Part 1

EGY PESTI LEÁNY TÖRTÉNETE

IRTA

MOLNÁR FERENCZ

BUDAPEST 1905

A MAGYAR KERESKEDELMI KÖZLÖNY KIADÁSA

MOLNÁR FERENCZ.

Molnár Ferencz ma huszonhét éves és egyik legnépszerűbb magyar iró. 1878-ban született Budapesten, jogot tanult, járt a külföldön, Bécsben, Genfben, Párisban. Még jóformán gyermek – csodagyermek – volt, mikor a «Budapesti Napló» munkatársává lett, ahol megteremtette a karczolatot, azokat az apró, párbeszédes jeleneteket, amelyekben annyi pompás humorral, bámulatosan éles megfigyeléssel, ragyogó ötletekkel, a társaság, politika, szinház életéből adott érdekes kis komédiákat. Közben szorgalmasan dolgozott novellakötetein, regényein; egymás után jelent meg: «Egy gazdátlan csónak története», «Éhes város» regények. «Szerelmes éjszakák», «Magdolna» novellakötetei. A Vigszinház nagy sikerrel két vigjátékát, «A doktor ur»-at és a «Józsi»-t adta elő. Karczolataiból is összeálitott egy kötetet. Közben pedig ujságirói munkásságát is folytatata; ma a «Pesti Napló» munkatársa.

«Globus» műintézet és kiadóvállalat r.-t. Budapesten.

I.

Hajnali két óra lehetett, csöndesen nyugodott szüz hóleple alatt az Andrássy-ut. Ilyenkor nincs kocsi, amely fölhasitsa a fehér szőnyeget, ember is alig jár ott künn, a villák között. A liget felől, ahol egyszerre nagyon nagy lett a fehérség, szeliden derengett a hó. Általában édes csöndes téli éjszaka volt, a sok kis villa aludt, a fenyőfák is bóbiskoltak a kis kertekben hósipkáik alatt. Csupa csönd, csupa szüziesség, a világ véges-végéig ugyanegy puha fehér szőnyeg, a levegő kemény, hideg, tiszta, becsületes, tovább ad minden kis zajt. Messziről, valahonnan az Oktogon felől elhaló zörgéssel jelentkeztek a hóekék. Aztán ez a lárma is elmult, végigsugároztak a lámpák, hosszu ékbe futva össze valahol a távolban és teljes volt a csönd, a téli csönd, aludt az Andrássy-ut.

Aztán egyszerre az egyik villa kapujában kattogott a kulcs, nyikorgott a zár. A melegről jövő emberek ijedezésével, vidám didergéssel tolakodott ki egy csomó lármás, nevetgélő vendég a kis kopasz kerten át az utczára. A kapuban maradóknak hátrakiabáltak, hogy megfáznak, menjenek be, aztán vidáman, örömmel néztek szét a szüzi hideg éjszakában, örültek a hónak.

Leányok, asszonyok, fiuk – hamar párokba verődtek a gyalogjárón, ahogy befelé vették utjukat és fölköltötték az Andrássy-utat. Nevetésük nyomán megrezzent a levegő, sikongó vidámságuk belecsattant ebbe a komoly alvásba, mintegy az ő kedvükért egy-két járókelő is bujt elő a szomszéd utcákból, s végezetül, hogy teljesen fölébredjen az utcza, az Oktogon felől czammogva jött egy komfortábli, döczögött, nyikorgott, nagy sávot vágott a hóba, és akkor már meg volt zavarva minden. Az utcza rosszul teszi, ha elalszik és azt álmodja, hogy ő a szüzi természet.

Legeslegelől Elza ment egy cylinderes fiatal emberrel. Némi habozás után a karját is elfogadta, aztán ugy haladt mellette, kissé fáradtan, kissé álmosan, de azért egyre beszélve. Nagy, vörösbe játszó barnahaju lány volt, csupa egészség, duzzadó erő. A szeme fürge, okos, ravasz jószág. Az arcza – egyszerü, csinos arcz – csupa ravaszság volt. Egyszerre beszélt minden arczizmával, s néha a szeme meghazudtolta azt, amit a szája mondott. Az volt a hire, hogy nagyon okos lány.

