Part 9

– Csinosan hangzik; – felelek. – De hogy gondolod, hogy kiküszöböljük? Egy kitünő amerikai „magazin“ (havi folyóirat) hölgy-szerkesztője egyszer feltette a kérdést: „Hogy küszöböljük ki a nemeket?“ Tizenegy ur meg hölgy igen komolyan megtárgyalta a kérdést.

– Haljon meg végelgyengülésben; – mondja B… az első az, hogy felkeltsük a közvélemény érdeklődését. Győzd meg a közönséget arról, hogy ki kell küszöbölni, ez az egész.

– Mért kell kiküszöbölni? – kérdem.

– Mennybéli Isten! – kiált; – hát talán nem akarod kiküszöbölni?

– Nem vagyok egész biztos benne.

– Nem vagy biztos benne; – azt mondod, ujságiró vagy és van tárgy a világon, a miben nem vagy biztos?!

– Megtörténik velem ilyesmi az utóbbi években, – felelek. – Pedig tudod, hogy ezelőtt nem szenvedtem benne.

Körülpillant; meggyőződik róla, hogy halltávolon kivül vagyunk. Suttogóra válik a hangja:

– Köztünk szólva, – susog; – most már néha én se vagyok olyan biztos némely dologban, mint lenni szoktam. Ugyan hogy van ez?

– Talán mert öregszünk; – tételezem föl.

– Golfot kezdtem játszani tavaly; – folytatja, – ahogy először kezembe veszem a kampót; jó messzire továbbitom a labdát. – Könnyünek látszik; – mondom annak, a ki tanitott. – Igen; – felel szárazon; – eleinte könnyünek találja mindenki. – Ez az ember régi golfbajnok volt; gondoltam; féltékeny. Jól haladtam; három-négy hét mulva igen meg voltam elégedve magammal. Lassankint kezdtem csak a nehézségeket kitapasztalni. Most már tudom, hogy jó játékos énbelőlem nem lesz soha. Tettél már hasonló tapasztalatot?

– Tettem; – felelek. – Ugy látszik, az a magyarázat, hogy minden játék kezdetben roppant könnyünek látszik.

Elment ebédelni; én aztán a West felé ballagtam; s azon az időn tünődtem, a mikor még ilyen Karácsony-kérdésekre, de meg akármilyen kérdésekre is könnyedén félvállról szoktam volt felelgetni. Drága fiatalság, mikor tudtam még mindent a világon; mikor nem voltak problémák az életben; mikor kételyek nem gyötörtek!

Akkortájt a világnak is akartam juttatni valamelyest bölcsességemből s fényességet kerestem, melynek világánál brilláns mivoltom láthatóvá, hasznossá váljék az emberiség előtt – a Chequers Street, St. Luke egyik piszkos kapujánál szoktam pontosan minden pénteken este megjelenni. A kapu mögött ifjak csoportja néhány idősebbel egyetemben – az idősebbeknek igazán több eszük lehetett volna – verődött össze. A találkozások célja a világegyetem dolgainak elrendezése, megvitatása volt. „Szónokló“ tagok tizenhat penc-el voltak terhelve per annum; – ha a puszta szót vesszük, hát ez rendkivül alacsony összeget jelent; az „olyan gentleman, kinek előfizetése három hónapos hátralékot tüntet föl“ a Hetedik szabály szerint többé se jóban, se rosszban nem gyakorolhat befolyást. „Viharmadarak“-nak hivtuk magunkat; ezen rokonszenves madár szárnyának védelme allatt két évszakon keresztül dolgoztam az emberi nem megjavitásán, mig végre kincstárnokunk – komoly fiatal ember, minden konvenciók ellen küzdő fáradhatatlan lovag – Keletre vándorolt; csak a kimutatást hagyta vissza, a mely szerint a clubnak negyvenkét font tizenöt shilling és négy pence adósága maradt. Továbbá a folyó évi előfizetések – ugy harmincnyolc font körül – „átviteleztettek“; de hogy hová, arról a jelentés nem emlékezett meg. Erre házigazdánk – minden eszményi nélkül való férfiu – kezet vetett a butorzatunkra; még azt is felajánlotta, hogy tizenöt fontért visszaadja nekünk az egészet. Felvilágositottuk, hogy az hihetetlen ár; a magunk részéről ötöt ajánlottunk neki.

