Part 6

Ti tán azt hiszitek halandók, hogy az életben a tragédia olyan súlyos léptekkel közeledik felénk, mint Don Juanhoz a kőszobor-vendég. Óh, az élet oly egyszerű, oly mindennapi dolgok gyűjteménye… Boldog ember, a ki csak ezeket látja… Ez a töltöttkáposzta vacsora olyan prózai, közönséges, nevetséges dolog s a jó emberek, a kik körülötte ülnek, nem is sejtik, hogy micsoda felsőbb hatalmak játszanak velük.

Ime, Derry visszatér és körülnéz. Szemében különös elhatározottság látszik. Odaül Simándy mellé.

– Maga nem főzött gombóczot sohase?

– Nem, kisasszony, azt nálunk csak a lányok teszik.

– Hát ha lány volna, főzne?

– Ha mostani helyzetemben volnék: nem.

– Hogy érti ezt?

– Ugy, Derry kisasszony, hogy vőlegény vagyok.

Nem figyelt oda senki. Gábor Baljon papával hollandusul beszélt, a min az asszonyok és Artur pompásan mulattak.

Derry elfordult. Egy pillanatra fehér lett, mint a fal: minden vére szivébe futott, és majdnem szétvetette. Azután a földuzzadt szív újra visszakergette a vért s a lány biborvörös lett. Szőke hajában egy kis fehér virág úgy remegett, úgy remegett, mintha valami nagy veszedelmet érezne.

– Önnek menyasszonya van? – kérdé édes hangon.

– Igen, kisasszony. Egy szegény falusi papnak a lánya, édes kis teremtés, a ki hűséges szerelemmel vár engem, messze-messze, az apja nádfödeles házikójában.

És mikor ezt mondta, az arcza ragyogott a boldogságtól.

– Szereti? – kérdé a kis Derry halkan.

– Nagyon szeretem, – rebegte Simándy, a kit rendkívül meghatott, hogy az előkelő kisasszony így érdeklődik az ő kis Anikója iránt.

És mikor ezt mondta: _szeretem_, már ki is vette tárczájából az arczképet. Derry ránézett, de csak egy fekete foltot látott, szeme előtt összefutott minden.

– Miért nem mondta hamarább? – suttogá elhaló sóhajtással.

– Parancsol, kisasszony?

E pillanatban Gábor kétségbeesve kiáltott föl:

– Segíts, Pali!

– No, mi baj? – szólt mosolyogva Simándy, fölkelt és odament.

… Egy eltaposott életet hagyott maga mögött…

Éjfél. Kis Derry nyitott ablakában áll s hallgatja a Mária-téri érseki templom hatalmas harangjának szavát, mely éjféli misére hívja az embereket. Teste reszket, de nem a nedves levegőtől, mely beözönlik az ablakon. Kétségbeesve néz maga elé: mi lesz, én Istenem, mi lesz? De csak a sötétséget, az alaktalan ködöt látja maga előtt gomolyogni. Az ércznyelv üti a harangot s messze hirdeti: megszületett a Megváltó. De az ő lüktető vére keményebben üti szivét és hirdeti neki: megszületett a Szenvedés.

A ház kapuja zördül, Pál és Gábor most távoznak. Lépteik konganak az üres utczán végig, egyre halkabban, egyre távolabb… örökre. Soha, soha többé nem fogja látni őt. Harangozzatok, meghalt egy kis leány, a ki még nem is élt…

– Derrym, édes Derrym! a papa szólt be az ajtón, majd berohant, mikor a lányát a földön fekve látta. – Petrus, Jantye, Mary, fussatok orvosért, hamar!

Föltették a lányt az ágyra s a jó öregek melléje ültek. S Baljon papa reszkető hangon megszólalt:

– Minek is engedted őt azokból a mérges eledelekből enni!

S a két öreg csendesen sirdogált és szidta a töltöttkáposztát.

XIII.

