Part 16

És a pap egyedül maradt templomában és Istenével társalgott. A nyulánk, szép fekete lány pedig fájó szívvel futott egyenesen a maga templomába, az oltár elé térdelt, keresztet vetett, imádkozott, sirt, könyörgött, a mellét verte… s kérte a jó Istent, tegye boldoggá azt a szenvedőt, a kinek fájdalmas hangja még fülében rezgett, s ne feledkezzék meg itt térdeplő kis cselédjéről se, a ki mindig jó volt, nem vétett soha senkinek… s a kinek vergődő, puha, édes szíve annyira tele van szerelemmel, hogy ha könynyé válnék benne, egész életében patakzanék szelíd fekete szemeiből…

XVI.

A kurátor megleste, mikor a papja hazament a lakására, aztán jelt adott és a lakodalmi menet bevonult az oláh templomba, hol Todorescu is megáldotta az új házaspárt, s mindegyiknek adott egy amulettet, mely a rossz szellemek ellen volt megvédendő őket. Ez már így szokás a havasok közt; de a kurátor érezte, hogy a papjuk ezt tőlük nagyon zokon venné, azért lehetőleg Simándy tudtán kívül csinálta.

Simándy otthon egy kicsit kicsinosította magát; a templomban nagy vihar zúgott keresztül a szívén, de most már megnyugodott, megkönnyebbültnek, sőt boldognak érezte magát. Az lebegett előtte, hogy egész nap Florica társaságában lehet, a nélkül, hogy egyuttal Todorescuék kellemetlen házánál kellene lennie. S úgy lehet együtt Floricával, mintha csak ketten volnának, mert az egyszerű, naiv nép nem fogja őket gyanakodó szemmel nézni, s megjegyzésekkel kisérni.

Az asztalfőn, egy sarokban ültek ők ketten. A szoba lassankint megtelt füsttel, ételgőzzel s a mint egyre több és több pálinkát fogyasztottak, a jókedv is hangosabb és hangosabb lett. Simándy egy jódarabig hallgatott, aztán hirtelen Florica kezére tette a kezét.

– Bizony, édes Florica, gyenge, bűnös ember vagyok én. Vajha az Isten megbocsátaná, a mit ma a templomban ellene vétettem.

Florica ránézett és halkan suttogta:

– Mit?

– Nem is láttam az előttem álló jegyespárt, csak magára néztem és magamra gondoltam.

– Ép’ úgy, mint én.

– Magának esküdtem.

– És én magának.

– S talán ezzel még azt a bűnt is elkövettem, hogy lelkemhez lánczoltam a maga lelkét…

– Hát ezt bűnnek tekinti?

– Annak, mert az én lelkem össze van törve, beteg; s az én életem a hullámokon hánykolódó rossz ladik, mely elsülyedésre van szánva.

A lány megsimogatta Pali kezét.

– Ne beszéljen így. Tudom, hogy eddig szomorú élete volt, s én annál jobban szeretem magát; de most majd következnek a fehér napok.

– Fehér napok? Óh, Florica, ha tudná, hogy mennyi fekete nap van az én elmult ifjúságomban. Én értem tengerbe ölte magát egy szép, szőke hollandi angyal, a kinek szerelméről sejtelmem se volt; s engem elhagyott első szerelmem, szép tavaszom legelső rügyeit leforrázta a dér. Bús emlékek romjai és halottak sápadt arcza közt kigyózik multam ösvénye. S ha az öregedés az átélt szenvedések szerint történnék, én mint fehérhajú aggastyán, viaszsárga arczczal és görbedt vállal állanék itt… Azért szeretem úgy magát, mert maga mellett úgy érzem magamat, mint a vándor, a ki a hideg, havas, sötét, végtelen pusztaságon lobogó pásztortűzre talál. S boldog vagyok, mert puha kezének szorítását érzem. S szeretném, ha mi itt összefonódva fává változnánk, s századokon át állnánk egymás mellett… és suttogva, összehajló lombjaink közt boldog kis madarak fészket raknának és szerelemről csicseregnének.

