Part 15

A fiú végigcsúsztatta ujjait a billentyűkön, s a zongora hangja egyszerre meghalkult. S aztán egymásután születtek meg keze alatt azok a régi bús nóták, azokból a régi bús időkből, mikor a magyart a közélet teréről visszaszorították családi tűzhelye mellé, s hazája sorsát idegen bakók intézték. Azután azokból a még régibb időkből, mikor a bujdosó kuruczok nyomát hóval födte be a szél. A gróf arcza egyszerre komor lett, s mereven nézett maga elé, majd hirtelen, mintha nehéz gondokat akarna magától elűzni, fölugrott, s majdnem nyersen szólt:

– Eh, tiszteletes úr, ne feledje: _lesz még szőlő lágy kenyérrel_. Most pedig inkább mulassunk. Ezredes, üljön a zongorához, halljuk a legújabb bécsi keringőket.

Az orosz nem kérette magát, s csakhamar Strausz egy andalító keringője hangzott fel. A gróf félrerakatta a butorokat, s lord Harrington, a ki már nagyon verte a taktust, egy öreges valczerbe fogott Floricával. A lány féloldalt fordította a fejét, s égő tekintetet vetett Palira. Félig nyitott szájából elővillogtak fehér fogai, s mintha azt suttogta volna: Jer, jer, édes; hát te nem akarod, hogy kebledre símuljak?

– No, tiszteletes úr, – bíztatta a gróf, – előre! Az enyedi diákok mindig híres tánczosok voltak.

Simándy nem látott, nem hallott többet. A lányhoz rohant, s a következő perczben Florica remegve hajolt széles mellére s tova lebegtek a keringő hullámain. Óh, veszedelmes és áldott hullámok ti, Ámor isten leghűbb szolgái, hány ifjú szivet elbódítottatok már… Simándy arczát jóformán beletemette a lány hajába s szívta annak illatát.

Egyszerre megállt. Két keze lehullt. Az orosz is abbahagyta a zenét. A vihar megszűnt odakint s mély, ünnepélyes harangszó hangzott.

– Az én harangom, – mormogá.

A kipirult lány fölnézett rá, s megdöbbent hirtelen ránczossá vált arczán.

– Bocsánat, kisasszony… méltóságos úr… ez az én harangom, a Bod Péter öreg harangja. Holnap vasárnap lesz, szombaton mindig meghúzatjuk.

Megtörölte verejtékes homlokát.

– Óh, hogy elfelejtettem… Bocsánat, méltóságos urak… prédikáczióra kell készülnöm…

Ezzel kirohant, mintha kergetnék. A Strausz-keringő újra fölhangzott odabent. Simándy csak futott, futott, mintha menekülne. Sötét volt már. Egy-egy házból a tűz fénye piros csíkot vetett ki a hóra, mintha ott valami megölt ember vére folyna. A haldokló zivatar utolsó gyönge lehelleteivel meg-megrázta még a fákat, s ilyenkor panaszos zörgés futott végig rajtuk. Simándy belefutott egy hóval megtelt árokba, fölbukott, pár ölet csúszott, s arczával szántotta a havat. Mikor fölugrott, a zenét már nem hallotta, csak a harangkongás hangzott fölötte, megtöltvén hangjával a völgyet. Nagyot lélekzett, a zene, a pezsgő, az asszonyi szépség okozta mámor kiszállt a fejéből. A harangnyelv mintha minden ütésével az ő szívét verte volna keményebbre. Mire odaért rideg hajlékához: egészen rendben volt. A harang elhallgatott, a pap belépett a házába.

– Kezét csókolom! – szólt Sára néni, – ugyancsak jól mulattak az oláh papnál. Szent Isten, mitől véres az arcza, tiszteletes uram?

Simándy odanyult. Meleg vér serkedezett végig az arczán. Nem is vette észre.

– Elestem, s arczczal a földön csúsztam. Adjon vizet.

Sára néni szaladt, s közbe elmesélte, hogy a Gyorgye egészen jól érzi magát, s a nyáron egy olyan szép botot fog faragni a tiszteletes úrnak, hogy még a méltóságos gróf úr is megirigyli.

