Part 6

A nap már melegen sütött, tiz óra felé járt és a forgalom a Youngstorve-n teljes mozgásban volt. Merre forduljak? Megtapogattam a zsebemet és éreztem benne a kéziratot; tizenegy órakor megpróbálok bemenni a szerkesztőségbe. Egy óra hosszáig állottam a balüsztrádon és figyeltem a lent folyó életet; ezalatt a ruháim gőzölögni kezdtek. Az éhség megint jelentkezett, a mellemet rágta s apró fájdalmas szurásokkal kinzott. Hát igazán nem volt a földön egy barátom, egy ismerősöm, akihez fordulhattam volna? Végigfutok az emlékezetemben mindenkin, hogy egy tiz örére való embert találjak, de hiába. Olyan gyönyörü nap volt, annyi sugár és annyi világosság körülöttem; az ég mint könnyü tenger, hullámzott a hegyek felett…

Egészen öntudatlanul hazafelé indultam.

Keservesen éheztem és mikor az utcán egy faforgácsot találtam, felvettem és rágni kezdtem; ez segitett. Hogy is nem jutott előbb eszembe!

A kapu nyitva volt, a kocsis, mint rendesen, most is jó reggelt kivánt.

– Szép idő van, – mondta.

– Igen, – feleltem, egyebet nem tudtam mondani. Nem kérhetném meg, hogy adjon kölcsön egy koronát? Bizonyosan szivesen megtenné, ha van pénze; különben is egyszer megkért, hogy irjak helyette egy levelet.

Ott állt előttem és valamin rágódott, amit mondani akart.

– Nagyon szép idő… hm… Ma ki kellene fizetni a háziasszonyomat. Nem lenne olyan jó – nem adna kölcsön öt koronát? Csak egypár napra, ha lehet. Hiszen már máskor is segitett rajtam.

– Nem, igazán nem tehetem, Jens Olai, – feleltem. – Most nem. De talán későbben, talán még ma délután. – Ezzel már indultam is a lépcsőn felfelé.

Mikor a szobámba értem, ledobtam magam az ágyra és elkezdtem nevetni. Micsoda disznó szerencse, hogy megelőzött a kéréssel! A becsületem meg volt mentve. Öt koronát – isten segitsen, jó ember! Kár, hogy mindjárt nem öt részvényt kértél vagy egy földbirtokot a határban.

És az öt korona nagyon vidámmá tett és mindig hangosabban nevettem. Csak fenegyerek vagyok én vagy mi? Öt koronát! Igen, éppen jóhoz fordult! Vidámságom annál inkább növekedett, minél jobban nekiengedtem magam: Pfuj, micsoda ételszag van itt! Az egész ebéd szaga bent maradt. És felnyitom az ablakot, hogy kiszellőztessem a kellemetlen levegőt. Pincér, egy fél beefsteaket! És az asztal felé fordulva, a tántorgó asztal felé, amelyet meg kellett támasztanom a térdemmel, mikor irni akartam rajta, mélyen meghajolva kérdeztem: Szabad tudnom, hogy parancsol-e egy pohár bort? Nem? A nevem Tangen, Tangen miniszteri tanácsos. Sajnos, egy kicsit soká mulattam… a kapukulcsot…

És gondolataim fékevesztetten rohantak ujra legvadabb utjaikra. Folytonosan tudtam, hogy összefüggéstelenül beszélek és nem mondtam egyetlen szót sem anélkül, hogy ne hallottam, hogy meg ne értettem volna. Magamban ki is mondtam: már megint összefüggés nélkül beszélsz! És még sem tudtam segiteni rajta. Olyan volt, mintha az ember ébren volna s mégis álmában beszélne. A fejem könnyü volt, ment minden fájdalomtól és nyomástól és gondolataimra egyetlen árnyék sem esett. A vitorlák messze ragadtak és én nem ellenkeztem.

