Part 5

Még mindig nem zavart meg semmi hang; a jótevő sötétség elrejtette előlem az egész világot és tiszta nyugalomba sülyesztett – csak a csend üres zümmögése töltötte meg egyhanguságával a hallásomat. A sötét szörnyetegek odakint majd magukhoz fognak szivni éjszaka és elvisznek a messze tengeren át idegen országokba, ahol senki sem lakik. Elvisznek Ylajali hercegnő kastélyába, ahol embertől nem sejtett pompa vár reám, nagyszerübb, mint a világ minden nagyszerüsége. Ő maga ragyogó teremben fog ülni, ahol minden ametisztből van, a trónja sárga rózsákból van fonva; és felém nyujtja kezét, mikor belépek, köszönt és isten hozott-tal fogad, amint közeledem és letérdelek: isten hozott lovag körömbe és országomba! Husz nyara, mióta rád várok; utánad sóhajtottam a holdfényes éjszakákban és ha bánatos voltál, én is sirtam itt és mikor aludtál, gyönyörüséges álmokat küldtem neked… És a csodaszép hercegnő kézen fog és velem jön, és óriás csarnokokon vezet át, ahol ezer ember kiált hurrát, és sugárzó kerteken vezet át, ahol háromszáz fiatal leány nevetgél és játszik, mig egy másik terembe nem jutunk, melyben minden ragyogó smaragdból van. Bent süt a nap, az erkélyekről és csarnokokból elragadó muzsika hallik és egész illatáradat csap felém. Kezét a kezemben tartom és véremen a varázslat vad gyönyörüségét érzem átszáguldani; karomat a teste köré fonom, de ő azt suttogja: nem itt, jöjj velem tovább! És a vörös terembe érünk, ahol minden rubinból van és én belehanyatlom a kábitó pompába. Érzem karját, amint átölel, az arcomba lehel, suttog: Isten hozott szerelmem! Csókolj meg! Még… még…

Csillagokat látok szemem előtt a padon fekve és gondolataim a fény orkánjába vesznek el…

Elfogott az álom fektemben és a rendőr ébresztett fel. Itt voltam ujra, visszahiva az életbe és a nyomoruságba. Első érzésem valami ostoba elbámészkodás volt, hogy szabad ég alatt találom magamat, de ezt csakhamar bánatos keserüség váltotta fel; azon a ponton voltam, hogy sirva fakadok a szomoruságtól, hogy még mindig élek. Mig aludtam, esett az eső, a ruháim teljesen át voltak ázva és minden tagomat átjárta a kegyetlen hideg. A sötétség olyan sürü volt, hogy alig tudtam a rendőr vonásait megkülönböztetni magam előtt.

– Igy ni! – szólalt meg. – Most már keljen fel.

Azonnal felállottam; ha azt parancsolta volna, hogy feküdjem ujra le, ezt is megtettem volna. Nagyon levert és gyenge voltam és még hozzá abban a pillanatban ujra kezdtem az éhséget érezni.

– Várjon már, maga félbolond! – kiáltott utánam a rendőr, – hiszen kalap nélkül ment el. Itt van, igy ni!

– Igen, én is éreztem, hogy mintha – mintha valamit elfelejtettem volna, – dadogtam még mindig félig magamon kivül. – Köszönöm, jó éjszakát!

És tovább botorkáltam.

Ha csak egy kis darab kenyerem volna! Egy egészen kis darab nagyszerü rozskenyér, amit járkálás közben harapdálni lehetne az utcán. És igy mentemben pontosan elképzeltem azt a különfajta kis rozskenyeret, amibe olvan nagyon szerettem volna beleharapni. Keservesen éhes voltam, azt kivántam, hogy bár messze lennék és meghalhatnék, érzelgőssé váltam és sirtam. Hát sohasem lesz már vége a nyomoruságomnak! Egyszerre megállottam, toporzékolni kezdtem a kövezeten és káromkodtam. Minek is nevezett engem? Félbolondnak? Majd megmutatom én annak a rendőrnek, hogy mit jelent, ha valaki engem félbolondnak mer nevezni! Ezzel megfordultam és visszafelé kezdtem szaladni. Éreztem, hogyan önt el a forróság a dühtől. Az utca végén megbotlottam és elestem, de nem sokat törődtem vele, ujra felugrottam és továbbszaladtam. A pályaudvar terén azonban már annyira fáradt voltam, hogy nem birtam volna a hidig tovább menni; amellett futás közben a haragom is lehült. Végre megállottam és nagyot lélegzettem. Hát nem egészen mindegy, hogy egy rendőr mit mond az embernek? – Jó, dehát mégse lehet mindent eltürni! – Igaz, igaz, – szakitottam félbe magamat, – de hiszen nem is lehet mást várni tőle. – És ez a mentség egészen megnyugtatott; ujra elismételgettem: nem is lehet mást várni tőle. És ezzel visszafordultam.

