Part 2

A Vigadóban nagyot szalutált nekik a portás. Olyan volt ez a nagyszakállu ember, mint Andersen valamelyik meséjéből a földre szakadt vizikirály. Legalább is ezer éves – gondolta Elza. A lépcsőház sötétvörös szőnyegén haladtak föl a ruhatárhoz. Az első folyosón elfogta őket Artur, aki oly izgatottan szaladgált, mintha ő lenne itt minden; zenekar, terem, parkett, közönség. Benne már buzgott a báli láz, s ez komikus volt a nyugodt hidegről jövő emberek előtt. A papa elkészült a ruhatárral, és az orrát fujta. Az asszonyokat várták, együtt, a női gardrob ajtaja előtt.

– Sokan vannak? – kérdezte az öreg Brandt, és az ajtó felé pillantott.

– Oh, nagyon sokan. Alig lehet mozdulni.

– És milyen közönség?

Artur vállat vont, és mosolyogva mondta:

– Des juifs.

Ekkorra kijöttek az asszonyok is a kis fehér pipereszobából. Elzán egyszerü nagy fehér ruha volt, de kissé idegenszerüen állott rajta. A báli ruha, amig nem került a milieube, otthon, vagy itt a kis tükör előtt, grandiózus, valami fensőség van benne. Kikaczag belőle minden csipke, bájos minden hajlás, jól áll az arczhoz. Benn aztán, a teremben egészen más. Néha esetlen, csunya. Ezért öltöznek bálra legjobban a szinésznők, akik már otthon leszámolnak a távlattal.

Bementek a világos nagy terembe. Benn fojtó meleg volt. Egyidőben illatnak nevezték azt, ami ott uszik a levegőben, most már rájöttek, hogy valami átmenet a szag és az illat között. Ha csupán illat volna, nem kábitana ugy. Van abban sok az asszonyvállak harmatjának gőzéből, a ruhafesték szagából, hervadó, félig rothadt rózsák beteg sóhajtásából, az egész valami keverék, talán egy boltban kellemetlen, de itt édesen izgató levegő.

Elzáék végigsétáltak a termen. Csupa ismerős… Valóban, itt volt a Lloyd-klub. A zsurok egymásba olvadtak, itt volt a jég, a korzó, a piknik, a première. Az apró társaságok, amelyek közös ismerősök és pletykák révén száz meg száz szállal voltak egymáshoz füzve, itt egybeolvadtak, bállá egészitődtek ki. A ruhákon látszott, hogy már volt egy keringő. A hölgyek legyezték magukat, a huszárönkéntesek pedig majd megpuffadtak a melegtől. Szabályellenesen magas gallérjaikat dühösen tágitgatták, vörösek voltak, s látszott rajtuk, hogy borzasztón szenvednek a csupa posztó, csupa vatta, csupa vastagzsinór atillában.

Elzának az a gondolata támadt, hogy tiz párbajhoz nem kell annyi hősiesség, mint ahhoz, hogy a huszár türjön némán, ha izzad.

A teremben egyre nagyobb lett a mozgás. Ujabb csoportok érkeztek, a levegő mind fülledtebb lett. Ha ez igy tart – gondolták – megfullad az ember. Pedig egy óra mulva hozzászoktak ehhez a levegőhöz.

A zaj a csöndes mormolásból az erősbödő fecsegésen át zugó, szinte harsogó hangzavarrá lett, ugy, hogy a szerszámjaikat hangoló muzsikusok czinczogását se lehetett hallani. Igy történhetett, hogy szinte meglepődött mindenki, amikor a katonazenekar harsogva, tulzásba vitt ritmussal csattantott rá egy keringőre, valami divatos japáni operettből. Néhány arrogáns ifju nekivágott a tömegnek egy-egy tulvidám hölgyecskével, aki majd kicsattant a nevetéstől, amikor tánczosa a sétálókhoz lökdöste. Elza egy sarokba vonult s csak éppen annyira érzett kedvet a tánczra, amennyiben a ritmus nagyon pattagó volt.

Öt percz mulva már tánczolt, aki csak tánczolhatott. A fiatalemberek közt egy félóra óta az volt a divat, hogy az elébük állóknak azt harsogták:

– Szósz!!