E tárgyalások belőle nem gentlemanhoz illő kifejezéseket váltottak ki; a „Viharmadar“-ak elszéledtek: sohse gyültek össze többet az Emberiség zavaros vizei fölött. Manapság, ha modern reformátorok ösztövér tervezgetéseit hallom, mosolygok; eszembejut, hogy mit csináltunk mi Chequers Streeten St. Luke mellett. Hallom; azon vannak mindenütt, hogy kiküszöböljék a Lordok házát; no; a „Viharmadarak“ egyetlenegy estén küszöbölték ki az egész arisztokráciát a koronával együtt; csak azért halasztódott el az ügy, hogy testületet válasszunk s megalakitsuk rákövetkező péntek este a Köztársasági Államszerkezetet. Hasznavehetetlen uralkodókat emlegetnek! Tizennyolc évvel ezelőtt pillanat alatt becsuktuk valamennyi Music Hall-t huszonkilenc szóval tizenhét ellenében. Pedig egész jó kis intézmények voltak és helyesen vezették őket, csak mi ugy találtuk, hogy az ilyesféle mulatozás haladásellenes szellemü s a fejlődésben levő intellektuális demokrácia legsürgősebb érdekei ellen való. Másnap este a „Macskaköröm“ mulatóban találkoztam a harcias inditvány kezdeményezőjével és egy üveg „kétszer égetett“ fölött folytattuk a vitát; argumentumaink erősitésekép arra kényszeritett, hogy hallgassam végig a „Kómikus oroszlánok“-at háromszor. De én mindig eredményesen tudtam ellentmondani, hivatkozván egy jelenlevő világoskék trikóba öltözött sárgahaju hölgy táncára. A nevét elfelejtettem, de soha el nem felejtem bájosságát, szépségét. Uram isten; de édes, elbájoló „müvész“-ek éltek akkortájt! Hová lettek? Világoskék trikós sárgahaju urhölgyek táncolnak még ma is, de nem birnak meginditani, hacsak unalom irányába nem. Hol vannak a boszorkányos kis táncosnők husz évvel ezelőttről? Ha egyszer láttuk, álmodtunk felőle egy hétig; fehér kezét érinteni gyönyörüség lett volna; piros ajkának csókja a Menyország előérzete. Valamelyik nap hallom, hogy egy régi barátom fia elvett titokban egy ballethölgyet az „első sor“-ból; akaratlanul felkiáltok: „Szegény ördög!“ de volt idő, mikor az lett volna az első gondolatom: „Szerencsés dög! hát érdemel ez olyan nőt?“ Mert akkor angyalok voltak a ballet hölgyei. Hogy méregethette őket emberi szem – onnan a kakasüllőről – kételkedőn! Táncoltak, persze, talán hogy kényelmesen eltarthassanak valami özvegy édes anyát; valamelyik öccs iskolaköltségét kellett előtáncolni. Akkortájt igazán isteni teremtések voltak; bármely fiatalember méltán imádhatta őket; de ma…

Régi tréfa. Rózsaszin szemüvegen át néz világot az ifjuság. Koros szemek pedig ködösek a füstös szemüveg mögött. Sárgahaju barátnőm, nem vagy te se angyal, kinek álmodtalak; az a bünös teremtés se vagy, aminek némelyek festenek; minden tollaid alatt is asszony vagy – hibák, gyarlóságok, gyöngeségek bokra, mit kevéske erő, báj tart össze. Kocsid van; aligha tartod a heti harminc shillingedből. Mayfairban vannak ladyk, tudom, kik jókora összeget fizetnek a kocsijukért. Fested magad; azt is mondják azonban, hogy lovagolsz. Istenem; hát nem takarózunk valamennyien idegen erényekbe? Ha majd a festék, hintőpor leválik rólunk, testvérem, – rólam, rólad – meglátjuk, melyiknek van joga ahoz, hogy megvetően nézze le a másikat.

