Part 4

– Azt hát, jót! Tán nem is ismered a szó jelentőségét? Miféle teremtmény boldogabb most azáltal, hogy odalenn végigetted, végigittad mind azt a sok esztendőt? Nem csináltál semmi rosszat – semmi rosszat magadnak. Talán, ha csináltál volna, jót teszel; ez a két dolog odalenn rendesen jár karöltve, ugy emlékszem. Mi jót tettél, hogy ide akarsz belépni? Ez itten nem mumia-aszaló; itten olyan emberek, asszonyok élnek, kik odalenn jót cselekedtek. Rosszat is, sajnos, mert bünösök vannak itt, kik az igazságért küzdöttek, nem pedig azon igazak, kik elmenekültek a lelkükkel a harc elől.

Nem erről akartam beszélni, mikor az Amatőr leckéi jutottak eszembe. Bizonyos kisfiuról akartam csak megemlékezni, ki rendkivüli ügyességet fejtett ki olyan feladatok elvégzésében, miket nem róttak rá. Elmondom a történetét, mert – mint megtörtént dologban, van benne morál; a nélkül való történet balga mese csak; ut, mely nem vezet sehová! Olyan, a milyet beteg emberek tesznek gyakorlat céljából.

Láttam, hogy szed szét e kisfiu értékes ingaórákat darabokra; s mint alkot abból baba-gőzhajót. Igaz, hogy mikor az órát csinálták, nem gondoltak arra, hogy gőzhajó legyen belőle. Nem annak készült. De ha az ember mindenféle akadályt tekintetbe vesz – hogy milyen kevéssé alkalmas az ingaóra gőzhajó felszereléshez, hogy hamarosan nyélbe kell ütni az egészet, mielőtt konzervativ gondolkodásu és tudományos lelkesedés nélkül való népek közbevethetik magukat, mindehez képest elég jó volt az a gőzhajó. Egyszerü vasalódeszkából és husdarálóból – persze, ha a vasalódeszka nem kellett épp egyebütt – egész helyes mókuslyukat birt összeeszkábálni. Esernyőből és gázcsőkampóból ágyut csinált, ha nem is olyan tökéleteset, mint valami Martiny–Henry. Mindenesetre a jelenlegi viszonyok közt ilyesmi sokkal kártékonyabb. Kerti szivattyu, a tejesházból hozott mérőkanna, meg kevés drezdai porcellán-ékitmény – volt belőle a szalon kandallópárkányán bőven, – kerti szökőkutat képezett. Konyhaasztalból könyvboritékot volt képes csinálni; krinolinból karfát állitott. Meg birt akasztani valami forrást ugy, hogy minden viz a tenniszpályán folyjon keresztül. Tudta a vörös festék és az oxygén gáz készitési módját; mindenféle egyéb, a ház körül könnyen fellelhető készülék, szerszám titkát. Többek között megtanulta, hogy kell tüzijátékot csinálni; csekély jellegü kisebb robbanások után nemsokára igen jól készitette. Szeretik az emberek az olyan fiut, ki ügyes a cricketjátékban. Tiszteletben tartják, a ki ügyesen viv. Azt, aki eredményesen kibabrál a tanárral, bámulják. De az olyan fiu, ki tüzijátékot bir csinálni, fölötte áll valamennyinek. Olyan fiu ez, ki a teremtett lények felsőbb kategóriájába tartozik. November ötödike közeledett (szabadságünnep) s a lágyszivü anya engedelmével, elhatározta, hogy erejének bizonyitékát adja azon a napon. Nagy sereg ismerőst, rokont és pajtást hivott meg; egy héttel előbb a mosókonyhát tüzijátékgyárnak rendezték be. A nőnemü cselédség örökös halálfélelemben járt-kelt. Maga a ház – ha a szagot vesszük – ugy érzett, mintha a Sátán ütötte volna fel tanyáját. Negyedikén este el is készült mindennel; próbát kellett tenni, hogy bebizonyosodjék: nem lesz baj rákövetkező este. De minden rendben volt. A sugarak ég felé röppentek és csillagokká hulltak széjjel; hatalmas lámpák tüzes golyókat szórtak az éj sötétjébe; Katalin-kerekek ragyogtak, imbolyogtak és örvénylettek; ropogtak; tüzes békák robbantak. Azon az estén egy büszke, boldog fiu szenderült el; hirről álmodott. Köröskörül vakitó tüzijáték; hatalmas tömeg ünnepli. Rokonai – a legtöbbjéről tudta, hogy ugy tekintik, mint eljövendő családi bikficet – mind ott vannak, hadd tanuskodjanak most dicsősége mellett. Ott van Dickey Bowles is, ki kacagott rajta, mert nem tudott egyeneset dobni. A mézeskalácsos üzletből az a lány is ott van. Láthatja, milyen ügyes fiu ő.