– Lássa – mondta szemét kissé összehuzva – lássa, ezt az időt szeretem. Mindig kellemes emlékeim vannak, ha igy téli éjszakán az utczán találom magam… Vagy bál, vagy estély… Néha elhuzódott zsúr, amely azért tart ilyen sokáig, mert az ember kitünően mulat. Mint például ma is.

A korrekt fiatalember kissé ostoba arczczal hallgatta ezt. Ő egyébről akart beszélni, de egyszer az volt a baj, hogy nagyon közel jött mögöttük a második pár, másszor meg a lány nem hagyta szóhoz jutni. Aztán egyszerre kitört belőle a hős, és magához szoritva Elza karját, határozottan mondta:

– Valamit akarok magának mondani.

– Hát mondja.

– Itt nem lehet.

A leány vállat vont:

– Hát akkor ne mondja.

Hallgatva mentek egymás mellett egy ideig. A lány már jól tudta szóról-szóra, hogy mit akar mondani ez a fiatal ember, de szerette volna azért mégis hallani.

– Maradjunk hátra – mondta a fiu.

– Azt nem lehet! Micsoda gondolat.

Inkább előre siettek kissé, hátrakiabáltak, hogy most csuszkálni fognak és ezen a czimen jó ötven lépésnyire elhagyták a társaságot.

– Igazán, ez ostobaság! – zsörtölődött a lány.

A fiu pedig megszólalt, előre elhatározva, hogy határozott, korrekt mondatokban fog beszélni.

– Elza, – kezdte.

– Nos, halljuk, halljuk – szólt vidáman a lány és csuszkált a fagyos aszfalton, a fiu karjába fogózva.

– Elza, vegye már egyszer komolyan a dolgot. Én magát szeretem.

– És aztán? – mondta nyugodtan, tovább próbálgatva a csuszkálást.

A fiu nagyon elkeseredett:

– Ez nem járja, hogy maga igy bánik velem. Nekem jogom van magához, érti?

Gunyosan komoly lett erre a lány arcza:

– Artur, Artur – mondta – miért nem beszél rendesen? Miért erőlteti a hangját, Artur?

Artur erre nem is felelt, csak folytatta:

– Jól tudja, hogy már régen szeretem. Tavaly nyáron Balaton-Füreden már mondtam. Aztán sokkal okosabb, mintsem hogy ki ne találta volna eddig. Akkor ugy látszott, hogy tetszettem magának. Esténkint együtt sétáltunk Összebujtunk – emlékszik? – elmenekültünk a társaságtól.

– Unatkoztunk.

– Jó, legyen. Ugy is jó, hogy unatkoztunk. Én egyebet se mondtam, csak mindig azt, hogy szeretem.

A lány roppantul csodálkozó szemmel meredt rá. Meg is állitotta:

– Hogyan? Hát az komoly volt?

A fiunak most már sirni lett volna kedve. Komikus figura lett izgatott, kuszált arczával, amely fölött komolyan ült a fényes czilinder. Az ajkát harapdálta, sirni lett volna kedve. Érezte, hogy ez a lány ugy játszik vele, ahogy akar; nagyon tehetetlen volt. Mentek előre, tovább, hallgatagon. A fiu belsejében reszketett a szerelmes indulat. De hát mit csináljon ezzel a lánynyal? Beszéljen neki más, szép lányokról, féltékenynyé tegye? Hisz kineveti! Ahhoz se volt ereje, hogy most ennyiben hagyja az ügyet, s erőszakolja a közönyös dolgokról való beszélgetést. Oly ritkán volt együtt Elzával, hogy nagy lázzal, vágyodással várt egy-egy zsurt, ahol találkozzék vele. Hát most arra használja ezt a kis negyedórát, amig egyedül lehet vele, hogy a közönyöst játszsza? Kétségbeesetten kapkodott valami érv, hóditó mondás után, s ez annál inkább tüzelte, mert már közel voltak a Nádor-utczához. Öt perc mulva elválnak, s ő csak egy kinos párbeszéddel gazdagabb. Hirtelen fölvetette a fejét, daczos lett, magához rántotta a lány karját és végső elhatározással mondta:

– Elza, hisz én magát meg is csókoltam.

– Pfuj – mondta csöndes-álmodozva a leány.

