magának. És szereti nem kötelességből, hanem önként – ezt állapitotta meg napról-napra. Ő a szépség, jóság, a boldogság, a gyönyör. De ijedelemmel vette észre néha, hogy ajka hideg, a mikor megcsókolja, és mintha csak a saját kezét csókolná meg.

Végre is kimagyarázta ezeket a jelenségeket is a kék-kötésü nagy könyvből, melynek czime – aranyos betükkel – «Szerelem».

VIII.

Ficzere véleményét kérték ki: «mit gondol, szükséges-e pappal is megáldani frigyüket?»

A szabadgondolkodó kereken azt felelte: «nem!» Az asszony az ő pártján volt, de Borza Bélának kételyei támadtak, ugy érezte, hogy szerelmén kivül még más valamivel is hozzá kell kötnie magát Kovács Idához.

– Ha megun – elhagy; ha meghalok – eltemet; ennyi az egész! szólt a szinésznő őszinte lemondással.

A szegény fiunak pedig ezalatt könyek gyültek a szemébe. Szinte remegett a meghatottságtól, olyan puha és olvadékony lett, hogy alig ismert magára.

Ilyenkor érezte a szerelmet, azt az örök lázat, melynek gondolatával agyának minden sejtje tele volt. Ilyenkor büszkén látta magában az igazi szerelmest, a ki áhitozik az önfeláldozásra, szomjas valami hőstettre, gyönyörről gondol, akár a halálra is, ha érte halhat meg.

Azok voltak a jó napjai, a mikor ilyen érzékeny jelenetek játszódtak le. Ilyenkor szinház után is jó sokáig fennmaradtak, nézték az erősödő Sándort, nevettek Hannán, aki álmában beszélni szokott.

Ugylátszott, hogy a kis lány nappali szótlanságát pótolja ki ilyenkor. Mert egy idő óta alig lehetett szavát venni. Nem búslakodott, sem daczos, sem melancholikus nem volt, csak nem beszélt.

Nem igen ütköztek meg rajta, bár jól bántak vele, különösen a férfi, a ki esténként – a mikor Idának a szinházba kellett mennie – kártyázott is vele. Filkót játszottak a legutóbbi időben fricskában.

Egyszer egy estén folyton a jogász nyert s a játék végén meg akarta adni mind az orrverést. A lány elfutott előle a másik szobába, a hol a sötétben aludt a kis fiu. Buzás Béla utána szaladt s megtalálta a leányt, a ki előle egy szekrény mögé bujt el. Közeledett hozzá, az halkan, elfojtott hangon kaczagott.

Buzás Béla elengedte az orrverőket, hanem e helyett büntetésből megcsókolta a lányt.

És megrémülve vette észre, hogy milyen gyönyört okozott neki ez a csók, s milyen forró a tizenötéves leány ajka.

Megdöbbent, észre tért.

Hiába, az örök láz sorvasztó heve megcsapta, megrázta – most előszörre, igazán.

ÖZVEGYEN

Tizennégy évig várt férje halálára. És egypár héttel előbb őt fogta el hirtelen rosszullét. Megrettent. Tehát hiába várt, meg kell halnia, mielőtt szabad lett volna! De nem, a sors csak pajzánkodott vele.

Itt fekszik előtte a holttest.

I.

Az ajtók be voltak csukva, hogy a gyerekek be ne jöhessenek. Az ablakok előtt szalmával volt beszórva a gyalog-járó, nem hallszott föl a kocsik lármája. A redőnyök leeresztve. Minden a hallotthoz igazódott itt; a hideg, sötétség, a néma csend, mintha része lett volna a sötéten szederjes, meghidegült arcznak, a néma ajkaknak.

Az asszony arczczal ráborult a kerevetre, agya zúgott, szive vert, oly lázasan, mint a ki szerelmi légyotra készül, mint a ki hosszu rabságból először lép ki a szabadságba.