Ne mondjátok nekem, hogy a kanári madárnak nincs esze. Lám, a kis Derry kanárija legelőször érezte meg urnője búját és vele búsult. Verőfényes déli hazájából elrabolták s aranyos kalitkában örökös rabságra tették; de ő ezt nem érezte, azt hitte, hogy a fényes, sárga drótig tart az ő hazája és boldog volt. Vigan ugrált, illegette magát és csattogott, csicsergett, ha Derry szólt hozzá. S kis szivecskéje dagadt az örömtől, mikor Derry szájából czukrot csipkedett, vagy a puha szőke hajba dugva csőrét, lágyan gőgicsélt. De ime, elmaradtak a szép idők. Nem látta egy darabig a beteg Derryt, elmaradt a sárgarépa-lakoma, el a czukor-csemege, el a hangyatojás, nagy későre kapott egy kis friss vizet és kendermagot. S mikor Derry újra megjelent a szobában, feléje se nézett. Fáradtan ment az ablakig és kitekintett a sáros kertbe, leült és sokáig nem mozdult meg. Belenézett a tükörbe, szomorúan megcsóválta, aztán lehajtotta a fejét és könnyei végiggördültek sápadt arczán. A kis kanári izgatottan ugrált, éleseket kiabált… Derry nem hallotta, arra se fordította fejét, eltávozott… És a kis kanári fölült a legfelső pálczikára, fejét a két szárnya közé dugta és búsult. Búsult két napig, búsult három napig, kis szíve nem birta tovább: meghasadt.

Jantye az élettelen jószágot bevitte Derrynek.

– Utolsó barátom, – suttogott a lányka és megcsókolta. Könnyei már nem voltak számára.

– Mi baja lehetett neki, kisasszonykám?

A leány ránézett mélységes kék szemeivel és halkan felelt:

– Óh, Jantye, ki tudná azt megmondani, hogy mi baja lehet egy kis madárnak?

Mi baja lehet egy kis madárnak… Mi baja lehet egy kis lánynak… Ki tudná azt megmondani? Senki, senki; még csak nem is sejtette senki, hogy mi baja lehet ennek az édes, lágy szivű, puha kis babának. Az öreg háziorvos könnyű tifuszt mondott s büszke volt rá, hogy ilyen gyorsan kigyógyította. S a család is boldog volt, mert azt hitték, hogy a krízis elmúlt. Ki sejtette volna, hogy e tiszta, ártatlan gyermekszívbe, melyet egy gazdag, előkelő család hagyományai is körülbástyáztak, belevehesse magát egy emésztő, vad szenvedély? Ki álmodhatott volna erről ebben a környezetben, melyre a falakról szigorú arczukkal mindennap letekintettek a matrónák, a nagymama, a dédanya, a szépanya, a kik mind rendesen férjhezmentek patriczius-családok jól nevelt fiaihoz s gyermekeik nevelésének szentelték életüket? Semmi nyoma sehol, bár századokra nézzenek is vissza, rendellenes, viharos, szenvedélyes szerelemnek, csak az okos házasságnak. Óh, ez nem Romeo és Julia, ez Filemon és Baucisz hazája.

És Simándy Pál szürke köznapiságban élte napjait, tanult és tanított, diktálta Bótai nevében a rövid leveleket, küldte haza a Bótai-családnak a húsz forintokat és elmerengett egy színehagyott rossz arczképen és szőtte messze jövő ábrándjait… holott közel hozzá egy boldogtalan ifjú szív vergődött, egy fiatal virágzó élet hervadt… és minderről ő nem sejtett semmit. Derry eljajgatta a falaknak, elimádkozta a könyörülő Istennek bánatát, de szólani nem szólt senkinek se. Édes mama, édes papa, a gyengék, a jók, az öregek, ne tudják meg soha, hogy az ő életéből örökre elköltözött a verőfény.