Mint a nagy vendéglők vágtató jongleur-pinczérei. A lányok ruhái lassan alkalmazkodtak a tánczoló testhez, szinte belenőttek a komoly, merev ruhákba ezek a gömbölyü, pirosszáju leányok, akik tele voltak vágyakozással, szerettek egy kicsit röpülni, örültek az édes, rohanó kábulatnak. A férfiak közel tartották őket magukhoz. A menüetek finomkodó, czirkalmazott kora lejárt, s aki tánczolt, magához szoritotta a hölgyét, lehetőleg ott fogta, ahol nem érte a füzőt, a nagy tolongásban közel is szorult hozzá, a sok váll, félig titkolt mell között belebódult egybe, hogy csak ugy ragyogott a szeme. A meztelen karok lomhán feküdtek végig a fekete frakk-ujjakon, kissé több engedményt tettek itt a vérnek, mint például az ugynevezett exkluziv bálokon. Öntudatlanul történt ez, az egész társaságban több, melegebb volt a vér, mint egyéb társaságokban, a lányokban kevesebb a tartózkodás, a férfiakban több a merészség, s mindkét nemben erős a vágy.

Elza megfigyelt egy-egy párt, látott férfiarczokat, amelyek véletlenül a puha vállakhoz horzsolódtak, lánytörzseket, amelyek a tolongásban keleties hajlással, valami született, vérbeli öntudatossággal hajoltak a frakkokra, s mindehhez pattogott, csengett, dörgött a zene, hallani se lehetett egyebet, mint valami őrületes érzéki káoszt, amelyben csusszanás, beszéd, nevetés, kiáltozás összeharsogott a trombitákkal, s mindebbe a száguldó harsogásba a dob és a czintányér hajigálta a ritmust, amely már inkább izmokra hatott, mint az érzékekre. Kavargó, vad, pokolian ritmikus zsivaj volt ez, aki nyugodtan nézte, az előtt talán komikus, vagy bosszantó, aki tánczolt, annak természetes.

Artur megjelent Elza előtt, lihegve:

– Szabad?

Elkeveredtek a tömegben. Egy tour után visszaült helyére a lány, kissé kábultan. Artur ott akart maradni mellette.

– Menjen, tánczoljon.

– Hát már azt se engedi, hogy mellette legyek?

– Ha nem megy, fölkelek.

Ment daczosan, be a tömeg közé.

Elza pedig haját igazgatta. Egyszerre csak megállott előtte egy alak. Kissé nagyobb, mint ő, szőke, szélesvállu fiu.

– Szabad kérnem?

Miklós volt.

Mint valami álomban, ugy állt melléje Elza. A fiu megfogta és bevezette a tánczolók közé. Ott körülnézett, a kellő taktusnál megindult vele. Eddig egy szót se szóltak egymáshoz. Akkor aztán tánczolt Elza és nem érzett maga körül semmit. Azt tudta, hogy valaki fogja a derekát s ügyel, hogy bele ne ütődjenek senkibe. Kissé a válla felé hajolt a fiunak, bánta is ő, ha nem is illik. Az vitte vadul, erősen. A lány érezte, hogy most szeretne meghalni. Aztán, hogy tisztább lett a gondolkozása, magához szerette volna ölelni a fiut. A becsületeset, az erőset, a hallgatagot. Ki szeretett volna rohanni vele az éjszakába és megcsókolni a száját és el se szakadni többé tőle. Már a második tourt tánczolták, de nem volt fáradt. A lába ugy vitte, hogy nem is érezte. Csak a mellében zsibongott a vágy, csak a karja forrott össze a fiuéval, nem látott, nem hallott semmit, álomba vágtattak, ugy érezte, zsibbadó, gyönyörü álomba.

Végre megállottak valahol. Az egész bál szin- és hangzavarrá fajult a szeme előtt. Teste egész sulyával a fiu karjára nehezedett, az szinte vitte vissza az anyja felé. Ott leült, a fiu eltünt, s oly érzés zsibongott a fejében, mintha nászt ült volna, eljegyzést tánczolt volna egykori pajtásával. Mintha megcsalta volna, még a nász előtt, ugy háborodott föl benne minden eddigi apró incselkedése a többivel. S ahogy meglátta, hogy a fiu kimegy, el, s az ajtó előtt már télikabátban lemegy a lépcsőn, az anyjához fordult:

– Mama, rosszul vagyok.