Megjött az ünnepély estéje; megérkeztek vele a vendégek. Sálakba, kabátokba bugyolálva ült valamennyi a hall-ajtó előtt; – nagybácsik, unokatestvérek, nagynénik, kisfiuk, nagyfiuk; kislányok, nagylányok; komaasszonyok; összesen lehettek ott negyvenen. Várták az ünnepély kezdetét.

Hanem a tüzijáték nem ment. Hogy mért nem ment, azt én meg nem tudom magyarázni; senki a világon soha meg nem birná. A természet törvényei, arra az egyetlen éjjelre fel voltak függesztve. A rakéták leestek és kiadták a lelküket ott, a hol voltak. Semmi emberi hatalom nem volt képes a békákat ugrásra birni. A pattantyuk füstölögtek és kialudtak. A hatalmas fénycsóvák gyertyafényüre zsugorodtak. A Katalin-kerekek csupa kis forgó Szentjánosbogár. A tüzes kigyókba annyi élet nem volt, mint valami teknősbékába. A legszebb darab – hajó a tengeren – csak a vitorlahegyet meg a kapitányt mutatta; kialudt. Egy-két kis morzsa eleget tett a kötelességének; de ez is csak attól volt jó, hogy az egészet még bolondabb szinben tüntesse fel. A kislányok vihogtak, a fiuk füttyentettek; a nénik és az unokatestvérek azt mondták, hogy szép; a nagybácsik kérdezték, hogy kész-e már és vacsoráról, induló vonatokról beszéltek. A szomszédok nevetve elszéledtek, a lágyszivü anya azt mondta: „nem baj no,“ és elmagyarázta, hogy tegnap milyen jól ment minden; az okos kisfiu lemászkált a szobájába és odalenn a sötétben kizokogta magát szive szerint.

Órákkal később, mikor már elfelejtették őt, kilopódzkodott a kertbe. Leült reményeinek romjai közé és azon törte a fejét, mi okozhatta a bukást. Kutatgatva, kihuz a zsebéből egy skatulya gyufát; meggyujtja; egy rakéta végéhez tartja. Hiába igyekezett négy órával előbb meggyujtani. Sercegett pillanatig, majd egy szökéssel a levegőben termett; ezer darabra tört, fénytengerbe fuladt. Másikat próbált: aztán ujra másikat; az eredmény mindig ugyanaz. A fénypontot – hajó a tengeren – meggyujtotta ujra. Pontról-pontra megjelent a tünemény; csak a kapitány és az egyik vitorlahegy hiányzott: ott állott az éjjelben a tökéletes kép, a fényhatás minden pompájában. Fénycsóvák világitották a gyertyákat, kerekeket, rakétákat, mik darab idő előtt olyan konokul ellenszegültek annak, hogy fellángoljanak, miket félre kellett lökni, mint hasznavehetetleneket. Most, hogy az éjjel fuvalma, köde megcsipte őket, olyan magasraszökkentek, mint egyetlenegy vulkáni kitörés. S az isteni tüzijáték előtt ott állott a kisfiu egyetlen vigasztaló ténnyel – az anyja keze a kezében.

Akkortájt titok volt előtte az egész. Később, mikor megtanulta az életet jobban megismerni, megértette, hogy egy véletlen példája volt annak a biztos, de megmagyarázhatatlan ténynek, minden emberi dolgok szabályzójának: – _Tüzijátékod kudarcot vall mindig, amig hiuságból a tömeg előtt csillogtatod_.