Jöjjetek be! Csak jöjjetek! Amint látjátok, minden rubinból van. Ylajali, Ylajali! A vörös, puha selyempamlag! Milyen hevesen lélegzik! Csókolj meg, szerelmem, még, még! A karod olyan, mint a borostyánkő, az ajkad ég… Pincér, egy beefsteaket rendeltem…

A nap besütött az ablakomon, hallottam lentről a lovakat, amint a zabot ropogtatták. Ott ültem és a forgácsot szoptam elevenen, vidám lélekkel, mint egy gyermek. Közben minduntalan megtapogattam a kéziratomat; pedig nem is gondoltam rá, de az ösztönöm nem engedte elfeledni, a vérem folytonosan figyelmeztetett rá. Aztán elő is vettem.

Át volt nedvesedve és kiteregettem a napra. Később elkezdtem fel-alá sétálni a szobában. Milyen kétségbeejtő volt ez a hely! A padlón körül apró bádogforgácsok, de nincs egy szék sem, még csak egy szeg sincs a falba verve. Mindent bevittem már a „nagybácsihoz“ és mindent megettem. Egy pár iv papir az asztalon, vastag porréteg alatt, ez volt minden, amit a magaménak mondhattam. Az ócska zöld ágyteritőt Hans Paulitól kértem pár hónappal ezelőtt kölcsön… Hans Pauli! Csettintettem az ujjammal. Hans Pauli Pettersen fog segiteni! És azonnal eszembe jut a cime is. Hogy is felejtkezhettem el Hans Pauliról! Bizonyosan nagyon meg lesz sértődve, hogy nem fordultam azonnal hozzá. Gyorsan felcsapom a kalapom, összeszedem a kéziratomat és lesietek a lépcsőn.

– Hé, Jens Olai, – kiáltottam be az istállóba, – hallod-é? Azt hiszem, egészen bizonyosan segithetek rajtad ma délután.

A városház elé érve, látom, hogy már elmult tizenegy óra és azonnal elhatározom, hogy utközben bemegyek a szerkesztőségbe. Az ajtó előtt megállok, hogy megnézzem, vajjon rendben vannak-e a papirok lapszám szerint. Gondosan kisimitgatom, ujra zsebre teszem és kopogtatok. A szivem hangosan dobog, amikor belépek.

A munkatárs, mint rendesen, ott ül az ollóval a kezében. Félénken kérdem, hogy itt van-e a szerkesztő? Semmi felelet. Az ember egy hosszu ollóval tovább vagdalja a vidéki lapok hireit.

Ismétlem a kérdésemet és beljebb megyek.

– A szerkesztő még nem jött be, – mondja végre az ollós ember, de fel sem néz.

– Mikor fog bejönni?

– Azt nem lehet tudni, azt egyáltalában nem lehet tudni.

– És meddig van a szerkesztőség nyitva?

Erre megint nem kaptam feleletet és végre is indulnom kellett. Az ember az egész idő alatt egy pillantásra sem méltatott; pedig hallotta a hangomat és arról megismert. Hát ilyen jó nevem van nekem itt, hogy még csak nem is válaszolnak a kérdésemre? Vajjon a szerkesztő akarja igy? Az igaz, hogy mióta hires tizkoronás tárcámat elfogadta, elárasztottam kéziratokkal, csaknem minden nap megrohantam az ajtaját használhatatlan dolgokkal, amiket el kellett olvasnia és aztán visszaadni. Talán ennek akart véget vetni és óvatosságból uj rendszabályokat adott ki… Megindultam a Homansbyen felé vezető uton.

Hans Pauli Pettersen paraszt tanuló volt és egy ötemeletes ház udvarán a padlásszobában lakott; Hans Pauli tehát maga is szegény ember. De ha volt egy koronája, azzal nem fösvénykedett. Olyan bizonyosan megkapom tőle, mintha már a kezemben tartanám. És az egész uton előre örültem ennek a koronának, olyan biztosan éreztem, hogy megkapom. Mikor a kapuhoz értem, láttam, hogy be van zárva és csengetnem kellett.

– Pettersen tanuló urral szeretnék beszélni, – mondtam s be akartam menni; – tudom, melyik szobában lakik.

– Pettersen? – ismételte a leány. – Az, aki a padlásszobában lakott? Az elköltözött. Hogy hová, azt nem tudom, a leveleit Hermansenhez küldeti a Toldbodgate-ba – és a leány a számot is megmondta.