– A levegőre, fiam…

– Nem. Haza…

Épp, ahogy fölkeltek, jött mosolyogva egy fekete, kissé sovány, kopott arczu urral a papa és szinte diadalmasan fedezte fel őket.

– Végre! – kiáltott.

Aztán, hogy az idegen ur meghajolt:

– Vermes ur, a lányom… – mondta.

A mama már ismerte Vermes urat:

– Képzelje, Vermes, szegény Elza rosszul lett… Haza kell mennünk.

A papának megnyult az arcza. Vermes ur, – Dr. Vermes Miksa – résztvevően szólt:

– Óh, szegény… Talán egy kis séta a levegőn jót tenne…

– Nem, haza akarok menni – mondta Elza bágyadtan, már igazán támolyogva és hozzá szerette volna tenni – meghalni.

Kifelé indultak, s amint igy mentek, eltánczolt mellettük Artur, egy kis pufókképü lánynyal, olyan arczczal, mintha mondta volna

– Kell is ez nekem! Te kellesz…

De Elza már ügyet se vetett rá. Elmentek s lenn a vizikirály-portás szálutált nekik, ismerte ő már azt a kellemetlenséget, amikor valaki tizenegykor megy haza a bálból.

Nem is sajnálta a halavány szép kisasszonyt, amikor becsapta a kocsijuk ajtaját.

IV.

Otthon ültek, az Elza szobájában. A kis Manczi hallgatott. Szomoru volt, ő se tudta, hogy miért, de szeretett ehhez az okos nagy lányhoz járni. A mama ugyan nem szerette, hogy nagy lányokkal beszél, de erőszakoskodni nem lehetett.

Már vagy egy félórája ült Elzánál és szeretett volna mondani neki valamit. Elza már mosolygott.

– Miért nem beszél, Manczika?

– Mert szeretnék magának mondani valamit.

– Nos, rajta, halljuk!

Akkor már izgatottan, sirásra álló szemmel nézett ki az ablakon a kis lány és ujjait tördelte. Majd pislogni kezdett, s valahogy kisurrant szeméből egy könny. Végig folyt tiszta kis arczán, le se törülte. Elza pedig akkor megfogta a fejét és magához szoritotta hosszan, szeretettel.

– Kis Manczi – mondta – édes kis Manczi…

Ez a beczéző szeretet nagyon fájt a kicsikének és erre már kitört belőle a zokogás, gyerekesen, mélyről, nagyon keservesen.

Igy volt ez körülbelül mindig, amikor a csöppség meglátogatta Elzát. Mindig akart valamit mondani, s mindig sirás lett a vége. Mint ahogy vannak dolgok, amelyeket csak sirással lehet elmondani.

Az idő négy óra felé járt. Künn a kezdődő téli alkonyat borulata szállott az utczákra.

– Megyek… haza – mondta Manczi, miután fölkelt és daczosan megtörülte a szemét.

Udvariasságból tartóztatta még egy ideig a lány, de aztán elbocsátotta – a szobalánynyal – látva, hogy mélységesen szégyenli magát az álom-királykisasszony.

Amint aztán elment a kis lány, fogta a kalapját, kabátkáját ő is és utnak készült. Most történt először, hogy igy elment hazulról, szobalány, kiséret nélkül. Oly becsületesnek érezte a szándékát, hogy még a szive se dobbant meg erre a gondolatra. Pedig akkor már átellenben, a nádor-utczai gabonakereskedés első emeleti irodájában égett a gáz és a kirakatokban is meggyujtották a lámpákat. Ebben a perczben még izgatott se volt. A regényekből, pletykákból ugy ismerte azt az állapotot, amikor az ember randevura megy, hogy nagyon elcsodálkozott, amikor nem észlelte magán a rendes tüneteket. Nem is lopózott, rendesen kiment az előszobán, ahol még vetett egy pillantást a tükörbe, aztán le a lépcsőn, ki az Andrássy-ut felé. Eszébe se jutott, hogy mellékutczákon menjen, vagy elfátyolozza az arczát. Egyáltalán hiányzott belőle az az érzés, hogy most rosszat tesz. Nem érezte szükségét annak, hogy önmaga és mások előtt rejtegessen valamit. Minden idegszálát hatalmában tartotta az a gondolat, hogy most a boldogsága felé megy és hogy a zsurokon elkövetett, titokban maradt csókok, vagy asztal alatti lábérintések legártatlanabbja is ezerszeres bün ahhoz képest, amit most tesz.

