Part 7

_Korán elhúnyt napom, Isten veled! Én most eltávozom magam; kis Derryt nem látjátok többet. A fekete hajó vár a zúgó tengeren, az éjszakából láthatatlan alakok kiáltanak felém, szólítanak, hívnak. Isten veled. Gondolj rám, ha virágot szakítsz, gondolj rám, ha a mennybolton tündökölni látod a csillagokat… Gondolj rám, ha boldog lészsz… s ha boldogtalan lészsz, jusson eszedbe, hogy kis Derry vár rád valahol, egy ismeretlen fehér országban… fehér ruhában… a fején virág… kis Derry, a te menyasszonyod._

A fiú halálsápadt lett, vonásai szinte megmeredtek. Sokáig mozdulatlanul ült a helyén… azután elfordúlt egy sötét zúg felé s megtörölte két szemét… Kínos sóhajtás tört ki kebléből. Az ég felé emelve rázta összekulcsolt kezét, de szó nem jött ki ajkán… Mit tehet róla ő, szegény nyomorúlt, hogy a vak sors ily kegyetlen játékra választotta ki.

A rendőrfő jó darabig nem háborgatta. Végre odament hozzá, átkarolta a nyakát és gyöngéden szólt:

– Nos, édes fiam, nyilatkozzék.

Pali odaadta neki a levelet. Az öreg úr figyelmesen olvasta.

– Szegény kis gyerek, – mormogta, – s önnek sejtelme se volt róla?

Pali tompán felelt:

– Az én érzelmeim, uram, mást illetnek… nekem menyasszonyom van otthon… pap vagyok és férfi, adott szavam kétszeresen köt…

– S ő ezt nyilván tudta?

– Valószinüleg megtudta. De ha szabad volnék is, hogy mertem volna én, földhöz ragadt szegény ember, jött-ment idegen, szememet Baljon Friderikára fölemelni? – Suttogva tette hozzá:

– Istenem, Istenem, milyen szerencsétlenség. Mondja, uram, az égre kérem, mondja meg, mit tegyek?

– Semmit, itt nem lehet tenni semmit… De ne járjon Baljonékhoz, nehogy arra a szerencsétlen gyermekre emlékeztesse őket.

Pali izgatottan járkált föl s alá.

– Ne kérhessek bocsánatot attól a jó öreg embertől, azoktól a lágyszívű asszonyságoktól? Oh, én uram, én Istenem, miféle sötét hatalmak űzik itt velünk játékukat!…

A rendőrfő visszaadta neki a levelet.

– Uram, édes jó uram, mondja meg Baljon úrnak… mondja meg Baljonnénak… de mit mondjon meg? Mit mondjon meg?… Jobb lesz ne szóljon semmit…

Meghajtotta magát és kitámolygott a szobából… A feje szédült, egy párszor a falnak kellett támaszkodnia, mert úgy érezte, hogy elesik… Bántotta az utczai lárma s a mellette hullámzó mindennapi élet, közömbös és ismeretlen embertömegével… Futott haza, hogy egyedül legyen, de megrettent, mikor homályos szobájába lépett s a csendesség körülfogta… Oly élénken, oly rokonszenvvel, oly fájdalommal gondolt a szőke kis Derryre, hogy folyton maga előtt látta… S a csendesség halk susogással beszélt hozzá: _Te vagy az oka halálának, te ölted meg, téged vádol a tenger fenekéről s ha nem volna köztetek az Oczeán ezer láb mély tömege, jajkiáltása, vádja szétszaggatná a füledet, megtépné a lelkedet…_

Ah, rettentő mikor a csendesség beszélni kezd.

A szegény fiú mint egy kínpadra vont bűnös vonaglott.

Ekkor toppant be Gábor.

– Pali, tudod mi a hír?

Csak ekkor vette észre barátja arczának elváltozását.

– Mi bajod, fiam? Beteg vagy?

Pali megfogta a kezét és átölelte a nyakát. Végre egy jó barátot lát! Csillapulni kezdett. Nyugalma lassan visszatért.

– Ülj le, Gábor, jó hogy jöttél, nagyon rossz perczeim voltak.

– Tudod, mi a hir?

– Tudom.

– Baljon Derry…

– Igen, az.