Istenem, mik nem jutnak az eszembe! gondoltam bosszankodva; igy futni, mint egy bolond az utcán végig bokáig érő sárban ezen a sötét éjszakán! Az éhség türhetetlenül kinozott, egy pillanatnyi nyugtot sem hagyva. Néha-néha lenyeltem a nyálamat, hogy igy valamennyire elcsittitsam és ugy látszott, mintha ez segitett volna. Már hetek óta nagyon gyenge koszton éltem, mielőtt idáig jutottam és az erőm hanyatlóban volt. Ha elég szerencsés voltam valami ügyeskedéssel öt koronát felhajszolni, ez a pénz sehogysem futotta ki odáig, hogy egészen összeszedhettem volna magamat, mielőtt az uj éhségidőszak reám tört. Legnagyobb baj a hátammal és a vállammal volt; azt a kis rágást a mellemben egy-egy pillanatra el tudtam állitani, ha erősen köhögtem vagy nagyon előrehajolva mentem; de a hátam és a vállam – erre nézve nem tudtam semmit kitalálni. Dehát min mulhatott, hogy egyáltalán nem akar reám megvirradni? Nem volt éppen annyi jogom az élethez, mint mindenki másnak, mint például Pascha antiquáriusnak vagy Hennechen gőzhajóbizományosnak? Mintha nem lenne olyan vállam, mint egy óriásnak és két erős karom, amivel minden munkát el tudok végezni és nem megtettem, hogy a Möllergate-n beállottam egy favágótelepre a mindennapi kenyér megszerzése miatt? Talán dologtalan voltam? Nem szaladgáltam állás után, nem hallgattam előadásokat, nem irtam ujságcikkeket és nem olvastam és tanultam éjjel-nappal, mint egy őrült? Hiszen ugy éltem, mint egy zsugori, kenyeret és tejet ettem, ha jól ment a dolgom, kenyeret magában, ha rosszul ment és éheztem, ha semmim sem volt. Vagy hotelben lakom talán, első emeleti szobákban? Nem, padlásszobában lakom, egy bádogosmühelyben, amelyet isten és ember elhagyott, mert a mult télen beesett a hó. Igy hát nem értettem semmit az egészből.

Mindezt végiggondoltam, de a rosszakarat vagy irigység vagy keserüség egyetlen szikrája sem volt gondolataimban.

Egy festékkereskedés előtt megállottam és benéztem a kirakatba; megpróbáltam elolvasni a felirást néhány légmentesen elzárt dobozon, de már nagyon sötét volt. Bosszankodtam magamra, hogy megint ilyen ötletem akadt és mégis dühös voltam, hogy nem tudom kitalálni, mit tartalmaznak ezek a dobozok; megkopogtattam az ablakot és tovább mentem. Az utca végén észrevettem egy rendőrt; meggyorsitottam a lépteimet, egyenesen elébe álltam és minden ok nélkül azt mondtam:

– Tiz óra.

– Nem, két óra, – felelt csodálkozva.

– Nem igaz, tiz, – ismételtem, – tiz óra, – és a haragtól fujva még két lépést tettem felé, ökölbe szoritottam a kezem és ujra azt mondtam: – Hallja, tudja meg: Tiz óra!

Nyugodtan állva maradt, egy kicsit gondolkozott, végignézett rajtam és a csodálkozástól ujra rám bámult. Végre egészen csendesen mondta:

– Mindenesetre ideje, hogy haza menjen. Hazakisérjem?