Bocsáss meg, nyájas olvasó, e kitérésért. A hölgy vitt rá. A „Viharmadarak“-ról volt szó; az általuk tervbevett reformokról; a reformok pedig számosak valának. Emlékszem; kiküszöböltük a pénzbeli büntetést, meg a háborut; kitünő jó szivü fiatalemberek voltunk. A karácsont, ünnepnapokat mind megreformáltuk; tizenkét szótöbbség határozott. Nem emlékszem, hogy létezett volna egyetlenegy kiküszöbölési javaslat, amelyik szavazásnál szótöbbséget ne kapott volna. Nagyon kevés dolog maradt, amit mi, viharmadarak, ki nem küszöböltünk. Karácsonnyal könnyen végeztünk; a nevetséges oldalán ragadtuk meg. Kiteregettük a karácsonyi érzelmek üres csacskaságát; lehurrogtuk az emészthetetlen karácsonyi ebédeket, az unalmas karácsonyi gyülekezéseket, a bohó karácsonyi előadásokat. Mókás madarunk karácsonyi énekeseket szedte tühegyre; szociális ujitónk keserü szavakat talált a karácsonyi részegség ellen; közgazdasági tagunk felháborodott a karácsonyi irgalmasságon. Egyetlen argumentum akadt csak, a melyik nem szólt az ünnep ellen; a vezető fő-cinikus kijelentése, mely szerint érdemes végigszenvedni a karácsonyest borzalmait annak a kitünő jó érzésnek a kedvéért, mit az okoz, hogy vége már és teljes éven belül nem háborgat ujra.

Attól az időtől fogva, hogy ezt a mi vén világunkat mindenféle dolgokban felvilágositani akartam, sok más véleményt hallgattam. Sok idegen világnézetet értettem át; már nem vagyok olyan biztos benne, mint akkor, hogy az én különleges világnézetem az egyedül helyes. Karácsony némileg jelentéktelen előttem; de bekandikáltam szegénységlakta vidékek ablakán; s láttam, mint világosodik ki a kopott odu, mint kap szinre a festett papir, aranyhim tarkaság. Megvilágitja a gyertyák fénye a ritkán világos sarkokat fönt, a mennyezetben vész el; a papirlánc, aranyhim behálózza az olcsó gázvezetéket; a légypiszkos tükröt bekeretezi. Fáradt kéz, szem órákhosszat igyekszik rajt, hogy elrendezze, formálja a bolondos papirláncot, vélvén: „Hisz tetszeni fog neki“. „Örülni fog, hogy igy rendbejött a szoba.“ Ahogy ugy elnézem őket, valami csodás módon rokonszenvesekké váltak. A tarkabarka gyerekjáték, kutya, kép, ingerel, bosszant, de aztán megpillantom a zord, müvészietlen személyiséget, ahogy munkától kérges kezével a csacska játékot simitja; körülötte mohó arcocskák lesik, bámulják rikitó nyerseségét. Ott függ még ma is a kép a kandalló fölött olcsó keretben; a füstös falak egyetlen éke; fáradt szemek pillantása ujból, meg ujból ráesik – a homályos szineken keresztül belepillantanak a müvészet messzi országába. A karácsonyi énekesek is bosszantanak; szeretném kinyitni az ablakot és szenet szórni rájuk – egyszer Chelsea-ben ezt egy magas bérház ablakából meg is cselekedtem. Ugy éreztem, nem elég nagyszerü énekesek. Afelé a vélemény felé hajlottam, hogy egyszerü ifju emberek, kik okot találtak arra, hogy lármázhassanak. Egyikük karbéli himnuszt tudott; másik hangszert játszott; a harmadik tánccal kisérte az egészet. Ösztönszerüleg semmi tiszteletet se éreztem irántuk; zavartak a munkámban; kivánság kélt bennem, hogy bántsam őket. Gondoltam; jó dolog lesz, ha a világosságot eloltom; halkan kinyitom az ajtót s szenet öntök rájuk. Lehetetlen lett volna kitalálni, hogy a háztömb melyik ablakából érte őket az áldás; a kellemetlenséget elkerülhettem. Egész kis csoport voltak s ha csak kevés szerencsém akad, találom az egyiket.