Reménnyel és bizalommal telve megyek le az egész Toldbodgate-n, hogy a Hans Pauli cimét megkérdezzem. Ez volt utolsó menekvésem és ki kellett használnom. Utközben egy ujonnan épült ház előtt mentem el, ahol néhány asztalos állott és az utcán gyalult. Belemarkoltam a forgácscsomóba, egy néhány szép fehéret kivettem, egyet a számba dugtam, a többit a zsebembe, későbbi időre. Igy folytattam az utamat, már nyögve az éhségtől. Egy péküzletben csodálatos nagyságu tizörés kenyeret láttam a kirakatban, a legnagyobb kenyeret, amit ennyi pénzért el lehet képzelni…

– Pettersen tanuló cimét jöttem megtudakolni.

– Bernt Ankers Gate 10. szám, padlásszoba. Talán ön oda készül menni? Nos, nem lenne akkor olyan szives elvinni neki néhány levelet, ami a cimére érkezett?

Ujra bemegyek a városba ugyanazon az uton, amelyiken jöttem, ujra elhaladok az asztalosok mellett, akik bádogedényt tartva a térdük közt, most fogyasztják jó kis népkonyhai ebédjüket, elhaladok a péküzlet előtt, ahol a kenyér még mindig ugyanazon a helyen fekszik és végre félholtan a kimerültségtől elérem a Bernt Ankers Gate-t. A kapu nyitva van és én megindulok a sok fárasztó lépcsőn felfelé a padlásra. Kiveszem a leveleket a zsebemből, hogy Hans Paulit mindjárt a belépésemmel jókedvre hangoljam. Bizonyosan nem fogja ezt a szivességet megtagadni tőlem, ha megmagyarázom a körülményeket; semmi esetre sem, Hans Pauli nemesszivü ember, mindig is mondtam róla…

Az ajtón megláttam a kártyáját: H. P. Pettersen stud. theol. – haza utazott.

Abban a helyben leültem, leültem a puszta földre, tompa fáradtsággal, összetörve a nyomoruságtól. Néhányszor gépiesen ismételtem: Haza utazott! Haza utazott! Azután csend lett, elhallgattam. Egyetlen könny nem volt a szememben, nem volt sem gondolatom, sem érzésem. Nagyra nyitott szemmel ültem és a levelekre bámultam, anélkül, hogy valamire el tudtam volna magamat határozni. Igy tartott ez tiz percig, talán huszig is vagy még tovább, ott ültem ugyanazon a helyen és a kis ujjamat sem mozditottam. Ez az eltompultság csaknem olyan volt, mint az alvás. Csak mikor meghallottam, hogy valaki jön a lépcsőn, állottam ujra fel s aztán megszólaltam:

– Pettersen urat keresem; két levelet hoztam a részére.

– Haza utazott, – felelt az asszony. – De szünidő után visszajön; a leveleket én is átvehetem, ha akarja.

– Nagyon jó lesz, köszönöm a szivességét; legalább mindjárt megkaphatja, mihelyt visszajön. Fontos levelek lehetnek. Jó reggelt kivánok.

Mikor leértem, megállottam és az öklömet összeszoritva, a nyilt utcán hangosan felkiáltottam: De azt mondhatom neked, kedves uristenem: Megelégeltelek! Dühösen rázom a fejem és összeszoritott fogaim közül sziszegek fel az égre: ha az ördög elvisz is, megmondom: megelégeltelek.

Pár lépést mentem és ujra megállottam. Hirtelen megváltoztattam tartásomat, összetettem a kezem és édeskés, jámbor hangon kérdeztem: De folyamodtál-e hozzá szivedből, kedves gyermekem?

Nem, ez nem az igazi hang.

Nagy H-val kell mondani, olyan naggyal, mint egy templom. Próbáljuk ujra: Kiáltottál-e Hozzá keservedben, gyermekem? Lehajtottam a fejem és siránkozó hangon feleltem: Nem.

Még mindig nem ez az igazi!

Miért nem tudsz álszenteskedni, te szamár! Igen! azt kell mondanod; igen, kiáltottam hozzád, Uram Istenem! És a legsiránkozóbb melódiát kell a szavaidhoz kikeresned. Na, rajta ujra! Ez már jobban sikerült. De sóhajtanod is kell hozzá, sóhajtanod, mint egy beteg lónak. Ugy – most jól van.