Ez a barátságos hang lefegyverzett; éreztem, hogy könnyes lesz a szemem és gyorsan feleltem:

– Nem, köszönöm! Egy kicsit soká voltam egy kávéházban. Nagyon köszönöm a szivességét.

A sisakjához emelte a kezét, mikor tovább mentem. Jósága annyira meghatott, hogy sirva fakadtam; miért is nincs öt koronám, hogy neki adhatnám! Megállottam és utána néztem, amint lassan tovább ment a maga utján, a homlokomra ütöttem és mindig jobban sirtam, minél jobban távolodott. Szidtam magamat és a szegénységemet, mindenféle csufneveket találtam magamra, kétségbeesett elnevezéseket eszeltem ki, nagyszerüen durva, szitkozódó szavakat, s ezekkel halmoztam el magam. Az egész uton, mig haza nem jutottam, ez foglalt el. Mikor a kapuhoz értem, észrevettem, hogy elvesztettem a kulcsaimat.

Hát persze, természetesen! mondtam keserüen magamban; miért ne veszteném el a kulcsaimat? Itt lakom egy udvarban, ahol lent istálló van, fent pedig egy bádogosmühely; a kaput bezárják éjszakára és senki sincs, egy árva lélek sem, aki kinyithatná – hát miért ne veszitném el a kulcsaimat? Bőrig vagyok ázva, mint egy kóbor kutya, egy kicsit, egy ici-picit éhes is vagyok és a térdem nevetségesen reszket a fáradtságtól, – hát miért ne veszitsem el? Tulajdonképpen miért nem kerekedett fel az egész ház és miért nem sétált el Akerbe, mire ide érkezem és be akarok menni?… És nevettem magamban befelé, az éhségtől és nyomoruságtól dacosan.

Hallottam a lovak dobogását az istállóban és láttam a szobám ablakát odafent; de a kaput nem tudtam kinyitni és be sem tudtam bujni. Fáradtan és kétségbeesetten határoztam el, hogy visszamegyek a hidra és megkeresem a kulcsaimat.

Megint esni kezdett és már éreztem, hogyan hatol keresztül a viz a vállamig. A városházánál egy mentő gondolatom támadt: megkérem a rendőrséget, hogy nyittassa ki a kaput. Azonnal egy rendőrhöz fordultam és könyörögve kértem, hogy jöjjön velem és bocsásson be, ha lehet.

Hja, ha lehetne, igen! De nem lehet, nála nem volt kulcs. A rendőrség kulcsai nem itt vannak, hanem a detektiv-osztályon.

– Már most mit csináljak?

– El lehet menni egy szállodába lefeküdni.

Szállodába nem mehetek aludni, nincs pénzem. Sokáig mulattam egy kávéházban, hiszen értheti…

Egy kis ideig még ott állottunk a városháza lépcsőjén. A rendőr gondolkozott, fontolgatott, megnézte jól a személyemet. Az eső szakadt odakint előttünk.

– Akkor menjen be az ügyeletes tiszthez és jelentkezzék, mint hajléktalan.

Mint hajléktalan? Ez eszembe se jutott volna. Ördög és pokol, ez kitünő eszme! És azonnal melegen megköszöntem a rendőrnek a pompás tanácsot. Egyszerüen csak be kell mennem és azt mondanom, hogy hajléktalan vagyok?

– Egészen egyszerüen…

– A neve? – kérdezte az ügyeletes.

– Tangen – Andreas Tangen.

Nem tudom, miért hazudtam. A gondolataim feloszolva száguldottak ide s tova és több ötletet hoztak magukkal, mint amennyit felhasználhattam; ebben a pillanatban ez a közönvös név ütötte fel magát bennük és én minden számitás nélkül azonnal oda dobtam, egészen szükségtelenül hazudtam.

– Állása?

Ez már veszedelmes, mert kiteheti a szürömet az ajtó elé. Hm; először azt gondoltam, hogy bádogosnak fogom magamat mondani; de olyan nevet vettem fel, amit nem minden bádogosmester visel, azonkivül még szemüveg is volt az orromon. Végre elhatároztam, hogy vakmerő leszek; egy lépéssel előre mentem és határozottan, ünnepélyesen feleltem:

– Ujságiró.