Lassankint rájött, hogy útjában van önmagának. Mihelyt álmából fölébredt s öntudata visszatért, rosszul kezdte magát érezni. Nem érdekelte semmi, nem esett jól semmi, különösnek találta, hogy külömböző szinű és formájú ruhái vannak, mikor az oly mindegy. Unta a házat, nem örvendett a napnak, ha egyszer-egyszer kisütött s az őt átkaroló szülei szeretet melegét nem érezte. Mohón várta az estét, a sötétséget, a csendet, az álmot. Mikor ágyába feküdt és lehunyta szemét, érzékei elzsibbadtak. Még nem aludt, de már álmodott. Ilyenkor egyszerre megszabadult minden terhétől, könnyedén és boldogan járt, de ismeretlen tájakon és idegen emberek közt; semmi, semmi se volt itt régi életéből… óh, mily jó itt…

Aztán fölriadt. Felült ágyában. Az utczáról léptek halk kopogása hallatszott. Megállt kapujok előtt. Aztán föl s alá sétált a ház előtt. Őt várja! Őt várja! Ki lehet az? Az ő egyetlen barátja? Igen. Azaz, tudja már, hogy ki. Érte jött, hogy elvigye ismeretlen tájak és idegen emberek közé, hol örökre boldog lesz.

Ez a halál.

S a mint ez a gondolat végigvillant forró fejében, édes nyugalom fogta el egész valóját.

Igen, van egy barátja, a ki várja őt: ez a halál.

És újra végigvetette magát ágyán és a halál szelid testvére, az álom, elvezette őt megint magával e földről… és a mint bolyongott, egy nagy fekete kapu rajzolódott előtte az égre, s a fekete kapu felé sietett ezer meg ezer ember, asszony, gyerek… és őt is rettentő vágy fogta el, hogy e fekete kapu küszöbét átlépje… Érezte, hogy ott lakik az ő egyetlen jó barátja: a halál.

… S mikor reggel a világosság beszürődött ablakán, odacsuszott, bezárta a táblát, leeresztette a függönyt. Aztán visszafeküdt az ágyba: ne még, ne még, ne hívjatok vissza a földi életbe. Olyan jó a halálról álmodni. Én Istenem, de jó volna meghalni.

Meghalni, feledni.

Elcsöndesedett a Baljon-család. Nehéz, nyomasztó lett otthon a levegő. Mintha valami balsejtelem borongott volna fölöttük. Derry este korán szobájába vonult, s magukra hagyta az öregeket, a kik értelmetlenül néztek egymásra s lelkiismereti furdalásokat éreztek. Micsoda mulasztást, micsoda hibát követtek el, hogy a kis lányuk egyszerre így megváltozott? A míg jókedvű, engedelmes, szelíd, kedves, szerető gyerek volt, gyakorolták fölötte a rendes szülei tekintélyt, de mióta megváltozott s oly különös magaviseletet tanúsított, kisiklott a kezükből. Érezték, hogy nincs hatalmukban, nem segíthetnek rajta, még csak bele sem hatolhatnak a titokba, hogy hát tulajdonkép mi baja. És a néni elkezdte emlegetni azt a franczia nőt, azt a hugenotta menekültet, a kinek a pasztell-képe Baljon úr szobájába volt száműzve s nem foglalhatott helyet a szalon tisztavérű matrónái közt. Ez a nyugtalan frank vér, ez a párisi lány, mintha kisértet volna, csinál itt kavarodást. A család krónikái említik, hogy milyen szép volt, milyen kedves volt s hogyan bomlott érte, hogyan vette feleségül Baljon Edvárd, a ki meg is halt bánatában, mert azt hitte, hogy a felesége mást szeret.

Ez a vér jelentkezik újra Derryben, talán ismeretlen vágyakat, alaktalan gondolatokat támaszt benne s ezért szűk, unalmas keretnek találja családját. Nem vették észre, hogy hasonlít Derry ahhoz az asszonyhoz? Hátha az asszony tulajdonságait is örökölte?

És Baljon úr hátán végigfutott a hideg. Mert eszébe jutott, a mit a családi papirok sárgult lapjai mesélnek, hogy annak az üldözött, a család által lenézett franczia nőnek bizony aranyszive lehetett, mert mikor az ura meghalt, amsterdami vásárosok szekerén megszökött hazulról s beleugrott a Zuiderseebe. Nem tudta túlélni az urát.

Az öreg úr fölugrott s izgatottan sétált. Aztán kimondta a határozatot:

– Elviszem utazni Derryt. Szórakozás kell neki.

XIV.