Igy oktattam magam a képmutatásban, türelmetlenül toppantottam a kövezetre, ha nem sikerült, tökfejünek szidtam magam, mig a meglepett járókelők megfordultak és utánam néztek.

Közben folytonosan rágtam a forgácsot és olyan gyorsan tántorogtam le az utcán, amennyire csak birtam. Mielőtt észrevettem volna, már lent voltam a pályaudvar terén. A Megváltó-templom órája fél kettőt mutatott. Megállottam egy pillanatra gondolkozni. Bágyadt izzadtság verődött ki a homlokomon és a szemembe folyt. Tegyünk egy sétát a hidon, – szóltam magamhoz. Persze, csak ha időd van! – Meghajoltam önmagam előtt és lementem a vasuti hidhoz.

A hajók kint állottak, a tenger hullámzott a napfényben. Mindenütt sürgölődő mozgás, gőzsipok visitása, teherhordók ládákkal a vállukon, vidám dalolás a tutajokon. Nem messze egy süteményes kofa ül, barna orrát az árui felé hajtva; a kis asztal előtte irgalmatlanul tele van édességgel és én rosszkedvüen forditom el a fejem; az egész part tele van a szagával. Pfuj, ki kell nyitni az ablakokat! Egy urhoz fordulok, aki mellettem ül és behatóan kezdem fejtegetni, milyen helytelen állapot az ilyen, hogy itt is, ott is süteményes asszonyok ülnek… Nem találja? De annyit mégis csak meg fog engedni… A jó ember azonban rosszat sejtett, és be sem hagyta fejezni a mondatot, felállt és tovább ment. Én is felállottam és követni kezdtem, eltökélve, hogy be fogom bizonyitani neki tévedését.

– Tisztán közegészségügyi szempontból tekintve, – kezdtem ujra és a vállára tettem a kezem.

– Bocsánat, én itt idegen vagyok és nem értek a közegészségügyhöz, – felelt és ijedten bámult rám.

Az már más, ha idegen volt… Nem szolgálhatnék valamiben? Körülvezethetném a városban. Nem? Pedig nekem nagy gyönyörüségemre szolgálna s neki semmibe sem kerülne.

De az idegen minden áron meg akart tőlem szabadulni és átsietett az utca másik oldalára.

Visszamentem a padomhoz és leültem. Nagyon nyugtalan voltam és a nagy kintorna, amint valamivel távolabb játszani kezdett, még rosszabbá tette a helyzetet. Kemény, érces muzsika volt, Webernek valamelyik darabja, amelyhez egy kis leány szomoru dallamot énekelt. A fuvolaszerü panaszosság a muzsika hangjában átrezgi a véremet, idegeim reszketni kezdenek, mintha a dalt visszhangoznák és a másik pillanatban hátra hanyatlom a padon és vele zümmögök, énekelek. Milyen sajátságos érzései vannak az embernek, ha éhezik! Ugy érzem, hogy a hangok magukkal visznek, beléjük olvadok, velük szállok tovább, egészen világosan érzem, hogyan szállok magasan lebegve a hegyek felett ragyogóbb világokba.

– Egy örét! – mondja a kis kintornás leány és felém nyujtja a bádogtányért. – Csak egy örét.

– Igen, – felelek egészen öntudatlanul és átkutatom a zsebeimet. De a gyermek azt hiszi, hogy bolonddá akarom tenni és szó nélkül azonnal eltávolodik. Ez a néma elnézés tulságosan sok volt az idegeimnek; ha szitkozódott volna, könnyebben elviselem; elfogott a fájdalom és visszahivtam: – Nincs egyetlen örém sem, – mondtam, – de megemlékezem a tartozásomról, talán már holnap. Hogy hivnak? Nagyon szép név, nem fogom elfelejteni. Tehát holnap…

De nagyon jól láttam, hogy nem hisz nekem, habár egy hangot sem felelt, s sirni kezdtem a kétségbeeséstől, hogy ez a kis utcagyerek nem bizik bennem. Még egyszer visszahivtam, gyorsan kinyitottam a kabátomat, hogy a mellényem odaadjam neki. – Mindjárt kárpótolni foglak valamivel, – mondtam, – várj egy pillanatig…

És nem volt mellényem…

De hát mi is jutott eszembe! Hiszen már hetekkel ezelőtt odaadtam! Mi történt velem? A meglepett kis leány nem várt tovább, hanem lehetőleg gyorsan visszavonult. És igy kellett elbocsátanom! Az emberek összesereglettek és hangosan mulatni kezdtek rajtam. Egy rendőr keresztülfurakodik és tudni akarja, mi történt.