Elhatároztam, hogy keresztülviszem a tervet. Nem láttam őket tisztán. Csak ugy a lárma szerint igazodtam. Mintegy harminc darab kiválasztott széndarabot eredmény nélkül bocsátottam le; kicsit el is bátortalanodtam már. Aztán valami ugatásfélét hallottam; ezt követték olyan kiszólások, mik az alkalomnak semmiképp se feleltek meg. Ugy látszik, a gondviselés helyes irányba terelte a karomat; a zene hirtelen elhallgatott, a banda szétrebbent nagy röhögés közepette, a mit furcsálottam.

Egyetlen embert vettem csak észre, ki visszamaradt. Lámpavas alatt állott; az öklét rázogatta a ház felé.

– Ki dobta le azt a szenet? – kérdi stentori hangon.

Nagy megdöbbenésemre a nyolcvannyolcas számu lakót ismertem fel; – ujságiró, mint jómagam. Gyorsan keresztülláttam az egész helyzetet – csakhogy későn, – mint a szerencsétlen regényhősök. Ugylátszik a Nyolcvannyolcas – őt is megzavarta a lárma – kiment, hogy tárgyaljon a lármázókkal. Persze az én széndarabom őt érte. Őt, az ártatlant, a békéset! A derekat, erényest! Ilyen igazsággal mér a fátum bennünket halandókat idelenn! Volt ott a csoportban tiz-tizennégy fiatalember; olyan egyse köztük, ki meg ne érdemelte volna a darab szenet s ő, az egyedül ártatlan az áldozat. A ködlő lámpa világánál ki birtam venni, épp a szeme sérült meg.

Az épülettömb néma maradt a kérdésre; arra átjött az utcán és felfeléhaladt a lépcsőn. Minden emeletnél megállt; orditott.

– Ki dobta le azt a széndarabot? Hol az az ember, a ki azt a szenet ledobta? Ki vele!

A kitünő ember az én helyemben megvárja, mig a Nyolcvannyolcas odaér arra a folyosóra, ahol lakik. Kitárná az ajtót; férfias elszántsággal jelentené:

– Én dobtam ki a széndarabot. Én valtam, igenis. – Tovább nem mondhatta volna, mert ennél a pontnál a Nyolcvannyolcas beveri a fejét, az biztos. Csuf botrány kerekedik a folyosón; nagy tábor venne körül, a ház valamennyi lakója bosszankodnék; később kérdezősködés, magyarázkodás, törvény. Gonosz szenvedélyek váltak volna ki az emberekből; keserü harag kelt volna, talán évekig tartó.

Nem mondom, hogy kitünő ember vagyok. Nem tudom, érne valamit, ha azt próbálnám állitani, hogy igenis az vagyok. Nem vagyok elég jó szinész. Mondok magamban, mikor a dolgozószobámban levetem a cipőm, hogy a hálószobába vonuljak át. Ez a Nyolcvannyolcas biztosan nincs olyan kedélyállapotban, hogy kiváncsi lenne a történetemre. Hadd orditson; majd lecsillapodik. Visszatér a lakásába, megmossa a szemét; frissitő álomba merül. Reggel, – mint rendesen – találkozunk a Fleet Streeten, alkalmilag megemlitem az incidenst; sajnálkozásomat fejezem ki. Az igazságot is megpenditem, hogy alighanem valami szomszéd, kit szintén bosszantott a dolog, szenet dobált az énekesekre, aztán sajnálatos véletlen folytán épp ő lett az áldozat. Tapintattal talán még arra is képes leszek, hogy átlássa az incidens humorát. Később, márciusban vagy áprilisben, óvatosan kiválasztván a legalkalmasabb percet, esetleg be is vallhatom, hogy én voltam; barátságos pohár brandy fölött kacagunk az ügyön.

Tényleg; igy is történt. Az emlitett Nyolcvannyolcas – nagy darab ember; – soha jobb fiu nem élt még a földön nála, csak kicsit indulatos, – maga mondta: – „No, kutya szerencséd volt öreg, hogy nem mondtad akkor.“

– Mert éreztem, – felelek, – ösztönszerüleg, hogy olyan természetü ez az ügy, hogy jobb későbbre halasztani.