– A tengerbe veszett. A szivaros kisasszony mondta, hogy az ujságban van. Ne menjünk Baljonékhoz kondoleálni?

Pali ijedten nézett rá.

– Nem!

– Borzasztó, hogy ilyen véletlen szerencsétlenségek történhetnek… Képzelem ennek a boldogtalan családnak a zilált lelki állapotát… Egész életük föl van dúlva.

Pali feje keblére hanyatlott.

– Legalább egy koszorút szentelhetnék emlékének.

Pali fölemelte a fejét.

– Igen, azt fogjuk tenni.

– De hová?

– Az idegenben meghaltak síremlékére.

– Igazad van.

S a két fiú összeszedte a legszebb virágokat, koszorúba fonta s ezzel elzarándokolt az utrechti temetőnek egy platánuszok által bekerített szomorú terére… Ezen áll egy obeliszk-formájú síremlék, azoknak szentelve, a kik messze hazájuktól, idegenben haltak meg s kiknek csontjai tán a tengerfenék korállsziklái közt, a borneói őserdőkben, vagy valamely gyarmati város helyőrségi temetőjében nyugszanak. Nézzétek az emlék talpazatán a temérdek koszorút: e kis nép szerteszét küldi fiait a nagyvilágba s majdnem minden család sirat valakit, a kiről azt sem tudja, hogy hol van eltemetve. Nézzétek a fekete asszony-csoportokat, melyek napról-napra körülállják az obeliszket s könnypatakkal áldoznak szeretteik emlékének… A két magyar fiú is ide tette le virágait, a kis hollandi leány édes emlékére gondolva… S mikor őszinte, nyílt, becsületes tekintetüket elhomályosította a kitörő könny, kis Derry tán megérezte ezt lent a víz rettentő birodalmának moherdői alatt… vagy fent, a csillagok tiszta világában… a mérhetetlenségben… a mindenségben… az Istenség ölén.

XVI.

Puskás Gábor, a ki úgy nézett föl Simándy Pálra, mint egy félistenre, virágvasárnap után való kedden összes hollandus barátaikat abba a tanterembe gyűjtötte, melyben a kollokválás volt. Meg volt győződve róla, hogy Pali fényesen fog vizsgázni s azt akarta, hogy a magyar szellemi felsőbbség minél nagyobb közönség előtt derüljön ki. S mikor Pali tényleg lefőzte német kollégáit s Valeton úr neki a diplomát pár meleg szó kiséretében átnyújtotta, a hollandus gyerekek rivalgásába Gábor oly mennydörgő szittya éljeneket vegyített, mintha legalább is fél Erdély tüdejét akarná kellőkép képviselni. A professzorok sorba kezet fogtak vele, a hollandusok ölelgették, a németek savanyú képpel üdvözölték. Gábor pedig úgy megszorongatta egy párszor, hogy még a bordái is ropogtak bele. Azonnal megkapta a fölszólítást a nagypénteki prédikálásra s a meghívást Valeton úr husvétvasárnapi ebédjére. Gábor karon ragadta, kihurczolta a tömegből s kivitte a folyosóra.

– Gyere öreg, – mondá neki, – dicsőséged csak akkor teljes, ha az egészet megírjuk Anikónak.

Pál sápadt, fáradt arczán az öröm derűje futott végig. Gyöngéden megszorította figyelmes barátja kezét s felelt:

– Igazad van. Kívüled csak egy lény van még, a ki ennek szívből örül s ez Anikó.

Együtt siettek haza. Utközben Gábor megállt egy bolt előtt s áldomás szempontjából egy üveg magyar bort vett, abból a Hollandiában nagyon elterjedt fajtából, mely ezt a föliratot viseli: Nullum vinum, nisi hungaricum.

Otthon levél várta őket, levél Bótai Rózától, a rendesen levelező legöregebbik pap-leánytól, Bótai Barnához. S míg Gábor a bort bontotta és poharakat szedett elő, Pali a levelet olvasta… Egyszerre csak a fiú nagyot hördült, mintha egy hatalmas ütést kapott volna, összeesett.

– Pali, Pali fiam, mi bajod? – kiáltott Gábor és odaugorva, nagy kínnal a dívánra emelte.