Ma reggel kapott Miklóstól először levelet. Istenem, szegény mama dehogy merte volna fölbontani az ő leveleit! Az ő müvelt, társaságbeli lánya sohse engedte ezt meg neki és a mama ugy gondolkozott, hogy a budapesti előkelő gazdag lány csak jobban ért ehhez, mint ő, a vidéki pálinkagyáros leánya. A levélben csak az volt, hogy ma délután öt óra körül várja Elzát valahol a Városligetben, az ilyenkor elhagyatott iparcsarnok körül. Egyéb semmi. De ők tovább érezték ennek a levélnek a folytatását, vissza a multba és előre a jövőbe. Mint valami folyó, amely a föld alatt fakad, ott folyik s csak egy kis darabon mutatkozik, hogy ismét a föld alá osonjon. A titkon fakadt szerelemnek egy mindenki által megérthető dokumentuma volt az a levél s utána ez a szerelem megint visszabujt, tovább osont a titkok alatt.

Ment nyugodtan a homályosodó utczán, szinte vonzotta az uj élet, a boldogság után való bánatos vágyakozás. Egy-egy pillanatra ugy rémlett előtte, mintha ismerőssel találkoznék. De aztán haladt tovább, hátravetett büszke fővel, lelkében daczos gőggel nézve le ezt a kishitüségből, látszatból, mások bukásából élő embertömeget. Künn, a liget felé már kevesebben jártak. Ez jól esett neki, mégis valami megnyugvás. Aztán, hogy az egyik sétálónak korcsolya csörgött a kezében, megdöbbent. Figyelni kezdett, s hallotta a jégpálya katonabandáját, amint valami pattogó keringőt játszott. Nem tudott annyira kiemelkedni a világ nyelvétől való félelemből, hogy most meg ne ijedt volna. A jég nem egyéb, mint télikabátos bál. Aztán bálon keresztül mégse jó randevura menni. Elkerülte oldalt a jégpályát, s besietett, szinte szaladt a kopasz fák között a ligetbe. Egy-egy kis szélsóhajtásra mint nagy vattafoszlány mállott le a faágakról az odahullott hó. Csak szaladt, s mire kiemelkedett a lombtalan erdőből az iparcsarnok nagy sárga épülete, már égett egynéhány lámpa a távolban, s egyre szürkébben, sötétebben borult a horizonra valami hamuszinü nagy felhő.

A nagy épület előtt már várta Miklós. A lány megállott, ahogy meglátta. A konvencziók mind föltámadtak benne, s a vesztüket érző férgek arrogancziájával állitották meg. A fiu meglátta, s elébe ment. Ugy állottak egymással szemben egy pillanatig, mint két hajó a sivár nagy tengeren, amikor találkozik alkonyatkor. Érezték, hogy az utjuk nem vezet egy felé. S közelebb volt egymáshoz a lelkük, épp azért, mert válniuk kellett.

– Isten hozta, Elza.

Nem felelt. Kissé hátrahajtotta a fejét, mintha nagyon sok gond bántaná egyszerre. Talán támolygott is, mert a fiu a hóna alá nyult, fogta, erősen. Aztán a fiu vállára hajtotta a fejét, s valami igen nagy, érzéki vágyat érzett egy csók után.

De Miklós nem csókolta meg. Csak beszélt vele halkan, nagyon komolyan, mint azok a fiuk szokták, akik tizenöt éves koruk óta maguk keresik a kenyerüket.

– Elza – mondta – azért hivtam…

A leányt fölriasztotta ez a komolyság, nagyon komolyan nézett a fiu szemébe.