Van ugy, hogy jobb legyőzni a szenvedélyt, hogy az ember férfiasan elszánt legyen. A karácsonyi énekesek az én keblemből ingerültségnél egyebet nem váltanak ki; mégis láttam, a mint a „Mennyből az angyal“ hallatára – akármilyen ködös volt a torok, mely énekelte, akármilyen hamis a kisérő fuvola, trombita – munkától barázdás női arcon az öröm sugara világolt fel. Annak a dal remény, szerelem hirnöke; édesebb lesz tőle az élet kemény ize. Ha mi, magasabbrendü emberek, csak rágondolunk a familiáris karácsonyi ajándékgyüjtése, beleborzongunk. Eszembe jut amit egyik barátom mondott egy falusi karácsoni látogatásról. Szemtől-szembe került egy olyan hölggyel, kit a városban merőben ellenkező környezetben ismert. A kis farmház ajtaja tárva-nyitva állott; az a bizonyos nő és egy idősebb asszony egy asztalnál vasaltak; a mint a fiatalabb puha, fehér kezei ide-oda emelték a vasalót, a hogy ott hajtogatja, simitja a fehér vászoncsomót, kacag, cseveg; hát csupa házias, kedves dolog, amit mond. Barátom árnyéka épp a munkájára esik; az asszony feltekint; pillantásaik találkoznak: az asszony arca egyszerüen annyit mond: „Én itt nem ismerem önt; ön sem ismer engem. Itten nő vagyok, kit szeretnek, becsülnek.“ Barátom belép; beszédbe elegyedik az idősebb nővel – az házigazdája vendégei közzül egynek a felesége. Az asszony megfordul és bemutatja a fiatalabbat: „A lányom, sir. Nincs hozzá idelenn sokszor szerencsénk. Állása van Londonban; ritkán látogathat csak el hozzánk. Csak épp karácsonykor szokott pár napot nállunk tölteni.“

– Az a családi találkozás legjobb ideje – felel a barátom elfojtott vigyorgással, a miért aztán utálja sajátmagát.

– Ugy van, sir; – felel az asszony, a ki a vigyort nem veszi észre. A karácsonyt eddig még mindig velünk töltötte; nem igaz, Bess?

– Mindig, anyám, – felel a nő egyszerüen és a munkája fölé hajol.

Az évnek erre a néhány napjára odahagyja prémjeit, ékszereit; szép ruháit, finom ételeit – darabig ott él, hol tisztaság, egészség van. Ez az egy horgony, mi a nőiességhez köti; szivesen gondol rá az ember, hogy elég erős lesz arra, hogy megmentse a teljes elmerüléstől. Mély argumentumok valamennyien, melyeket a karácsony védelmében és a karácsonyi szokások dicséretében elmondottam, szentimentális természetüek; de elég soká éltem ahoz, hogy kételkedjem, vajjon az érzelemnek nincs-e meg a rendes, törvényes helye az élet gazdaságában.

Ne sokat nézelődj, ha megugrani készülsz.

Vetted észre, milyen az, mikor asszony elmén hazulról?

Ha férfi megy el, azt mondja: „No én most elmegyek; nem maradok soká oda.“

– Ó, George! – kiált utána a felesége a lakás másik végéből; várj; kérlek, ne menj még; csak egy pillanatra! Csak azt akarom mondani… Hallja, hogy ottkin becsapódik az ajtó; mint röpülnek le a kalapok a fogasról.

– Istenem George, csak nem mentél még el! – sikolt. De csak a kétségbeesés hiu hangja. Ez igy van, ez tény; tudja, hogy már valóban elment. Zihálva ér ki a hallba.

– Bizony várhatott volna egy percig; zugolódik befelé, amint a kalapokat szedi össze. Annyi mindenfélét akartam mondani.

Nem nyitja ki az ajtót, hogy lekiáltson utána, ugyis tudja, hogy már félig kinn jár az utcán. – Közönséges, aljas távozási mód; hasonlit a férfiakhoz, – gondolja.

Ha azonban asszony távozik otthonról, arról aztán tud az ember. Nem szökik el aljasan. Ő megmondja, hogy elmén. Általánosságban megmondja már előttevaló nap délután; kisebb megszakitásokkal elismétli uzsona-időig. Teánál hirtelen elhatározza, hogy mégsem fog; hogy inkább holnaputánra hagyja. Egy órával később elgondolja, hogy mégis csak holnap lesz az inkább; előkészületeket tesz, hogy estére meg is mossa a haját ez okból. Ugy körülbelül egy óra hosszat elragadtatási rohamok váltakoznak nála, mely rohamok alatt ugy véli, igenis fog menni; aztán lemondási kedélyállapot következik, mikor balsejtelmek szállják meg. Ebédnél valamely más nőt is rábeszél, hogy tartson vele; a másik nő, mikor már rábeszélték, el van ragadtatva az eszmétől. Csak aztán jut eszébe, hogy igaz is; nem mehet. Az első nő nemsokára meggyőzi, hogy mégis jöhet.