Kiszaladt. A cselédet orvosért küldte, aztán berohant, föltépte Pali ingét, vízzel locsolta a fejét, maszszirozta a mellét, levegőt fújt a szájába… Simándy behúnyt szemmel feküdt ott s elkezdett kínosan nyöszörögni, mintha valami rosszat álmodnék… Kezével elhárító mozdulatokat tett, mintha rossz szellemek közelednének feléje… Azután elkezdett egész testében reszketni, végre hirtelen felült és tágra nyitott szemmel nézett körül.

– Pali, édes Palim, mi bajod? – esengett Gábor.

Pali a levélre mutatott és rekedten megszólalt:

– Vége mindennek. A halott értem jött a tenger fenekéről és magával visz.

– Csillapodjál, fiam.

– Olvasd!

A levél így szólt:

_«Kedves öcsém_

_Mivel te olyan rövid, száraz leveleket irogatsz nekünk, én nem tartottam szükségesnek, téged mindenről azonnal értesíteni. Azt talán írtam, hogy Anikó Sepsi-Szent-Györgyön volt egy barátnéjánál egy hónapig, hát_ _levelet kapok, hogy menjek le, mert nagy újság van. Anikót nagy szerencse érte: egy ügyvéd, a kinek földje meg szőllője is van, megkérte kezét. Tudom, Barna, te azt mondod: Simándy. De mikor lesz az? Két év múlva, hat év múlva? Mikor kap parókiát? És olyan parókiát, hogy megházasodhassék rá? Apánk egészen vak, csak a karszékben ül és pipáz, a templomba vezetnünk kell. A káplán a nyakunkon. Cselédet nem tarthatunk, mi főzünk, mi söprünk, mi mosunk, de a káplán czipőjét nem fogjuk puczolni, tudod! Torkig vagyok ezzel a nyomorúsággal, a foltos ruhákkal, a koplalással, stóla semmi, a romániai pénzből a nép nekünk semmit sem juttat. Szerelem? Az a regényekben van, nem falusi szalmafödeles házak alatt. Az ügyvéd engem is a házához vesz, apánkat is kisegíti a nyomorúságból. Anikó az ostoba, egy darabig sírt, de a fejébe vertem, hogy ezzel tartozik a családjának. Csak nem akar ő is vén leány maradni, mint mi? Mert Simándyra ugyan várhat itéletnapig, tudja Isten, ki után szaladgál a külső országokban. Lám, Barna, te se jösz haza, pedig tudod, hogy életünk sora milyen nehéz és férfi kell itthon… Anikó végre azt mondta, hogy te mondd meg, mit csináljon, neked szót fogad… Most már, Barna, te tőled függ szerencsénk. Édes apánk is remegve várja véleményedet. Vigyázz jól, mit mondasz… tekintsd koldusmódra tengődő családodat. Ez az Anikó is itt hervad már a várakozásban meg a nélkülözésben. Ha visszautasítod a kérőt, én nem tudom, mit csinálok magammal. Okos fiú vagy, Simándyt előkészítheted, nem szeretheti az se olyan nagyon Anikót…»_

… Igy folyt a kegyetlen vénlány levele tovább, hol panaszkodva, hol fenyegetőzve, hol rimánkodva, s Gábor szemei előtt végre összefolytak a betük. A szív hangja nem volt benne, csak az önzés vad kitörése. Ő maga sohse szeretett senkit, s ha szeretett: a balsors elfagyasztotta reményeit, csalódott, pártában maradt. Azért aztán nem is ismerte el a szerelem jogát. Ugráljon örömében az a kolduslány, hogy ilyen szerencsét csinál. Az egész családját fölsegítheti vele.

Gábor eltakarta a szemét, becsületes jó szívét összeszorította a fájdalom. Pali fölé hajolt, hátrasimította a haját és megcsókolta a homlokát.

Az orvos belépett. Lázt konstatált, Simándyt ágyba fektette. Gábor odaült az ágyához, s nem mozdult el többet onnan.

És a beteg megszólalt. Forró keze rátapadt Gábor karjára, odahajolt hozzá és miközben szemei csodálatosan fénylettek, mintha egy idegen lélek nézett volna ki rajtuk, a fülébe suttogott különös, összefüggéstelen dolgokat… arról a szőke lányról, a ki feljött a tenger fenekéről és elválasztotta őt a barna lánytól.