Tizennégy év óta várt erre a pillanatra s most, a mikor elkövetkezett: férjének halálküzdelme, az elmulás iszonyatos képe alig borzongatta meg erősen telt vállait. Nagy barna szemeiből esett egynehány köny mégis, a cselédek, a rokonok azt mondták rá, «szegény!» s ő igy szólt magában:

– _Végre!_

S kikeresvén báli keszkenőjét, sajátkezével kötötte fel a hallott állát, a nyitva hagyott szemre letolta héját, elhivatta a hallottkémet, értekezett a temetésrendezővel, értesitette az orvosi kört – melynek a hallott tagja volt – elhivatta a rokonokat, ujra sirt azokkal egy verset s a mint ugy délfelé maga maradt a hallottal, befurván fejét a diványpárnába, zürzavaros érzés fogta el; érzések, melyek ha tömörültek volna s ha egy néven nevezné őket, felkiáltana:

– Diadal!

De ez a környezet, a gyerekek, a kik a szomszéd szobában suttogtak, a tömjénél kifüstölt szoba nehéz illata s a hallott férj, a kit maga mögött érzett: fakulttá tették érzéseit s csak annyit susogott:

– Mégis… szeretett!

«Szerette? Hátha még most is szereti? Ha él, ha halála: álom?» Ijedten szökött fel helyéből s oda állt a hallott elé.

Nem, a kegyetlen szerelmes nem szerette többé.

II.

Mint a villám a zivatarban, a halott arcza képeket világitott meg agyában. Régi képeket, melyek most világosabbak, mint a mikor ujak voltak.

Tizennégy éve. A gyermekek a cselédekkel távol. A férj, mint rendesen: betegeinél. A láz fogát vaczogtatja, a mint az első szerető jövetelét várja. Jön; egy órájuk van csak s ezerszer szeretnék egymást ölelni. S alig hangzottak el a csókok: érzi, hogy valaki van közelükben. Nem közelükben, – előtte. A férj.

Hidegen mutat ajtót a szeretőnek. Magukban maradnak. Csend. A férj megszólal:

– Ön még itt?

Aztán ujra csend. Ujra a férj szólal meg. Ugy beszél, a mint az orvosok beszélnek akkor, ha betegről mondanak le:

– Ön el fog menni s nem jő többé vissza soha. Mindenütt lehet, csak ott nem, a hol én s gyermekeim vannak.

Csengetett a cselédnek. Az nem jött, maga hozta el a felöltőt s a kalapot. Reá adta s elvezette az ajtóig. Ott kinyitotta s arczából kivetkőzve, hangjában megváltozva orditá:

– Takarodjék!

A nyitott ajtón át látta, hogy jőnek meg gyermekei. Az egyik, a mint meglátta, kiabált feléje: «mamma!»

Lerogyott s odaborult a férj lábához, könyeivel áztatta czipőjét:

– Gyermekeim… a gyermekeim…! Kegyelem…!

A férj vállába rugott – és megbocsájtott neki.

Nem mondta ki e szót, csak annyit mondott:

– _Marad_ – aztán hozzá tette alig hallhatóan, alig érthetően:

– Egyetlenegy mosoly… csak egyetlenegy…!

III.

Nem volt szabad mosolyognia előtte. Nem másra mosolyog-e? Tilos volt mosolyognia magában: a cselédek, a drágán megfizetett kémek – megmondhatták neki s ő előfoghatta. «Ida, ön vidám! Mért változnak oly rohamosan az ön hangulatai?» S az a tekintet, mely az ilyeneket kisérte, az a szivbe furó, fürkésző tekintet! Ezek a savószinü szemek, melyek akkor is rá voltak szegezve, ha aludt. S a melyek miatt nem aludhatott nyugodtan, mert a mint kémlelték: felébredt azonnal, mintha valami undoritó állat tévedt volna arczára. Megirtózott, megremegett.

– Ön fél – szólalt meg a férj – mért retteg ön, beteg?

És gyógykezelte idegbaj ellen. Elhanyagolta betegeit. Tanulmányozta, vele volt folyton. Ölelte, mig gyenge, vézna karjai belefáradtak. Ugyanabban a pillanatban még sem ölelheti más!

Oh, ez az élet, ezek a szeretkezések! Minden csókkal fokozódott undora iránta s eme számtalan csók mindegyike erősbbé tette benne a vágyat a szerető csókjára.