A pompás felelet csak akkor jut eszünkbe, mikor az ajtó már becsukódott mögöttünk; magunkra maradtunk az utcán. Vagy, – a hogy Franciaországban mondják, – mikor a lépcsőn jövünk le. Az ebédutáni mondókánk, olyan pompásan hangzott, ahogy ott a tükör előtt elszavaltuk. Furcsán laposnak tünik fel pohárcsörgés közepette. Szavak szenvedélyes áradata, mikkel az édes fülét akartuk behálózni, unalmas rigmussá lesz, – nem esik szégyenére – az édes csak kacag rajt.

Hátha még kedves olvasóm, ismernéd a történeteket, miket el akartam mondani neked. Persze azokról a történetekről itélsz meg, amiket olvastál; de nem vagy igazságos. Azokról a történetekről itélj, a miket nem mondottam el. Valamikor majd elfogom mondani őket. Sirni, nevetni fogsz rajtuk velem.

Kéretlenül rohanják meg az agyamat; követelik, hogy leirjam őket. Mihelyt a tollam a kezembe fogom, mind odavan. Mintha félnék a nyilvánosságot; mintha azt mondanák: „Te olvashatsz bennünket, de csakis te egyedül. Hanem le ne irj; nagyon igazak vagyunk; tulságosan a valóság vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a gondolat, mit kimondani nem birsz. Tán kicsit később, ha jobban ismered az életet, elmondhatsz bennünket is.“

Ha magamról kritikai „essay-t“ irnék, elővenném azokat a történeteket, miket irni kezdtem és abbahagytam. Hogy mért hagytam abba, azt magam se tudom megmagyarázni. Jó dolgok pedig majdnem mind; sokkal jobbak, mint azok, a miket befejeztem. Ha majd lesz ráérő időd, kedves olvasóm; elmondom a megkezdett dolgoknak egyikét-másikát. Akkor itélhetsz. Mindig, helyes észjárásu embernek tartottam magam és annál furcsább, hogy szellememnek eme csöndben született gyermekei – ahogy a polcon nyugvó vékony dongáikra pillantok – majd mind kisértet-történetek. A szellemekben való reménykedés megvan mindnyájunkban. A világ velük érdekesebb szinben tünik fel az emberek – annyi évek örökösei előtt. A tudomány évről-évre megrázza a molyrágta függönyt, mely eltakarja előlünk a valóságot. Megnyitja a zárt ajtókat és kitárja titkaikat; bevilágit a rejtett folyosókra; kitisztitja a mocsarakat; felfedi a rejtett utakat. Mindenütt sok port talál. Ez a visszhangos vén kastély – a világ – teli volt titkokkal, csudákkal, mikor még gyerekek voltunk. Mikorra felnövünk, sok elveszett a varázsból. Már nem alszik király a lankák, hegyoldalak barlangjaiban. Alagutat vágtak hegyi rejtekhelyére. Lekergettük az Olympusról az Isteneket. Holdsugaras erdőn áthaladó vándor nem féli már Aphrodite arcának édes, halálthozó fényét. Thor kalapácsa nem üti a tölgyet – csak a kiránduló vonat gyors, dübörgő visszhangja ez. Kisöpörjük az erdőkből a tündéreket. A tengert átszürtük, hogy ne maradjon nimfa benn. Már a szellemek is itthagynak bennünket; kipusztitja őket a „pszichikai kutatótársaság.“

Valamennyi közül ők a legkevésbbé sajnálatraméltók. Kiállhatatlan fickók voltak; rozsdás láncukat csörgették; nyögtek, sóhajtoztak. Csak hadd menjenek.