Akkor már egészen kétségbeesett az az ostoba ember, aki a bankban nem szokott ilyen izgalmas, néma harczokhoz. Végleg kitört belőle a meztelen düh, és szemébe vágta Elzának:

– Maga is megcsókolt engem.

A lányt erre valóságos undor fogta el. Szeretett volna az arczába csapni ennek a czifra urnak, aki igy ultima ratioként szemére veti egy botlását. Az most már egészen belevetette magát a gyáva vádaskodásba, és a lány hallgatását arra magyarázta, hogy ez a mondás hatott. Beszélt halkan:

– Megcsókolt. A számat csókolta meg… Én ugy, ölelve tartottam. Most tudni se akar rólam. Maga azt hiszi, hogy csak ugy lehet osztogatni a csókokat? Hogy az csak egy hétre kötelez?

Elza hátra vetette a fejét, és most már mosolygott. De sirni szeretett volna, és megpofozni ezt a semmit. A lelke legmélyéig föl volt háborodva és hirtelen megállott. Elsimitotta homlokáról a haját. Egyszerüen mondta:

– Várjuk meg őket.

A társaság belemélyedt a fecsegésbe, alig vette észre őket, amikor hozzájuk ért. Legelől két fiatalember jött röhögve, egymás karjába fogózva. Ezek meg se látták. Hogy elmentek előtte, tisztán hallotta a beszédüket:

– Oh, az a pompás alak! Micsoda karja van! Milyen kebel!

A másik szellemesen mondta:

– Dus kebel.

Azzal összeröhögtek, az egyik csettintett a nyelvével. Artur el akarta huzni a lányt. De akkor már észrevette őket Brandtné:

– Hogyan, Elza, azt hittem, hogy elől vagytok…

– Itt vagyunk, mama.

A mama tovább folytatta a beszélgetést, és Elza beállt a csapatba. Egy kis lányt megcsókolt:

– Nini, Manci, hát maga itt van?

A szőke Manci ugy ment ott a havon, mint valami álomország királykisasszonya. Édes, okos, komoly gyerek, talán tizenöt éves se volt még. Azt hitte, hogy mindent tud, és mindenkinél ravaszabb. Ez valami nem banális bájt adott neki.

– Elza, jöjjön, csak, – mondta.

– No mi az, édes?

A kis Manci csak ugy a szeme sarkából szétnézett, hogy senki se hallja-e, aztán nagy komolyan közelebb huzódott Elzához.

– Elza – mondta – igérje meg, hogy nem szól senkinek. Mondok valamit.

– Jó, megigérem.

– Mondja: isten bizony.

– Isten bizony.

Mosolyogva esküdött. Manczi egyre komolyabb lett. Halkan szólt:

– Magáról nagyon rosszakat beszéltek ma délután. Tudja, én megmondom magának, mert én magát nagyon szeretem.

– Rajta, rajta…

– Az Artur, az a hülye…

Ez volt a szavajárása. A bankhivatalnokoktól tanulta.

– Az a hülye azt mondta, hallottam, a Bélának, hogy magával egy hétig kell foglalkozni, aztán mindenki megcsókolhatja.

– Manczika, maga hallgatózik?

A kis lány nem értette a kérdést.

– Mit szólna most – mondta Elza – ha én ezt visszamondanám Arturnak? És ha fölpofoznám?

Ijedten védekezett a gyerek:

– Ja, de maga mondta: isten bizony.

– Mondtam, mondtam, igaz, nem is szólok – kiáltott nevetve Elza és magához szoritotta a kis prémgalléros lányt, aki csak lehunyta a szemét, és nagyon komoly arczczal, szinte szomoruan hagyta magát megcsókolni.

– Az az Artur nagyon hülye fiu – mondta aztán halkan, durczásan. – Ha nem félnék, hogy a mama megszid, neki is szólnék…

A pillantása kissé elkalandozott, aztán összecsuklott a kis válla, mintha valami kezdődő sirást fojtana el. Elza magához vonta, ugy mentek tovább, együtt. Szórakozottan beszélt a kis lányhoz.

– Igen, nagyon jellemtelen fiu…

Aztán ő is elhallgatott, és most már közel voltak a Váczi-köruthoz. Érezte, hogy valami becsületes, érző ártatlanság van mellette, ez a szőke kis lány, ez a gyerek, még nem is bakfis, akit elvisznek a zsurokra, és aki ott – mivel ki sem törődik vele – meghallja, amint az egyik bikficz a másiknak elhenczeg sikereivel.