Gábor megdermedt kezekkel facsarta a jégre rakott borogatást és betakarta vele Pali lázas homlokát… Aztán csöndesen imádkozott… S hűséges szemeiből nagy könnycseppek peregtek alá.

Nagycsütörtökön éjjel a beteg megcsillapodott. Láza csökkent s pár órát nyugodtan aludt. Reggel felé hirtelen felült az ágyban, s alig hallható hangon kérdezte:

– Micsoda nap van ma?

– Nagypéntek reggel.

– Fogj tollat, végy elő papirost, tintát, írjad. Vigyázz, Bótai Barna kezével írj!

Gábor szó nélkül engedelmeskedett. Pali két kezébe temette arczát, s lassu hangon diktálta:

_Kedves Róza!_

_Igazad van. Semmi kifogásom sincs az ellen, ha Anikó férjhez megy…_

Gábor fölnézett.

– Pali, nem ezt kellene…

A beteg türelmetlen mozdulatot tett.

– Hallgass! Az az Isten ujja, nem lehet másképp… Nem tehetek mást… a végzet rám nehezedik… Golgotámat járom… Ird tovább!

És Gábor írta:

_Simándyt magamra vállalom, nem lesz semmi baj. Isten veletek!_

_Szerető öcséd Barna._

– Megvan?

– Meg.

– Csöngess. Hamar borítékba, czímezd meg és ajánlva küldd el a postára!

– Édes fiam, gondold meg…

A beteg hevesen kiugrott az ágyból. Ugy megtántorodott, hogy az asztalba kellett kapaszkodnia.

– Palim, édes Palim, az ég szerelmére, feküdjél vissza…

– Engedelmeskedel?

– Engedelmeskedem.

A beteg visszadőlt ágyába, a levél elment. Sokáig csend volt a szobában. A távolban a Domkerk órája tompán verte a nyolczat.

– Gábor! Parancsolsz?

– Add elő az ünnepi ruhámat, a kucsmával és a palásttal…

– Megyek prédikálni az Ur Jézusról, a ki megváltott minket a szenvedésektől…

XVII.

A hatalmas, dupla oszlopsoros templom embermagasságig feketébe volt vonva. Fekete szőnyegek borították a földet, a padokat, s gyászfátyollal takarták be a szines üvegű ablakokat is, nehogy egypár vidám napsugár zavarólag tolakodjék a komor nagypénteki pompába.

A gyász szinébe öltözött embertömegek, ég felé emelt arczczal, az orgona tompa búgása mellett, zsoltárokat énekeltek. És a hívők egyesült fohászának ereje meglebegtette fönt az ablakokon a gyászfátyolokat, s a boltozatról, a kupoláról dörgéssé erősödve verődött vissza az énekhang. A levegő minden atómja rezgett, remegett, s lassankint az atmoszféra szinte izzóvá lett.

Hirtelen mély csend támadt. Hosszú sorban bevonult a teológusok serege, fölállt az Urasztala körül, s aztán hatalmas kardalban egy régi, fájdalmas zsolozsmát zengett el, abból az időből, mikor őseik Alba herczeg katonái elől mocsarak közé menekülve, titokban imádták az Istent.

Simándy és Puskás a sekrestyében vártak.

– Pali, te sápadt vagy, lázad van és remegsz, – mondá aggódva Puskás.

– Isten színe elé készülök.

Gábor megdöbbenve nézett rá. Simándy jóformán magánkívül volt. Behunyt szemmel, előrehajolva figyelt az énekre.

Egy öreg pap intett, Simándy fölment a szószékre, összetette a kezét s lenézett a tömegre.

Kétezer arcz volt feléje fordulva. Barázdás arczú öregek, rózsásképű fiatalok, az egyik mély áhitattal, a másik közönséges kiváncsisággal. Forró lehelletük feléje csapott, tekintetük egyenesen a szemére irányult, s mintha valamennyien unszolták volna: Beszélj, beszélj, s vezess minket az imádság szárnyán Urunk, Istenünk elé.