Így ömlött a szenvedélyes, szerelmes szavak patakja az ifjú ajkáról… de nem egyszerre… lassan, halkan, sokáig, s a lány lelke mohón szívta be, s koronkint megremegett az örömtől.

– Pali, édes Pali, – suttogott, – szeretlek, nagyon szeretlek.

– Vigyázz, Florica! Egy egész világ áll köztünk; te tán nem érted, de tudd meg, hogy mi egymáséi nem lehetünk, ha csak az előitéleteknek egész gonosz világát szét nem romboljuk.

Florica mind a két kezével megragadta Simándy kezét.

– Ha kiáltó szavadat hallanám az éjszakában, futva mennék utánnad, nem törődve azzal, hogy kőbe botlom, tüskebokorba futok, mélységbe zuhanok…

– Édes!

A füstből Todorescu vérfutotta arcza merült föl. A vén pap a vadállat ösztönével mintha megérezte volna, hogy kölyke veszedelemben forog, s megjelent.

– Papocskám, a lányomat mulattatod?

És a lányra rászólt:

– Florica, gyere, valamit akarok mondani.

A lány engedelmesen szállt ki. A pap karonragadta s elvonszolta.

– Miért nem tánczolsz? – mordult rá odakint a tornáczon. – Mit bujsz össze azzal a pogány tatárral? Mit suttogtok folyton? Mézes-mázos szájával tán szerelemről beszél? (Itt eltorzult a pópa arcza.) Ha ezt tudnám, azonnal megfojtanálak. Román lány vagy – érted? Urilány vagy – érted? Művelt lány vagy – érted? Rád uri kényelem vár, városi élet, gazdag férj. Ne busulj, majd eljön, én gondoskodom róla – te oly okos kis lány, jó kis lány vagy, Florica, ne keserítsd öreg apádat. Megfojtalak, ha másképp lesz. Érted? És most eredj tánczolni!

A lány elfordult. Apja visszarántotta.

– Addig szóba se állj vele, míg oláh nem lesz. Majd ha mellettünk térdel, velünk imádkozik, bőjtöl és vezekel, akkor adhatsz neki nyájas szót. Eredj!

Florica panaszos hangon megszólalt:

– Apám, hazamegyek.

– Mi bajod?

– Megfájdult a fejem a nagy füstben.

Apja megragadta a lány két vállát, s merőn az arczába nézett.

– Csakugyan nagyon sápadt vagy. Mit beszélt neked az a ficzkó?

– Semmi rosszat, apám.

A pópa megfogott egy cselédet.

– Te, küldd ki a feleségemet.

Todorescuné kijött s gondjaiba véve a leányt, hazakisérte. Todorescu nehéz léptekkel visszament a lakodalmas házba, szembe ült a magyar pappal s az asztalra könyökölt. Sokáig farkasszemet néztek egymással. Simándy szó nélkül meredt a pópa kivörösödött ábrázatára, gondolatai egészen másfelé kalandoztak. Végre a pópa megszólalt:

– A tavaszszal a leány Szebenbe megy rokonaihoz. Örökké csak nem ülhet itthon? Férjhez kell adni, arra való… A nyáron meg Borszékre megy az anyjával… tán még bojár is elveszi… szép is, okos is, művelt is… meg egy kis pénze is van.

Simándy nem felelt rá.

– Hát te nem házasodol meg, öcsém? Asszony kéne már neked is a házhoz. Ez nem élet.

Simándy hallgatott.

– Nem felelsz? Min gondolkozol?

Simándy mélységes szomorúság rezgésével hangjában végre megszólalt:

– Hadd abba, pópa, nem értesz te meg engem, én sem értelek meg téged. Minek fáraszszuk magunkat üres zörgéssel?

Simándy azon gondolkozott, hogy ez az előtte álló ember mily távol, mily idegenül áll ahhoz az emésztő szenvedélyhez, mely az ő szivét eltölti. Pedig atyja a leánynak s ő nem tud képzelni olyan esetet, hogy ez embernek a nyakába boruljon s megvallja, hogy a leányát szereti. Sőt mikor az apa különös, nyugtalanító, czélzásokkal telt beszédét hallotta, vad gyűlölet szállt föl lelke mélyéről s úgy nézett a pópára, mintha az volna a mesebeli sárkány, melynek körmei közül kincsét ki kell ragadnia.