– Semmi, – feleltem, – igazán semmi! Csak a mellényemet akartam odaadni annak a kis leánynak… az apja részére… Ezen nincs semmi nevetnivaló. Haza mehettem volna egy másikat felvenni.

– Nem szabad zenebonát csinálni az utcán! – felel a rendőr. – Alló, előre, mars! – És a kezével odább taszit. – A maga papirjai ezek? – kiált utánam.

– Az istenért, a cikkem! Nagyon is fontos irások. Hogy is lehettem ilyen meggondolatlan…

Megkapom a kéziratot, megbizonyosodom róla, hogy rendben van és tovább megyek pillanatnyi megállás vagy körültekintés nélkül, egyenesen a szerkesztőségbe. Négy óra volt a Megváltó-templom tornyán.

Az iroda be van zárva. Hangtalanul osonok le a lépcsőkön, félénken, mint egy tolvaj és tanácstalanul állok meg a kapunál. Már most mit csináljak? A falhoz támaszkodom, lebámulok a kövezetre és gondolkozom. Egy gombostü fekszik és csillog a lábam előtt; lehajolok és felveszem. Hátha a gombjaimat levágnám a kabátomról? Vajjon mennyit kaphatnék értük? Lehet, hogy nem is érnek semmit, gombok csak gombok; de mégis a kezembe fogtam és minden oldalról megvizsgálgattam a kabátomon; olyan jóknak találtam, mintha csak ujak volnának. Mégis csak szerencsés gondolat volt, tört zsebkésemmel levághatom és elvihetem a „nagybácsihoz“. Az a remény, hogy ezt az öt gombot eladhatom, megint felélénkitett; lám, lám, mégis csak rendbe jön minden, ismételgettem. Az öröm egészen hatalmába keritett és azonnal megkezdtem a gombok levágását, egyiket a másik után. Közben ezt a néma beszélgetést folytattam magamban:

– Hát látja, egy kicsit szegényesen élek most, pillanatnyi pénzzavar… Hogy használtak, azt mondja? Ugyan, hogy fecseghet ilyet! Nincs ember a világon, aki kevésbé használja el a gombjait, mint én. Mindig nyitott kabáttal járok, mondhatom magának, ez már olyan szokás, egyéni különösség nálam… Nem, nem, ha éppen nem _akarja_, akkor… de legalább tiz örét kell kapnom értük. De istenem, hát ki mondta, hogy meg _kell_ vennie? Jobb, ha befogja a száját és nyugton hagy… Igen, igen, csak hozzon rendőrt, ha akar. Én itt megvárom, mig visszajön vele; ne féljen, nem lopok el semmit… Nahát! Jó napot, jó napot! A nevem Tangen, tegnap este egy kicsit sokáig mulattam…

Valaki jön a lépcsőn lefelé. Abban a pillanatban megint a valóságban vagyok, megismerem az ollós embert s gyorsan zsebre dugom a gombokat. El akar mellettem menni, nem is fogadja a köszöntésemet és egyszerre nagyon figyelmesen kezdi a körmét nézni. Megállitom és a szerkesztő után tudakozódom.

– Nincs itt.

– Hazudik, – kiáltom. És olyan merészen, ami magamat is bámulatba ejt, folytatom: – Beszélnem kell vele, fontos üzenet. Valami hirt kell közölnöm a Stiftsgaardból.

– Nem mondhatná meg nekem?

– Magának? – és végigmértem a tekintetemmel.

Ez használt. Azonnal visszafordult velem és kinyitotta az ajtót. A szivemet a torkomban éreztem dobogni. Összeszoritottam a fogamat, hogy bátorságot kapjak, kopogtattam s beléptem a szerkesztő szobájába.

– Jó napot. Ön az? – mondta barátságosan. – Foglaljon helyet.

Ha azonnal ajtót mutat, talán könnyebben vettem volna; a sirás fojtogatott, mikor feleltem:

– Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodom…

– Foglaljon helyet, – ismételte.