Pedig érdekesek lennének, ha akarnának. King John uralkodásának idejéből az öreg gentleman jut eszembe; ugyanannak az erdőnek a peremén ölték meg, a minek ide látszanak a fái. Hátbaszurták szegény öreget, ahogy hazafelé lovagolt; a teste a vizgödörbe repült; azóta is Thor sirjának nevezik. Már kiszáradt partjain ibolyák szoktak nyilni; de akkor még zord helyecske lehetett, husz lábnyira állt a gödörben a viz. Az erdei utakon miért kisért még most is – ugy mondják, – mért rémitgeti halálra a gyermekeket? Elsápasztja az arcokat és elöli a nevetést; elnémul a parasztlegény, parasztlány, mikor falusi táncból hazafelé tart. Ugyan mért nem jön inkább fel ide hozzám, kicsit elcsevegni? Karosszékkel kinálnám és a legbarátságosabban üdvözölném; különösen, ha jókedvü; jó társalgó. Micsoda szép történeteket adhatna elő nekem. Harcolt a keresztes háborukban; hallotta Péter hangját; szemtől-szembe állott a nagy Godfrey-el – keze a kardmarkolaton, tán Runnymédenél küzdött. Többet érne ilyen vendéggel eltölteni egy estét, mint egész könyvtárra menő históriai könyvet olvasni. Mit csinált nyolcszáz év óta, mióta meghalt? Hol volt, mit látott? Tán beutazta a Mars bolygót is; beszélt a különös lényekkel, kik megélnek a Jupiter folyékony tüzében. Mit tanitott neki a titkok nagy titka? Megtalálta az igazságot? Vagy jómagam, vándor csak s még mindig az ismeretlent kutatja?

Szegény sápadt, szürke apáca te – azt mondják, éjfél körül felmerült sápadt arcod a rombadőlt kolostor ablakon; az ember hallja a cédrusfák felől ott a kertből a kardcsörgést.

Biz az szomoru dolog lehetett, nagyon jól megértlek, kedves hölgyem. Mindkét kedvesed, udvarlód halott; magad zárdába vonultál vissza. Hidd el, őszintén sajnállak, de minek töltöd el valamennyi estéd avval, hogy felujitod a kinos emléket? Hát nem jobb volna, ha elfelejtenéd? Istenem, képzeld csak el, ha egész életünkben a kezeinket tördelnénk és jajgatnánk a sok gonoszság fölött, amit gyermekkorunkban elkövettek ellenünk. Vége már annak. Ha meg él a kedves, ha feleségül vesz, akkor se lettél volna boldog. Nem akarlak kellemetlenségekkel traktálni, de még a legtisztább szerelem alapján kötött házasságok is sokszor rosszul sikerülnek; tudod magad is.

Ugyan fogadd meg a tanácsom. Beszéld meg a dolgot magukkal a fiatal emberekkel. Vedd rá őket, hogy nyujtsanak kezet és legyenek jóbarátok. Jertek be valamennyien onnét a hidegből; beszéljünk kicsit okosan.

Mért akartok bennünket bajbakeverni, szegény sápadt kisértetek? Hát nem vagyunk a ti gyermekeitek? Legyetek bölcs barátaink. Mondjátok el inkább, hogyan szerettek a legények ifju éveitekben? Mit feleltek a lányok? Mit gondoltok, sokat változott a világ? Nem voltak már akkor is feministák? Nem voltak lányok, akik utálták a négy falat, az örökös rokkapergést? Apátok cselédeinek sokkalta rosszabb volt-e a sora, mint a szabad munkásoknak ott északon, akik naponkint tizenegy óra hosszat varrják a papucsot heti kilenc sillingért? Mit gondoltok, az utolsó ezer évben sokat változott a társadalom? Rosszabbá, jobbá lett? Vagy pedig ugy nagyjában teljesen ugyanaz, csak épp a dolgoknak más nevet adtunk? No mondjátok: mit tanultatok tőlünk?

Talántán azonban a szellemek megharagudnának a bizalmas kérdésekért.

Egésznapi vadászat után vagyunk. Az ember ágyba kivánkozik. Hanem mikor az ajtót kinyitjuk, kisérteties nevetést hallunk az ágy függönyei mögül. Az ember felnyög magában; sejti, mi következik: az öreg, megrokkant Sir Lanval két-három óráig tartó beszéde. Ugyis ismerjük már valamennyi történetet kivülről – mit kiabálja ujra a fülünkbe. Istenem, hátha a nagynénénk, a kitől valamicskét remélünk, – ott alszik a szomszédszobában, – fel talál ébredni; hallja az egészet! Igaz; hisz rendes, tisztességes históriák; semmi rossz sincs bennük. De biztos, hogy a nagynéninek nem fognak tetszeni – Istenem az a történet Sir Agravainről és a kovács feleségéről! Pedig a kisértet mindig épp ezt a történetet mondja:

Vagy pedig a szobalány nyit be ebéd után:

– Bocsánat, sir; a fátyolos hölgy van itt.