A pópa fölugrott s otthagyta. Simándy is fölállt s a mint az asztalt hátrább tolta, szeme valami csillogó tárgyat pillantott meg a földön. Fölemelte: azonnal ráismert, Florica amuletje volt, az ismert kazáni Szent Szűz, a gyermek Jézussal karján. Zsebébe rejtette.

Beállt az est, csöndes lett a falu és sötét, csak a lakodalmas házból tört ki néha a vigasság zaja s a világosság. Florica barátságos leányszobája csak egy síró és imádkozó gyermeket látott. Egyszerre megzördült a kis kertre nyiló ablaka. A leány remegve ment oda s félig kinyitotta.

Egy mély hang megszólalt a sötétben:

– Florica, édes Florica, úgy rémlik, elfelejtettem neked megmondani, hogy szeretlek.

– Csak mondd, csak mondd, édes.

– Csókolj meg, Florica!

S a vasrács közt megcsókolták egymást, oly erősen, oly hevesen, hogy a szegletes rud véres sávot vont mindegyiknek homlokára.

– Kis leány, imádkoztál-e ma este a kazáni Szűz Máriához?

– Oh, Atyám, irgalmazz, elvesztettem az amuletemet.

– Nem vesztetted el, Florica, mert a sors úgy akarta, hogy általam megkerüljön. Fogd! Imádkozzál mindenhez, a miben hiszel, hogy elnyerd a boldogságot. Hisz én már a fényes csillagokat is ostromolom könyörgéseimmel. Rózsás álmokat, édes, drága szivem!

S a kis leány egyszerre boldog, vidám lett, tapsolt, ugrált s imádkozván a Szűz Máriához, szépen elaludt. A pap pedig késő éjszakáig botorkált a faluban ide-oda, zúgó fejjel, nehéz szívvel, megbomlott lelkiismerettel, összetört világgal, melyben csak egy ép, egész érzelem volt: szerelme.

XVII.

Különös az, mikor a tavasz hósírjából bontakozik. Az első zaj az, mikor az ereszről megindul az olvadó hó egyhangú csöpögése. Azután a hó fehérségét a mezőn nagy fekete foltok kezdik megszakítani. Majd a patakok veszítik el jégkérgüket s vidám csörtetéssel futnak végig medrükben. Rá következik a télen át hallgatag verebek csiripelése s a házi szárnyasok barátságos kukorékolása, kotkodácsolása, mintha tudakozódnának szomszédról-szomszédra, hogyan töltötték társaik a telet. A bogarak zümmögése is megindul a meleg konyhában. Most már kezd szinesedni is a föld. A nagy fekete foltokból egész zöld táblák lesznek. Az erdőben megjelenik az ibolya és a gyöngyvirág s már madarak is karicsolnak itt-ott.

Simándy fásultan húzta az élet igáját. Minden héten elment egy párszor Todorescuékhoz, de csak rövid látogatásra, csakhogy épen Floricát láthassa; s ezek a látogatások lassankint beleszorították a köznapi, egyszerű, nyárspolgári gondolkozás, életmód szűk kereteibe. Kötelességeit, mint pap és tanító, rendesen teljesítette, de azontúl csak a leánynyal és közös jövőjükkel foglalkozott. Majd Todorescuék lassan megbarátkoznak vele s elfogadják vőnek.