Leültem és előadtam, hogy megint irtam egy cikket és nagyon fontos volna reám nézve, ha kiadná a lapjában. Annyi gonddal irtam meg, olyan nagy fáradságot vettem…

– Elolvasom, – mondta és elvette tőlem. – Hiszen gonddal ir meg mindent, de tulságosan is heves. Csak egy kissé józanabbul irna, nem olyan lázasan. De mindenesetre elolvasom. – És ujra az asztal felé fordult.

Igy ültem ott. Kérhettem tőle egy koronát? Megmagyarázhattam, miért olyan lázas, amit irok? Bizonyosan segitene rajtam; nem először tenné.

Felállottam. Hm! De mikor utoljára nála voltam, panaszkodott, hogy nincs elég pénz és még a szolgát is elküldte, hogy keritsen, mig kifizethetett. Talán most is ugyanaz az eset állhatna be. Nem, nem! ennek nem szabad megtörténnie. Hát nem látod, hogy dolgozik?

– Óhajt még valamit? – kérdezte.

– Nem! – Igyekeztem a hangomat határozottá tenni. – Mikor lesz szabad ujra eljönnöm?

– Ó, legközelebb, ha erre jár, – felelt, – ugy egynéhány nap mulva.

Képtelen voltam a kivánságomat kimondani. Ennek az embernek a szivessége határtalannak látszott s meg akartam mutatni, hogy ezt én is meg tudom becsülni. És elmentem.

Mikor már kint állottam és ujra éreztem az éhség kinzását, még akkor sem bántam meg, hogy eljöttem az irodából, anélkül, hogy kérésemet kimondtam volna. Kivettem a másik forgácsot a zsebemből és a számba vettem. És megint jót tett. Hogy is nem segitettem már régen ezzel magamon? Szégyelhetnéd magad! szóltam hangosan; igazán képes lettél volna rá, hogy ettől a jó embertől egy koronát kérj és megint zavarba hozzad? Elkezdtem gorombáskodni magammal a tolakodás miatt, amit terveltem. Istenemre, ez a legaljasabb dolog, amit valaha hallottam! mondtam; rátámadni egy emberre és majd kikaparni a szemét, azért, mert egy koronára van szükséged, te nyomorult kutya! Ugy, előre! Gyorsabban, gyorsabban! Semmirekellő, majd megtanitlak én tégedet!

Elkezdtem szaladni, hogy megbüntessem magam, egyik utcát a másik után mértem végig futó lépéseimmel, elharapott kiáltásokkal kergettem magam tovább és hangtalan dühvel ingereltem magam, ha meg akartam állani. Végre egészen feljutottam a Pile-straedere. Itt meg kellett állanom, csaknem sirva a dühtől, hogy nem birom tovább; az egész testem reszketett és lerogytam egy lépcsőre. Megállj csak! mondtam. És hogy folytassam a magam kinzását, még egyszer felugrottam és kényszeritettem magam, hogy állva maradjak és kinevettem magam és gyönyörködtem a saját megalázottságomon. Végre néhány perc mulva egy főhajtással megadtam magamnak az engedélyt, hogy leülhessek, de akkor is a legkényelmetlenebb helyet választottam ki a lépcsőn.

Istenem, milyen boldogság volt pihenni! Letöröltem az izzadtságot az arcomról és nagy, mély lélegzetet vettem. Milyen őrülten rohantam! De nem bosszankodtam miatta, megérdemeltem. Miért is akartam azt a koronát kérni. Most már viselhetem a következményeket! És gyöngéden kezdtem magammal beszélni, intettem magam, mint egy jó anya. Mindinkább elérzékenyedtem és fáradtan, erőtlenül sirni kezdtem, csendes benső sirással, néma zokogással egyetlen könny nélkül.

Egy negyedóráig vagy talán tovább is ültem ugyanazon a helyen. Az emberek jöttek-mentek, de egyik sem zavart meg. Kis gyermekek játszottak körülöttem, egy madár énekelt a fán az utca másik oldalán.

Egy rendőr jött felém és igy szólt:

– Miért ül itt?

– Miért ülök itt? – kérdeztem én is. – Mert kedvem tartja.

