Part 8

Hogy ilyen incidens humorát át birja élvezni az ember, kell, hogy időben, viszonylatban távol álljon tőle. Emlékszem, egyszer Whitefield-streeten mulatságos jelenetnek voltam szemtanuja; téli szombat délután volt. Valami nőt – urhölgynek látszó asszonyság, ha csak a kalapja nem állt volna ferdén a fején – akkor tettek ki nyilvános helyiségből. Borzasztóan méltatlankodott; borzasztóan részeg volt. Rendőr felszólitotta, hogy vonuljon haza. „Semmirevaló“-nak nevezte és azt kérdezte tőle, hogy ilyen hangon szoktak-e hölgyekkel érintkezni. Megfenyegette, hogy feladja unokatestvérének, a lord kancellárnak.

– Igen; csak erre-erre, épp ez az ut visz a lord kancellárhoz; – mondja a rendőr. – Jőjjön csak velem; – és megragadja a karját.

Nagyott rugott a hölgy; majdnem elesett. Hogy felsegitse, a rendőr a karját a derekára tette. Ő meg a nyakánál ragadta meg; együtt fordultak meg egymás körül három-négyszer; épp abban a percben szólalt meg valami önmüködő zongora a szomszéd sarkon; vig keringőt játszott.

– No urak; hölgyek! rajta; tessék párt választani! – orditott egyik utcai suhanc; a tömeg röhögött.

Magam is kacagtam, mert a jelenet igazán kómikus volt. A rendőr arca egész Hogarthi undorodást jelképezett. A gázlámpa körül egy gyerekarc mered rám. A lányka tekintete olyan rettegő, vad, hogy vigasztalni próbáltam.

– Csak egy részeg asszony; – mondom – látod, nem bántja a rendőr.

– Ó, uram, – igy a gyerek; – az anyám.

Lám; a min mulatunk, rendesen másnak fáj. Aki hegyes szögre ült le, rendesen nem kacag a többiekkel.

Törődj a magad dolgával.

Szép szeptemberi reggel a Strandon bolyongtam. Ősszel szeretem Londont legjobban. Akkor ragyog igazán sok fehér aszfaltja; utcáinak merész, töretlen sugaru vonala. Szeretem, mikor reggelenkint megpillantom a parkok árnyékos kilátóit; lágy szürkületet, mi az üres mellékutcákat fekszi meg. Juniusban félvállról beszél velem a vendégfogadós; érzem, csak utjában vagyok. Augusztusban már ablak mellett terit nekem; saját kövér kezeivel tölti a borom. Határozottan tekintettel van rám; elszunnyad bolondos féltékenységem. Vacsora után a lágy estéli levegőben sétakocsizást szeretnék, felkapok az omnibuszra; nem kell harcolnom helyért a fordulónál; ott ülök könnyü lelkiismerettel és gyömöszöletlen testtel. Nem kell aggódnom, hogy valami kiizzadt, fáradt asszony elől veszem el az ülést. Szinházat akarok; nincs ott goromba „Telt ház“ tábla. Szezónban London – sokoldalu háziasszony – nem ér rá velünk, a bentlakókkal foglalkozni. Teli a szobái; teli a cselédei keze dologgal; gyorsan, sebtiben főzi az ebédeket; a hangja nem őszinte. Tavasszal, az igazat megvallva, – a nagyuri hölgy kicsit közönségessé válik – hangos, feltünést keres. Csak akkor lesz megint sajátmaga, ha elmentek már a vendégei; akkor az a London, ahogy mi szeretjük, a tulajdon gyermekei.

Láttad valaha ezt a Londont kedves olvasóm? – Nem a mindennapi, felébredt Londont, a mi ugy teli van élettel, mint himporral a virágkehely. Láttad a reggeli Londont, a mi levetett minden rongyot magáról; a ködbeborult, alvó várost? Kelj föl hajnalban, virradatkor, valamelyik nyári vasárnap. Senkit fel ne kelts; halkan osonj le a konyhába; csináld meg magad a teád.

Vigyázz, nehogy legázold a macskát. Észrevétlenül ott van a lábad alatt. Olyan a szokása; csupa barátságból teszi. Ne is dülj neki a szenesládának. Hogy a konyha szenesládája mért van mindig az ajtó és a gáztüzhely között, annak én nem vagyok a megmondhatója. Csak annyit tudok, hogy általános törvény; szeretném, ha nem kerülnél tulközel hozzá, másképp a kedved nem marad olyan, a milyennek én szeretném ezen a szép ünnepi reggelen.