Az ügyeletes felrezzent, mielőtt irni kezdett s én kiegyenesedve, méltóságosan, mint egy hajléktalan miniszteri tanácsos állottam a korlát előtt. Semmi gyanut nem keltettem. Az ügyeletes könnyen megérthette, hogy miért késlekedtem a felelettel. Nem olyan gyakori eset és elég furcsa – egy ujságiró a rendőrszobában a városházán, fedél nélkül!

– Melyik lapnál – Tangen ur?

– A Reggeli Ujságnál, – feleltem. – Szerencsétlenségre egy kicsit későig mulattam az este…

– Erről nem is szükséges beszélni, – szakitott félbe és mosolyogva tette hozzá: – a fiatalságnak mulatni kell… ezt könnyü megérteni. – Egy rendőrhöz fordult és miután felállt és udvariasan meghajlott előttem, azt mondta: – Vezesse ezt az urat a fenntartott szobába. Jó éjszakát.

A hideg végigfutott a hátgerincemen saját merészségemtől és ökölbe szoritottam a kezem, hogy erősen tudjam tartani magamat.

– A gáz tiz percig ég, – mondta a rendőr az ajtó előtt.

– Azután eloltják?

– Igen, eloltják.

Az ágyra ültem és hallottam, hogyan fordul a kulcs a zárban. A világos cella barátságos volt; egészen otthonosan éreztem magam és jóleső biztonsággal hallgattam az eső zugását odakint. Sohasem kivánnék magamnak jobbat ennél a kellemes kis cellánál! Megelégedettségem csak növekedett, amint igy az ágyon ülve, kalappal a kezemben és tekintetemmel a falon levő gázlángra meredve, átadtam magam a képzeletemnek és ujra végiggondoltam a rendőrséggel való első találkozásom minden mozzanatát. Mert ez volt az első! és hogy bolonddá tettem őket. Tangen ujságiró! Hogy tetszik? És a Reggeli Ujság! Hogy sziven találtam ezt az embert a Reggeli Ujsággal! Erről nem is szükséges beszélni, ugy-e? Természetesen két óráig éjfél után estélyi ruhában a „Stiftsgaard“ különszobájában mulattunk, a kapukulcsot és a tárcát néhány ezer koronával otthon felejtettük – vezesse ezt az urat a különszobába…

Ebben a pillanatban kialudt a gáz, olyan csodálatosan hirtelen hunyt ki, anélkül, hogy gyöngült, anélkül, hogy pislogott, leapadt volna; mélységes sötétségben maradtam, nem láttam a kezemet sem, még a fehér fal derengését sem körülöttem, semmit! Nem volt mit tenni, le kellett feküdnöm; igy hát levetkeztem.

De nem voltam álmos és nem tudtam aludni. Egy ideig fekve maradtam és a sötétbe bámultam, ebbe a sürü, megtorlódott sötétségbe, amely feneketlen volt s egészen értelmetlen, – egyetlen gondolatom sem hatolt át rajta. Minden fogalmat felülhaladó sötétség volt és éreztem, hogyan fekszik rá az idegeimre. Lehunytam a szemem, félhangon dudorászni kezdtem és jobbra-balra forgolódtam a priccsen, hogy elvonjam róla a figyelmemet, de hiába. A sötétség megfogta a gondolataimat és pillanatnyi nyugtot sem hagyott. Hátha én magam is felolvadtam a sötétségbe, eggyé váltam vele? Felültem az ágyon és hadonászni kezdtem a karommal.

