Part 4

Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen föltisztálkodva, igen szemrevalóképpen s ott van Andris is kopottan, züllötten, borostásan. Azt kérdik tőle:

– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?

– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert belémunt, azután hűtelenné vált.

– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a keresményit, az enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.

No így beszélnek előre-hátra, mert az így szokásos a pöröknél.

A bíró azután az asszonyhoz fordul:

– Föntartja panaszát?

Az asszony lihegve beszél.

– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. Most is azért jöttem haza, hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy én nem szeretem. Én még a mostani formájában is szeretem. Hogy lássa, hogy még most is szeretem, én visszavonom a panaszomat.

Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a földre.

Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró szól:

– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?

Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz, azt nem lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert emígy… emígy mi lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az anyja szeme elé kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját elitta? Mi lesz ennek a vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy lehet, elveszik a hajtási engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni az öreg féllóval.

– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az asszonnyal?

Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg édesanyja, kis huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az öreg eperfával, – ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad mezőkre, inkább éjszaka ő ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A kopott Andris kiegyenesedik és ridegen jelenti a bírónak:

– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…

Értetlenek az emberek.

Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért, azt nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól valamit s most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az úrféle, ha valamely nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett, ennek ünneplésére bankettet csinál, míg a célszerű szegény magyar megmarad a régifajta áldomásnál. Úgy lehet, János malacot adott el Jóskának. Lehet, hogy hereföld bérletére történt alku, ami fontos alku, mert nyolc esztendeig tart. A kontraktus hosszúságát nem a papiroson való írás, hanem a lóhere élete határozza meg, az pedig elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő módon van elvetve). Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más egyéb cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és Jóska ezen okból ülnek az útszéli fogadó ereszetalja alatt az asztal mellett, amelynek a lába a földbe van verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a Jóskának a lába ugyan nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé, de azért szintén nem akarnak elszaladni.

Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem hiába, hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját élvezik, mindenik a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi csak néha mondja, hogy no! s poharával meglöki a társa poharát. Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok közül való, akikről azt mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a padlásra, hogy nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi! Mily csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki sem kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak és akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól mindenbe és különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos ember. Ért ez mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink történetében csak úgy járatos, mint a vidám énekekben.

Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:

– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.

– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a foglalkozáshoz.

János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját kinyújtja. A jobb karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:

Cifra csárda, két ol-dala – –

– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze kend, hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll értelmözni, hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a városban, ahol az urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A cifra csárda nem az, hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja kend…

– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.

János bácsi legyint a levegőbe:

– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát tudja kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja kend: cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt illeti. De hát azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda valami szörnyen finum-fánum csárda volna. Azért is van így a nóta.

S János bácsi újra belekezd:

Cifra csárda, két oldala fa-kó…

– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már a nóta mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a nóta, hogy cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó. Tudja kend, hogy mi az a fakó?

– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A csás.

– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó, hanem a csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső róla a meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert nem ér rá a nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól van. Most pedig úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég felé nyújtja):

Oda vág-tat egy pej lovon Pat-kó.

– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?

– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába tötték. Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.

János indulatoskodik:

– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc Jóska, mög a Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a nóta éppen más nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt így szerkesztötték.

– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.

– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen dolgokra? Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A diófától se kérdözi kend, hogy ki ültette.

– Hát nem.

– Hát azért…

Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját, mondván énekelve:

– Hej aszongya, hogy aszongya

Hej korcsmárosné, így adja föl a szót…

– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más adja föl a szót, hanem a Patkó.

– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.

– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll értelmözni, hogy tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy tekintse kend, hogy le se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a maga mivoltában mögállt a lóval a csárda előtt.

– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.

– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De nem bizonyos, hogy csak arra.

János hamisan kacsint Jóska bácsira.

– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert löhet, hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.

– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy kiben mi lakik?

– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János. – Mert hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó, hogy:

Látott-e már egy lo-von hét pat-kót?

– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot csinál ott a csárdaajtóban a lóról a cifra mönyecske előtt? De ilyen kitalálást. Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert élhet kend a kedves családjával, az isten éltesse valamennyit holtig. Kend is csak tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt, írást tud… de látott-e kend már egy lovon hét patkót?

– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.

Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.

Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt hangon danolja:

Ha nem látott, jőjj…

Abban hagyja.

– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a lóról. A csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél, tudja-e kend?

Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:

– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.

– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze, hogy annak mondja, hogy:

Ha nem látott, jőjjön ide, lát-hat…

– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy gyüjjön ide? Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót bontsa kend ki, ha jó foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy gyüjjön ide? Miért nem mén be? Miért nem óvakodik be a csárdába a Patkó?

Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után.

– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy zsandár van bent.

János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza? Elvégre lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De hiszen akkor oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már régen kilőtt volna az ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két zsandártól. Nem, az árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is ennélfogva:

– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a zsandártól.

– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis fölakasztották.

János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem kellett volna itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan repül, mint a daru és nem a földönjáró igazságokról beszél.

– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az jóval később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük, hogy miért hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik nagyot a tulajdon szaván – nem is úgy van a nótában, hogy kocsmárosné, hanem úgy, hogy szép csárdásné…

– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.

– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De akár így, akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert zsandár volt odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába lóháton.

Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is, de már nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik Jánosnak, aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:

– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni be a házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be mint tulajdon egymaga.

János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már látnivaló, hogy értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely nem ismeri a régi világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy, eltüntél, nem emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már. Elkeseredetten magyarázza hát:

– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy möhetött volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a patkót.

Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:

– Már miért?

János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég felé a balkarját és mondja a nótát:

Négyet visel e gyönyörű ál-lat.

– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?

– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat már behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is).

János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen nagyot és hosszút kell kiáltani:

Az ö-tö-dik magam va-gyok raj-ta…

Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás súlypontját helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira tekintene, elhal a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy elaludt az asztalnál, mintha dajka ringatta volna.

János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan legyint vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló bármiféle törekvés. Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek fölött…

Külső történetek.

Csőszi munka.

A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb is, de azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan, mint akire olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van kötve a földhöz. A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel járhat a határban, ha megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a juhásznak az eszébe jut, hogy de régen nem látta már a komáját, aki a puszta másik szélén lakik, átmegy látogatóba. Nem kell neki se úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem alázatoskodik senkinek, hanem átballag mindenestül, birkástul, kutyástul, szamarastul. A gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a másikba, a csikós pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan kedve van, hogy szeretné megjátszani magát egy kicsit.

De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő pásztor. A csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt lakik nyáron is, nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az élelmét s az a vélelme a juhászatról, hogy ott a kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga van, mint magának a juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert az sem igen jut tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze alatt, alig van élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a kezeszára az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy mikor teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának, kivesz alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra, amikor a magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér lovat a maguk használatára levágják.

– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így tartja Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán. Úr a földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki fölött.

Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára, apró-csöprőre telni köll. S ami a frissen érett szőlőből garabolyonkint legelsőbb a piacra kerül, annak is csősz-szőlő a neve.

Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló változás nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy kihal a csősz a csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy gondolja, hogy most már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt jobban őrzi).

Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan érdeklődések támadnak, amilyent csak talán a régi királyválasztások alkalmával lehetett volna tapasztalni. A gazdák, akiknek beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak és kelnek, a nagy botokat úgy viszik a kezükben a homokon, mint a kormányzópálcát.

– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson a könyér.

– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.

– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem tudatik. Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja is, csak egy jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy pap.

A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami módosabb tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért. Hétköznap üres, vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de csőszfogadás esetén a messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel haladnak át a köri udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon emberek, akik a csőszi méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük, inkább a fiatalabbjában, aki kalapot is emel a gazdának, aki előtte elhalad, de a legtöbbje ennyire nem alázkodik.

– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot – ha pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.

Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a fejüket, ha látják a fiatalabbak alázkodását.

– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már is cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni. Egy gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik. Nem jó csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.

Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak az udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és azon fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A vastag kalapok súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a nyakszirtig. Még csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a fül előtt, hátul pedig bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok azonban elmultak már. A két öregben csak az van még meg a régi világból, hogy valamikor fiatal legénykorukban betyáros életet éltek, szenvedtek is érte öleget imitt-amott, börtönfalak között, minélfogva a csőszi hivatásra méltónak tartják magukat. Mert ez így is volt valamikor, a szegénylegényből vált a legjobb persecutor, hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele legjobban, aki a tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.

Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem az öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van ellene vélemény:

– Nem tud írást, – mondják.

– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem tud. Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.

– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi csőszbért kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán a veszeködésök. Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik a csősz.

– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan írás, mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a papiroskontraktus.

Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot hozzá, meg egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot kettőbehasítják s az egyik fele a csősznél, a másik fele a gazdánál, van. A papirosbul összevarrt könyvbe mindenki azt írhat bele, amit maga akar, de erre a botra csak akkor lehet új rovást vágni, ha a két felét közös akarattal összeteszik. (Vannak ilyen régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)

Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb ellenvetések történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére már csak a nagyot hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül. Éjjeli őrzésben hogyan hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik valamely kocsi a homokos közön át?

– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll lönni.

De még más hibát is elősorolnak.

– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.

Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök néven a kintvaló nyelvben mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy sok a kis család. S voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj, hanem istenáldás, mert mihelyest lehet, felhasználják az erejét, kispásztornak igen alkalmatos. Hanem csőszi helyen hibáztatják a sok gyereket, mert annyi bizonyos, hogy az mind a gazda gyümölcsén él.

Sebők Ferenc azt mondja:

– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél napjára már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az ütődöttjire vetnék magukat… De mindig a javát fogyasztják.

Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit elejtik (kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis Tóth András, az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már katonaviselt, nemrég vette el a feleségit.

– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy is történik.

A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron kihirdeti nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt reménységek semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni semmit, mert csak egy ember választható meg csősznek, a többinek el kell buknia, amint hogy az urak is el szoktak bukni a képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a szerencse. Már most Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a csőszházba s onnan uralkodik a birodalmon.

Csak a két, régi világból való ember nem szól semmit. Megindulnak, húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a fattyú, ez a siheder költözik a csőszházba? Hát ők senkik és semmik? Akik úgy látnak éjszaka is, mint nappal? Akik ismerik a furfangoknak valamennyijét, akiknek az eszén nincsen az a tolvaj, aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg kellett érni?

… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a csőszház. Abban ugyan többet nem lakik senki.

Irás a jegenyenyáron.

Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya, amelynek jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy nem a mai szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan a világ, hogy haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép jószág, ha a tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan szétterpeszkedik, de semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak kell neki adni, mert ahhoz gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle, maga keresse meg magának az élelmet az ugaron. A jegenyenyár is nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy órajárásnyira is elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító módon susognak, ebéd után való félszenderhez altató muzsikául szolgálnak. De semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú árnyékát messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok baráthernyót termel s azokat a szél a magas fákról messze befújja a gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb tűzre, de ott sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad: olyan, mint a magyar jószándék.

De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a maguk hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket, mikor a maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon szépek, mert hiszen a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak lenni. Derekukra úgy simul a finom héj, mint az ezüstös fehér selyem. Szokás bele bicskával szíveket vágni s a legény odavési a szerette leány nevének a nagybetűit. A surbankó fiatalság ugyan, amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós komolyságát, durva dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt is csak megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások im, egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda, ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a képet, magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa oldaláról tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek, az asszonyok keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú anya, légy velünk.

Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros cigány is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat, amik az ő színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek, hogy ő merre vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben malacot lopni. Nyergeshátú malacot, amelyik olyan, mintha le volna ütve a dereka, pedig éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen girhes jószágról még a szolgabíró sem hiszi el, hogy lopta volna a cigány.

Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal kézimunkás legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli öreg nyár oldalára, már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A tavaly azután a farsang alkalmával összekelt ez a két szegénység, hogy, mint mondani szokás: ha eddig csizmában jártak, ezentúl mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy a messzi paphoz mentek volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk után, majd meg a szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a mö betűt. És még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén ezáltal, hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus, juventus ventus.

Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec embernek havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött, amelyben Vizhányók mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött gyermek sírása hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli éjszakába.