Egy régi kelta legenda meséli, hogy egyszer a hajnal istennője megkoszorúzta a Napistent s a koszorú legszebb virága lehullott az égből a földre. Ebből a mennyből alászállt virágból támadt a Zuidersee közepén a Zandvorth-sziget. Ezért a Zandvorth-sziget valóságos paradicsom; ott örök a tavasz, mindig zöldek a fák, sohse hervadnak el a virágok. A levegő meleg, még az északi szél se tudja lehűteni. A világ azonban forgott tovább, az emberiség haladt előre, a régi istenek meghaltak s a legendák elpusztultak. Ma már minden gyerek tudja, mert a tudomány megtanította rá, hogy a Zandvorth-sziget körül, köröskörül, bő melegforrások fakadnak a tóból s ezeknek gőze teszi mindig meleggé a kis darab földet.

Még a kontinensen dermedten aludt minden s a kis szigeten már egész pompájában állt a tavasz, kinyílt virágaival. S a virágos fák alatt kicsi kertekben dolgoztak az asszonyok, játszottak a gyerekek, a tengerparton pedig fehérszakállu öreg emberek pipálgattak… Ifjú ember és férfi nem volt sehol látható. Ezek a szárazföldön mint munkások, vagy fönt az Északi-tengeren és még messzebb mint halászok keresték a kenyerüket.

Miután az amszterdami és hágai rokonlátogatás nem szórakoztatta Derryt, egy híres orvostudós javaslatára a zandvorthi szigetre hozta kis leányát az öreg Baljon. Egy fehérhaju öreg asszonynál, Roynennénél, a kinek férje és két fia volt a tengeren és egy leánya otthon, kibérelt egy fából épült szép kerti házat, mely arra volt szánva, hogy urak lakjanak benne s ott a gazdagon virító orgonabokrok és rózsák közt letelepedtek.

Derry láthatólag könnyebben érezte magát itt. Lassankint a papával az egész szigetet bejárták, beszélgettek az asszonyokkal, a gyerekekkel, virágot kötöttek bokrétába… aztán a leány kiült valami magas tengerparti sziklára, a bokrétákat a tengerbe szórta s órákig elnézte, a mint az áramlat a virágokat lassan sodorta befelé s elvitte messze, messze, ki tudja hová…

Derry nem lett beszédesebb, de arcza mintha nyugodtabb kifejezést öltött volna. Mikor a szél halkan zúgott a fák között, mikor a tenger lassan morajlott, a parti sziklákat csapdosva, mikor megindult a bogarak tavaszi zümmögése s a madarak édes csicsergése, arcza gyakran feszült figyelmet árult el. Mintha e rejtélyes, érthetetlen hangokból valami üzenetet lesett volna a maga számára. Vagy talán megérezte, hogy ezek a szerelem hangjai? A tenger szerelmet vall a földnek… a szél a fának, a virágnak, miközben megrázván szirmait, tovahordja a termékenyítő port… Szerelemről zúg a bogár… arról csicsereg, énekel a madár… S ez visszhangzott az ő szegény szivében is.

Elsétáltak mindennap a kikötőhöz is, az amszterdami kis gőzös érkezését várva. Az hozta és vitte naponkint egyszer a postát s mindig volt egy csomó öreg ember és asszony s várta a hireket szeretteitől, a kik Uj-Fundland messze vidékein vagy fönt a skót, dán, norvég partokon halásztak, ezer veszedelem közt. Micsoda öröm volt az, mikor valahová egy-egy levél érkezett. Csapatosan követték a boldog és büszke asszonyt, mert tudták, hogy ha egyszer valamelyik nehézkezü halász rászánja magát a levélirásra, az egyúttal az összes zandvorthiakról beszámol.

Egy este egészen váratlanul, az amszterdami gőzösön megérkezett az idősebbik Roynen-fiú. Már hetek óta távol voltak, az Északi tengeren halásztak s a halat Hamburgba hordták; úgy volt, hogy még hetekig el fognak maradni. Azért a kikötőnél elbámultak, mikor magas alakját a partra kiugrani látták. Az üdvözlő kiáltásokra, a köszöntésekre nem felelt, lehorgasztott fővel, lassu léptekkel hazament.

Mindenki tudta, hogy a Roynen-családban baj történt. S az asszonyok csoportba verődve, a ház felé indultak. Bizonyos távolságra megálltak s vártak.