Egy református papot hivat és Floricával megesküszik a saját templomában; azután Todorescu rájuk adja az áldást, a maga templomában. Mi volna ebben rossz? Miért nem volna szabad ezt neki megtennie? Mit áldoz föl, ha ezt megteszi? Néha elboruló lelkén villámként czikázott át egy pár rémes gondolat: hát ennek a földnek, a testnek szenvedélyeitől, melyektől örökre mentnek hitte magát, csakugyan nem tudott megszabadulni? Vajjon ő még mindig az a pompéji praetoriánus, a ki nem mozdul az őrhelyről, mikor az egész világ összeomlik? De hát letépheti-e magáról a húst, lelkének ezt az utálatos börtönét, mely ide köti, lehúzza őt a többi féreg közé, kik ember néven itt mászkálnak, míg rövid létük végső határa el nem érkezik? A sas fölszáll a nap felé, a bogár kimászik a verőfényre, a medve jóizűen hempereg a moszatban, a mohos pázsiton, a madár a fészekben csicsereg a párjával… Csak épen ő legyen örök bánatra verőfénytelen, sötét napokra kárhoztatva? Csak azért, mert az Alkotó keze, mikor sárból kigyúrta, nemesebb, gyöngédebb lelket, e lélekkel meleg érzéseket, hivatásáról és emberi méltóságáról emelkedettebb fölfogást lehelt bele? Nem, nem, ezzel nem veszíthette el jogát a boldog életre, az ő számára is van fény, melegség, nyugalom, boldogság… szerelem.

Ezeken a gondolatokon keresztül alakult ki Simándyban egy új életfelfogás, e fölfogás alapján aztán félretett mindent s teljesen Floricának élt. A kis kertre nyiló ablak látta éjszakánkint, mikor nem volt holdvilág, szenvedélyes csókjaikat és nagy esküvéseiket. Mikor pedig mások jelenlétében találkoztak, ezer együgyü semmiségről beszélgettek, a mi rájuk nézve mindmegannyi édes, rejtett czélzást tartalmazott.

Valamelyik kora tavaszi reggelen, mikor még itt-ott hófoltok fehérlettek s a dalos madár torka még nem nyilt meg, Simándy fölkelt, hogy a Máslás-oldalt elborító bokrok kezdődő rügyezésében gyönyörködjék. Halk zsongás, zümmögés hallatszott, a miből kitetszett, hogy már a bogarak is kezdik bontogatni szárnyukat. Simándy rendes szokása szerint fölhágott a Balintye-dombra, honnan épen Todorescuék tornáczára látott. Itt szokott lenni Florica, a ki fehér zsebkendőjével egyet-kettőt úgy suttyomban mindig intett a fiúnak. Most még nem volt ott. Pali hátát egy fának vetve, merőn nézett le a pópáék házára. Alulról mintha hidegség csapott volna rá; most ment ki a föld fagya, nyilván azt érezte. Lassankint észrevette, hogy a ház szokatlanul elhagyott. Ajtók, ablakok csukva maradnak, nem járt ki a tornáczra senki, még cseléd se. Az udvaron néha végigment egy-egy leány, de más nem mutatkozott. Balsejtelem fogta Pali szivét. Itt valami történt. Egy darabig dermedten állt, aztán nagy léptekkel megindúlt lefelé, egyenesen Todorescuék kerítésének. Itt már oly türelmetlen volt, hogy egyszerűen átvetette magát s futva haladt át a kerten. Valahonnan az ólak közül egy kóczos leány bújt elő.

– Te, nincs idehaza senki?

– Nincs, instálom.

– Hová lettek?

– Még hajnalban elutaztak kocsin, a tisztelendő úr, a tisztelendő asszony, meg a kisasszony.

– Hová?

– Nem tudom. De parasztszekér vitte utánuk a nagy pakkot.

Simándy elfehéredett arczczal nézett a néma házra. Tántorgó léptekkel ment a kis kertbe. Florica odanyiló ablaka vastáblákkal volt bezárva. Így találta már az éjjel is, azért nem is mert kopogtatni. A vasrúd lakatja mellé egy kis bokréta ibolya volt tüzve, egészen friss ibolya. Ezt csak Florica tehette oda. Simándy két kézzel kapott utána és a tárczájába rejtette. Aztán lassú léptekkel, agyában mázsás gondolatokkal, hazafelé indúlt. Semmi kétség, Floricát elrabolták tőle. A vén pópa mindenre rájött s elhatározta, hogy egy elhatározó lépéssel véget vet az egésznek. Pali izmai irtóztató erővel huzódtak össze: rettentő, halálos ütést tudott volna adni mindenkinek, a kinek része van a rablásban. Fogai csikorogtak s arczán a düh és a fájdalom fölváltva kergették végig egymást. Levágta magát az ágyra s gondolkozott. Aztán fölugrott, útra öltözködött, nagy görcsös botot vett a kezébe s kiment a ház elé. Összevont szemöldökei alul vad tekintetet vetett a völgyre, minden oly unott, oly üres, oly közönséges volt előtte e pillanatban. Házát kietlennek, templomát zordnak találta. Aztán nyersen hátat fordított az egésznek s nekivágott a hegyi útnak. Baltavár felé. Egy félóra múlva, puha talajon, friss keréknyomot talált. Ez a papék kocsija. A szelistyei csárdánál megállott. A régi kocsmárosné pogácsával és pálinkával kínálta. Gépiesen lemorzsolt egy pogácsát s ivott rá.

