Part 3

Meg aztán, édes Hamupipőkém, nem is éreznők át olyan teljes mértékben magunk se a jótanácsunk helyes voltát. Ismerjük már pályánk valamennyi giz-gazát; hiányzana az, akármennyire ismerjük is hiu természetét. Ismered a palotát, Hamupipőke, a kis aranykoronával együtt; én meg ismerem jól a kikiáltó-sipkámat; ismerem a nevetést, a mi onnan felel a nagy tömegből, ha a csöngettyümet rázom. Kell nekünk mindez. Ez az egész, mit ég, föld adhat. Vigasztalja a szivet, lelket, és hát büszkék is vagyunk, sokat akarunk; nem hagyjuk magunkat elküldeni üres kézzel. Adjatok csak meg mindent; majd elégedettek leszünk. Mert látod, Hamupipőke, neked mégis meg voltak a szép napjaid. Van némely szegény kutya, kinek nem voltak még soha ilyenek se. Ne bosszankodj. Legalább ismerted a boldogságot. Paradicsom volt a palota addig a néhány hónapig; téged fontak át a herceg karjai; ajkai a te ajkadon; ezt el nem vehetik tőled az istenek se.

Nem tarthat örökké a kalács, ha olyan mohón esünk neki. Eljön a nap, mikor – éhesen – az utolsó morzsát is felcsipkedjük. Ott ülünk az üres asztalra meredve; nincs már ünnep Hamupipőke; csak a bőjtöléstől való félelem.

Naiv mese; szegényes kis vallomás, mit az emberiség saját magának tesz, mikor utvezető erkölcsül feltalálja Hamupipőke meséjét: – Légy csak jó, kislány. Légy türelmes, bármilyen rossz a sorsod. Légy kedves, szives, ugy viseld kemény kereszted, – majd eljön a nap; feleségül vesz a herceg és lesz kocsid, paripád. Légy derék, erős kisfiu. Dolgozz, ahogy csak birsz és várj türelemmel; Isten segitségével gazdag leszel majd nagyon; visszatérsz London városába; aztán feleségül veszed a gazdád leányát.

Ha akarnánk, kedves olvasóm, te, meg én, a valóságnak jobban megfelelő leckére tanithatnánk a gyerekeket. Tudjuk, de mennyire tudjuk, hogy valamennyi erények utja se vezet gazdasághoz; sőt inkább ellenkezőleg; másképp hogy magyarázhatók meg csekély jövedelmeink? De mit gondolsz; helyes dolog volna-e, ha ugy egyszerüen megmondanók nekik az igazat? Hogy a becsületesség a legdrágább luxus, amiben csak ember pompázhat, – hogy az erény, ha nagyon ragaszkodunk hozzá, rendesen külvárosi szomoru, kicsi házhoz vezet. Az is lehet, hogy nagyon bölcs a világ; hogy igy van jól berendezve.

Ismerek egy igen intelligens, egészen fiatal hölgyet. Tud irni, olvasni; mindenben igen ügyes; de különösen jól vitatkozik. Olybá veszem, mint az általános, közepes emberiséget a Sors-sal szemben; az alábbi beszélgetést hallgattam ki a multkor közte és egy idősebb nő közt, a ki elég kedves, hogy őt néha a világ bölcsességeire kioktassa:

– Máma reggel jó voltam; nem igaz, dada?

– Elég jó voltál; – nem voltál rossz hozzád képest.

– Hát mit gondolsz; elvisz a papa máma este a cirkuszba?

– Elvisz, ha jó maradsz. Ha délután nem leszel rossz.

Szünet.

– Hétfőn jó voltam; emlékszel rá, dada.

– Hétfőn elég jó voltál.

– Azt mondtad, dada, hogy nagyon jó voltam.

– No, jó; hát nem voltál rossz.

– És ugy volt, hogy elmegyek a Báb-szinházba és mégse vittek el.

– No, igen; mert a nénéd véletlenül épp akkor jött föl; aztán a papád nem birt ülőhelyet szerezni. Szegény nénike; egyáltalán nem ment volna szinházba, ha csak akkor nem.

– Ó, szegény, nem mehetett volna?

– Nem bizony.

Ujabb szünet.

– Gondolod, ma is feljön hirtelen?

– Ó dehogy; nem hinném, hogy feljönne, minek jönne fel?

– Én is azt hiszem, hogy nem jön. Tudod ugy szeretnék máma este a szinházba menni. Mert látod, dada, ha ma se mennék, elmenne már tőle a kedvem egészen.

Hát talán bölcs dolog a világtól, hogy szinházat igér nekünk. Hiszünk is benne eleinte. Csakhogy később, attól félek, valamennyiünknek elmegy a kedve.

Azon cselekedeteink kellő méltatása, miket véghezvinni szándékoztunk.