Mindenki aludt már a faluban. De a magyar pap nem. Nem mert lefeküdni. A mint a lámpást elfújta, s a szemét behunyta, zongoraszót hallott, s Todorescuéknál volt. A feje forró volt, s Pali azt bizonyítgatta magában, hogy láza van a sebtől. De meggyújtotta a lámpát és felöltözött. Az asztalra könyökölt s maga elé bámult. Szereti-e ő Floricát vagy nem? Szereti-e őt Florica vagy nem? Hűtlenné lesz-e valakihez, ha Floriczát szereti? S ha igen: egy halott lányhoz lesz-e hűtelen, vagy fogadalmához, kötelességéhez, hitéhez, hazájához? E rettentő gondolatra homlokán kidagadtak az erek… érezte, hogy feje megrepedni készül. Nem jön-e el újra a vizek fehér királynéja, a kis Derry, korallsírjából, hogy közéjük álljon?… Rettentő eszme!

Fölugrott és kiment a konyhába. A nyitott padkán égett még a tűz.

– Gyorgye, rakd meg jól. Sára néni, tud-e maga mesélni?

– Hogyne tudnék, lelkem tiszteletes uram?

– Fáj az arczom, nem tudok tőle aludni. Nézze, ide ülök a padka sarkába, meséljen mindent, a mi csak eszébe jut.

S miközben a tűz magasra csapkodott, Pali leült s hallgatta a motyogó öreg asszonyt. Szembe vele Gyorgye ült, lábánál a kis kóczos juhászkutya… s Pali lassan-lassan megnyugodott, mert nem volt egyedül. Feje oldalt fordult, szeme fáradtan lecsukódott, elaludt. Az öregasszony pedig zötyögős nyelvével Tündérországban barangolt és sárkányviaskodásokat regélt. De az álom végre rá is leszállt, s a fehérre meszelt rideg konyhában, a hamvadó tűz hunyó világánál aludtak sorba: a pap, az öregasszony, a bojtár és a kutya.

XIV.

A nagyurak másnap kora reggel csengős szánjaikon elutaztak szolgaszemélyzetükkel, s talán soha az életben egy gondolattal se fordultak többé a kis hegyi falu felé. A gróf jól ismerte Todorescut, s távozásakor egy ötvenest adott neki négyszemközt. A pópa egy darabig vonakodott, de végre mégis elfogadta. Simándy, mikor a kis kakasharangot csöngeni hallotta, kiállt háza elé a partra. A gróf odaintette, kezet fogott vele, s lediktálta neki a jószágigazgatója czímét, a kihez forduljon, ha az eklézsiának bármire szüksége lenne. Lord Harrington és Vensolov ezredes szintén nyájasan, kézszorítással búcsúztak el tőle, s ő úgy nézett a tovarepülő szánok után, mintha a czivilizáczió vonulna ki azokon a faluból. Egyedül maradt.

És a mint az úri társaságot elnyelte az erdő, lassan visszafordult a félig hó alá temetett falu felé. A házak kéményéből egyenesen szállt fölfelé a füst. Az oláh templomban kegyetlenül harangoztak, s nehéz czammogással, idomtalan czondrába pólyált oláh parasztok bandukoltak itt-ott a házak közt, a misére. Oly hideg, oly alacsony, olyan közönséges volt körülötte minden. Elszorult a szíve, s hideg futott át rajta. Ujra elfogta az a gondolat, mely Derry halála s Anikó hűtlensége után uralkodott rajta: ő már befejezte életét, nem érdemes tovább tengődnie.

S nehéz gondolatokba merülve sétált ki az erdőbe, a mezőre, hol nyáron annyi szép virágot szedett. S egy-egy csúcson, melyről szabadabb kilátás nyilt, elővette messzelátóját, s lenézett a faluba. A messzelátó önkénytelenül is a papék háza felé fordult, s ő dobogó szívvel leste, hogy nem pillantja-e meg a kedves gyermeket, kinek társaságában tegnap oly édes órákat töltött.

Estefelé Floricának egy levele érkezett, mely őt egészen szárazon vacsorára hívta, úgynevezett _tyúkverőre_, mely a maradék elfogyasztásából áll. Egészen belesápadt a levélbe, s azt vetette oda a cselédnek:

– Nem megyek.