– Szintén a városba megy, tisztelendő úr?

– Oda.

– Ma hajnalban ment erre a papunk, az egész családjával.

Pali föleszmélt. Az igaz, hisz ez az asszony látta őket. Beszélni lehetne vele.

– Ne mondja. Hova mentek?

– Baltavárra. Valami nagy mulatság lesz ott. A kocsistól hallottam, a ki külön szekéren vitte a sok gyönyörű báli ruhát.

Pali megkönnyebbült. Hát csak mulatni viszik Floricát, nem rabolják el végkép tőle. Hát vigyázni fog arra a leányra, csak megtalálja. És jaj annak, a ki útjába mer állni?

– Beszélt a kisasszonynyal?

– Igenis, instálom.

– Mit?

– Azt kérdezte tőlem, emlékszem-e még arra, mikor ők itt a garabói magyar pappal találkoztak?

– Azt kérdezte?

– Azt. A kisasszony szegény bizony nagyon betegnek látszott. Mintha csak temetésre ment volna.

– Igazán? – s Pali szive, az az önző, szerelmes szív, szinte ugrált örömében, – hát még mit beszéltek?

– Többet nem, mert az édesanyja odajött s előtte, úgy látszik, nem akart beszélgetni.

Pali tovább haladt az erdőben, megkönnyebült szívvel. De most már súlyos eltökélés vonúlt föl szivében: azt a leányt kiragadja onnan, magával hurczolja s ha nincs máshová: a vadonba, mint a tigris a zsákmányt.

Késő délután ért be Baltavárra és egy városvégi korcsmában meghuzódott, s ott nagy vörös plakátokról rögtön megtudta, hogy miről van szó. A román szinpártoló egyesület tartotta évi közgyűlését s erre Szebenből, Brassóból, Balázsfalváról összegyülekezett egy csomó pap, tanár, tanító, ügyvéd. Lesz itt ünnepi istentisztelet, szinielőadás, hangverseny, bál. Az _Apaffy-fogadó_ előtt nagy tömeg vidéki parasztság ácsorgott, őket is bevezényelték a dászkálok.

A mint besötétedett, Simándy is beosont a városba s egy sötét pontról a fogadó kivilágított kapuját figyelte. Egyszerre csak megdobbant a szive. Todorescut és a feleségét látta kijönni: tehát Florica itt van és egyedül van fönt. A mint Todorescuék eltüntek a homályban, két ugrással a kapu alatt termett s fölszaladt az elsőemeleti folyosóra.

– Todorescuék melyik szobában laknak? – kérdé a szobalánytól.

– Kilencz.

Kopogtatott.

– Ki az?

Ez Florica hangja volt.

– Én vagyok.

– Pali, édes Pali, az Isten áldjon meg, hát eljöttél?

– Nyisd ki az ajtót, Florica.

– Nem, édes szivem, nem lehet, magam vagyok.

– Florica, még ma nem mondhattam meg, hogy szeretlek. Hogy érzed magad?

– Rosszul, mert nem látlak és nem csókolhatlak. Ne félj, csak rád gondolok, mindig örökké… Eredj, mert apám Szebenbe visz, ha megtudja, hogy utánunk jöttél. S akkor én meghalok.