A kapukat becsukták, mély csend lett odalent és Istennek gyönge szolgája, kitárva karjait, megtört hangon szóla:

_Végigtekintek a hivők fekete tömegén és csupa idegen arcz néz rám. Egy ismerős vonást nem látok sehol, nem ismerem életeteket, szenvedéseiteket, örömeiteket, vágyaitokat. Nem tudom, hogy micsoda bűnötöket imádkozzátok le, nem tudom, hogy micsoda óhajotok beteljesüléseért könyörögtök… De óh, keresztény társaim, bizony mondom nektek, jól tettétek, hogy Jézus Krisztus kínszenvedéseinek és keresztrefeszítésének napján lelketek fájdalmát én rám, gyarló ismeretlenre bíztátok, hogy az Úr zsámolya elé kalauzoljam._

_Mert én a bánat testvére vagyok, fejemen töviskorona, szivemben dárda._

_Én tőlem a föld megtagadta melegét, a nap világosságát._

_Az én tavaszom téllé vált, az én szivem jéggé dermedt._

_Az én virágaim elhervadtak, az én ételeim méreggé váltak._

_Engem a földhöz immár nem fűz semmi, érzéketlenül állok itt, mint az országúton az útmutató, de mint ez, mutatom az ösvényt az örök élet kútfeje, minden bünök bocsánata: az Isten felé._

_Jertek, ti anyák, kik egyetlen gyermeketek ravatala fölött minden könnyeteket elsírtátok. Én megvigasztallak és veletek imádkozom._

_Jertek, ti tört szivek!_

_Jertek, ti szétzúzott remények!_

_Jertek, ti sírbafult illuziók!_

_Boruljunk le Isten egyszülött fia előtt, imádjuk őt, ki megtanított bennünket békén tűrni szenvedéseinket._

A tömeg ámulva tekintett föl az ifjúra, a kinek hangja majd élesen, majd búsan, zokogva, szívszaggatóan zúgott végig a sötét boltívek alatt. S a szegények, a szenvedők, a nyomorultak kipirult arczczal, lázas szemmel meredtek rá, mert mintha az ő panaszaik találtak volna jajszavakat az ifjú ajakán.

Az ifjú fehér lett, mint a fal, aztán halkan így szólt:

_Óh, ha a földi bánat örömmé válnék: de boldog lenne egyszerre a világ!_

Itt megingott, s csak ennyit tudott mondani: _Amen!_

Azzal összeroskadt. Szemei lezárultak s hatalmas teste nagy zuhanással bukott le a lépcsőn.

A lent állók rémülten hátráltak. A szószéken hirtelen megjelent Valeton s elkezdé:

– Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jőjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…

– A tömeg vele imádkozott. Ekkor Puskás törte át magát ököllel a presbitereken, letérdelt, fölszaggatta Simándy nyakán a ruhát.

– Még él! Segítsetek a sekrestyébe vinni. Orvost, orvost!

A sekrestyében már két orvos várt.

– Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké, amen! – zúgott be az imádság vége a templomból.

– Talán túléli a krizist! – mondták az orvosok.

S Gábor összetett kézzel, ég felé meredt tekintettel utána mormogá:

– Tied az ország, a hatalom, a dicsőség…

XVIII.

Megélt. De végkép lesoványodott, s magas termete meggörbült.

A csodaszép, friss hollandi tavasz, mely ennek az országnak legremekebb évszaka, teljes pompájában állt már, mikor Pál Gábor karján újra megjelent az utrechti sétatereken. Hallgatagon járkáltak, élvezve a madarak dalát. Simándy egyáltalán nagyon szótalan lett. Mikorra a kórházból kikerült, Gábor szép, napos, háromszobás közös lakást vett föl, s odavonult be ő is, meg a lábadozó is. Volt egy kis kertjük, tele illatozó orgonával, s a kert egyik oldala egy csöndes grachtra nyilt, melyben halkan locsogott folyton a víz.

Itt ült mindig Simándy, s a távolban úszó bárányfelhőket nézegette. A multról nem beszélt soha, mintha teljesen elfelejtette volna. Mikor betegsége után legelőször magához tért, úgy nézett körül, mint az olyan ember, a ki sokáig volt víz alatt, s el van bódulva. Ez a bódultsága, apatiája sokáig tartott, s az öntudat lassan tért vissza beléje.