De mikor a cseléd eltávozott, utána futott, s azt mondta neki:

– Nézd az arczomat. Be van kötve. Elestem és most az arczom csupa seb. Igy nem mehetek vacsorára.

De a kis Florica nem tágított. Nemsokára jött vissza a cseléd, hogy akár fáj az arcza, akár nem, csak jőjjön azonnal vacsorára.

És a hatalmas legény megpuhult, kellemes érzelmek melegét érezte szívében, s mint a párját kereső hiúz, futott végig a falun, az oláh pap házához. Valami mámor fogta el, mely megzsibbasztotta érzékeit. Nem gondolkozott, csak Floricát nézte, s vacsora közben, a zongora mellett száz meg száz semmitmondó ostobaságot fecsegtek össze-vissza s egymás szemébe nézve gyerekes örömmel nevetgéltek.

Óh, mily jól érezte magát e pillanatban Simándy, elfeledkezett mindenről, a multról, a jelenről, a jövőről, s az a sejtelem derengett a szívében, hogy ezek az édes ostobaságok ennek a rövid földi életnek nagyon is lényeges alkatrészei. Egyszer már fészket vert szívében a szerelem, de hajh, a sors kiverte onnan. A félszeg, székely falusi Madonnával sohse űzhették az első, ifjú, bimbozó szerelem bohó játékait. Mikor ez az érzelem leghevesebben forrt szívében: csak egy fakó arczképet őrzött tőle s erre vesztegette tekintetének minden tüzét. Derry szerelmét csak akkor tudta meg, mikor a Fehérország királynéját a sós hullámok már a végtelen Óczeán felé ringatták. Az első, életében az első lány volt Florica, a kit már karjai közt tartott, a ki vidám kaczajjal rálegyintett kezére, a kinek formás, telt, nyulánk teste sóvárogva hajolt feléje s szép arcza szelid boldogságtól sugárzott, mikor Pali tréfáit hallgatta. Szomorú gyermekkorára nehéz, küzdelmekkel telt ifjúság következett és nem ért rá, még csak futólag se, az asszonyokkal foglalkozni. S férfias ösztönei jóformán csak most ébredtek föl benne teljes erejükben.

Todorescu a vállára ütött. A pópa egy kissé pityókos állapotban volt. Egész nap itta a pezsgőt, melyet a gróf otthagyott. Arcza vörös volt, s nagyokat fujt.

– No, papocskám, nem sakkozunk?

Florica közbeszólt:

– Ugyan hagyja, papa. Simándy úr most nekem fog zongorázni.

– Elhallgass, te kis boszorkány, eleget mulattatok már.

– De papa!

– Csitt! Hol a sakktáblám?

Florica boszusan a zongorához ült, a két pap pedig sakkozni kezdett. Mikor Todorescura nézve a harmadik parti is veszendőnek indult, lesöpörte a figurákat.

– Eh, ostoba mulatság. Pezsgőt hozzatok!

Simándy föl akart kelni.

– Maradj öcsém, velem még sohse beszélgettél. Igyál!

Simándy fölhajtott egy pohár pezsgőt. A pópa dünnyögött:

– Én tudom, hogy nem vagy közönséges legény. Minek jöttél hát ide, az Isten háta mögé? Nem pap vagy te itt, hanem spion… arra vigyázol, hogy én itt mit csinálok… Ne üss le, öcsém… részeg vagyok… igyál… holnap már nem fogom tudni, mit beszéltem… Én mondom neked, bolond vagy, ha itt ülsz… Itt már nincs mit tenned. Itt én parancsolok. A butaságnak nagyobb ereje van, mint az okosságnak. A mi népünk elmaradt, tudatlan, hiszékeny, babonás. Rólam azt hiszi, hogy úgy az Isten, mint az ördög mindig rendelkezésemre áll… Fél tőlem, tisztel és fizet, mert azt hiszi, hogy a fél zsebemből egész tömeg rossz lelket bocsáthatok rá. Ez az én erőm, ez az ő ereje, melylyel rátok fekszik, kik az Egy Élő Istent imádjátok és semmi mást… Egy Élő Isten… én is imádom… de az én népemnek az kevés… A nép szegény, alázatos, félénk, meg van rémülve, ha a főszolgabirót látja… no, igyál ebből a felséges italból… hát még mennyire fél, mikor Istenéhez akar fordulni! Nem is teszi. Előbb hozzám jön, én elűzöm a rossz szellemeket s a jó embert tovább vezetem… nem az Istenéhez, arra ő nem is gondol… csak a védőszentjéhez… a védőszentje aztán elkalauzolja az Isten trónja elé…

Simándy halálsápadtan hallgatta a mámoros pópa különös beszédét.

