Part 5

Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem maradhat meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem férnének el egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna egy kicsinyük, de éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a szomszédasszonyok sem. Történt tehát egy napon, hogy dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba vette, hogy elviszi a doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a városon, hogy az egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban orvos s azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak a hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé érve, köszönté Máriát: Mária segíts!

Azonban a doktor sem sokkal biztatta Mihályt, mert ha egyszer nem élni való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas orvosságot üvegbe, meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály hazament, vivén velük a gyermek életének a reménységét, de nem vált be az a remény. A gyermek néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen szomorúságot okozott a lelkekben, bár a szomszéd tanyában a nazarénusok dicsőítő éneket zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis az a boldog, aki a siralomnak ezen völgyéből távozhatik.

Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat s vitte az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván, letette az árok szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett a fa héjába.

Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig kellett várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta ruhába tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még rajta egy utolsót, mivelhogy beteges volt még az asszony s az ágyat lakta. Azután belehelyezte a koporsóba, a födelet rászögezte s hóna alá fogván fájdalmas apai terhét, útnak eredt vele. Vitte a temetőbe. Amellett lakik a pap is, meg a kántor. Az út errefelé is ugyanaz, ami az orvos felé. Mihály elhaladt a nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa akkor vetkőződik, amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály felé s integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus ventus.

Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó csak, mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta semmi. Mihály elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész nagy szívet a kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az egészet írás gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a fiatal fenyőfadeszka, odaragadt.

Új talicska irányában.

Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a kalapácsot, kubikos a talicskáját.

Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a gazdája. Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok, asztalosok, teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a talicskakészítőnek tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a másféle fafaragásokba, mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki a tulajdon ipara mellett. Nem kell egymástól elszedni a kenyeret, hanem jusson belőle mindenkinek. Bolti targoncát ugyan csinálhat más is, a gazdasági udvarba való szemetes talicskát szintén, de már a kubikostalicska készítését csak erre kiválóan alkalmas emberek értik és az egész életüket ebben a foglalkozásban töltik el. Csakis így gyarapodhatván egyre jobban a mesterség belső ismeretében.

Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki, éppen olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja megcsinálni minden ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá, de annak minden részének eltalálva kell lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A kerék nagysága és vastagsága, az oldalak mélysége és magassága határoznak. Erős legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése figyelembe veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen és tolás közben mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is fontos, de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé kell húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a testi súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon fölfelé a járódeszkán: az erők egymásra való hatásának fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan ember előtt, aki nem ért hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember, lehetséges, hogy egész malmokat is tud fából kifaragni, de kubikos-talicskát építeni nem tud.

– Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan könnyű ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az arasztos szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt könnyebb találni, mint egy jó kezes talicskát.

Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás jelei mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő ápolásban volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De mégis megrepedt hol itt, hol ott és vaspántokkal kellett rajta erősíteni az összetartozandóságot.

– Hát az igaz egyébként, – szól a romlásnak indult szerszámhoz Ádám – sok munkát végeztél ez világi életben.

Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem jár be annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az ilyen talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez kötelessége, miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a téglát a kubikostalicska közreműködése nélkül s egyáltalán mit érnének minden ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan megszerkesztett talicskák hiányában? Semmit, mert itt is csak egymás segítségével élhetnek a népek. De más alkalommal megint a földvárak munkáinál van segítségül Galiciában, vagy pedig Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen. Van eset rá, hogy Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában segít utat csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikos-talicska, mert sok világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes munkával szerzé s élemedett korában hazajön az egy keréken elpusztulni, mint most íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet iránt való kötelességeit megtevén, a tűzre kerül és haló porainál majd szalonnát pirítanak. Parazsába, a szalonna csepegő zsírja mellé belepördül Róvó Ádám néhány könnye is, amikkel az elhalt munkatárs emlékének adózik.

Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem támad fel többé. Újat kell venni. Még most, a télen. Először, hogy mikorra a tavaszi dologra menni kell, a talicska készenlétben álljon, másodsorban pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint gondolni lehetne.

Ámde gondolkodva pipázik otthon és az ujjain számlálja elő a talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert nem valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani, hogy az egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az apjától örökölte a tudományát.

Ámde ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép kerekre vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a zöld csikó, Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó Bujdosó Jánost jelképezi.

A kártyákat összekeveri s lefelé fordított képükkel szétrakja az asztalon. Azután azt mondja a fiának:

– No Janika, húzzál egyet.

A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra teszi kezét. Azután egyet megfog s fölvágja: A piros király: vagyis, hogy Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.

Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe s nagyot húz a vízeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle itallal találkozni nem kíván.

Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a második utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem lehetne téveszteni, mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki van kicsibe faragva egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös üdvözlés s a vélemények kicserélése az időjárás felől. Azután mondja János:

– Hát talán fiákert?

– Leginkább – mondja vidáman Ádám. – Finomat, de könnyűt. Egy kerékre járjon, mert én löszök benne a ló.