– Micsoda, már megint itt van? – mondja a feleséged, s a munkájából felpillant.

– Igenis asszonyom; vezessem fel a hálószobába?

– Az urat kérdezze meg, – hangzik a felelet. A hanglejtésből következtetni lehet öt csunya percre, mihelyt a lány kitette a lábát az ajtón. De hát mit tehet az ember?

– Igen, igen, csak vezesse fel, – mondod. A lány beteszi az ajtót.

A feleséged összeszedi a kézimunkáját és felemelkedik.

– Hová mégy? – kérded.

– Megyek aludni a gyerekekhez, – hallik a hideg felelet.

– Olyan furcsán veszi majd ki magát; – kérleled. – Udvariasnak kell lenni szegénykéhez; meg aztán látod, hisz igazán az ő szobája. Lehet mondani. Mindig is ott kisértett.

– Igen különös, – felel szived hölgye még jegesebben, – hogy nem kisért soha máskor, csak akkor, ha itthon vagy. Hogy hová megy, a mikor a városban mégy, arról fogalmam sincs.

Igazságtalanság. Nem is birod visszatartani a szót; indignálódva felelsz:

– Micsoda sületlenségeket hordsz össze, Erzsébet. – Egész egyszerüen udvarias vagyok hozzá.

– Némely emberekből olyan különösen ütközik ki az udvariasság, – felel Erzsébet. – Tudod. Kérlek, ne veszekedjünk rajt. Csak azon vagyok, hogy ne zavarjalak. Kettő, az igen; édes kettes, hisz tudod. De a harmadik! Nem akarok harmadik lenni, ennyi az egész. Már kinn is van.

Odafönn a fátyolos hölgy még mindig vár rád. Azon elmélkedel, meddig fog maradni, meg hogy mi történik majd, ha elmegy.

Attól tartok, ebben a mi világunkban nincs hely a ti számotokra, kisértetek. Emlékeztek, mint jöttetek Hiawatha-hoz – elvált szerelmesek szellemei! Arra kér benneteket, jönnétek vissza és vigasztalnátok. Aztán valamelyik nap eljöttetek a wigwam-jába; körbe ültetek le a kandallója elé; megfagyasztották a levegőt Hiawatha körül; elhalt a mosoly Nevető Patak ajkán.

Szegény, sápadt szellemek, nincs itt hely a ti számotokra. Hagyjatok minékünk békét. Felejtsük el egymást. Te kövér, idős hölgy, kinek szürkéllik már a gyér haja, gyönge a szeme és erős a tokája, – érdes már a hangod a sok veszekedéstől és panasztól, – a mire bizony a háztartásban szükség van. Kérlek alásan, hagyj te is énnekem békét. Szerettelek, a mig éltél. De édes voltál, de szép voltál. Látlak még most is hófehér ruhácskádban, almafavirág közt. De most már meghaltál; a szellemed nyugtalanitja és elrontja az álmaimat. Ugy szeretném, ha nem kisértenél.

Te öreg, kelletlen fickó, a mint onnan a tükörből rámkacsintasz, ahogy borotválkozom; mért kisértsz te is? Helyes gyereknek vagy a szelleme, akit valamikor ismertem. Mindig biztam, hittem benne. Mért kisértsz? Jobb szeretnék ugy gondolni rá, a hogy láttam; jobb szeretném ugy tartani meg emlékezetemben, ahogy tetszett. Sohse hittem volna felőle, hogy ilyen hitvány kisértetté váljon.

Szerelmi bájital készitése, használatbavétele.

Itt-ott megkérdi valamelyik barátom: – A szőkét szeretem-e, vagy a barnát? A másik: Mit szeretsz jobban: alacsonyat, vagy magasat? Harmadik: Könnyü nőket szeretsz, vagy inkább komoly a kellemesebb társaság? Olyanformán érzem magam, mint valamikor bizonyos ifju hölgy, kitől aggódó szülei – az évek szaporodván és a jövedelem ahelyett, hogy növekednék, inkább csökken – megkérdezték, melyik tetszik neki a sok rendelkezésre álló széptevő közzül? Azt mondja, épp ott a baj; neki is az a legnehezebb. Nem bir rájönni, hogy melyiket szereti legjobban. Olyan kedvesek valamennyien. Hogy választhatna egyetlenegyet? Avval aztán kizárja a többit a versenyből? Még a legjobban szerette volna, ha valamennyiökhöz férjhezadják.