Nemsokára aztán megtudták, hogy mi baj van. A hamburgi kikötőben egy lezuhanó árbocz leterítette a kisebbik fiut s most súlyosan betegen hozzák haza a bárkán. Az idősebbik fiú előresietett, hogy édesanyját előkészítse.

A tengerésznek és halászembernek anyja erősszívű asszony. Mindennap imádkozik férjéért, fiaiért s bizik az erős Istenben, ki a vihartól korbácsolt tengeren ép úgy őrködik az emberek fölött, mint a biztos, mozdulatlan szárazföldön.

A Roynen fiú megcsókolta anyját és hugát s előadta a dolgot. És akkor az asszonyok onnan kivülről látták, hogy Roynenné meggyújt két gyertyát, előveszi fekete nagy imádságos könyvét és imádkozik.

Nem sírt.

Összekulcsolt kézzel térdel mellette egyik oldalt a fiú, a másik oldalt a leány.

Ezeknek a szeme is könytelen. Jól látják az asszonyok, a kik közelebb huzódnak a házhoz s összetett kézzel szintén áhitatba merülnek.

De a homályban, az egyik virágzó fa alatt, zokogás hallatszik. Rozáli sir, a szép kis Rozáli, a kisebbik Roynen fiú titkos menyasszonya. S a fa, mintha vele sirna, csöndesen hullatja rá virágait a lanyha esti szellőben.

Oh, ő nem tud parancsolni ifjú szivének.

Roynenné befejezi az imádságot, megcsókolja könyvét, megcsókolják a gyerekek is. Aztán bejönnek az öreg asszonyok és biztatják, hogy hátha már azóta jobban is van a fiú.

Bemegy az öreg Baljon is és vigasztalja. Bemegy Derry is, átkarolja és megcsókolja az öregasszonyt. Aztán apja nyakába esik, hosszan-hosszan átölelve tartja és ritkás, szürke haját csókolgatja. Oh, érzi, mélyen érzi, hogy vígasztalni kell azokat, a kiknek halottjuk van.

Baljonék aludni térnek a kerti házba. És Friderika hallja távolról a tenger egyforma hullámcsapásait… és úgy hangzik ez a zaj a fülébe, mintha valami közeledő hajó evezőcsapása volna…

Igen, érzi, tudja: a halál közeledik a sziget felé. Fekete hajón ül és hozza az ifjú Roynent.

Sokáig elgondolkozva üldögélt szobájában. Egy pár bogár beröpült az ablakon, bele egyenesen a gyertyalángba. Elégve, nagyot koppanva, élettelenül hullott a földre. Kint a fákon álmukban csicseregtek a madarak. Valahol a messzeségből tompán búgott ide egy gőzhajó kürtje… De Derry az éjszaka különböző hangjain keresztül is hallotta az evezők egyforma csapását.

Másnap késő délután az egész zandvorthi nép a kikötőben volt és várta a Roynenék bárkáját. Köd nem volt, de ólomszínű felhők borították az eget, mely észak felé piszkos kékes-sárga volt. A tenger háta folyton borzongott, tarajos, tajtékos volt s néha egy-egy hullám, mintha üldözték volna, nagyot szökelve csapott föl a partra. Minden arra mutatott, hogy vihar készül. Egy kis csúcson állt a biró és messzelátóval kémlelte a tengert. Egyszerre látták, hogy összecsukja a csövet s lejön a nép közé.

Roynenné ránézett. Az öreg ember vállára tette kezét s szóla:

– Roynenné s ti gyerekek, menjetek haza, huzzátok föl a fekete ruhátokat.

Megállt.

– Jön a bárka, – folytatta halkan, – s az árboczán fekete zászló leng.

Az öregasszony elfordult s fia nyakába borult. Nem tört ki belőle semmi hang, de testének rángatózása mutatta, hogy zokog.

És a szegény nyomorultak lassan hazafelé baktattak, hogy illendően gyászba öltözködhessenek.

És a hullámok hátán nemsokára megjelent a bárka a fekete zászlóval és Friderika kitágult szemekkel, remegő testével egy fához támaszkodva nézett rá. A parton álló öregek levették kalapjukat, az asszonyok összekulcsolt kézzel csendesen imádkoztak.