Tizennégy éven által mennyire gyarapodhatott ez az undor s milyenre fokozódhatott ez a vágy! Felcsapott fölötte, mint az örvény, belémerült.

Mérget szerzett. Előbb magának szánta – azután férjének.

A nyolczadik év végén volt már. Nyolcz éve nem beszélhetett már a szeretővel. És mégis – négy gyermeke volt már, nagyok lettek s oly szépek, ugy szerette őket, megkegyelmezett az apjuknak, megkegyelmezett magának – és várt tovább.

IV.

Várt, várt. A férj, mindjárt házasságuk után betegeskedni kezdett. Valami gerinczagybántalma volt, mely nagyon lassan haladt előre.

– Ilyen bajjal, mint az enyém, apám 70 évig élt el – szólt hozzája gúnyos mosolylyal. Egyszer pedig hozzá tette:

– Ida, ön aggaszt. Mindha szivbillentyüelégtelenség kezdene fejlődni önnél… az aconitum nem öl biztosabban. De csalódom…

Csalódott. A sziv ép volt és szeretett. Annál jobban szeretett, mennél jobban tiltva volt szeretnie.

Kezdetben gyakran, aztán ritkábban látta azt, a kiért e pokoli szenvedést élte; s ha látta: ugy érezte, még nagyobb szenvedést is – ha van ilyen – kiállana érte. Idősebb lett, de férfiasabb, nőtlen maradt és nagy karriert csinált. És szerette őt, kitetszett tekintetéből, benne volt levelében, melyet férje elfogott előle, de megmutatta neki mégis, elolvasta: «Csak ennyit irhatok: szeretem, rendelkezzék velem!»

– Nos, nem rendelkezik? susogta fülébe s iróasztaláról elővevén pisztolyát, játszott vele:

– Hat golyó van benne: önnek és gyermekeinek. Kinek a hatodik? Nem tudom.

És neki hallgatni kellett. Pedig hogy rengett agya, vére, mindene az elfojtott kiáltástól:

– Oh, te nyomorult!

S a titkos öröm láza fogta el, amint bizonytalan, beteges járását nézte.

– Végre is, el fogsz pusztulni, meg fogsz… gondolta magában. És gyermekeire gondolván, a kiket szeretett, az életet érezvén, a melyhez ragaszkodott, ebben a rettentő helyzetben, melyben megszokta már, hogy nem mert mozdulni, – megfogta hideg kezét a férjnek és szólott:

– Lengyel István, ön kegyetlen!

– Szerelmes vagyok!

– Mikor leszek már vén és rút mikor szünik meg szeretni!

– Soha. Ha meghalok. Akkor sem!

De. Második napon feküdt már a hallott a ravatalon s az özvegy, ahogy ránézett az arczra: ugy látta, hogy ez nem Lengyel István többé, nem a szerelmes férj, csak agyagmintája annak. Egy rosszul szinezett teracotta-szobor.

A rokonok, a barátok, a résztvevők gyülekeztek a szomszéd szobában. A plébánián elejbe csenditettek a temetésnek.

A nászra hivó harangszót hallotta ki belőle az asszony.

V.

A gyermekeket kiküldte a szigetre – este jőjjenek haza. Ismét egyedül volt, mint akkor. Egészen egyedül. Nem várt haza senkit. Nem félhetett, hogy betegek kopogtatnak be, az orvos czégtáblája napok óta levolt már véve. A helyén egy kis látogató-jegy fehérlett: «Özvegy Lengyel Istvánné».

Leeresztette a függönyöket, levetette gyászruháját, fehér hálóköntöst vett magára és ujra – várt.

Nem kellett olyan sokáig várnia. A szerető nagyon pontosan érkezett. Karjaiba zárta mohón, mintha a tizennégy év el se viharzott volna felettük, vagy ha igen, csak tizennégy perczczel előbb.

– Hadd hallom a hangod! – szólt a férfi. S az asszonynak ugy tetszett, hogy ez a hang megváltozott.

Leültek egymás mellé szorosan. A férfi csókokkal boritotta el szemét, ajkát, nyakát, karjait. S neki ugy tetszett, mintha a csókok forróbbak lettek volna – akkor.