Erre gondolt Elza, és eleinte nem hitte el a dolgot. De aztán az egyre növekvő harag és undorodás a lelkébe orditotta, hogy igaz. Igazán mondta ezt Artur. Hisz az előbb neki magának mondott ilyesvalamit. Erre már összerázkódott, a kis lány nem tudta mire vélni az izgatottságát. Meggyült a lelke mélyén a keserüség, a düh ez ellen a sok szépen öltözött semmi, üres, jellemtelen fráter ellen. Annyi raffinált piszokban volt része ma este, hogy a lelkében elemi őserővel tört fel a vágy valami becsületes, tiszta erő iránt. Valami iránt, ami nem hazudik, nem veti szemére a botlásait. Egy férfi lenne ez – gondolta – aki hallgatni tud, és komolyan szeret. Egy férfi, aki – bánja is ő – üt, ver, goromba, de aki férfi! Gondolatban körülnézett rokonai, ismerősei közt. Egy ilyet se talált köztük. Fájt a lelkének ez a magános, bánatos vágy, amelynek elmosódva, elveszetten, valahol a multban volt tárgya. Valami gyerek. Ökölbeszorult a keze, szét szeretett volna ütni az elől imbolygó czilinderek között, s valami kéjes borzongás járta át a lelkét arra a gondolatra, hogy igy szét lehetne ütni ezeket a fényes czilindereket, csak ugy koppanának az aszfalton… Buzgott a lelkében, s ugy érezte, hogy a testében is a harag ezek iránt a gazok iránt, akik igy bánnak egy leánynyal. Megutált mindenkit ebben a pillanatban, s ugy érezte, hogy mindenki piszkos, mindenki bünös, aljas az egész világ, amely igy kidob egy lányt a férfiak közé, akik szemére vetik bolond csókjait, buja vágygyal beszélnek róla a háta mögött és egymást azzal vigasztalják, hogy csak egy hétig kell utána járni.

A Fürdő-utczába értek, és a kis lány megrántotta a karját.

– Nesze – mondta – egy lump.

Arra nézett. A tulsó gyalogjárón, gázlámpa mellett állott egy ember. Télikabátján fölgyürve a gallér, fején puha fekete kalap. Némán, mozdulatlanul állott a hóban s kissé fölemelve tartotta a fejét.

Elza elkapta róla a tekintetét. Nem szólt semmit, csak lehunyta a szemét. Az a fekete ember tovább nézte egy darabig, ezután elbandukolt.

– Talán ismeri? – kérdezte Manczika.

– Nem, – felelt nagyon halkan a lány és megreszketett hosszu sötét szempillája alatt lehunyt szeme, talán emlékek rohantak végig előtte valami napsugaras tájról, ahol gyerekek játszottak egy szilvafa alatt, és egy mesebeli ütött-kopott kis házban valami mesebeli öreg anyóka lakott, aki egyre az unokáit szidta…

Megérkeztek a kapu elé, és nem is emlékezett most arra, hogy mint bucsuzott el a többitől. Az ágyába került, s a lámpa is elaludt, valahogy. Bizonyára ő oltotta el – gondolta egy pillanatig – aztán belefurta a fejét a párnájába, és mintha minden lélekzettel valami zsibbasztó, édes, napsugáron átszürt emléket ivott volna a lelke, remegve, lüktető orrczimpákkal szivta a levegőt. A szive dobogott, vágtatva rohant vissza valahová sok időn, tavaszon, télen keresztül, egy ostoba, banális kis kertbe, ahol szilvafa állott, meg egy öreg, pápaszemes anyóka lakott. A becsületes erő hatalmával vágtatott bele egy tiszta emlék a lelkébe, földöntve ott mindent, elsöpörve a finom bün-szobrocskákat, száguldva minden egyéb emlékeken, időkön, tereken, sirva adott csókokon és nevetve irt szakitó-leveleken keresztül, mint valami eleven erővel föltámadt angyal, nem szőke és rózsaszinü Rafael-arczoska, hanem kemény, izmos, akinek reng a lába alatt a föld, ha rohan, dübörög az ég, és összedől minden, ami hazugság, bün, piszok és gyöngeség. Ahogy az ágyon feküdt, szétvetette a karját, izzó fejét hátracsapta, megfeszült mellének kevés volt a levegő. Reszkető gyönyörüséggel, azzal a keleti nagy virágtesttel, amelybe évezredeken keresztül annyi melegség, annyi édes illat és iz, annyi erdőzugás, annyi bujálkodó fényes szin párlódott le, hogy most már egy testetlen emlék is izgalomba hozza és megreszketteti, feküdt ott, átadva magát ennek a hatalmasan föltámadó emléknek, amelyben annyi volt az erő, a becsület és a föld, hogy azt hitte, összeroppan alatta az ő finomra romlott lelke, pedig csak egy szilvafáról volt szó, meg egy ütött-kopott meseházról, meg egy meseanyókáról meg két nagyfejü kis meseporontyról, egy csöpp kertben, akkorkában, hogy éppen elfér benne néhány szilvafa…