Jó emlékezőtehetségem van – és messzire nyulik vissza. Kedves olvasóm te, ki az élet kapaszkodóján odáig jutottál, hogy gondtalan ifjuság „középkoru“-nak keresztel, olyan messzire persze nem követhetsz, hogy emlékezz egy bizonyos időszaki folyóiratra, mi „Az amatőr“ néven látott napvilágot. Nemes cél felé törekedett. A függetlenség gyönyörü eszméjét kisérlette meg az emberek fejébe verni; a „segits magadon“ szép elvét vallotta. Valamelyik fejezet azt magyarázta, hogy készithet az ember virágos-vázát ausztráliai husos-fazékból; másik, hogy alkothat vaj-tubusokból zongoraszéket; harmadik kitanitott, hogyan használhatod fel a régi kalapskatulyákat zsalugáternek; vagyishát az volt a dolog lényege, hogy mindig olyanokból csinálsz valamit, a mi nem arra készült. A mi a lehetőség szerint a legkevésbbé felel meg a célnak.

Jól emlékszem, két teljes oldal annak volt szentelve, miszerint kedvet és erőt öntsön az emberekbe, hogy esernyőállványokat készitsenek régi gázcsövekből. Esernyők és kalapok elhelyezésére kevésbbé alkalmas dolgot a gázcsöveknél én elképzelni nem tudok; ha mégis akadna, biztos vagyok benne, eszébe jut a szerzőnek is és fölajánlja.

Képkeretet alkothatsz sörösüveg-dugókból. Elteszed a dugókat, képet majd találsz valahol – kész a mü. Hány sört kell általában efogyasztani ahhoz, hogy képkeret vállalkozás milyen hatással van a képkeretező testi, lelki és erkölcsi jóvoltára: avval nem törődött az Amatőr. Kiszámitottam, hogy közepes nagyságu képhez majdnem elegendő tizenhat tucat söröspalack. Hogy érdekel-e valakit még a képkeretezés, miután megivott tizenhat tucat sört; nem tudom; hogy nagyon büszke lenne aztán a képre; kérdés. Csakhogy nem ez volt a fontos.

Egyik ismerősöm, fiatal gentleman – testvérem kertészének a fia; mondaná Ollendorff apánk, – annyira vitte, hogy elegendő dugót gyüjtött nagyatyjának bekeretezésére; hanem az eredmény nem volt felbátoritó. Magának a kertésznek a felesége nem látszott elragadtatottnak.

– Mi a csoda az a sok dugó apa körül? – kérdi.

– Nem látod, – hangzik némileg sértődötten a válasz; – az a keret.

– Ó, hát mért dugók?

– A könyv azt mondta: dugók.

Az idős hölgyre nem volt hatása a magyarázatnak.

– Most valahogy sehogyse hasonlit apához; – sóhajt.

Elsőszülöttje ingerült:

– Hát akkor mihez hasonlit?

– Nem tom’. Az egész olyan most már, mintha tiszta dugó lenne.

Az idős hölgy álláspontja megfelelt a valóságnak. A müvészet némely ágai a képkeretezés ilyen módja felé hajlanak. Magam is láttam egyszer egy gyászjelentést, mit hasonló diszitmény ékitett; általánosságban a keret uralkodott annak rovására, a mit bekeretezett. Képkeretezők szerényebbje, becsületesebbje maga is beismerte volna a dolgot.

– Bizony igen csunya, ha ugy ránéz az ember, – mondta egyik, a mint a szoba közepéről méregettük. De hát legalább maga csinálta az ember.

Ugy vettem észre, hogy ez a megállapitás igen helyes; a dugókereteken kivül a világon sok minden egyébbel is kibékit bennünket az, hogy legalább magunk csináltuk.

Másik ifju barátom – ugy vettem észre, az ifjuság leginkább az a réteg, mely kedveli az amatőr jótanácsait, ugy vélem, ha az ember öregszik, kevésbbé merész, kevésbbé vállalkozó, hintaszéket csinált e könyv utmutatásai szerint söröshordóból. Minden gyakorlati szempontok szerint rossz hintaszék volt ez a hintaszék. Tulságos erőset ivelt, ugyanabban az időben tulságos sokfelé ivelt. Azt tartom, ha valaki hintaszékben ül, nem akar folytonosan hintázni. Eljön az idő, mikor azt gondolja: – No most már eleget hintáztam; most kicsit majd csöndben ülök, mert másképp baj lesz. – Ez itten a makacs hintaszékek közé tartozott; az emberiség veszedelme az ilyesmi; teher sajátmagának. Az volt a hite, hogy azért csinálták, hogy hintázzon; ha nem hintáz, időt fecsérel. Ha egyszer elkezdte, meg nem birta akadályozni az égvilágon semmi; soha senki arra nem indithatta volna, hogy a saját gazdája feje fölé kerüljön. Az volt az egyetlen, ami aztán kijózanitotta.

Látogatást tettem tehát az ifju barátomnál, az üres nappaliba vezettek. Hivogatólag integet felém a hintaszék. Hogy tudhattam volna én, hogy „amatőr“ hintaszék. Fiatal voltam én akkor; hit élt bennem az emberi természet nagyságáról s ugy képzeltem, hogy ha tudás, tapasztalat nélkül az ember valamibe a világon belefog, olyan bolond még sincs, hogy hintaszékkel kisérletezzen.