Hogy kanállal keverhesd meg a teád, arról, félek, le kell mondanod. Késeket, villákat találsz, amennyit akarsz; cipőkeféhez ér a kezed minden fiókban; fényesitőpapir akad elég, ha az kellene most; de a háziasszony titka, hogy a kanalak mért vannak más rejtekhelyre rejtve minden este. Szégyen volna ránézve, ha rajta kivül reggel más is megtalálná őket. Nem baj; darabka fának meghegyezed az egyik végit; kitünő alkalmatosság.

Oltsd el a gázt, ha megreggeliztél; jere le lassan a lépcsőkön; halkan nyisd a kaput, ugy surranj ki. Ismeretlen világrészben találod magad. Éjjel uj város nőtt körülötted.

A kedves, hosszu utcák mély csendben ábrándoznak a korai napfényben. Senki a világon nem jár kinn; valamelyik fáról hallasz csak bosszantó csiripelést; bár hisz a londoni veréb nem kel korán; most is csak álmában csiripel. Valamelyik láthatatlan rendőr halk lépései konganak feléd, vagy ellenkező irányba. Csak a saját lábad dobogása kisér, zavar. Azon igyekszel, hogy halkan lépj, mint visszhangos kathedrálisokban. Körülötted, fölötted, mindenütt mintha valami hang szálldogálna: „Csönd, csöndet.“ Ezermellü City ez, vagy valami gyöngéd Artemis, ki azon van, hogy a kicsikéi tovább alhassanak a csöndben? – Csitt, gondtalan utas, suttogja; ne zavard őket. Ugyan lépj könnyebbet; hisz olyan fáradtak; olyan fáradt ez a miriád gyerek; ezer ölelő karomban alszik. Tuldolgozták magukat; tulaggódták magukat; olyan sokan betegek közülük; annyinak van baja, gondja; meg sajnos annyian rosszasággal vannak teli. Mégis; valamennyi nagyon fáradt. Csitt! ugy zaklatnak a lármájukkal, csattogásukkal, ha fönn vannak. Lépj könnyebben; hadd aludjanak!

Hol a dagadt folyó régi oszlopok között lágyan folyik a tengerbe, azt is hallod, mit beszél a kőarcu Város a nyugtalan vizekhez: „Mért nem maradtok itt soha? Mért jöttök, mért mentek?“

– „Nem tudjuk; nem értjük. Mély tengerből jövünk; de csak olyan könnyen, mint a zsinór, mint a gyermek fogta a madárkát; ha hiv; vissza kell, hogy térjünk oda.“

– „Lám, egy vagyok ezekkel az én gyermekeimmel. Jönnek: nem tudom, honnan. Ápolom őket darabig; aztán jön valami titokzatos kéz; elviszi őket. Mások foglalják el a helyüket.“

A csöndes légbe hangok pattannak. Könnyed sóhajjal ébred az alvó City. Távoli tejeskocsi ezerszeres visszhanggal verődik szét; felriadt hadsereg előörse. Nemsokára valamennyi utcából felhangzik az ébresztő: „Itt a te-je-jes“. Akár valami óriásgyerek; London felébredt; sir a tejecskéért. Ezek a szekerek a fehérruhás dada; ő siet a reggelivel. Hajnali templomi harangszó. – No; megvolt a tej, kis London. Gyere már most; mondd el az imát. Uj hét kezdődött, London baba. Isten tudja, mi történik majd; csak mondd el az imát.

Egyenkint szállingóznak ki a kicsikék a lefüggönyözött ablakok mögül. Az aggódó gyöngédség kirepült a City arcából. Megkezdődött a nap csuf lármája. Éjjeli kedvese, a csönd, megcsókolja kőajkait s továbbillan. Te pedig, nyájas olvasó, hazatérsz; magaddal viszed a koránkelő elégedettséget.

Bizonyos hétköznapi reggel a Strandon történt, a miről beszélni akartam. Gatti vendéglője előtt álltam; ott reggeliztem. Félfüllel egy felháborodott hölgy-utas argumentumait hallgattam; ir tájszólással élt; az ellenfele meg omnibusz-kalauzi ékesszólással.