Észre se vette, már világosodott. A szomszédszobában lépéseket hallott. A szobalány jött egy petroleumlámpával takaritani. Becsukta a szobaajtót s künn az ebédlőben ablakot nyitott. Már jártak a kocsik az utczán, elzörgött a ház előtt a sok tejeskanna egy milimárikocsin. Hallatszott, hogy söpörni kezd künn a szobalány.

Akkor sirni szeretett volna Elza, de ehhez már nem volt elég naiv. Oldalt fordult, a fülére huzta a dunnát és elaludt.

II.

Dél felé ébredt föl. Olyasforma elhatározás kelt életre benne, hogy most vége minden léhaságnak. Programmot egyelőre nem csinált a jövőre nézve. Az az egy gondolat foglalkoztatta, miközben gyorsan öltözködött, hogy most ebbe a világos szép kis szobába zárkózik és elejétől végig elgondolja az egész dolgot, a bübájos mesét a szilvafáról, odaül az ablakhoz, nézi a világos, ragyogó téli eget. Aztán hirtelen eszébe ötlött, hogy bálba kell menniök este. Arra nem számitott, hogy egymásután két éjjel nem fog aludni és ez bántotta.

– Mindegy. – mondta és vállat vont.

Azzal kis asztalkája elé ült az ablaknál, kihuzta a fiókot, és a sok apró papiros, virág, mindenegyéb közt keresgélt. Még megvolt hátul, a fiók sarkában az, amit keresett. Igazán nem volt valami költészeti tárgy. Ha néven kellene nevezni, egyszerüen aszalt szilva volt, egy aszalt szilva, poros, kiütött rajta a czukor, összeszáradt. És ugy akkor, kissé nehezen ugyan, mert szándékosan akart emlékezni, elgondolta az egész szilva-esetet.

Valamikor régen, itt Pest körül nyaraltak, tul a budai hegyeken, sváb faluban. Kis lány volt, tizenkét éves lehetett. Vagyis hét év előtt. Emlékszik, nagyon fius lány volt. Kék-csikos fehér trikóingben szaladgált, kalap nélkül, szélnek eresztve szép barna haját, amelyben a napsugáron vöröses csillámok fénylettek. Karja meztelen volt, le is égette a nap barnára. És volt egy kis rablóbanda-szerü társaságuk, négy-öt kis pesti gimnázista, meg ő, a franczia kisasszonynyal. Ez a hölgy már öregedőfélben volt s éppen ezért nagyon szivesen fogadta egy czigányprimás udvarlását. Valószinüleg pénz is volt a dologban, a kisasszony részéről. Aztán ez a kisasszony mindig véletlenül találkozott a czigányprimással, őt azalatt hagyták kalandozni, fára mászni, tépázkodni a fiukkal. Eleinte csak hébe-hóba, később már rendszeresen ellátogattak egy öreg nénikéhez, akinek vasuti őr lehetett a férje, de az egész nap nem volt otthon. A vasut mellett volt egy kis házuk, amelyben éppen hogy két szoba volt, az egyik téglapadlós, mert ez volt a konyha.