– Igaz; – felel a másik; – de akkor hogy leszünk veled, édesem? Elfeledkeztél Jones-ékről.

– El; igazán el; – igy az első, teljességgel zavartalanul. Milyen borzasztó; én pedig szerdán nem mehetek. Akkor csütörtökre hagyom.

– De csütörtökön meg én nem mehetek; – mondja a másik.

– Jó; akkor nélkülem méssz, drágám, – felel az első olyan hangon, mint aki egy élet becsvágyát készül feláldozni.

– Ó, dehogy kedvesem; nem is gondolok rá; – mond a másik nemeslelküen. – Inkább várunk és megyünk aztán együtt pénteken.

– Tudod mit; – mondja az első. – Majd jókor felkelünk, (csak inspiráció) és jókor visszaérkezünk, még mielőtt Jones-ék itt vannak.

Elhatározzák, hogy majd együtt alszanak; valami bujkáló gyanu vibrál a szemükben, hogy ez lesz az utolsó alvás életükben. Korán visszavonulnak; kanna meleg vizet visznek magukkal. Nagyobb időközökben éjjel hallani lehet a viz csobogását, az ő társalgásukat.

Reggelihez későn jönnek le; mindkettő rosszkedvü. Ugy fest, mintha mindkettő arra a meggyőződésre jutott volna, hogy ebbe az őrült dologba a saját jobb belátása ellenére erőszakolták; a másik állhatatos bolondériája az egész. Reggeli alatt mindenik megkérdi a másiktól ötperces időközökben, hogy elkészült-e már egészen. Ugy látszik, semmi egyéb dolga se lesz egyiknek se, minthogy a kalapját feltegye. Az időről beszélnek; vajjon milyen lehet. Ugy vélik, jó volna, ha eldőlne; esni fog-e, vagy süt-e a nap majd. Haragszanak az időre, hogy nem bir határozni. Reggeli után még felhős az ég. Elhatározzák, hogy egész elejtik az utitervet. Akkor eszibejut az elsőnek, hogy őneki menni kell minden körülmények között.

– De neked nem muszáj jönnöd, kedvesem; – mondja.

Eddig a pontig a második nő nyilvánvalóan még nem tudta, hogy tulajdonképen akart-e menni, vagy sem. De most már tudja.

– De jövök; – mondja; – legalább aztán tulestem rajta.

– De igazán nem szükséges, hogy jere; – vitatja az első, – akkor én is hamarabb otthon leszek. Már indulok is.

A másik csökönyös.

– Én leszek előbb kész; – válaszol. – Tudod drágám, hogy rendesen én szoktam rád várni.

– De hisz még cipő sincs rajtad; – emlékezteti az első.

– No, annak idő nem kell; – véli. – Hanem igazán, kincsem, ha nem akarod, hogy jöjjek, akkor csak szólj. – Majdnem a könnyeknél tart már.

– De hát természetes, hogy szeretném, ha jönnél, – magyarázza a másik lemondó hangon. – Azt hittem, hogy csak azért akarsz jönni, hogy szivességet tegyél; hogy ne menjek egyedül.

– Ó, dehogy; magam is szeretnék menni.

– No, akkor siessünk; – igy az első; – én kész leszek egy perc alatt. Nekem csak másik szoknyát kell felvennem.

Félórával később, hallod, mint hivják egymást a ház különböző sarkaiból; tudni szeretnék, kész-e a másik. Kisül, hogy mindketten már rég kész voltak; csak épp a másikra vártak.

– Attól félek, – mondja az, a ki leért a lépcső aljára, – hogy esni fog.

– Ugyan, ne mondd; – hallik a másik hangja.

– Bizony; nagyon is esőre áll.

– Micsoda bosszuság; – felel a fönti; – hagyjuk holnapra?