És az ölelés, a szeretkezés, az eskük közepette emlékezett az «akkor»-ra. Mintha az a különbség, mely im megvillant előtte, az a hideg kard lenne, a mit a mesében a szeretők közé tesznek.

Visszacsókolta a férfit, de fázott. Tudta, hogy egészen egyedül, biztonságban, jogában van s öntudatosan egy tárgyat keresett, mely az «akkor»-ra emlékezteti. Meg is találta.

Véletlenül itt maradt s csendesen ott függött a fogason a férj egy kalapja. Rémitgette magát vele, alakot képzelt alája. Hiába volt minden, asszonyi szeme, felviharzott idegei nem tudták elhitetni vele azt, hogy im él s gyilkoló tekintetével reá mered az – a ki fölé ő maga is vetett göröngyöt.

Nem! Egészen egyedül vannak. Nincs a ki számon kérje tőle e pásztorórát, nincs a kinek joga volna megzavarni e kéjes csendet. Itthon van, ur, parancsol magával.

– … Oh, hogy mulnak az évek! szólalt meg egyszerre.

– Mulnak, mulnak! visszhangozta a férfi s a mint ajkát kitárta: betett fogait meglátta az asszony. Gyengéden eltolta magától és szólt:

– Megöregedtünk.

– Ön soha.

– Érzem. Az öregség előre fújja havát – szivemre, testemre. Vagy ha nem az, nem tudom mi lelt. Emlékszik-e akkor! Milyen már, mintha nem szeretném ugy többé.

Fátyolozott hangon ejtette ki a szavakat. Már bennük volt a sirás. Ki is tört; csendesen, szenvedélytelenül sirni kezdett.

A férfi vigasztalta:

– A halott… a temetés… a gyász… a hatások…

A szavak nem használtak; a férfi mámora, fékevesztett szenvedélye csak hidegségét nevelték.

És körülnézvén az üres, a csendes, az elhagyott lakásban, felugrott:

– Az istenért, a gyermekeim… jönnek… távozzon!

Kezébe adta kalapját s kituszkolta az ajtón.

Nem jött senki. Maga volt. Az utczai ablakok függönyét beárnyalta a közeledő éjjel. Felhuzta a függönyt s kinézett az utczára s látta, hogy majdnem mindenki párosával mén ott.

Csak ő van magában, most már egészen magában.

Meghagyta a cselédeknek:

– Ha egy férfi látogató jő, nem fogadom, semmi esetre sem fogadom el.

És nem fogadta el azt, a kiért tizennégy évig várta férje halálát s a kiért tizennégy évig epedett, nem vágyta elfogadni többé sohasem.

EGY FÉRJ TÖRTÉNETE

Dohánygyári leányok majdnem minden este czipeltek haza valamit. Utoljára is kisült, hogy meglopták a gyárat s a mi kis budai utczánkban titkos, de kiterjedt dohánykereskedést folytattak.

Pénzügyőrök és a dohánygyár nagyobbszerü hivatalnokai – kik nem loptak dohányt – szállták meg a mi kis partunkat; azt a szűk utczát, mely alsó torkolatával beleszakadt a zajongó gőzös fővárosba, mig felvége a budai hegyek szőlőire nyilott. Felül Gül Baba, az igaszhivő alszik kupolás sirjában, borutáló dervis zengi fölötte a szurát, az alsó soron meg sashegyi mellett mulat a gyaur…

Abban az időben a mi kis utczánk akármelyik korcsmájába – pedig minden harmadik ház az volt – nem lehetett bemenni, nem lehetett leülni, hogy idegen alakok ne feszélyezzék az embert.

Annakelőtte hozzá voltam szokva, hogy az utcza ismerős alakjait látom megszokott korcsmámban s mindennapi félmeszely boromat jóizü beszélgetés között ihatom meg. S most beszédes gyári munkások, patriachális háziurak, kik egyetlenegy lakójukkal jártak el a «Kis Tükör»-be, meg a többi jó barátok helyet finánczokat találtam asztalomnál. Csak két idősebb ujságkihordó leány, aztán Karola – a kit az én kiadóm nyomdája foglalkoztatott – meg egy javithatlan lump pipatisztitó s a vén asztalos nem tágitott még akkor sem. Szégyenlem megvallani, hogy addig voltak már, mikép a jó bor utáni vágy képes volt bennök kioltani a szaglászok iránt való eredendő gyülöletet, a jó tónust s mindazt, a mivel az én utczám népe, ezekkel a finánczokkal szemben, maga iránt tartozott.