– Hallgass, ember, szavad úgy hangzik az én fülembe, mint az istenkáromlás.

– Ne vedd rossz néven, de sok pezsgőt ittam. Nem tudom mit beszélek, de lehet, hogy igaz, a mit mondok. Oláh ember el nem hagyja a hitét, mert ezer babonaszál fűzi hozzá, s ezerféle átokkal sujthatjuk, ha el akar szakadni. Ne is küzdj ellenünk. Hiábavaló. Aztán az oláh mind szegény, a ki itt gazdag, az magyar és úr és szász. Erdélyben a szegény ember nyelve az oláh, s ez teszi őt rokonszenvessé a szegénysorsu magyar előtt…

Florica arcza jelent meg Simándy előtt. A lány egy nagy vizes poharat szinültig megtöltött pezsgővel s szólt:

– Igya meg az én egészségemre!

És Simándy, ki remegő ajakkal készült felelni a papnak, megragadta a poharat és fenékig ürítette.

Florica újra tele töltötte a poharat s egy kortyot ivott belőle. Aztán lángoló tekintetet vetett Palira.

– Ezt is igya meg, – suttogá.

S Pali jól ismerte a babonát: hogy ezzel a lány szerelmét iszsza meg. Remegő kézzel nyult a pohár után s rekedten szólt:

– És ha méreg volna benne, azt hiszi nem innám meg?

Ezt is fölhajtotta, belenézett az üres pohárba s szólt:

– Akkor talán még szivesebben meginnám.

A pópa az asztalra könyökölve, mámorosan nézett rá.

– Ide hallgass, magyar! Én azt mondom neked…

Pali olyat ütött az asztalra, hogy a poharak tánczoltak.

– Elég! Tudod-e, hogy székelylyel beszélsz? Másfél ezer éve vagyunk itt… Mi Attila népe vagyunk… Másfél ezer év előtt is világhódítók voltunk… ti meg most is libapásztorok vagytok…

A pópa megfogta Simándy karját.

– Jó, de most mi következünk. Ti elvégeztétek, elvonultok…

E pillanatban a konyhában megszólalt a dudásbanda. A pakulárok jöttek oda tisztelegni a gazdájuknak és köszönetet mondani Simándynak. A ház udvarában nagy tüzet raktak, s a nép körüljárta az Ardeleanát. A mint Todorescu a dudaszót meghallotta, kirugta maga alól a széket, s kezét, lábát hajigálva, dühösen tánczolni kezdett. A mócz vér felpezsdült benne. Rekedten kiabált és süvegét a levegőbe hajigálta. Majd egy ugrással az asztalnál termett s lesöpörte a pezsgőt.

– Pálinkát hozzatok ide! Nem kell ez a komisz úri ital!

Üvegből itta a pálinkát, s aztán odatette Simándy elé. A fiúban már össze volt kuszálva minden érzés, minden gondolat… csak Floricát nézte, a ki tapssal és lábdobogással nézte apja vad mozdulatait… Valami ördög rohanta meg iszonyú erővel, ránczigálta, s a fülébe ordította: igyál, feledj, kezdj új életet, bolond!

Inni, feledni, új életet kezdeni! De jó is volna egy olyan orvosság, vagy kés, a mely az agyból kivágja azokat a sajgó, fájó sejteket. A fehér ital ott csillogott előtte. Talán ez az? A nyomorult nép egyetlen orvossága, vigasza, barátja. Az ópiuma, a morfiuma. Tágra nyilt szemekkel nézte, aztán kinyujtotta a kezét, fölragadta és fölhajtotta… mintha láng csapott volna végig egész testén, láng, mely pusztít benne. Aztán hőség futott keresztül rajta, majd egyszerre egészen könnyűnek érezte magát, s vigan fölkelt. A dudaszó hirtelen megszünt. A muzsikusok kétfelé váltak, s ott állt Petru, a pakulár, tányérral a kezében.