Összes tanárai meglátogatták, s a kuratórium nagyobb összeget szavazott meg egészsége helyreállítására. A konyhára Gábor felügyelt, jó, erősítő borokról is ő gondoskodott s úgy ápolta, gondozta Palit, mintha az édesanyja lett volna.

XIX.

Még Pali a kórházban feküdt, mikor megjött Bótai Róza levele Anikó esküvőjéről, mely az egész családot boldoggá tette. Az önző vénlány áradozott az örömtől és újra meg újra köszönte Barnának, hogy nem gördített eléje akadályokat, _a fiatalok éretlen szerelmeskedése miatt_.

Gábor dühösen rongyokra szaggatta és a szemétbe dobta a levelet, melyről persze Pali előtt mélyen hallgatott.

Egyszer a beteg így szólt Gáborhoz:

– Te, küldöd a pénzt rendesen Bótaiéknak?

– Küldöm.

– S írod a leveleket is?

– Irom.

– Köszönöm.

Arczán nem látszott semmi fölindulás. Csak mintha a hangja egy kicsit remegett volna.

Egyszer újra megszólította Gábort:

– Különös, arra a halottra jobb szívvel gondolok, mint az élőre.

– És miért mondtál te le az élőről?

– Meg kellett lenni. Derry akarta így. Mi történik azzal a nyomorult családdal, ha az a leány még rám várt volna három-négy évig? S ha elveszem, mi lesz? Egy halott állt volna köztünk… Lehet, hogy boldogok lettünk volna, de nem hiszem, nem hiszem…

Arcza kipirult, nyitott szájjal, sebesen lélekzett.

– Az én életemnek vége, a balsors fűződött hozzám, mint a rabhoz a bilincs. Az előtt álmomban szép, lombos székely erdőink közt jártam, zúgásukon elandalodott a lelkem… most mindig a tengeren járok, leszállok a mélybe, egyre mélyebbre, sötétebbre, s nézek, tapogatok, kutatok, mintha valamit elvesztettem volna… a fülemben pedig örökké a nagy vizek mormogását hallom…

Megtörölte a homlokát. Sokáig hallgatott, végre megszólalt:

– Vajjon férjhez ment-e már?

– Nem tudom… talán… azt hiszem igen.

Pali feje lassan keblére sülyedt.

– Azt hiszem, nem is szeretett. Gyerek volt még, szivében nem szánthatott mély barázdát a szerelem. Rövid idő is betemette. Ez a fátum. A ki engem szeret, elpusztul bele, a kit én szeretek, nem lehet enyém.

Halkan beszélt, bús megadással, lemondással.

– Különben úgy se tart soká.

Gábor nyugtalanul nézett rá.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit. Csak azt, hogy meg fogok halni nemsokára. Miért éljek? Mi vár reám? Micsoda föladat érdekelheti, galvanizálhatja ezt az összetört lelket? Semmi. Félreállok az útból, kilépek az előretörő tömegből és lefekszem az árokba meghalni… Fontos ez? Hisz már csak ennek a rongy testnek a haláláról, a gépezet megállításáról van szó… dicsőbb részem már halott…

Mintha önmagának beszélt volna, rá se nézett Gáborra. A szegény fiú félreállt, s csak nagy nehezen tudta visszafojtani a zokogást. Oh, jól ösmerte már szegény Derry történetét, a szerepet, melyet barátja a boldogtalan kis leány életében játszott. És erős esküt tett, hogy ezentúl egy pillanatra se hagyja magára beteg barátját.

Pünkösd közeledtével az orvosok egy Hamburg mellett levő tengerparti szanatóriumot jelöltek ki, mint a mely a beteget végkép meg fogja gyógyítani. Simándy szó nélkül beleegyezett, mikor eléje terjesztették a dolgot s Gábor azonnal hozzáfogott az előkészületekhez.

Az elutazás előtt való nap egy óra leforgása alatt Bótai nevére két távirat érkezett. Az egyik jelentette, hogy az öreg nagyon rosszul van, Barna jőjjön haza. A másik jelentete, hogy már késő, az öreg meghalt.

És ekkor Gábor leült és egy hosszú levélben megírta Barna halálát, az ő kegyes csalásukat, pénzküldésüket, Simándy önfeláldozását, betegségét, mostani állapotát s intette a vénlányt, hogy imádkozzanak ezért a fiúért, _a ki olyan hős, a ki olyan szent és olyan boldogtalan!_

Másnap Amsterdamból gőzhajón elutaztak Hamburgba.