Igy érzem, hasonlitok eme ifju hölgyhöz; talán kevésbbé szépségben, bájban, mint inkább határozatlanságban akkor, ha fenti kérdéseket intézik hozzám. Mintha valakitől a kedvenc ételét kérdenék. Van idő, mikor a legkedvesebb az ember előtt egy csésze tea, tojással. Máskor borjuszeletről lehet csak szó. Ha csak halat tudnék enni; holnap ugy vélem, sohse eszek többé halat életemben; kenyéren, tejen és rizspuddingen fogok élni. Ha hirtelenében megkérdeznek, mért eszek most leves helyett fagylaltot; mért kedvelem kaviárt a bifsztekhez, nem birnék felelni.

Szeretem én a magas, meg az alacsony nőket; szeretem a barnákat, meg a szőkéket; jókedvüeket és szomoruakat.

Ne haragudjatok meg érte, hölgyeim; ti vagytok az okai. Minden helyesen gondolkodó ember „általános“ udvarló; hogy is lehetne máskép? Olyan különbözőek vagytok, mégis mind olyan bájosak a magatok nemében. S olyan nagy a férfisziv. El nem birod képzelni, bájos olvasónőm, milyen nagy a férfi szive: épp az a baja – néha a te bajod is.

Nem rajonghatok-e a pompás tulipánért, mert a szerény liljomot is szeretem? Nem csókolhatom meg az édes ibolyát, mert a királyi rózsa illata drága előttem?

– Persze, hogy nem, – felelné a rózsa. – Ha őbenne is látsz valami kitünő tulajdonságot, akkor semmi dolgod velem többet.

– Ha avval a szemérmetlen teremtéssel foglalkozol, – mondja a Liliom remegve, – akkor nem az a férfi vagy, akinek tartottalak. Isten áldjon.

– Csak eredj a babaarcu Ibolyádhoz, – kiált a tulipán, és megrázza büszke fejét. – Épp egymáshoz illetek.

Mikor visszamegyek a liliomhoz, kijelenti, hogy nem bir megbizni énbennem. Látott a többiekkel. Semmirekellőnek tart. Szép arca csupa fájdalom.

Szerelem nélkül élek hát, csak azért, mert tulsokat szeretek.

Csak azon csodálkozom, hogy a fiatalemberek egyáltalán nősülnek. Szörnyü mód nehéz lehet a választás. Hyde Parkban sétáltam a multkor este. Katonazenekar szivandalitó melódiákat huzott; a tömeg pompás hangulatban volt; ritkán ilyen derüs az angol ég. Köztük barangoltam és figyelmemet a nők kötötték le. Legnagyobb részük, azt hiszem, bolti lány, varrónők, meg a középosztály alsóbb elemei. Legszebb ruháikat, legcsinosabb kalapjaikat tették fel; legujabb keztyüjök a kezükön. Kettesben-hármasban ültek, tekergőztek; olyan boldogan csicseregtek, mint fiatal verebek a ruhaszáritó kötélen. Micsoda derült kép! Láttam már német mulató tömeget, meg franciát, olaszt is láttam, de sehol a világon nem látsz annyi csinos nőt, mint az angol középosztályban. Minden négy közül háromra érdemes volt egy-egy pillantást vesztegetni; minden második nő csinos és minden negyedik – tulzás nélkül mondom – szép. Ahogy ide-oda sétáltam, az az eszmém támadt, hogy részrehajthatatlan agglegény vagyok. Minden előitélettől ment. Asszonyt keresek; ugy képzelem – hisz csak mese – hogy mindezek a lányok hajlandók hozzám jönni feleségül. Csak választanom kell! Egész megzavarodtam. Voltak szép szőke lányok, kikre vétek volt nézni, sötétek, kiknek láttán felgyuladt a vér; aranyvöröshajuak, kiknek a szeme tengerzöld, s kiket a világ végéig lehetne követni; babaarcu lányok, kiket olyan jó volna szeretni, becézni; nemesvonásu szépségek, kiket imádhat a férfi; nevetősek, kikkel vigan áttáncolhatod az életet; komolyak, kikkel édes és szép volna az együttlét; házias lányok – szinte érzi az ember, minő pompás otthont tudnának teremteni; főznek, varrnak s drága, békés helyecskévé varázsolják a házat. Gonoszarcu lányok is kerülköztek, kiknek ha a szemébe pillantasz, minden jámbor érzés eltávozik belőled; kiknek a nevetése őrült karneválba fojtaná a világot. Olyan lányok, kikről szobrot lehetne állitani; olyanok, kiktől tanulni lehetne; meg a szomoru lányok, kiket az ember meg szeretne vigasztalni; jókedvü lányok, kik felviditanák az embert; kislányok, nagylányok; királynői formájuak és tündérszerüek.