– Domnu magyar pópa, a pakulárok ma levágták legszebb birkájukat, hogy hazaérkezésüket ünneppel megüljék. A vacsorán nem feledkeztünk meg rólad, ki Gyorgye társunkat megmentetted, s elhoztuk neked a birka forró szívét, mert a ki azt megeszi, boldog lészen, mert szelid, jó asszonyt ád neki a jó Isten párul. Fogadd tőlünk szivesen.

Odalépett Simándyhoz, a ki ökölre szorított kézzel várta, s energiájának utolsó morzsájával a ficzkót tányérostól ki akarta lódítani. Ekkor Florica termett Petru mellett, kivette a legény kezéből a tányért, s a kis czicza dorombolásához hasonló meleg hangon így szólt:

– No, egye meg. A szelid, jó asszony nagy kincs.

S Pali megtört. Megette az oláh lánytól kinált birkaszívet. A duda újra megszólalt, a fiú daczosan hátraszegte a nyakát, elkapta Floricát, s szilajon járni kezdte vele a hunyadmegyei hórát. Todorescu a feleségével ugrált, a ház előtt a havon a parasztok üvöltöttek, tánczoltak s a tüzet ugrálták keresztül. Florica haja elszabadulva hullott alá, s Pali végigsimította remegő kezével. Majd hirtelen megállt.

– Florica, bocsásson, rosszul vagyok. Valami összeszorítja a szívemet.

– Üljön le egy kicsit a mellékszobában, ott friss a levegő, az ablakok nyitva voltak.

Pali betántorgott a sötét szobába. Tapogatva megkereste a divánt s úgy zuhant végig rajta, mint egy darab fa.

Florica nagy bundát kapott magára és a tornáczra futott, a nép mulatozását nézni. Kis idő mulva bejött, s égő gyertyával, lábujjhegyen bement Simándyhoz. Simándy hanyatt feküdt, aludt; arcza halálsápadt volt, homloka, szeme kegyetlen ránczokba huzódott, a mi valami végtelen bánatos kifejezést adott neki. Zihálva lélekzett, s néha mélyet sóhajtott. Florica összekulcsolt kézzel sokáig bámult rá, aztán lehajolt s hirtelen megcsókolta. És ime, mintha rossz álmai elfutottak volna: a ránczok elsimultak, a szomorúság eltünt, lélekzete is rendes lett. Nyugodtan aludt.

… Odakint a részeg nép a részeg pópa vezetése alatt elénekelte az _Ébredj román_ kezdetü lázító dalt; a dudások pedig elindultak a falun végig, s a Hóra és Kloska lázadása idejéből fönmaradt, magyar-irtást hirdető csatadalokat fujták.

XV.

Simándy hajnal felé ébredt föl, nehéz fejjel, bután. Eltartott egy darab ideig, a mig rájött arra, hogy hol van. A ház és a falu csöndes volt már, tapogatódzva ért ki a tornáczra s elsompolygott a pópa házától, mint egy leforrázott kutya.

Egy hétig nem bujt ki a házából. Szégyelt a napvilágra jönni. Homályos sejtelme volt arról, hogy valami olyast cselekedett, a mi korábbi életétől merőben különbözik. Azután a szivét akarta kipróbálni. Néha úgy érezte, hogy Floricát nem szereti; nos, akkor egy hónapra elmegy a városba, emberek közé. De mikor ez a föltevés megérlelődött benne, olyankor végtelen fájdalom fogta el a szívét. Ime, most Florica szorítja össze kicsi markával. Tehát mégis az ő kezében van. De hát mi következik abból, ha szereted? Nem vagy-e te erős férfi, a ki a szenvedések iskolájában nőttél nagyra? Nem vagy-e te pap, vértanu, próféta? Mi közöd neked a földi salakhoz? Nem állsz-e te a hegycsúcson s alattad mélyen kavarognak az emberi szenvedélyek, bűnök, indulatok piszkos felhői, ködei? Óh, én édes Istenem, de mikor ez a hegycsúcs oly kopár, oly hideg, levegője oly metsző… s ő úgy vágyik a ködtől eltakart völgybe, a rongyos faluba, a szalmafödeles házba, a nyájas tűzhely mellé… Hogy megdobbant a szíve, mikor megjelent a Todorescuék cselédje, a Petru szeretője, s hívta a pópáékhoz. Milyen nehezére esett neki azt üzenni, hogy beteg s a házból se megy ki.