– Te, mit gondolsz, drágám? – a lenti.

Elhatározzák, hogy mennek azért mégis, csak épp hogy cipőt kell váltani; csak másik kalapot kell tenni.

Rákövetkező tiz percben még ide-oda szaladgálnak, kiabálnak. Aztán ugy látszik, hogy elkészültek csakugyan; már csak Istenhozzádot kell mondani, aztán „mehetünk.“

Kezdik a gyerekeket csókolgatni. Asszony sohse hagyja el a házat titkos félelem nélkül, hogy sohse tér oda vissza többet élve. Egyik gyereket sem találni sehol. Mikor megtalálják, szeretné, ha nem találták volna meg. Meg kell mosni, mielőtt meg lehet csókolni. Aztán a kutyust kell megtalálni, hogy megcsókolhassák azt is; végre a szakácsnő várja az utolsó rendeletet.

Arra aztán kinyitják lenn a kaput.

– Ó, George! – az első asszony visszafordul. – Fönn vagy?

– Halló! – egy hang valahonnan fentről; – szükséged van rám?

– Nem drágám; csak bucsuzni akartam. Good bye. Megyek.

– Isten áldjon.

– Isten veled, drágám. Nem gondolod, hogy esni fog?

– Á, nem; nem hinném.

– George.

– No.

– Pénz nincs nálad?

Öt perccel később szaladva jönnek vissza; egyik otthon felejtette a napernyőjét, a másik a pénztárcáját.

Pénztárcáról szólván, ujabb különbség fedeződik fel a himnemü és nőnemü emberi állaton. Férfiember a pénzét a zsebében hordja. Ha használatba akarja venni, előszedi és leteszi. Ez a dolgok közönséges rendje; asszonynak több finomságra van szüksége. Ott áll az utcán; négy pence-ért ibolyát akar vásárolni; a virágárus lány vár. Két csomag van az egyik kezében, napernyő a másikban. Balkezének megmaradt két ujjával tartja az ibolyát. Felmerül a kérdés: hogy fizessen a lánynak? Gondolkodik darabig; szemmelláthatólag azon tünődik, hogy van az, hogy nem tud fizetni. Arra aztán rájön: csak két keze van, az pedig teli mindkettő. Először azt gondolja, hogy a csomagokat és az ibolyát majd átteszi a jobbkezébe; aztán, hogy inkább a napernyőt a balba. Aztán körülnéz valami asztal, vagy legalább is szék után. Olyasmi nincs az egész utcában. Megoldódik a kérdés azáltal, hogy elejti a csomagokat, a virágot. A lány felveszi; tartja; vár. Ez felszabaditja a jobbkezét, hogy az erszényt kereshesse meg vele; baljával a nyitott ernyővel hadonász. Valamelyik öreg gentleman kalapját lesöpri vele a csatornába; majdnem kiüti a virágáruslány szemét, mielőtt eszébejut, hogy jó volna becsukni azt az ernyőt. Mikor becsukta, odatámasztja a virágáruslány könnyü állványához; most már komolyan kutatni kezd mindkét kezével. Hátulról előre forditja magát, testének felső részét körbehajlitja ugy, hogy a haja előrekerül, a szemei meg hátra. Balkezével még mindig erősen fogja sajátmagát – ha elengedné a személyét, isten tudja, hová vinné – jobbjával kutat. Hisz az erszény megvan; érzi; a probléma az: hogyan férjen hozzá. Leggyorsabban persze ugy érhetné el, ha levetné a szoknyáját, leülne és a belső részét kifelé forditaná; s onnét a zseb sarkából felfelé csusztatná. Ez egyszerü gondolat azonban ugy látszik nem ér fel hozzá. A ruha hátulján valami harminc ránc van; két ránc között huzódik meg a titkos nyilás. Csupa véletlenségből felfedezi végre; majdnem elesik munkaközben; de felhozza az erszényt a napfényre. Még csak a kinyitás jár vesződséggel. Tudja, hogy valami nyomógombbal nyilik, de sohse nézte meg, milyennel; nem tanult meg bánni vele; nem is fog soha. Rendesen addig nyomkodja, mig kinyilik. Öt perc alatt mindig el szokott készülni, ha csak nem sieti el.