Már azt is lehetett látni, hogy a bárkán egy fekete koporsó van… Már azt is látták, hogy az ősz Roynen a koporsó mögött térdel s valami könyvet olvas. Bizonyosan a bibliát.

A falu kápolnájának kis harangja megcsendült.

A bárka kikötött és a férfiak vállukra vették a koporsót és vitték a Roynen-ház felé. És az asszonyok és leányok és gyermekek utána mentek és a part, a kikötő üres lett… csak Friderika állt ott és nézte a feketezászlós hajót.

A halál hajóját. Ezen jött és most vár, várja azt, a kin a sor van, hogy a nagy fekete kapun áthaladjon.

Virágos ravatalon fekszik az ifjú Roynen; a gyertyák sárga fénye mellett, villogó hajósszekerczével őrt áll mellette két agg halász, a falubeli asszonyok pedig fölváltva, hangosan imádkoznak.

Baljon nem engedte oda leányát, sietve elvonult vele a kerti házba, lefektette, megcsókolta, gondosan betakarta és maga is lefeküdt.

A leány felült az ágyban és figyelt. Az eső kezdett zuhogni odakint, a szél rázta a fákat, a ház pattogott és recsegett.

Derry kinyitotta az ablakot és figyelt. Az elemek harczának zaján keresztül éles kiáltásokat hallott. Talán a tenger fölött csapongó viharmadarak kiáltásait? Talán az erdő záporvert szárnyasainak jajgatásait? Ki tudja, hogy a vihar szavából, a háborgó tenger mélyéből, a fölkorbácsolt erdő sötétségéből miféle szellemek szólnak az emberhez?

A leány remegő kézzel öltözködni kezdett. A hajó, a hajó, ott áll üresen a parton és utasára vár. Talán a sötét hajós kiált hozzá az éjszakából, hogy siessen. Fehér ruhába öltözködik, mintha esküvőre menne. Hajába virágot fon, keblére bokrétát tűz. Aztán lassan fölkúszik az alacsony ablakra s ott habozva megáll. Az éjjeli lámpás bús világánál még egy pillantást vet a szobára, majd visszajön. Levelet vesz elő a zsebből, megcsókolja, s beleteszi az asztalon levő imádságos könyvbe. Azután, mintha hirtelen világos pillanata támadna, leborul apja szobájának küszöbére és csókolgatja. A következő perczben kimászik az ablakon s a kert hátsó kapuján át a kikötő felé fut. Az eső elállt, a felhők szakadoznak. Megbotlik a kövekben elesik a fagyökerekben, fölugrik, szalad tovább.

Ott áll a hajónál. A fekete zászló lebben az árboczon, mintha üdvözletet intene. A Baljon-ház féltve őrzött drága virága belegázol a vízbe s a csónakba kúszik. A hullámok nagyot rándítanak a bárkán, de a kötél mindig visszarántja. Mintha a föld nem akarná ereszteni. El veled, fájdalmak, szenvedések hitvány tanyája… Derry előveszi kis kését s kétségbeesetten vagdalja a kötelet. Aztán fölragad egy szekerczét s azzal vagdalja… Végre! A tenger fölkapja a bárkát, a kötél szakad… s a hajó egy nagy lökéssel bent van a tengerben, a homályban, a ködben… Kis Derryt viszi a halál hajója. A tenger dörgése s az éji madarak sikoltásai kisérik.

XV.

Simándy korán reggel fölkelt, lámpást gyújtott és tanuláshoz látott. Az volt az ambicziója, hogy hollandus nyelven kollokváljon s hetek óta keményen készült rá. A magyar és német stipendisták közt erős versengés folyt minden téren. A sörivásban föltétlenül és mindig a németek győztek. Most következett a hollandi nyelven való kollokválás. Ez volt a döntő ütközet. A németek közül öten készültek rá, magyar részen csak Simándy; Puskás Gábor, bármily élénken óhajtotta is a nemzet diadalát, ez elől a harcz elől félrevonult, mert az ő hollandus tudománya csak arra volt elég, hogy a szomszédos öreg trafikos kisasszonynak vidám perczeket szerezzen. A ki az idegenek közt legjobban kollokvált, az kapott a kuratóriumtól egy elismerő diplomát s azonkívül ő mondhatta nagypénteken, Dom-Kerkben, Utrecht első templomában, a prédikácziót. Követte ezt husvétvasárnap diszebéd Valeton úrnál, a győztes tiszteletére. Mindez nagy kitüntetés volt és Simándy dagadni érezte a keblét, ha a diadal elkövetkezendő napjaira gondolt.