Ez a hét a szenvedések hete volt. Az erős, de hanyatló lélek végső tusája a gyönge testtel. Se tanítás, se imádkozás, se olvasás, se séta nem használt; valami vasmarok mindig egy bizonyos irányba csavarta gondolatait. A végzet ismét hatalmába kerítette, s végrehajtotta rajta azt, a mi odafönt meg volt irva róla a csillagokban.

Szombaton estefelé beállít hozzá Benedek kurátor úr fia, ünneplőben, egy szintúgy felöltözködött leánynyal, s emlékeztetvén a tiszteletes urat arra, hogy holnap lesz az esküvőjük, egyúttal beinvitálták, hogy ebédre tisztelje meg a kurátorék házát, vacsorára pedig sziveskedjék Tar Gerzsonékhoz, a lány szüleinek házához elfáradni.

A kurátor fiának esküvője nagy esemény volt, a fél falu kirukkolt rá és Simándy, mikor vasárnap az istentisztelet után félórával a templomban várta a násznépet, megdöbbenve látta, hogy még Floricza is az ifjú pár után jön elsőnek, az édesanyjával. Tar Sára, a menyasszony, ugyanis huzamosabb ideig kedvencz szobalánya volt Todorescunénak, s a papék még egy tuczat selyemzsebkendőt is adtak a lánynak. Florica derekára szép fehér prémes bunda simult, arczát a hideg pirosra csipte, akaratos, apró hajfürtei homlokába lógtak; de fekete szemeiből annyi szemrehányás nézett, szeretet sugárzott Simándy felé, hogy ez szédülést érzett s a nyitott imádságos könyv lapjai összegyűrődtek, beszakadtak ujjainak görcsös vonaglása alatt.

Pali magára vonta papi palástját, összekulcsolta kezeit, s az Úrasztala emelvényén állva, elnézett a sokaság fölött, azután kezdé:

_Mindenható Isten, tekints alá kegyelmesen a Te szolgádra, a ki ime eléd járul, hogy áldásodat lekönyörögje egy ifjú párra, mely az Általad alkotott Természet örök_ _törvényei szerint Házadban megjelent, hogy e földi életre szeretetben egyesüljön s abban éljen, míglen ki nem nyilik számukra az üdvösség kapuja, s el nem hivattatnak, hogy őseik szellemével egyesülnének…_

Itt tekintete lassan leereszkedett, s fáradtan megpihent Florica arczán. A lány áhítattal nézett a papra. Simándy mereven rászegezte tekintetét s kérdé:

– Te lány, ki előttem állsz, szereted-e ezt a legényt?

Florica arczán pir futott végig, ajkai mintha megmozdultak volna.

– Szeretem, – felelt Tar Sára.

– És te, legény, szereted-e ezt a leányzót?

És ekkor Simándy egész testén remegés szaladt át, ajkai megnyiltak és halkan rebegték: _szeretem_. És Florica, a ki tágragyúlt tekintettel nézett rá, megértette, lassan lehunyta a szemeit, mintha magához akarna térni a gyönyörűségtől.

– Szeretem! – felelt a vőlegény kemény hangon.

A szertartás folyt tovább és senki se tudta, nem is sejtette, hogy e pillanatban Simándy Pál és Todorescu Florica is szerelmet esküdtek egymásnak. És Florica szempilláinak kárpitja újra felgördült és tekintete mint egy ijedt madár kezdett ide-oda röpködni a templomban. Kereste, hogy mihez fűzze esküjét… a román lány lelkének hiányzott a kereszt, az oltár, az égő gyertya, a szent kép… a szobor… tekintete lesiklott a puszta falakról s szorongás fogta el szívét.