Az idegességem teljesen urrá lett felettem és hiába is küzdöttem volna ellene. Ott ültem a legvadabb képzelődések rabjaként, a magam megnyugtatására bölcsődalokat énekeltem és izzadtam az erőfeszitéstől, hogy lecsittitsam nyugtalanságomat. Tovább bámultam a sötétbe; soha életemben nem láttam még ilyen sötétséget. Egy percig sem kételkedtem, hogy valami egészen különös sötétséggel állok szemben, valami kétségbeejtő elemi hatalommal, amit eddig még senki sem vett észre. A legképtelenebb gondolatokkal küzködtem és minden megrémitett. Egy kis lyuk a falban az ágyam mellett nagyon foglalkoztatott; egy szegnek a helye vagy valami jel volt a falban, amelyre ráakadtam. Megtapogatom, belefujok és próbálgatom kitalálni, hogy milyen mély. Nem valami ártatlan kis lyuk, arról szó sem lehet; valami cselszövényhez tartozó, titokzatos lyuknak kellett lennie, ami veszedelemmel járhat reám. És ez a gondolat annyira üldözött, hogy végre a kiváncsiságtól és félelemtől magamon kivül fel kellett kelnem az eltört zsebkést megkeresni, amivel megmérhettem a mélységét és igy megbizonyosodhattam, hogy nem ér át a szomszéd cellába.

Visszafeküdtem és megpróbáltam aludni, de tulajdonképpen csak ujra kezdtem a harcot a sötétséggel. Az eső megszünt odakint s egyetlen hangot sem hallottam. Egy ideig azzal foglalkoztam, hogy lépések zaját lestem az utcán és addig nem nyugodtam meg, mig csakugyan fel nem hangzott egy ember járása; a hangja után itélve, rendőr lehetett. Egyszerre csettenteni kezdtem az ujjammal, többször is egymás után és felnevettem. Na, ez igazán mulatságos! Ha! – egy uj szót találtam. Felülök az ágyon és hangosan beszélni kezdek: Ez nincs benne semmiféle nyelvben, ezt én fedeztem fel: _Kuboaa_. Betüi vannak, mint minden tisztességes szónak, istenemre – ember! egy uj szót fedeztél fel… Kuboaa… ennek nagyszerü nyelvészeti jelentősége van!

És a szó világosan állott előttem a sötétben.

Nyitott szemmel elragadtatva ülök ott és hangosan nevetek az örömtől. Aztán suttogni kezdek; valaki kihallgathatna és nagyon fontos, hogy titokban tartsam a felfedezésemet. Az éhezés vidám őrülete fogott el; üres voltam, minden fájdalmam elmult és gondolataim száguldani kezdtek. Fontolgatni kezdem magamban a dolgot. A legcsodálatosabb gondolatszökellésekkel próbálom meg az uj szó értelmét kikutatni. Egyáltalán nem szükséges, hogy „Tivoli“ vagy „isten“ legyen a jelentése és miért kellene éppen állatkiállitást jelentenie? Hevesen szoritottam össze a kezem és ujra ismételtem: ki parancsolhatná meg, hogy állatkiállitást jelentsen? Ha jól megfontolom, az sem okvetlenül következik, hogy ajtózárat vagy napfelkeltét jelentsen. Egy ilyen rendkivüli szónak nem olyan könnyü a jelentését kitalálni. Várni fogok vele, az idő majd meghozza. Addig alszom rá egyet.

Ott fekszem a priccsen és magamban nevetek, de nem mondok semmit, nem tudok határozni. Eltelik egy pár perc és kezdek ideges lenni, az uj szó lankadatlanul kinoz, mindig visszatér, hatalmába keriti minden gondolatomat és kezdek elkomolyodni. Azt már elhatároztam, hogy mit nem jelenthet, de semmiféle bizonyosságot nem találtam arra nézve, hogy mit jelentsen. Ez mellékes kérdés! biztositom magam hangosan, megszoritom a karomat és ujra elismétlem: ez mellékes kérdés. A szó, istennek hála, fel van fedezve s ez a fődolog. De a gondolat szakadatlanul kinoz és nem hagy elaludni; semmi sem elég jó és méltó ehhez a rendkivüli szóhoz. Végre ujra felülök az ágyban, mind a két kezemmel megfogom a fejem és felkiáltok: nem, hiszen éppen ez az, ami lehetetlen, csak nem jelenthet kivándorlást vagy dohánygyárat! Ha valami ilyesfélét jelenthetne, akkor már régen eldöntöttem volna és viselném a következményeit. Nem, ez a szó csak valami _lelki_ jelentésre alkalmas, érzelemre, lélekállapotra, – hogy nem tudom ezt belátni? És eltünődöm, hogy valami lelki jelentőséget találjak ki neki. Egyszerre, mintha valaki beszélni kezdene, beleszólna hangos gondolataimba és én dühösen feleltem: Mit beszélsz? Ilyen hülyeséget még nem hallottam! Kötőpamut? Eredj a pokolba! Hogyan, miért volna kötelességem, hogy kötőpamutot jelentsen, mikor nekem éppen az ellen van különös kifogásom, hogy kötőpamut legyen! Én magam találtam ki ezt a szót és jogom van azt a jelentést adni neki, ami nekem tetszik, akárki mit beszéljen! Amennyire tudom, még eddig nem mondtam semmi véglegeset…