– Édes Florica, itt leszek közel és vigyázok rád. Nyisd ki legalább az ablakodat, hadd lássalak. Az ég áldjon meg!

Léptek hallatszottak. Pali egy sötét fülkébe vonta magát, aztán leosont a fogadó előtt levő sáros térre. Néhány percz mulva kinyilt az első emeleten egy ablak, fehérruhás női alak jelent meg s két rózsát ledobott. Pali diadalmasan rárohant, fölemelte, megcsókolta s a tárczájába tette. A leány odafönt egy pillanatra kihajolt, aztán eltünt s az ablak becsukódott.

Így szedte föl ez a szegény bolond fiú a sárból Florica virágait. S egy sötét sarokba állva, órákon keresztül dideregve nézte az ablakot, mely mögött oly forró szívvel gondolt rá Florica, a havasi pap szépséges szép virágszála. Így alakította át a mindenható szerelem ezt a férfit ábrándozó diákká.

Később, mikor a románok már gyűlni kezdtek a szinielőadásra, bement az Apaffy-fogadó sarkán lévő kocsmába, mely kávéház is volt egyúttal. Itt egy asztalhoz vonult és sört ivott. Az egyik sarokban egy pár magyar sörözött vacsora előtt, tanítók, hivatalnokok, járásbiró, kereskedő s arról beszéltek, hogy a mai oláh mulatságra még Bukarestből is jöttek vendégek. Az egyik tanító, a ki ismerte Simándyt, megszólította, hogy ne búsuljon egymagában, hanem üljön oda közéjük. Simándy odament és sorba bemutatkozott. Az egyik úr különösen meglepetve nézett rá:

– Ön Simándy Pál?

– Az.

– Az a Simándy Pál, a ki Hollandiában tanult Bótai Barnával?

– Az.

– Örvendek. Én, uram, Szentpáli Tamás vagyok, helybeli járásbiró.

– Szentpáli Tamás, Bótai Anikó férje? – kiáltott meglepetve Pali.

– Az.

Pali élesen végignézte ezt a férfit, a kit most látott először életében s a ki olyan végzetes szerepet játszott életében. De tekintetében nem volt se harag, se gyűlölet: puszta emberi kiváncsiság.

– De hisz ön ügyvéd volt?

– Átléptem a birói pályára.

– Hogy van a kedves neje? – s maga is elbámúlt, hogy ezt olyan közömbösen tudja kérdezni. Ez a szó _Anikó_ többé nem hozta rezgésbe szivét.

– Köszönöm, jól. Ugyan jőjjön el ma hozzánk vacsorára. Az asszonynak nagy örömet fog szerezni.

Simándy egy darabig habozott, azután halkan azt felelte:

– Nem bánom.

A járásbiró haza is üzente mindjárt, hogy kedves vendéget visz vacsorára, de nem árulta el, hogy kit.

Nyolcz órakor eloszlott a társaság. Szentpáli is vitte haza a vendéget. A mint közeledtek a házhoz, Pali szivében kezdtek elevenedni a régi emlékek: találkozásai Anikóval, látogatásai Bótaiék eklézsiájában, a parókia, a patak, a Bethlen Gábor nagy fája, hollandi életük, Anikó fakó arczképe. Egy párszor nehéz sóhaj tört föl a kebléből, de semmi különös izgatottságot nem érzett.

Szentpáli előre sietett. Már a tornáczról bekiáltott:

– El se képzeled, asszony, kit hozok.

– Nem én, – felelt vissza egy kedélyes hang.

Szentpáli előretolta Simándyt.

– Szent Isten. Jól látok-e? Hisz ez Simándy.

– Az vagyok.

– Hozta Isten.

– Kezét csókolom.