– A bálra kaptam szabadjegyet egy ujságiró barátomtól. A frakkot is az adta. Ezért megcsináltam neki a névsort. Kellett magát látnom, mint ahogy kell magával most beszélnem. Talán ugy ért meg legjobban, ha megmondom, hogy azért kell magával beszélnem, mert még mindig nem tudom, hogy mit akarok mondani. Ha mondanivalom lett volna, megirtam volna a levélben.

Akkor már mentek. Mind mélyebbre sétáltak be a sürübe, az érintetlen szüz havon jártak, nem hallatszott a lépésük nesze. Már sötétedett, komolyan, csak fönn az ég volt még egy kicsit világos. Ugy jártak, mint a régi metszetek szerelmesei, egymáshoz simúlva. Folyton a fiu beszélt, a lány csak hallgatta, jól esett neki, hogy nem is kell maga elé néznie az utra, biztosan, erősen vezeti a társa. E tudatban a szemét is lehunyta, s mivel már biztos volt egy kis botrányban, amennyiben ily későn egyedül érkezik majd haza, azt gondolta, bánja is ő, legyen akármi. Hogy Miklós mit beszélt, talán nem is értette. Csak a hang modulácziójából, a hosszu szünetekből, s a vele harmonikusan haladó test mozgásából érezte ki valahogy, hogy szerelmes dolgokról beszél. Csupa zene volt a hangja, mély és édes, mint a celloé, minden affektálás nélkül való, természettől meleg, hajlékony. Elringatta ez a zene, és ha nem lett volna olyan nagyon okos, talán mindent el is felejtett volna ezen a világon.

Hirtelen megállott a fiu. A lelkükben is megzökkent valami. A fülét zugó, csengő zaj csapta meg. Előre hajolt, szétnézett és látta, hogy hibázott. A czéltalan szerelmes tévelygésben elkószáltak, egyszerre csak ott volt előttük a tó egy nyulványa, oldalán magasra hányva a hó, a tükrén simára faragva a jég. Három asszony iringált arra, vidám pördüléssel fordult meg, hogy a magas hófalhoz ért. Az egyik – Exnerné – jó ismerőse volt s már meg is látta. Ilyenkor nagyon sietős az, hogy az ember nevén szólitsa a kompromittált ismerőst és a csinos Exnerné már föl is kiáltott hozzá:

– Jó estét, Elza!

Azzal összeigazodott egymás mellé a három asszonyka, egy-két nem gracziózus induló mozdulat után kicsiny, elegáns félkörökbe szelte a jeget s ringó, jobbra, majd balra dülő mozgással eltünt a tó felé, ahol akkor már a magasan lógó ivlámpák alatt nyüzsgött, zsibongott, sikoltozott a jégpálya esti népe. S hogy teljes legyen a kiábrándulás, az eddig pauzáló katonabanda belevágott egy ujabb darabba, amelyhez csodás gyorsasággal alkalmazkodtak a korcsolyázók.

– Jó estét, Elza!

Talán nem is volt guny ebben, komoly volt, mint valami pisztolylövés, ez a mondat:

– Jó estét, Elza!

Az ilyen mondatokkal temetik egy lány jóhirét. Ezzel veszik el tőle a becsülést, ezzel lökik ki a társaságból, ez fáj, ebbe van összetömöritve a shakespeareinél nagyobb erővel a világ minden rosszakarata, gazsága, ebből zug ki az, hogy «ügyetlen voltál», «nem tehetek róla, de megláttalak», meg az, hogy «miért nem vigyáztál jobban (én jobban vigyázok)» és még sok minden, de csupa piszkos dolog.

Mintha tüzhöz ért volna, ösztönszerü mozdulattal döbbent vissza. Futni is kezdett, be a sürübe, a fiuval nem is gondolt. A fákról még hulltak a vattacsomók s ahogy szétpuffantak a földön, azt mondták:

– Jó estét, Elza!

Visszhangként szólt utána a fiu:

– Elza!

Szaladt, néhányszor a fejéhez is kapott. Egy pillanatra az a gondolat rohant végig az agyán, hogy ez az Exnerné szeretőt tart, s mégis köszönni mert neki. Aztán érezte, hogy aki birja az marja, és az mondja a másiknak, hogy «jó estét», aki éppen rajtakapja a másikat. Szaladt, s már ismét az Andrássy-uton volt. Akkor jutott eszébe, hogy Miklóstól elszaladt. Sietett hazafelé, most már osonva, az első mellékutczán be is fordult. Egy fiatal ember jött arra, valami festő lehetett az Epreskert-utczából, mert hosszu haja volt. Ez szemtelenül megnézte, mosolygott is. A szeméből tisztán ki lehetett olvasni a köszöntést:

– Jó estét, Elza!