Csöpp házikó, kidült bedült, nagy kopott szalmakalap volt rajta, mögötte valami ól. Aztán a ház előtt egy szilvafa. A franczia kisasszony mindig a szilvafa alatt csevegett a füben ülve a primással, miközben a gyerekek rabló-pandurt játszottak. Aztán egyszerre eltünt a fa alól a primás is meg a madmoazell is, talán bementek valamit megnézni a kis házba, és ilyenkor megjelent künn a két kis sváb gyerek, lenszőke pufók két bikficz, mind a kettő fiu, aki vagy pofozta egymást, vagy svábul beszélt, de mindenesetre igen érdekes két gyerek volt. Az öreg mámi meg kiült a ház elé és kötött. Egyszer azt tanácsolta egyik gimnázista, – Miklós – hogy játszszanak bujócskát. Valami furfangos verset mondott, ugy, hogy épen neki, a kis Elzának kellett «hunynia.» Ennek roppantul örült, és bizonyos büszkeséggel hunyt a szilvafa alatt, közkivánatra a fa törzsének fordulva arczczal, ilyen nagy volt iránta a bizalom. Miután megesküdött, hogy ötvenig számol és addig nem néz vissza, az apróságok mind elbujtak. Bokrok, a kis ól, egy nagy hordó – mind kiaknáztattak elbujási szempontból.

– Negyvennyolcz, negyvenkilencz, ötven, – mondta Elza és megfordult.

Mögötte állott Miklós, akkor talán tizennégy éves lehetett, kipirulva, de nyugodtan.

– Ötven! – mondta neki magyarázó, fölvilágositó, szinte gunyolódó hangon Elza.

– Tudom, – felelt a fiu.

– Hát én most egyszerüen megtaláltalak, – szólt kegyetlenül a kis lány – és most te leszel a hunyó!

A fiu csak állt ott, nem felelt. A kis lány összefonta mellén meztelen karjait és kérdezte:

– Hát mért nem bujtál el?

Közel ment hozzá. A fiu megfogta, megölelte és megcsókolta. Nem a száján, hanem az arczán. Valami nagyon gyerekes, de azért mégis komolyan reszkető hangon megkérdezte tőle:

– Szeretsz?

A kis Elza ott nyugtatta fejét a fiu vállán és szintén komolyan felelt:

– Nagyon.

– Akkor elveszlek feleségül – mondta a fiu és még egyszer megcsókolta. Aztán szépen elárulta neki, hogy ki hova bujt, és igy hamar vége lett a bujócskának. Alkonyatra járt az idő, a kisasszony is előjött és Elza kezet nyujtott Miklósnak, amit nem szokott tenni. Kissé komolyan fogták föl a dolgot, talán le se számoltak Exner Bandival, aki egy szomszéd fa tetejére «bujt,» és onnan látta őket, majd pedig – hogy Elza is meghallotta – igy szólt hazamenet Jób Friczihez:

– Az Elza a Miki szeretője.

Elza büszke volt, hogy ő valakinek a szeretője, és szorongatta a zsebében azt a szilvát, amelyet Miklóstól ez ünnepélyes percz emlékére kapott.

Igy emlékezett valahogy erre a nyárra, az öreg nénikére, aki pislogva kötögetett, orra hegyén a nagy pápaszemmel, a két kis almaarczu, lenszőke sváb porontyra, a kisasszonyra, Miklósra. A városban is találkozott vagy háromszor Miklóssal, az mindig köszönt neki, ő meg érezte, hogy az arczába fut a vér. Ez a Miklós egyébként sokszor megverte, ugy, hogy fájt, de egyszer – erre csak homályosan emlékezett – összeveszett miatta egy másik kis fiuval, egész délután dulakodtak, mire megtiltották neki, hogy Miklóssal beszéljen, mert az verekedő, csirkefogó gyerek, nem hiába laknak a Tavasz-mező-utczában. A mamája nagyon szidta Miklósékat, a kis fiut is, de azért ő őszszel, amikor egyszer már sötét posztóruhában kellett járni, találkozott vele a sváb falu főutczáján, meg is szólitotta. A mama ezért megverte.

Igy valahogy, ezekből az emlékekből izzott össze az a pirulás, amelylyel Miklóst az utczán fogadni szokta.

És még megvolt a szilva.