És megcsókolta a kezét. Így látták egymást viszont, hosszú idők múlva, Simándy és az a leány, a ki egykor megölte a szegény kis Derryt. Szentpáliné kissé elhizott asszony volt, csak a szemei voltak a régi Anikó szemei. Nem lévén rajta füző, meglehetősen formátlanul terjedt szét. Egész lénye arra mutatott, hogy a búsulásra, szerencsétlenségre nincs semmi tehetsége. Szemeiből rokonszenv sugárzott Simándy felé, de világos, hogy váratlan megjelenése semmi különös indulatot nem keltett puha lelkében. Szerette Simándyt, de a sors máshoz adta társul s lassankint egészen lezárta, elfelejtette a mult aktáit. Lám, Simándy lelke szikla volt, melybe erős kézzel volt bevésve Anikó és utána Derry emléke. És a sors ezt is le tudta faragni onnan és ujat vésni bele. Hát még az ilyen labdaruganyosságú asszonylélekről hogy lepattanhattak az impressziók, még ha azok az első szerelem impressziói is. Simándy nézte és eszébe jutott: vajjon ő boldog lett volna-e ezzel az asszonynyal? Lehet. Hisz a férjtől függ, hogy milyen irányban fejlődjék az asszony.

– Rózsa, hozz egy kis szilvóriumot. Tamás piszkáld föl a kályhát. Én kinézek a konyhára.

És elszaladt, Simándy ott állt maga a szoba közepén s azon gondolkozott, hogy minek is jött ő ide.

Rózsa, Anikó vén-leány nénje bejött a pálinkával és Simándy szivét egyszerre keserűség fogta el. Eszébe jutott a vén leány Utrechtbe írt kegyetlen levelének minden sora. És eszébe jutott az ő keserves nagypéntekje. Miért is jött ide, hogy életének kálváriáját újra végigjárja.

– Jó estét kivánok.

– Jó estét.

– Tessék egy kis papramorgót inni.

– Köszönöm.

– Én a gyereket megyek huzogatni, különben fölébred és bömböl.

Ezzel rosszkedvűen a másik szobába ment.

– Rózsa mindig ilyen harapós, – szólt halkan Szentpáli, – ne vegye tőle rossz néven.

– Oh, dehogy! – felelt Simándy s eszébe jutott, hogy ezekért hozta az áldozatot és dobta oda Anikót.

Ekkor bejött az asszony.

– Látta már a kis fiamat?

– Nem.

Fölfogta az égő lámpást és bevezette Simándyt. Kis kocsijában édesdeden szuszogva aludt egy kövér kis kölyök s Anikó ragyogó arczczal nézegette.

– Rózsa, szívem, kérlek, légy szives tálalni, kész a vacsora.

– Hát a Treszka mire való?

– Tudod, milyen ügyetlen és ostoba.

Simándy elfordult és visszament a szomszéd szobába. Unta az alakokat, a jeleneteket és Floricára gondolt. Nagyon megbánta, hogy idejött. Az emlékeket, a melyek s a az alakokat, a kik ma eléje kerültek, régen eltemette már. Mire való neki a temetőben járkálni? A szép virágos kertben látta utoljára az édes Anikót, karcsún, kedvesen, fehér köténynyel, szelid remegéssel egész testében s most itt áll előtte a folytatása: egy kövér, közönséges asszony, a ki hol a nénjével, hol a cselédjével veszekszik s a csontot jóizüen szopogatja.

… Közönséges, kövér… de boldog, – ezt súgta egy hang Simándy szivében.

A vacsora meglehetősen egyhanguan folyt le, Szentpáli beszélt csak sokat, helyi érdekű és járásbirósági eseményeket. Rózsa mogorván hallgatott, az asszony ki-kinézett, vagy a konyhába, vagy a gyermekhez s aztán a piacz drágaságáról, a cselédek gyarlóságáról s arról kezdett panaszkodni, hogy ezen a télen mennyi fát elfütöttek. Majd ismét azt emlegette, hogy itt Baltaváron soha sincs semmi mulatság, az a pár szegény magyar hivatalnok se tart össze valami csunya pletyka folytán, mely háborúságba vitte egymás ellen a magyarságot. A szászok egészen külön vonulnak, az oláhok is, a magyarok is; ők maguk csak egy házhoz járnak: Eránosz örmény kereskedőhöz, a kinek a felesége erdővidéki s Anikónak leánykori ismerőse. Az oláhok bezzeg minden esztendőben találnak valami alkalmat összecsődülni s akkor egész esztendőre kimulatják magukat.