– Mi a csudának rajzolta oda az omnibuszára, hogy „Putney“; mikor nem viszi oda az embert?

– Putneyba megy ez a kocsi, igenis.

– Akkor meg minek tesz ittend le engem?

– Én le nem tettem; magátul szállt ki.

– Persze hát; mintha talán nem mondta volna az a gentleman ott a másik sarokban, hogy minden perccel messzibb kerülök Putneytól?

– Hát; ugy is volt; messzibb is került.

– Akkor mi az Istennek nem szólt rula?

– Honnan tudhassam én, hogy Putneyba akar kerülközni? Ott áll a sarkon, oszt mind azt danolja, hogy „Putney“; arra megállok, oszt beugrik.

– No hát mért mondtam volna, hogy Putney, ha nem oda akarok?

– Hát mert hogy az én nevem az hogy Putney, vagyis hát inkább a kocsim neve; emide ki is van rajzolva.

– Hogy lehet az a neve, hogy Putney, mikor nem mén Putneyba, maga hólyag?

– Hát maga nem irországi? – felel a kalauz. – Persze, hogy az. De ugye hogy nem megy mindig Irországba? Megyünk mi Putneyba is, ne busuljon; de előbb a Liverpool street-be. No föl a bakra, Jimmy; gyerünk.

Az omnibusz megindul; épp át akartam szelni az utat, mikor nekemjön egy magába befelé daráló ember. El is rohant volna mellettem, ha gyorsan föl nem tartom. B… barátom; szorgalmas ujság-, meg tárcairó. Halló; – mondja, – ki hitte volna, hogy téged itt lehessen találni?

– Ha azt vesszük, hogy most milyen iramban jöttél nekem, azt hinné az ember, hogy a Strand az a bizonyos hely, hol legkevésbbé tartasz attól, hogy emberrel találkozol. Mentél már neki életedben lobbanékony, azonban izmos férfinek?

– Neked mentem? – kérdi meglepetve.

– Nem egész nekem, – mondok, – ha a dolgot betüszerint vesszük. Csak felém; ha fel nem tartóztatlak, ugy hiszem, keresztülgázolsz rajtam.

– Az átkozott karácsony! – mondja. – Mindig kihoz a sodromból.

– Sok mindenféléhez kifogásul szolgált már karácsony ünnepe, – felelem, – mégis ritkán használják szeptember elején.

– Ó; tudod mit gondolok. A karácsonyi szám közepébe tartunk. Éjjel-nappal fáradok. Különben, – folytatja – jó, hogy eszembe jut. Versenyt is rendezünk; jó volna, ha részt vennél benne. Mert ha esetleg karácsonykor… Félbeszakitom.

– Kedvesem, – mondok; – én tizennyolcéves koromba lettem ujságiró; rövid megszakitásokkal azóta is mindig ezt a mesterséget csinálom. Irtam én már karácsonyról szentimentális alapon; analizáltam az ünnepet filozófikus szempontból; a gunyoros oldalát is megfestettem. Megcsináltam egyszer karácsonyt humorosan a Kómikus Kicsinybe; a Vidéki Hetibe rokonszenvesen irtam róla. Megmondtam én mindent, a mit karácsonyról mondani lehet; mondtam tán egy kicsit többet is. Elmondtam az ujdivatu karácsonyi történetkét – tudod mifélének kell lenni; a hősnő azon van, hogy megértse felfogja sajátmagát. Hiába; arra megszökik a férfivel, ki a rege elején hősként kezd szerepelni; a derék nőszemély igazán utálatos lesz, mire közelebbről megismered; a gonosz pedig, az egyetlen tisztességes személyiség az egész történetben, ugy hal meg, hogy mély tudásu hangok fakadnak ajkán, mintha értene valamit alattuk; te magad azonban sajnálod, nem birnád megmagyarázni, hogy mit. Megirtam én kérlek már a régidivatu Karácsonyi történetet – ismered aztat is; jó, öreg hózivatarral kezdődik; jó, régidivatu squire, nemes ur fordul elő benne; ott él a jó, öreg Hallban; jó, régidivatu gyilkosságot rajzolsz bele a dologba; végzed az egészet nagyszerü karácsonyi ebéddel. Összehoztam barátságos karácsonyi csoportokat, had mondanának egymásnak kisértet-történéseket karácsony estéjén, mig odakünn üvölt az orkán, mint ilyen alkalmakkor szokta. Küldtem én gyermekeket fel az Égbe karácsony estéjén – Szent Péternek elég dolga akadhat ilyenkor. Nagyon népszerü éjszaka a meghalásra. – Halott szerelmeseket támasztottam fel; csinosan, kedvesen és vidáman adtam vissza az életnek őket; épp jókor érkeztek, hogy helyet foglalhassanak a karácsonyi teritett asztalnál. Nem érzek rajtuk szégyent. Akkortájt én jót akartam mindezekkel. Valamikor szerettem az egresbort, meg a felgöndöritett haju lányokat. Csak épp hogy változik az ember izlése, ha megöregszik. Értekeztem már karácsonyról, mint vallásos ünnepről. Megpenditettem már, mint szociális mozgatóerőt. Ha van e világon karácsonnyal összefüggő élc, mit meg nem csináltam, hát én azt hallani szeretném. A gyomorfájásról szóló vicceket felhasználtam olyannyira, hogy kész gyomorfájás énnekem rájuk gondolni. Nevetséges szinben adtam elő a familiáris gyüjtéseket, ajándékozgatásokat. Dörögtem a drága holmiért. Szellemes történetet birtam elmondani a családapáról, meg a számláról, én…