Simándy pedig befejezvén a szertartást, szóla:

_Keresztyén társaim!_

_Odakint fehér halotti lepedő alatt megdermedve nyugszik a föld s hazakergeti a mezőről a munkásembert. Ne panaszkodjunk, nem kell irtózni a téltől, ellenkezőleg áldanunk és szeretnünk kell azt. Nemcsak a tavasznak és nyárnak, hanem a szomorú télnek is megvannak a maga örömei. De mi most ne az örömeiről, hanem a tanulságairól beszéljünk. A tél közelebb hozza az embereket. Mennyi_ _család jöhet össze csupán a tél kevésbbé szorgos napjaiban, – a tavasz, nyár és ősz munkái elfoglalják őket egészen és sokszor elszakasztják egymástól az egy és ugyanazon családhoz tartozókat is! És a tél visszaadja őket önmaguknak és egymásnak s egyesíti ismétlen őket. És mennyiőnk elég szórakozást talál a még viruló természetben, virágaiban, csodáiban, nap mint nap, úgy, hogy alig jut pár óránk a társas élvezetekre; de midőn a természet bezárja előttünk szépségét, mintegy e parancsolattal búcsuzik tőlünk: menjetek, keressétek most már az örömet ott, a hol egyedül találjátok, a családok és jóbarátok társaságában! Innét van, hogy télen ma is sokkal élénkebb a társaságos élet és sokkal több a mulatság, mint például nyáron; és ez így volt minden népnél, minden időben és így is marad. Óh, bölcs édesanya a téli természet: mikor visszavonul önmagába, arra tanít, hogy forduljunk mi is mimagunkhoz, ember az emberhez, s ha ő immár nem adhat nekünk virágot, illatot, enyhe napsugárt, élvezzük a társaság örömének édességét, virágait._[2]

_… Mi itt a világtól elszakadva, a magas hegyek között, jóformán hozzáférhetetlen helyen élünk, rászorulva egymás szeretetére, támogatására… hát szeressük egymást, mert akkor a mi életünkben még zordon tél közepén is a nyár illatos virágai fakadnak… Keresztyén társam, ki kézen tartod ama keresztyén hajadont, a kinek most hűséget esküdtél, tudd meg, hogy az Isten megáldott, mert ifjui szíved idejekorán megtalálta a szerető szívet, ki a tied mellett fog dobogni, a tiedével fájni, ha bánatod van, örülni, ha örömed van… Óh, százszor szerencsétlenek azok, a kiket az Úr kegyelme ettől megfosztott… azoknak élete az örök hóval, jéggel födött hegycsúcsokhoz hasonlatos, melyek mellett a nap fényes, forró sugárkévéi is hatástalanul siklanak el, míg lejebb, a barátságos völgyekben uj életet fakasztanak… Hozzád fohászkodunk óh Atyánk, világítsd meg véghetetlen irgalmad sugaraival e_ _boldogtalanok életének sötét éjszakáját… Add meg nekik, hogy részük legyen a mindenható szeretetben, melyet Jézusunk hirdetett… Mert oly sokan vagyunk, kik szeretet nélkül elsorvadunk… kiknek oldalát lándzsával megszúrják… kiknek üdítő víz helyett eczet jut italul… kik hordozzuk a töviskoronát…_

Simándy hangja mint egy kétségbeesett jajgatás hangzott végig a templom boltozatai alatt. A nép megdöbbenve hallgatta, talán nem értette, de a fájdalmat megérezte belőle. Florica remegve kapaszkodott anyja karjába, s szeméből egy könnycsepp gördült végig arczán. Simándy megtört hangon folytatta:

_A próféta írja, hogy vőn Jóáb három nyilat kezébe és Absálómnak szivébe lövé. Egy szívnek három nyil! Mily kegyetlenség! Hiszen egy nyil elég az oroszlán szívének is! A puszták királyát is halálra sebezheti!… És az én szegény szívemet már két nyil járta át… Ments meg, óh Uram, a harmadik nyiltól… Imádkozzunk!_

A szertartás, a beszéd, az imádság véget ért. Simándy padjába ült és tenyerébe támasztotta a fejét. A nép lassan távozott… Florica a templomajtóból visszanézett, de Simándy arcza eltakarva maradt.