Igy valahogy eltévelygett hazáig, hol futva, hol mellére szoritott kézzel lassan, lihegve. Az utczán járók közömbösen néztek rá, de ő már érezte, hogy ezek holnap nem fogják közömbösen nézni. Világosan élt lelkében a tudat, hogy a botrány elől valósággal szaladni kell, fizikai futással, oly gyorsan terjed. Már látta, valahol a kavargó messzeségben, az ivlámpák, kirakatok fénykévéi alatt nyüzsgő emberboly fölött zavaros felhőként életre kelni a botrányt. Zakatolt a fülében valami. Mind nagyobb lett a lelkében a moraj, kelt a botrány, nagyra dagadt, élesztette a pletyka-kovász, már fenyegette, köréje dagadt, hogy megfojtsa. Mérhetetlen keserüség marczangolta a szivét, az a vigasztalan tudat, hogy a boldogságot kereste, amugy a maga szabados, romlott módja szerint, s ennél az első becsületes tetténél szakadt rá minden eddigi büneért a büntetés. Valami olyat is érzett, hogy most már mindennek vége, s nagy üresség érzete fogta el, oly erősen, hogy a szája széle lehuzódott tőle, nagyon csunya lehetett ebben a pillanatban. Aztán mintha mellbe lökték volna, ugy érte egy hideg, ostoba hang.

– Kezeit csókolom, nagysád!

Dr. Vermes Miksa emelte meg előtte mosolyogva a czilinderét. Ez még nem tudta. «Siessünk – gondolta a leány – mert még az uton megtudja.»

– Honnan jön, Elza nagysám?

– A jégről.

– És a korcsolyája?

– Ott van, kosztban.

– Egyedül jött?

– A szobaleányt itt elvesztettem a tömegben…

Erre aztán még mondott néhány lánczolatosan összefüggő hazugságot és belátta, hogy dr. Vermes már hazakiséri.

– Lássa, mit tesz a telepátia! – mondta a doktor juris, – épp most határoztam el, hogy holnap elmegyek, meglátogatom magukat…

(– Dehogy jösz el!)

A kapunál csak ugy konvenczióból azt mondta a doktornak, hogy most már jőjjön föl egy percre köszönni a mamának. A doktor azonban tényleg fölment, s amikor a szobalány kinyitotta az ajtót, Elza föllélekzett, eszébe jutván, hogy Vermes még nem ismeri a szobalányt és igy az előbbi mese érvényben marad.

– De meddig? – gondolta hozzá, amikor Vermes a mosolygó kövér mamának kezet csókolt s alulról, a kocsirobogásból, esti nagy zajlásból sivó zugással kerekedett ki izgatott agya előtt valami lüktető moraj, amely az ereibe, a halántékába is átment, a jégzajlás lármájával harsogott, a mindenek fölött rögtönitélő úr, a botrány…

V.

A papa ezen az estén szokatlanul sokáig maradt a kaszinóban. A mamának tehát rossz sejtelmei voltak, mert Brandt csak olyankor maradt kilenczen tul is ott, ha veszitett a kártyán. Ilyenkor az emberek visszanyerési remények mellett vesztik el reggelig mind a pénzüket. Ugy ült ott Elza az asztalnál az anyjával, vacsora után, a már egyszer elolvasott ujságban unalomból böngészve a közgazdaságot és a névmagyarositásokat. És elhatározta, hogy szólni fog az anyjának. Utóvégre is jobb, ha tőle tudja meg a dolgot, mint a világtól. Már a feje fájt az izgalomtól, s homlokára szoritva kezét szólalt meg:

– Mama.

– Mi az, fiam?

– Hát nem a Kettynél voltam.

A mama erre letette a német ujságból kivágott regényt:

– Nem a Kettynél voltál? Hát hol voltál?

– A városligetben, a jégen – mondta a lány, mégis megijedve anyja megdöbbent arczától.