– És láttad valaha – félbe kellett szakitanom, ahogy Haymarketet átszeltük – azt a kis paródiát, akit Poe verse után faragtam, „Bells“; a „harangokról“? Mert ugy kezdődik… Most ő szakitott félbe.

– Igen, Bells… Bills, bills, bills (számlák) szavalja.

– Teljesen igy van, – ismerem elégedetten. – Elfelejtettem, hogy már megmutattam.

– Hisz nem is mutattad.

– Akkor hogy tudod, hogy hogy kezdődik?

– Biztosan nem tudtam; – vallja be, – csak ugy általában hatvanöt verset kapok egy kerek esztendőben; azok igy kezdődnek mind. Gondoltam: esetleg a tied is igy kezdődik.

– Nem látom át, hogy kezdődhetnék másképp, – válaszolok. Bosszantott. – Különben sem fontos, hogy megy tovább; különben is; nem szándékszom karácsonyról irni mostan. Ha arra kérsz, csináljak jó viccet a fémmunkásokról; ha azt kivánnád: Találjak ki valami igen eredetit és nem tulságosan merészet, mit ártatlan gyermek mondhat a menyországról, vagy mondjuk arra kérsz, irnék egyszerü mindennapi ember számára aránylag elég könnyen hihető kutya-történetet, esetleg megegyezünk. De a mi karácsonyt illeti, én nyugdijba megyek.

Piccadilly Circus-ig értünk.

– Nem veszem rossz néven, – mondja, – ha épp ugy beteggé tesz a téma, mint engem. Mihelyt leráztam magamról a karácsonyi szám valamennyi gondját, körülbelül rákövetkező juniusig, otthon kezdődik a hajsza előlről. A háztartás hetenkint egy fonttal többe kerül. Tudom én, hogy mit jelent az. A drága kis nő takarékoskodik, hogy drága ajándékot vehessen nekem, amire nincs szükségem. Emmától majd vizfestményt kapok, mit ő maga festett. Mindig azt ád. Nem is volna magábanvéve baj, ha nem kivánná, hogy a szalónba akasszam. Láttad már az Emma vizfestményeit? – kérdi.

– Ugy hiszem igen, – felelek.

– Nem lehet azon mit hinni, – mondja mérgesen. Nem olyanféle vizfestmények azok, miket elfeled az ember.

Ugy általánosságban a nagy térségre mutat.

– Hogy ilyesmit mér csinálnak az emberek? – kérdi. – Még az amatőr-müvészben is kell, hogy valami értelem lakozzék. Hát nem látják azok, hogy mit tettek? Van neki ottan egy képe, akit kitettem a folyosóra. Kitettem a folyosóra, mert ott nem erős a világosság. Aszongya: „Álmodozás.“ Ha „Influencának“ kereszteli, megértem. Kérdem tőle, honnan vette az eszmét; azt mondja: ilyennek látta az eget valamelyik este Norfolkban. Istenem uram; mért nem hunyta be akkor a szemét, mért nem ment inkább haza és bujt az ágyfüggöny mögé? Ha én olyan eget látok Norfolkban, elcsipem az első London felé induló gyorsvonatot. Ugy gondolom, szegény lány nem tehet róla, hogy ilyeneket lát, de minek festi le?