Az agyam mindjobban megzavarodott. Végre kiugrottam az ágyból, hogy megkeressem a vizvezetéket. Nem voltam szomjas, de a fejem égett a láztól és ösztönösen vizet kerestem. Miután ittam, megint visszamentem az ágyhoz és elhatároztam, hogy erőszakkal is aludni fogok. Beszoritottam a szemem és nyugalomra kényszeritettem magam. Igy feküdtem percekig egyetlen mozdulat nélkül, izzadni kezdtem és éreztem, hogy a vér vadul ver az ereimben. Nem, mégis csak nagyszerü volt, mikor pénzt keresett a papirtölcsérben; és csak egyszer köhögött: khöhö. Vajjon ott jár-e még mindig fel-alá?… Vagy az én padomon ül?… Kék gyöngyház… hajók…

Felnyitottam a szemem. Minek is tartanám lecsukva, amikor ugy sem tudok aludni. És ugyanaz a sötétség mélyült el körülöttem, ugyanaz a mérhetetlen, fekete örökkévalóság, melybe a gondolataim belevágódtak, de felfogni nem tudták. Mihez is lehetne hasonlitani? Kétségbeesett erőfeszitéssel kerestem egy szót, ami elég sötét lett volna, hogy ezt a feketeséget kifejezze, egy olyan borzalmasan sötét szót, hogy az ajkamat befeketitse, mikor kimondom. Szent isten, micsoda sötétség! És megint visszasodródom a régebbi gondolataimhoz a tengerről, a hajókról, a sötét szörnyetegekről, amelyek lesben állnak, reám várnak. Magukhoz akarnak szivni, megragadni, hogy tul a végtelen tengeren elvitorlázzanak velem sötét birodalmakba, hol ember nem lakik. Mintha hajón volnék, érzem, hogy a tenger magához huz, felhőkön lebegek, sülyedek… sülyedek… Rekedten kiáltok fel a rémülettől és belekapaszkodom az ágyba; nagyon veszedelmes utazást tettem, zugva repültem keresztül a levegőn, mint egy csomó rongy. Milyen boldog érzése a megszabadulásnak, mikor kezemet a priccs kemény deszkájába ütöm! Ilyen lehet a halál, gondoltam magamban, most meg fogok halni! Mozdulatlanul fekve maradtam egy darabig és arra gondoltam, hogy most meg fogok halni. Egyszerre felültem az ágyban és szigoruan kérdeztem: ki mondja azt, hogy meg fogok halni? Én magam találtam ki ezt a szót és jogomban van azt a jelentést adni neki, ami nekem tetszik… Magam is hallottam, hogy félrebeszélek, tudtam, mialatt a szavakat kimondtam. Őrültségem a kimerültség és gyöngeség deliriuma volt, de nem vesztettem el az eszemet. És mégis ebben a pillanatban az a gondolat rohant át az agyamon, hogy megőrültem. A borzalomtól üzve kiugrottam az ágyból, az ajtóig tántorogtam, megpróbáltam kinyitni, néhányszor rávetettem magam, hogy betörjem, neki mentem fejjel a falnak, hangosan jajgattam, az ujjamba haraptam, sirtam és átkozódtam…

Minden csendes volt, csak a saját hangom verődött vissza a falakról. Leestem a földre, már arra sem volt erőm, hogy a cellában tomboljak. És akkor magasan fent, éppen a szemem előtt, egy szürkés négyszög kezdett kivilágosodni a falban, a fehérségnek egy árnyalata, mint egy sejtelem – a napvilág! Óh, milyen boldogan lélegzettem fel! levetettem magam a földre, sirtam az örömtől az áldott világosság e halvány jelének láttára, zokogtam a háladatosságtól és kezemmel csókot küldtem az ablak felé, ugy viselkedtem, mint egy eszeveszett. És mégis, ebben a pillanatban is teljesen öntudatosan láttam, mit teszek. Minden csüggedésnek egy pillanat alatt vége volt, minden kétségbeesés és fájdalom elmult és nem volt egyetlen elgondolható kivánságom sem, amely ne teljesült volna. Felültem a padlón és összetett kezekkel vártam a nappal megjöttét.