– A jégen, egyedül?

A lányban fölülkerekedett első elhatározása.

A jég mögött. Gál Miklóssal találkoztam.

– Micsoda Gál Miklóssal?

– A Gál táblai biró fiával. Akikkel egyszer együtt nyaraltunk, a kopasz Gál Samuék…

– Találkoztál vele?

– Hát randevum volt vele. Levelet irt, hogy beszélni akar velem és hogy a ligetben vár. Én kimentem. És elkószáltunk, egyszerre csak ott voltunk a jégnél.

– Elza, Elza!

– És Exnerné meglátott.

Erre lezökkent Brandtné feje az asztalra. Divatosan fésült sötét hajában csillogott néhány ősz szál. Nagy csönd lett, majd a mama lassan csukló sirásba kezdett, nagyon halkan. Elza nem tehetett mást, olvasta tovább a közgazdaságot, de egy betünek se tudta az értelmét csak járt a szeme a sorok megszokott utján. Majd arra gondolt, hogy még hátra van a apja, amikor Brandtné egy nagy sóhajtással fölállott, előkereste a zsebkendőjét és bement másik szobába. Az ajtót betette maga után s azontul néma lett a lakás.

Tiz órakor megjött Brandt.

– Hol a mama? – kérdezte minden köszönés nélkül.

– Ott – mutatta Elza.

Azzal bement az apja a másik szobába s most már apatikus nyugalommal figyelt Elza a becsukott ajtón át kihallatszó fojtott beszédre:

– Warum weinst du? – volt az első hang, amire Brandtné hangos zokogásra fakadt. A férje ujra kérdezte:

– Miért sirsz?

És Brandtné sirva, csukló hangon bele akart fogni a lánya szerencsétlenségének elmondásába, amikor egyszerre kitört Brandtból a düh:

– Kutya vagy! kiáltotta a feleségének.

Erre nagyra meredt künn Elza szeme.

– Ma hallottam az egészet, tudok mindent, – dühöngött – hallottam a kaszinóban! Megmondták, hogy Fehérnével együtt jártatok valahová Budára… Annak egy ezredese volt, neked egy kapitány…

Hallani lehetett nehéz, izgatott járkálását, föl-alá a szobában. A viczczelő kereskedő-természet keserüen tört ki belőle:

– Két sarzsival alacsonyabb, mint az övé. Pfuj!

Elza kiszaladt, az előszobán át a saját szobájába. Egymásra omlott igy lassanként körötte minden. Magára zárta az ajtót és gyorsan levetkőzött, ágyába feküdt. Három szobán át beszürődött hozzá apja rekedt kiabálása, a melybe refrénképen mindig egy szó tért vissza, hol gunyos, hol keserü, hol siró, nevető, majd dühös hangsulylyal, valami név, Vittmann, vagy Bittmann, nem értette jól, bizonyára a kapitány neve volt.

A zaj nemsokára elhalt. Brandt elment, erősen csapta be maga után az előszoba ajtót. Az asszony még járt-kelt künn egy ideig, aztán bement a hálószobába. Elcsöndesedett minden, s most először, néma vonaglással sirni kezdett Elza. Most az anyja képe zsugorodott össze előtte, meg az apjáé is, aki visszament a kaszinóba. A holnap elé, mint valami rettenetes szinjáték függönye, borult az éjszaka.

Fölkelt az ágyából, egyet csavart a villamos lámpán és finom kis iróasztalához ment. Előkereste «szecessziós» rajzu levélpapirját és minden arisztokrata szarkaláb irás affektálása nélkül. Egy sorban is megirhatta volna máskor mindezt, de most nem tudta. Olyasvalami volt abban a levélben, hogy most már te vagy az egyetlen támasz, vigyél el magaddal – veled szököm, koldulok, vigyél akárhova.

Nincs más támaszom, mint te, holnap elmegyek, elmegyünk…

Kivül a boritékon Gaál Miklósnak szólt a levél.

VI.

Csütörtök este volt, a zsur rendes napja. Már öt óra felé járt az idő, és a Brandték szobáiban egymásután gyujtogatták meg a villamos csillárokat, elrejtett üvegtulipánttal a sarokban.