És én… Én is, szakadatlanul eljártam a «Kis Tükör»-be.

Érdekelni kezdtek ezek a duhaj hivatalnokok, kik egész nap a korcsmában ülve, teljesitették a vizsgálatot. Emlékeztem egy rokonomra, ki miután már pinczér is volt, a Dunába akarta veszteni magát, de meggondolta a dolgot – és fináncz lett. Tehát csak két dolog közt van választása a tönkrejutott férfiunak: elveszti magát vagy – a mi még rosszabb – mondta a familiám – pénzügyőrnek csap fel.

Késő estén a dorbézolás zaja, össze-vissza ének ritmus nélküli akkordjai csiklandozták fel a bűnös partmenti utczát. Ott virradtak meg a finánczok az én kis korcsmámban. A két ujságkihordó leány már be is csipett, nagyot is aludt a lóczán, haza is bandukolt. Karola meg a pipatisztitó és a vén asztalos ujólag eljátszották – csakhogy komolyan – Polichinellet: először összecsókolóztak, aztán összevesztek, hajba kaptak és szokás szerint hazakisértetének a korcsmáros fia által. Csak négy közönséges pénzügyőr maradt ott és én. Már virradt és még mindig nem hallottam valami szomoru történetet elzüllésről, tönkremenésről s ilyenfélékről, a mi az én zsánerom, mert ezek a dolgok már magukban véve oly meghatók, hogy nem kell hozzá sok költészet s igy feltalálva is hatnak az olvasóra… És mindenki ugy segit magán, a mint tud…

Már hallható volt az utcza ásitozása s a beteges nyujtózkodás nesze, mely a fővárosban a kelő napsugarak helyett jelenti a hajnalt – és a tárgy, a szüzsé, még mindig váratott magára. Egy kis fináncz érdekesen hazudott, az igaz, de ez még nem elég az üdvösségre. Elbeszélte a korcsmárosnak – néha felém is fordult – hogy micsoda nagy ur volt ő s hogy az apja alispán, meg az uri lányok hogy veszkődnek érte a «Nyir»-ben, de bár egy kollégája tanuskodott is mellette, sőt a korcsmáros is csodálkozva «ümmögött»: részemről majdnem bizonyos vagyok benne, hogy a kis fináncz valami felvidék tót-magyar gyerek s valaha tán inas is volt egyik-másik kanonoknál, – de elcsapták.

A kollega, ki oly készségesen tanuskodott mellette, szinte nem volt valami kiváló alak. Folytonosan rokonaira panaszkodott, kik veszni hagyják szivtelenül. Felemlitette, hogy bérlő korában fehér nadrágban s lakk-csizmában járt be pusztájáról a városba s könnyen csinálhatott volna «egy hatezer forintos házasságot is!» Irigykedett az egész világra s szerette volna, ha az övé lett volna minden s másnak nem lett volna semmije.

A harmadik fináncz – ez a prózai ember – nem panaszkodott; meglehetősen meg volt elégedve sorsával, szép fekete bajusza volt, jó ruhában járt, meghizott – «Te paraszt vagy, komám!» mondta neki az «alispán-fiu». S csakugyan az volt, szegény szolgalegény, ki katonáéknál megtanult irni, felvitte a káplárságig, be is kapulált, de mivel nagyon verte a regrutákat, kiadták az utját. Mit tegyen, hozzá volt szokva a hivatalhoz: fináncz lett.

A negyedik finánczról nem lehetett megtudnom mit sem. Közönyös dolgokról beszélt s elég értelmesen, majdnem intelligens módra. Beszélgetés helyett inkább ivott, hosszan és élvezettel. A mint azonban egészen kihajnalodott, kissé nyugtalan lőn és gyakran kinézett az ablakon.

– Mintha az elébb valaki benézett volna az ablakon.