– Ugy rémlik, némely természeteknek szükséges, hogy fessenek, felelek.

– De hát akkor minek adják énnekem? – könyörög.

Nem igen birtam alkalmas magyarázattal szolgálni.

– Milyen hülye ajándékokkal kedveskednek a népek! – folytatja. – Egyszer azt mondtam, szeretném Tennyson költeményeit. Faggattak, hogy mit szeretnék. Nem kellett énnekem semmi; ez volt az egyetlen dolog, mi eszembe jutott; amiről nem tudtam holtbizonyossággal, hogy nem kell. Nohát összeálltak négyen; megvették nekem négy kötetben Tennysont; szines fényképekkel ékesen. Jót akartak, persze hogy jót. Ha dohányszelencére vágyol, kapsz kék bársonyzacskót akkorát, hogy belefér egy font dohány; életnagyságu virágokkal ékitve. Egyetlen dolog, a mit tehetsz, hogy szijat füzöl rá és könyvestáskának használod. Hinné az ember; bársony dohányzókabátot adtak egyszer nekem; tele volt himezve nefelejcsekkel és lepkékkel, szines selyemből; biz Isten nem tréfálok. Kérdik, mért nem hordom soha. Lehozom valamelyik este a klubba, kicsit felfrissitem vele a kedélyeket; rájuk fér.

A „Devonshire“ hágóhoz értünk.

– [**„]Épp igy, – mondja, – ha én adok ajándékot. Sohse azt kapják tőlem, ami kell nekik. Véletlenül se találok olyasmit, amire akárkinek is szüksége lenne. Ha csincsillagallért veszek Jane-nek, biztos lehetsz felőle, csincsilla a legkevésbbé divatos prém abba a szezónba. – Ó, mondja, – de drága vagy; épp ezt akartam. Majd a szekrényben tartogatom, mig megint divatos lesz a csincsilla.“ Óraláncokat ajándékozok a lányoknak, mikor a világon senki se hord óraláncokat. Ha őrülten divatos az óralánc, függőket kapnak tőlem – megköszönik és feltételezik, hogy most aztán majd álarcosbálba viszem el őket; lévén az az egyedüli alkalom, mikor ilyen átkozott fityegőket viselni lehet. Rápazarlom a pénzem feketezsinóros fehér keztyükre hogy rájöjjek, miszerint feketezsinóros fehér keztyüket félvilági nők viselnek. Ugy vélem, London valamennyi üzérei énnekem adják el régi raktárukat karácsonykor. És minek kell tizenkét személy ahhoz, hogy az embert egy pár keztyüvel lássák el? Épp a mult héten arra kér Jane; szerezzek neki egy pár keztyüt ahoz a Mansion House dologhoz. Barátságos hangulatban voltam; gondoltam; ez a dolog egész simán fog menni. Pedig utálok ilyen üzletekbe lépni. Ugy bámulnak az emberre valamennyien, mintha erőszakkal akarna bejutni valamelyik török fürdő hölgykülönitményébe. A Paprikajancsi figurák egyike felém jön és aszongya: gyönyörü idő van máma reggel. Hát akarok én ővele a reggelről beszélgetni? Mondok; keztyüket szeretnék. Leirom neki, milyenek kellenek; már a hogy emlékezni tudok. Aszondom: „Négygombosat szeretnék; de azért nem kell gombos keztyünek lennie; a gombok középen legyenek; érjen fel a könyökig; érti, milyet gondolok.“ Meghajol; aszongya: pontosan érti, nohát akkor többet értett, mint jómagam. Mondok: három krémszinü, meg három pávaszinü kellene; a pávaszinü svédkeztyü lehet. Kijavit. Aszongya: „Suéde“. Lehet, hogy igaza volt, de csudálkoztam, hogy félbeszakit; megint csak előlről kellett kezdenem a magyarázkodást. Figyelmesen hallgatott, mig befejeztem. Ugyhiszem, állhattunk ott vagy öt percig szorosan az ajtó mellett. Aszongya: „Egyéb nem tetszik ma, uram?“ Mondok, hogy nem.