Fázott egy kicsit, azért fölállt és begyújtott a kandallóba. Aztán az ablakhoz ment és a folyékony, piszkos, opálszínű reggelt nézte. Elkomorodott. Rémítő elhagyottnak érezte magát, fáradt is volt a sok tanulástól, meg a hideg is borzongatta.

Csengetett és a teáját kérte. Az öreg cseléd egy levelet is hozott be vele. Rendőr hozta, – úgymond. – Rendőr? Pali kiváncsian bontotta föl. Maga a rendőrfőnök kérte őt benne, hogy látogassa meg.

Kilencz óra tájban Pali fölment. Az előszobában a jelentéssel érkezett tisztek egész csapatja várakozott, de mikor megmondta, hogy kicsoda, azonnal bevezették a rendőrfőhöz, a ki erőteljes, magas, de nyájasképű öreg ember volt. Helylyel kinálta Simándyt.

– Ön Simándy Pál?

– Igen.

– Stipendiummal itt tanuló magyar teológus?

– Igen.

– Tudomása van önnek arról, hogy Baljon Friderika kisasszony meghalt?

– Meghalt? – s a fiú fölugrott székéről.

– Meg. Három nap előtt. Nem is sejtette?

– Nem is álmodtam róla, uram.

– Pedig önnek is van köze a dologhoz, mert a kisasszony semmit se hagyott hátra, csupán egy levelet önhöz.

– Hozzám?

– Önhöz. Figyeljen ide…

– Meghalt!… – suttogta Pali s lerogyott a székre.

– Baljon úr és leánya a zandvorthi szigeten voltak… Három nap előtt, éjjel, a kisasszony otthagyta apját s mint a kutatások kiderítették, egy csónakban kiment a viharos Zuiderseere…

– Meghalt!… mormogott magában Pali.

– Az apa kétségbeesett kutatásokat indított. A csónakot meg is találták, a partra vetve, a kisasszony, úgy látszik, a vízbe ugrott s holttestét a hajnali erős áramlat a Zuiderseeből az Északi-tengerbe sodorta… Baljon úr nagy jutalmat tűzött ki annak, a ki a holttestet megtalálja… Ő maga az éjjel haza jött s egyenesen hozzám sietett a hátrahagyott levéllel, megkérve, mint régi barátját, hogy e levél s ön útján tudjam meg a valót… Ő nem akar önnel találkozni.

– Nem akar? – hebegte Pali gépiesen.

– Nagyon meg van törve. Haja és szakálla hófehér lett három nap alatt… Íme a levél…

Az az, ez Derry írása. Erős betűkkel van a boritékra írva: _Paul Szimandy_.

Pali kezében remegett a levél a karjai erőtlenül hanyatlottak le. Nem merte föltépni. Vajjon micsoda titkot rejteget számára? Vére hevesen lüktetett, homlokán verejtékcsöppök jelentek meg.

Végre feltörte és olvasta, a mint következik:

_Keletről jöttél, mint a nap, fényt és melegséget árasztottál reám._

_Nem vetted észre, óh, miért nem vetted észre a kis virágot, mely utadon nyilt._

_Oh, miért jöttél ködös hazámba, hol oly boldog voltam… miért léptél atyám házába, hol engem úgy szerettek…_

_S ha már jöttél, miért nem vittél magaddal erős karjaid közt, dobogó sziveden napkeletre…_

_Ah, oly örömest mentem volna veled… itt hagytam volna a házat, melyben bölcsőm ringott, itt hagytam volna jó atyámat, elhagytam volna édesanyámat és behúnyt szemmel követtelek volna. S a szemem nem ejtett volna könnyet, a búcsuzáskor száraz maradt volna, mert a te látásod foglalta volna el egészen._

_De te nem szóltál s most mindennek vége._