– Nono – mondja János, – tekintettel a világi állapotokra, amely szerint egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek öt kerekes a hintója, aztán csak ül benne, a másiknak csak egy kerekes, azt is maga húzza.

Rámutat az ereszes alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe rakva várják a vevőt.

Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét s rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a tanulmány tárgyával magára maradjon.

Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra, figyelemmel kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a talicskafej lyukaiban.

– No – véli helybenhagyólag – egészen rendes lotyogása van neki.

Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre távozik s onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból s minden oldalról megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól vannak egymásba eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki – nézzük az ékeket.

Ádám már egészen barátságos viszonyban van a talicskával, amelyet pedig még az előbb is csak mint idegen jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol mellé s minden éket külön megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs! A csapba rendesen vannak-e beleeresztve? Hát az igen.

Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem lehet kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ van, hogy talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még koporsóra sem tellik, pedig a kétkézi munkásnak az az egyetlen valódi parádéja az életben, mikor temetik.

Miután az oldalak rendesek, ez ellen nem lehet észrevétel. De átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak játékának kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves időben nagyon össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban e tekintetben sem lehet panasz. A játék egészen rendesen el van találva.

Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben tartott szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:

– Mondja-e?

– Hát hiszen – felelé térdenálltából Ádám – majd kitudódik…

– Azért, – mondja odavetőleg János – mert van miből válogatni. Ha ez nem alkalmas, ahol a többi.

Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert Bujdosónál alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás. Tehát tudja meg Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy akár holta napjáig is válogathat a talicskák között, de ha azután kedve szerint valót talált, ne alkudozzon rá.

– Hiszen nem is – gondolja magában Ádám, ahogy a felülvizsgálatot folytatja.

A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő a zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a suhintása nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma – szép bicska szóval, tülök a nyele, a végei rézzel vasalva.

Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen hibátlan. Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha könnyen áll a csomó, kiesik a fából s lukas lesz a talicska. Így tehát a csomók bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan állnak-e a helyükön.

– Az ördög bujjon belétök – tanácsolja nekik Ádám – ki ne essetök. Mert néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.

A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt, hogy soha és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a talicskát. Ez nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:

– Úgy is akarom. Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a talicskához és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a levegőbe. Azután leteszi a kerekével a földre és tolja. Egészen jó menése van neki. Próbál nekifeszülni. Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának nekifeküdni: bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a fogókon és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska nem ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad széjjelebb állni, mint ahogy az megkívántatódik.

Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy látszik, mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya volna.

Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát s odatámasztva, a falhoz állítja. Odaáll mellé és azt nézi, hogy mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.

A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám fölkapja a talicskát és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével áll a földön. Ádám négy ujját nedvesíti meg a nyelvén s úgy üt a kerékre, hogy pörögjön. Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól forog. Ezen pörgés ellen senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem kötözködő az ember. Tehát a vastengelyek felülvizsgálata következik. A tengelyek elég jól állanak, a pántok jól fognak. A kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első tekintetre is megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában húzták a kerékre, minélfogva jól tart.

– Hejnye – mondva Ádám a talicskának – talicskám, talicskám… Könyérkereső társam…

Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti viszonyba ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása, játéka, hogy ím meggondolatlanul, már csaknem birtokba vette. De az önfeledtség pillanatait a józan meggondoltság percei követik – ohó, hát a húzó karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.

Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva meredek helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a csikónak nevezett gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját, annak hát egészen rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell lenni.

Ádám a karikába akasztja az ujját és úgy emeli a talicskát a levegőbe. Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a karika. Mert ha nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne az eszköz.

Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni való. Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi igazságoknál. Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget csinálnak és sróffal erősítik a tölgyfadeszkához.

Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol az idegenben a sróf lecsavarodik a szegről és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb a cigányszeg itt, bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van és a végét kétfelé lehet visszaverni a fára.

Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik az újítók közé. Ezt Ádám örömmel látja s mikor János újból arra jön azzal a kérdéssel:

– Hát mondja-e?

Azt mondja:

– Ez már az enyém.

Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát. Derült kedvvel taszítja be az utcaajtón s a talicska csodálatára a házból az udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi Etel.

Janika fölfogja és tolja.

– Édös apám – kiáltja – édös apám! Milyen könnyű!

Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:

– Hát hiszen, – akit én kiválogatok…

A nagyvíz.

Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól, mert édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe a püspöki uradalomtól. Ott jártam iskolába s hetvenkilenc tavaszán a harmadik gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium volt, a reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstól együtt csak négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt, Szalárdy Antal tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el kellett menni temetni, akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor engem küldtek le az első vagy a második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz, hogy húzzam ki valahogyan az időt a négyórai csengetésig. E megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá tette, én pedig szigorú igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak a bizalomra. De kellett is erősen tanulni, mert alig nyolc-tizen járván egy-egy osztályba, körülbelül minden órán minden gyereket fölhívtak a leckéből felelni. Nem lehetett úgy spekulálni, mint itthon a népes piarista-gimnáziumban tettük, hogy ha ma feleltem latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem kerül rám a sor. Szóval, ott nem igen heverhetett a könyv, ha az első helyet meg akarta tartani „az ember“. De mégis, ezen a hetvenkilencediki hideg, szeles márciusi estén nem igen ment a tanulás. Cajus Julius Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota Gallia divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae, aliam Aquitani, meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom ülte meg a szíveket Szeged iránt, amely már napok óta vívta az élet-halál-harcot. Kedves apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába, pipáját a dohányos-szitából megtöltötte s elfeledett rágyújtani, a lámpába tekintett mereven, kinézett az ablakon a sötét piacra, nagy, piros, selyemkeszkenőjével törülgette a homlokát, anya kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg csak legyintett egyet némán a kezével s szótalan kiment, hogy újból bejöjjön.

Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött s régi paraszti időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar volt ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait s a nagypiacon süvöltve ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége – sóhajtotta anyám s az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek el az ablak alatt és szintén azt mondják: Szögednek vége… Gergő sógor mögrázta a szakállát.

Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula császár idejében hol laktak a belgák meg az akvitánok. Letettem a könyvet s kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti kaszinóba járván, a város egyetlen kávéháza a jómódú polgárság gyülekezőhelye volt. A makói népviselet tisztes fekete ruhájába öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú zsidó gabonakereskedők, néha egy-egy őszszakállú török zarándok, aki Gül Baba felé való budai útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház rendes esti képe. A buzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták, a török egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban nem volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami nagypénteki szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes, egyszerű nyilvános helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély kedvetlenséggel töltötte el a népeket. Valami különös megilletődés volt ez. Szeged még állt, de már mindenki sejtette, tudta, hogy ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el fog veszni. Egy tisztes polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy asztalnál a nagy csöndben:

– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer katonát kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy fölváltanák az elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Ugy lehet, a jövő tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok az urak odafönt Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza megharagszik.

– Nono – mondta Diós-Szilágyi uram – a rabokat már elvitette. Hogy valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.

Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy ott az emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni mint gyerek. A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, oláh medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás törökökkel, a megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a gyereklélek figyelmét. A pajtások között jó cimborák, az iskolában kedves lelkű tanárok s a kávéházban, ha nem volt lefoglalva az asztal, szabad volt billiárdozni: mi kell a gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem éreztem haza, a város és a rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor kimondatott, hogy Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett rajtam s kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet. S az udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a szakállát. Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.

A szülővárosnak vége van tehát… Voltaképpen nem is szülőváros. Cegléden születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg volt hatvanhat karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a városba, hanem a papot hívták ki az állomásra. Aminél fogva előállott az a sajátságos helyzet, hogy sohasem voltam még abban a városban, amelyben a keresztlevél szerint születtem. Aminél fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak az a város a szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait barátságosan méhébe fogadta.

Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már tudtuk. Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas világtól. Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár. Kocsival közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de arra a rossz út miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak, Torontálmegyén keresztül. Erre ment az a kétkerekű talyiga is, amely a postát vitte, ha ki nem rabolták az útonállók, azután aztán szuronyos, fegyveres katona ült a kocsis mellett a talyiga bakján. A csendőrség nemsokára véget vetett ezeknek az állapotoknak, de akkor bizony még nem nagyon volt bátorságos az út. Távíróhivatal azonban volt már akkor is, oda érkezett az első hír s onnan szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel. Arról azonban, hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak olyan, ami könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok tudtak róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hirlap, de az csak egy héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt, hogy legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.

Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek a nagyvendéglő udvarára. A két legelsőn festettképű lányok, akik viháncolva ugráltak le a kocsiderékból. Az emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi kocsik jöttére a kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek… Később azután jöttek mindtöbben mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött a menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás és a nemes csizmadia-testület olyan alkalmas patkoltcsizmákat osztogatott, hogy azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.

Estefelé jött egy kocsi rokon is. A tulsóparti szőreghi rác fuvarosok ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között „féderes üléses, kivágott derekú“, szóval az azon idő szerint való fölfogás szerint „úri“ kocsin négy forint volt a fuvar taksája. Ekkor azonban a kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is elkívántak harminc forintot.

– Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban – mondta rá a menekültek keserű humora.

Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak, hogy hát mi történt és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta tartó izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott szegény hazátlanjaink nem igen tudtak a kérdésekre felelni.

– A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a többiekkel mi van, nem tudjuk.

Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótalanul ültek s az elébük tett melegítő italokra olyformán néztek, mintha azt kérdeznék: hát ilyen is van még a világon?

Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt, hogy ma ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele Szegedre s ha van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem jönnek, mert nincsen alkalmatosság, amin jöhetnének.