– Köszönöm, uram. Errefelé, uram.

Másik szobába vezet, a hol egy Jansen nevü urral találkoztunk. Annak röviden bemutatott, mint olyan urat, kinek „keztyü“-re van szüksége. – Rendben van, uram; – felel Mr. Jansen; – aztán miféle keztyük kellenének?

Mondok: összesen hat párra volna szükségem, – három „suéde“ pávaszinüre; – három krémszinüre; – de azt jó bőrnek szeretném.

Aszongya: – Bőrkeztyüt akar, uram; vagy pedig „jó bőr“-nek akar keztyüt vásárolni?

Nohát feldühösitett. Mondok; nem szokásom ostobaságokat összefecsegni. Különösen ha keztyüket vásárolok. Aszongya; igen sajnálja. Elmagyaráztam neki a gombokkal; már amennyire értettem; elmondtam a hosszuságot is. Mondtam: ügyeljen arra, hogy a gombok jó erősen fel legyenek varrva; hogy az öltés tökéletes legyen mindenütt. Még hozzátettem, hogy az utolsó keztyük, miket a feleségem innen kapott, igen silányak voltak. Jane kivánta, hogy igy nyilatkozzam. Aszongya: akkor majd jobban ügyelnek.

Gyors fellángolás vesz erőt rajt. Mintha valami zeneszám lett volna.

– Milyen nagyság, sir? – kérdi.

Aztat biz én elfelejtettem. „Hát ugy hatos“, mondok; – ha csak nem nyulik tulságosan. Mert ha nyulik, akkor megfelel ötháromnegyedes.

– Ja igen; és a krém keztyün a varrás fekete legyen, – teszem még hozzá. Mert erről is megfeledkeztem.

– Szépen köszönöm; felel Mr. Jansen; – van még talán egyéb kivánnivalója is ma, uram?

– Nem, köszönöm; ma nincs több; – felelek. Kezdett ez az ember tetszeni.

Kisebbméretü körutra vitt magával; akárhová mentünk, mindenki abbahagyta a munkáját és ránk tátotta a száját. Kicsit fáradt kezdtem lenni, mire a keztyü-osztályba érkeztünk. Egy fiatalember elé állit, ki gombostüket szurkált magába. Aszongya: „Keztyü“ és eltünik egy függöny mögött. Az ifju nem szurt magába több gombostüt; áthajolt az asztalon.

– Ur, vagy hölgy részére? – kérdi.

No; én már akkor nem voltam tiszta eszemnél; sejtheti. Ha az ember ugy utána gondol, talán nem érti, de én csodálkozom, hogy nem vertem be rögtön a fejét.

Aszondom neki: – Ugyan mondja, szokott maga itten szorgalmasan dolgozni? Van ugy is, mikor azt véli, szeretne már kész lenni a dolgával, ahelyett, hogy elmélkedik, magyarázkodik, vitatkozik? Ahelyett, hogy mindenfelé szétteregeti a dolgát, pusztán az ügy iránti szeretetből?

– Hanem ugy látszik, nem értett meg. Erre felvilágositom: „Egynegyedórával ezelőtt ott kinn az ajtónál beszéltem egy emberrel; keztyükről beszéltünk, mikre nekem szükségem van; elmondtam neki mindent, a mit a dologról tudok. Elvitt aztán az önök Mr. Jansenjéhez és Mr. Jansen, meg én átvitattuk a dolgot ujból. Most hát Mr. Jansen önnek adott át engem – önnek! ki azt se tudja, hogy férfi, vagy női keztyük kellenek-e énnekem. Mielőtt harmadszor kezdenék bele a mondókámba, tudni kivánnám, vajjon ön az az ember-e, ki engemet ki fog szolgálni; vagy pedig csak egyszerü hallgatóm-e szintén; mert tetszik tudni, én ebbe a tárgyba már belefáradtam.“

– Nohát; ez volt az igazi; ettől meg kaptam a keztyüimet. Voltam abban a boltban a keztyükkel összesen harmincöt percig; valamelyik bolond rossz uton vezetett ki, hogy megmutathassa az uj éjjeliharisnya raktárt. Mondok; énnekem nem kell olyan. Aszongya, nem azt akarja, hogy vegyek; csak szeretné, ha látnám.