Simándy a vizen nyugtalan lett. A hajó orrán állt s szeme a messzeségbe mélyedt. Majd a tenger szinét fürkészte köröskörül. Szeme fölvillant, ha valami fekete pontot pillantott meg a távolban; de tüze kialudt, ha kiderült, hogy az hajó.

A nap elpihent a vérvörös hullámok közt. Feljött a hold és bűvös világa elömlött a ringó végtelenségen. Gábor igyekezett az ebédlőbe csalni barátját. De nem sikerült. Simándy leült s mereven maga elé nézett. És suttogva kezdé:

– Hagyj békén, légy csöndesen. Most az ő birodalmában vagyunk. És ő tudja ezt. Itt lebeg a víz szinén, vagy a holdsugárban… fehér ruhában, a fehér ország királynéja…

Elhallgatott, lehunyta szemét s álmodozott, Gábor meg virrasztott mellette.

A hajó befordult az Elba torkolatánál, s még sötét éjjel volt, mikor Hamburg alatt, a nagy óczeánjáró gőzhajók közt horgonyt vetett.

A szomszédban egy háromemeletes hajó pöfögött, vastag füstfelhők szikraözönnel vegyest tódultak ki kettős kéményéből. Erősen fűtötték, útra készült. Simándy fejét a hajó korlátjára hajtotta s teljesen mozdulatlanul volt.

Derengeni kezdett a szürkület. A hajóóriás belefújt sivító kürtjébe. Simándy fölriadt álmából s körülnézett az idegen világban.

– Hol vagyunk?

– A hamburgi kikötőben.

Keleten világosodott az ég. Kábító zörgéssel vonták föl a készülődő hajó – a _Germania_ – két óriási horgonyát. Az árboczokon matrózok jelentek meg s a kötelet bontogatták. A kikötő ébredni kezdett, vonatok robogtak be s indultak el, kis gőzösök hasították a vizet, emberrajok jelentek meg a parton.

Rózsaszinű volt már az ég a keleti szemhatáron.

Még egyet búgott a _Germania_ kürtje, s lassan elindult. Kivándorlókat vitt, a harmadik födélzet, leghátul, tele volt alakokkal, kik kalapot, kendőt lobogtattak az elhagyott szárazföld felé.

És ekkor egyszerre, ott az Amerika felé induló hajón száz meg száz torokból fölhangzott a zsoltár:

_Te benned bíztunk eleitől fogva,_ _Uram, téged tartottunk hajlékunknak,_ _Mikor még semmi hegyek sem voltanak,_ _Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva,_ _Te voltál és te vagy, erős Isten,_ _És te megmaradsz minden időben._

Egészen parasztosan, kezdetlegesen énekelték, hosszan elnyújtva, mint odahaza. Az öreg emberek rekedt rikácsolása kihangzott az alaptónusból: mintha megtört, kétségbeesett szivek sikoltottak volna segítségért az Istenhez. Már a népet is látták, a _Germania_ egészen közel haladt el mellettük… Levett kalappal álltak ott… Jóképű magyar alakok voltak, sok öreg ember volt köztük szürkülő hajjal, ránczos arczczal… Egy kemény munkában eltöltött élet keserű csalódásaival mehettek új életet, új hazát keresni. Egy csomó asszony, ifjú, gyerek állt ott az öregek körül s áhitatos arczát valamennyi a mennyek felé tartva, buzgón énekelt… S az óriási hajó zakatolásán, a kikötői élet dübörgésén keresztül repült a hajnalpiros ég felé a tehetetlenek, a nyomorultak könyörgése.

Simándy fakó arczczal, tágra nyitott szemmel meredt rájuk.

– A kilenczvenedik zsoltár, – rebegte Gábor.

Egyszerre Simándy keble elkezdett hullámzani, arcza vonaglott, eltorzult, s két szeméből kicsordult a könny forró patakja. Aztán összekulcsolta, majd kitárta karjait, s a zokogástól elfulladt hangon suttogta:

– Hitem, hazám kiált hozzám, nem hallod? Veszendő népem, pusztuló hazám… óh! értelek, köszönöm Istenem az égi hangot!