Milyen rettenetes éjszaka volt! Hogy nem hallották meg ezt a lármát, gondoltam csodálkozva. Igaz, hogy a fenntartott szobában voltam, távol a többi foglyoktól. Egy hajléktalan miniszteri tanácsos, ha szabad magam igy kifejezni. A legvidámabb hangulatban, tekintetem a falban mindig világosabbá váló folt felé forditva, azzal mulattam, hogy miniszteri tanácsos szerepét játszottam. Méltóságos urnak szólitottam magamat és előkelő hivatalnoki stilusban beszéltem. A képzelgéseim még mindig nem szüntek meg, habár sokkal nyugodtabb voltam. Hogy is követhettem el olyan sajnálatos meggondolatlanságot, hogy a pénztárcámat otthon hagyjam! Részesülhetek abban a szerencsében, hogy a miniszteri tanácsos urat az ágyához vezessem? És a lehető legkomolyabban, mindenféle cerimóniával mentem az ágyig, hogy lefeküdjem.

Már annyira világos volt, hogy a cella körvonalait kivehettem és csakhamar megláttam a nehéz zárat is az ajtón. Ez elszórakoztatott; az egyforma sötétség, mely olyan izgatóan sürü volt, hogy saját magamat sem láthattam, meg volt törve; a vérem lenyugodott s éreztem, hogy a szemhéjam lecsukódik.

Arra ébredtem fel, hogy kopogtatnak az ajtómon. Gyorsan felugrottam és hirtelen öltözködni kezdtem; a ruhám még nedves volt a tegnap esti esőtől.

– Tessék jelentkezni lent a naposnál, – mondta a rendőr.

– Hát már megint hivatalos formaságok kezdődnek, – gondoltam aggódva.

Egy nagy szobába mentem odalent, ahol már vagy harminc-negyven ember várt, mind hajléktalan. És egyiket a másik után hivták fel a protokollum szerint és egyik a másik után ebédcédulát kapott; a napos minden alkalommal igy szólt a rendőrhöz:

– Adott jegyet neki? El ne felejtsen jegyet adni. Mindegyikre ráfér egy kis ebéd.

És én ott állottam, néztem a jegyeket és annyira kivántam volna magam is egyet!

– Andreas Tangen ujságiró.

Előreléptem és meghajtottam magam.

– Kedves uram, hát _ön_ hogy jutott _ide?_

Megmagyaráztam az egészet, ugyanazt a mesét mondtam el, mint tegnap este, nyitott szemmel, egyetlen hunyoritás nélkül hazudtam, – a legnagyobb őszinteséggel hazudtam: – egy kicsit soká mulattam egy kávéházban, otthon felejtettem a kapukulcsot…

– Hja ugy? – mondta és mosolygott. – Legalább jól aludt idebent?

– Mint egy miniszteri tanácsos, – feleltem; – olyan jól, mint egy miniszteri tanácsos.

– Ennek örvendek, – mondta és felállott. – Jó reggelt kivánok.

Én pedig elmentem.

Egy jegyet, egy jegyet nekem is! Nem ettem semmit három hosszu nap és éjszaka óta. Egy darab kenyeret! De senki sem ajánlotta fel a jegyet és én nem mertem kérni. Ez mindjárt bizalmatlanságot keltett volna. Ha magánviszonyaim után kezdenek kérdezősködni, azonnal kitalálhatják, ki vagyok valósággal és elfoghatnak hamis adatok bevallása miatt. – Felemelt fejjel, egy milliomos tartásával, kezemet a kabátzsebembe dugva mentem ki a városházáról.