Az uridivat-kereskedő ebédlő- és teaszalón garniturát is felajánlott; nemsokára lesznek már kis butorozott lakosztályai, hol bármelyik hölgy kényelmesen érezheti magát „néhány hétig.“

Megmondtam neki, hogy szerintem igen keserves dolog a vásárlás. Azt is mondtam neki, mikor láttam, hogy csak beszél tovább rendithetetlenül, miszerint mostan énnekem jól esnék brandy szódával. Egy dohányzó-helyiséget mutatott épp.

– Kellene lenni valami egyesületnek, – aszongya, – „clearing-house“-nak, a hol karácsonyi ajándékokat gyüjtenek kizárólagosan. Ott kellene összegyüjteni, meg ki is osztani a karácsonyi ajándékokat.

Össze kellene egy listát állitani azokról, kiktől az ember beszedi, meg azokról, kiknek kiosztja az ajándékokat. Felteszem, hogy az én esetemben husz karácsonyi ajándékot gyüjtenek össze, mondjuk tiz font értékben. Ezt én adnám; másrészt bevennének az én részemre harminc karácsonyi ajándékot tizenöt font értékben. Akkor engem megterhelnek öt font külömbözettel; némi százalékot vonnának le az egészből. Aztat én könnyen megfizetem; és nincs több vesződség az egész dologgal. Még jól is jöhet ki az ember. Az eszme vonatkozik születésnapokra és lakodalmakra is. Ügyes cég könnyen megcsinálja az egészet. Ők járnak utána, hogy valamennyi ismerős rendesen fizet-e, akarom mondani, rendszeresen küldi az ajándékot; nem felejtik el a legfontosabb rokonságot se. Rendesen a familiának csak egy tagja van, a kiből kinéz egy-két shilling örökség; ha valaki a világon az, a kiről az ember ajándékosztáskor megfeledkezik, hát biztosan ez az. Ha mégis eszembejut, biztos, hogy jókora szamárságot követek el épp vele szemben. Két évvel ezelőtt alapos fürdőt szántam egy ilyennek, – ugy értsd, hogy nem én akartam megfürdetni, hanem vettem egy igazi indiai mosdószivacsot; akkorát, hogy könnyen elhordozhatta magával akárhová; utazásra különösen alkalmas volt. Hinnéd-e kérlek; személyes sértésnek vette; nem beszélt utána egy hónapig velem; a rigolyás vén bolond.

– Talán a gyermekek örülnek neki mégis; – kértem.

– Örülnek; minek örülnek?

– Nohát a karácsonynak.

– Nem hiszem, hogy örülnek neki; vágja oda epésen, mert nem örül annak senki se. Három héttel előbb felizgatjuk őket; elmondjuk, micsoda nagyszerü dolog lesz ez; két-három napig tulsokat adunk nekik enni; elvisszük valahová szegényeket, a hová nem kivánkoztak, a mit mink szerettünk volna látni. Utána két hétig veszkődünk velük, hogy megint normális állapotba kerüljenek. Mikor gyerek voltam, mindig a Kristály-palotába vittek, meg Madame Tussaud-hoz. Istenem, hogy utáltam én azt a Kristály-palotát! A nagynéni szokott olyankor felügyelni ránk. Rendesen keservesen hideg nap; majdnem mindig hamis kocsira ültünk s félnapot utaztunk, mielőtt rendeltetési helyünkre kerültünk. Olyankor sohse kaptunk ebédet. Sohse jut eszébe asszonynak, hogy ebéd kellene olyasvalakinek is, ki nincs odahaza. Ugy véli, a természet felfüggeszti törvényeit attól kezdve, hogy elhagyod a házat, addig, mig visszatérsz. Egy darab kalács, egy pohár tej: ez a délelőtti ozsonna az iskolásgyereknek. Fele idő meg abba tellett, hogy elveszitgetett bennünket; vagy hátbavágott, ha ránkakadt. Az egyetlen, a mi az egészben örömöt okozott, a hazafelé-kocsiut maradt.

Felkeltem; menni készültem.

– No hát nem akarsz a versenyen résztvenni? – kérdi B. – barátom. – Pedig a téma elég könnyü lenne igy: „Mért kellene Karácsonyt kiküszöbölni?“