– Már egy félóra óta figyelem, – mondta. – Egy félóra óta ül itt?

– Körülbelül, – feleltem. – Akar még valamit? – Felálltam és haragosan mentem tovább.

A térre érkezve megállottam és visszanéztem az utcába. Mert kedvem tartja! Hát ez miféle felelet volt? Mert fáradt vagyok, azt kellett volna mondani és pedig minél siránkozóbb hangon – buta vagy, sohasem tanulod meg a szenteskedést! – mert teljesen kimerültem! és sóhajtanod kellett volna hozzá, mint egy beteg lónak.

A tüzoltóőrház elé értem, amikor egy ujabb ötlet hirtelen megállitott. Csettentettem az ujjammal és hangos nevetésbe törtem ki a járókelők nagy meglepetésére. – Nahát, most igazán el fogsz menni Levion lelkészhez, – kiáltottam fel, – ez olyan bizonyos, mint a halál. Csak éppen ugy próbára. Semmit sem veszithetsz vele; és olyan gyönyörü idő van különben is.

Bementem a Pascha könyvkereskedésébe, megtaláltam a cimjegyzékben a Levion lelkész lakását és utnak indultam. – Most el kell dőlnie, – mondtam. – Csak semmi ostobáskodás! A lelkiismeretedről beszélsz? Butaság; ahhoz tulságosan szegény vagy, hogy a lelkiismereteddel törődhess. Ki vagy éhezve és nagyon fontos okból jöttél, ez az első. De a vállad felé kell hajtanod a fejed és szép dallamosan kell az egészet előadnod. Nem teszed? Akkor egy lépést sem megyek veled tovább. Tehát ilyenformán: a kisértésnek szomoru állapotában leledzel, a sötétség hatalmaival, e rettenetes, néma szörnyetegekkel küzdesz éjszakánként az elviselhetetlen borzalomig; éhezel és szomjazol étel és bor után és semmit sem kapsz. Idáig jutottál. Itt állasz és nincs többé olajad a mécsedben. De hiszel a kegyelemben, Istennek hála, a hited még nem vesztetted el! És akkor tedd össze a kezedet olyan arccal, mint az ördög, ha a kegyelemért könyörög. Ami Mammont illeti, Mammont te lelkedből gyülölöd minden formájában; egészen más volna egy zsoltárkönyv, egy kétkoronás zsoltárkönyv, emlékképpen… Ott állottam a lelkész ajtaja előtt és ezt olvastam rajta: Iroda nyitva 12–4-ig.

Már most csak semmi ostobaság! mondtam; most komolyan kell venni a dolgot! Igy, le a fejjel, még jobban… és csengettem a család lakásának az ajtaján.

– A lelkész urat keresem, – mondtam a leánynak; de nem voltam képes rá, hogy isten nevét is hozzá tegyem.

– Nincs itthon, – felelte.

– Nincs itthon! Nincs itthon! – Ez tönkre tette minden tervemet és mindent félre tolt, amit kigondoltam. Hiába tettem meg ezt az óriási utat, most itt állok, semmit sem értem vele.

– Valami sürgős ügy volna?

– Dehogy, – feleltem, – egyáltalában nem! Csak olyan istenáldotta szép idő van, hogy ki akartam sétálni, hogy üdvözöljem.

Én itt állottam, ő pedig amott. Akarattal kidüllesztettem a mellemet, hogy észrevegye a gombostüt, amivel a kabátom össze volt tüzve; a szememmel kértem, hogy lássa meg, miért jöttem; de szegény semmit sem értett meg.

– Igen, igazán istenáldotta idő; a nagytiszteletü asszony sincs itthon?

– Igen, de őt a köszvény bántja, a pamlagon fekszik, meg sem tud mozdulni… Ne adjak át valami üzenetet?

– Nem, semmit. Néha szoktam ilyen nagyobb sétákat tenni; nagyon egészséges az ilyen mozgás, különösen ebéd után.

Visszaindultam ugyanazon az uton, semmi értelme sem volt a további fecsegésnek. Azonkivül erősen kezdtem szédülni is, kevés hija volt, hogy komolyan össze nem estem. Iroda nyitva 12–4-ig; és én egy órával későbben kopogtam. A kegyelem ideje lejárt!