Istenem, nem rózsa, vagy nefelejts, nem is ibolya. Költők nem dolgoznák föl versben ezt a szilvát. Óh, valami, amit meg lehet enni, s ami mégis emlék, gyümölcs, nem is finom, ordináré savanyu szilva, pláne most már össze is száradt! Nem rózsaszirom, amely esztendők multán is csupa költészet, nem sárgára száradt ibolya, csak szilva, aszalt szilva. Ki szorit a keblére egy szilvát? Imakönyvbe se lehet megpréselni, óh, de szomoru emlék…

A kezébe vette és könnyezni kezdett. Itt Pesten, az ő társaságában, aki már megszokta ezt a tónust és ezt a gondolatfüzést, annak kell egy napi fürdő a naiv emlékekben, amig szentimentális tud lenni. Most már nem is fordult a czilinderes alakokra, csak arra a ravasz fiura, aki nem akart elbujni és aki elbujatta az egész társaságot, csak azért, hogy őt megcsókolhassa.

Hát persze, hogy megváltozott. Lump – azt mondta rá tegnap a kis álom-királykisasszony. Valóban, ugy állt ott a gázlámpa alatt.

Hm…

A kis asztalon egy franczia könyv hevert. Egy nagytehetségü iró irta, aki később megőrült. Elzának mindent szabad volt olvasni, a mama megengedte. Istenem, mennyit kell romlania egy lányléleknek – gondolta – mig ezt a könyvet megtudja érteni! Hirtelen arra gondolt, hogy ha neki lánya lesz, nem tanittatja francziául, hanem angolul. Az becsületes nyelv és azon csak indián történetek iródnak. Oh, ha ő indián történeteket olvasott volna!

Még nem volt annyira szentimentális, hogy ezért az ábrándozásért ki ne nevette volna magát. A lelke mélyén maradt ugyan valami bánatos, beteg vágy ezek után az emlékek után, de azzal gyorsan leszámolt, hogy most a Nádor-utczában van, este a Vigadóban lesz és eltette a szilvát. Megszemlélte a báli ruháját, amely ki volt készitve a kis virágos pamlagra, rendben talált mindent. Ekkor egy kicsit elszégyelte, hogy a mamája oly nagy rabszolgája neki. Lám, hogy gondoskodik mindenről, de gyorsabban, mint ahogy az anyák szokták, ugy, hogy ezen a tulságos figyelmen rajta volt a bélyege annak, hogy jaj, milyen lárma lesz, ha Elza nincs megelégedve. Erre el is mosolyodott, s ugy tett eleget a szivének, hogy kiment és ok nélkül kezet csókolt az anyjának. Itt azt hiszem, tévedtem, mert az ember sohse csókolhat az anyjának ok nélkül kezet.

Jól érezte magát. Mintha valami betegségből lábolt volna ki. De délután, amikor már jött a fodrász és megfésülte, izgatottabb lett. Elgondolta, hogy ez az emlék csak éppen hogy kiragadta a rendes életéből, egy óra mulva már megint ott lesz. Arra is gondolt, hogy a bálon találkozni fog a tegnapi léhákkal, akikkel időnként flirtelt, istenem, de csunya és banális ez a szó. A mamája se tetszett neki, minek öltözködik igy egy asszony, akinek tizenkilencz éves lánya van. Ez is a fajhoz tartozik – gondolta – lám a nyugati asszonyok szerények és méltóságosak, ha megöregszenek, ezek meg, amig lehet, nem válnak meg a szinektől és az illatoktól.

A papa is megjelent, frakkban. Kissé bosszankodott, hogy e miatt az ostoba bál miatt nem mehetett a Lloyd-klubba, de a mama megvigasztalta azzal, hogy ugy is ott lesz a bálon az egész Lloyd-klub.

A papán már akkor rajta volt a télikabát, amikor még javában öltözött Elza. Mire keztyü, minden előkerült, már haragudott az előszobában, hogy meghül. Végre künn voltak mind.

A szobalány kinyitotta az ajtót és jó mulatást kivánt. Közben megjegyezte, hogy a kisasszony szobájában egy aszalt szilvát talált. Hogy kerülhetett ez oda.

– Tegye az éjjeli szekrényemre – mondta Elza.

– A szilvát?

– Azt.

– Ahogy parancsolja a kisasszony.

Kimentek.

– Zwetschken? – mondta künn unatkozó mosolygással a papa.

III.