Ha igy kellene választania az embernek feleséget? Husz-harmincezer közül? Vagy a lányt venné körül hirtelenében tizennyolcezer fiatalember, agglegény, kikről azt mondanák: válassza hamar azt, a melyiket akarja, de iparkodjék, mert sietni kell. Se a lány, se a fiu soha meg nem házasodna. A sors sokkal jóságosabb hozzánk. Megért bennünket, megsegit. Valamelyik párisi hotel halljában hallottam, hogy az egyik hölgy ajánlotta a másiknak a divatáruházát.

– Menjen a Maison Nouvelle-be; – ajánlotta a megkérdezett lelkesülten; – azoknak van egész Párisban a legnagyobb választékuk.

– Azt tudom, – felelt az első hölgy. – Hisz épp azért nem megyek oda. Egész megzavar. Ha hat kalapot látok, öt perc alatt megmondom, hogy melyik kell. Hatszáz láttára eljövök onnét kalap nélkül. Nem tud valami kis boltot?

A sors félrevonja a fiatal embereket, fiatal nőket.

– Jere velem ebbe a faluba, – mondja a Sors; – jere velem ennek a népes külvárosnak a mellékutcájába; jere ebbe a társaskörbe; ebbe a kápolnába.

Eből a tizenhét fiatal hölgyből, kedves fiam, melyik kell? – ebből a tizenháromból melyiket szeretnéd a magadénak, leányom?

– Nem, miss; sajnálom, ma nem mutathatom meg az emeleti helyiségeket; nem jár itt a lift. De biztos vagyok benne, lesz valami ebben a teremben is, a mi megfelel az izlésének. Nézzen körül, kedvesem; majd lát valami használhatót.

– Nem sir; nem mutathatom meg most a szomszéd raktárt; oda nem vezethetünk senkit, csak egész különleges vevőinket. A legdrágább dolgainkat tartjuk abban a helyiségben. (Csak gyorsan le avval a függönnyel, Alkalom kisasszony. Nem megmondtam, hogy nem lehet.) Nem volna ez is megfelelő, uram? Ez a szin a legfrissebb divat. Igazán nagyon sokat vásárolnak belőle.

– Nem sir? Hát nem! Természetes. Nem mindenkinek ugyanaz az izlése. Tán valami sötét majd jobban áll. Azt a két barnát hozza csak, Alkalom kisasszony. Mindkettő bájos lányka, nem igaz, uram? A magasabbat ajánlanám. Csak egy pillanatra, engedelmet kérek. No mit tart róla uram; mintha egyenesen önre szabták volna, nem igaz? Az alacsonyabbat kedveli. Hogyne uram, hogyne; nem tesz semmit, nekünk teljesen mindegy. Mindkettőnek egy az ára. Nincs is különb dolog annál, mint hogy épp azt vegye az ember, a mit akar; mindig is mondtam. Nem sir; azt már nem, nem tehetem önnek félre a portékát, olyasmit nem teszünk soha. Különösen most; egyenesen keresik a barnákat. Épp ma reggel volt itt egy ur; ezt a bizonyosat nézte ki magának; ma este ujra eljön. Biz isten, nem vagyok már biztos benne, nem jön-e már… Hogyne uram, hogyne; ha ezt mindjárt megveszi, akkor megegyeztünk. (Rakja el a többieket, Alkalom kisasszony; erre meg jegyezze fel, hogy el van már adva.) Biztos vagyok benne, uram, tetszeni fog, ha hazaviszi. Köszönöm uram! Jónapot.