Könnyedén, gondtalanul vetettem magam tehát belé. Rögtön észre kellett hogy vegyem a mennyezetet. Ösztönszerü mozdulatot tettem előre. Eltünt az ablak és vele együtt a puskalövésnyire fekvő erdős dombhát. A szőnyeg került a szemem elé s saját cipőimet láttam, a mint eltünnek mögöttem körülbelül kétszáz mértföldnyi óránkénti sebességgel. Heves mozdulattal igyekeztem elérni őket. Ugyhiszem, tuloztam. Mert most teljes egészében láttam a szobát – négy falát, mennyezetét és padozatát. Látomásszerü volt. A falusi zongorát lábbal felfelé szemlélhettem, s megint észrevettem, mint röppennek mögém a cipőim; ezuttal a fejem fölött, fölfelé került talppal. Másik pillanatban elvesztettem a cipőim és a szőnyeget suroltam épp akkor, mikor az is a fejem fölé igyekezett. Ugyanabban a percben valaki hevesen a hátamra ütött. Ép eszem, mire visszanyertem, arra intett, hogy ez is a hintaszék lehetett. Rövid vizsgálódás ezt a feltevést valóságon alapulónak igazolta. Mert egyedül voltam még mindig s – pár perccel később – képes arra, hogy a ház asszonyát nyugalommal és méltósággal üdvözölhessem. A hintaszéket nem emlitettem. A valóság az volt, hogy óhajtottam, bár mielőtt elmegyek, ülne bele és próbálná ki másik vendég. Akarattal a legkedvezőbb, leghivogatóbb helyzetbe állitottam. Hanem ámbár képes voltam arra, hogy hallgassak, arra már képtelennek találtam magam, hogy háziasszonyommal együtt a remekmü csodálatát zengjem. Felhivta rá a figyelmem. Tapasztalataim tulságosan elkeseritettek.

– Ezt maga csinálta ám a Willie! – igy a büszke anya. No; mit szól hozzá?

– Igen szép.

– Öreg sörös hordókból csinálta! – folytatja. Ugy látszik, erre egyenesen büszke volt.

Bár elnyomni igyekeztem, kikérezkedett belőlem a szemrehányás:

– Azokból? – mondom. – Biz Isten okosabbat is csinálhatott volna belőlük.

– Hm; hogyan?

– No igen; sok mindenféle mást is csinálhatott volna velük. Például ujra sörrel töltethetette volna meg őket.

Megleptve nézett rám a vendéglátó hölgy. Ugy éreztem, magyarázattal tartozom neki.

– Mert lássa, – igyekeztem; – ez a szék nincs egész jól csinálva. A görbék nagyon rövidek; tulságosan meg vannak hajlitva; talán kegyed is látja, egyik magasabban fekszik a másiknál és az átmérője keskenyebb; a hátrész nincs szögben. Ha elfoglalják; a középsuly nem esik…

A hölgy közbevág:

– Kegyed ült már rajta; – mondá egyszerüen.

– De nem soká; – biztositottam.

Megváltozott a modora. Engesztelőbb lett.

– Ugy sajnálom, – mondja. – Mert egészen csinos.

– Az, – helyeseltem; – s épp itt nyilatkozik meg kedves fiának ügyessége. A szék megjelenésben elhárit magáról minden gyanut. Okos módon fel lehetne használni igazán humánus célra. Vannak minekünk közös ismerőseink; – neveket nem emlitek, hisz tudja, kiket gondolok, büszke, öntelt, nagyszerü személyiségek, kiken sokat javitana ez a szék. Ha én Willie vagyok, valami müvészies drapériával elrejtem a mechanizmust; rendkivül csábitó vánkoskákat helyeznék a szerszámra és felhasználnám arra, hogy szerénységet, méltóságot tanitsak az embereknek. Mert arról meg vagyok győződve, hogy nincs emberi lény, ki arról a székről felállva, éppolyan fontosnak érzi magát, mint a mikor belement. Lám a kedves fiam automatikus készüléket alkotott az emberi nagyság futólagos voltának kifejezésére. Mint erkölcsileg hatékony erő, ez a szék álruhába öltöztetett áldás lenne.

Háziasszonyom halvány mosolyra fakadt; félek inkább udvariasságból, semmint lelki gyönyörüségből.

Kicsit szigoruan itél; – mondja. – Ha meggondolja, hogy a gyerek ezelőtt a világon semmiféle hasonló dolgot nem végzett, hogy nincs semmi tudása és tapasztalata ilyesmihez, akkor igazán nem olyan rossz.

Erről az oldaláról szemlélve a dolgot, arra kényszerültem, hogy megadjam magam. Nem akartam föltárni előtte, hogy mielőtt nehéz feladatba kezd, jobb volna, ha a fiatalember tudását bővitené és tapasztalatot gyüjtene; – ez népszerütlen elmélet.

A legfőbb propagandája volt az Amatőrnek: házberendezések tojásos ládákból. Mért tojásos ládákból, azt soha meg nem értettem; de az Amatőr szerint azok a háztartás alapvető elemei. Csak elég tojásládával rendelkezzék, nincs az a fiatal házaspár, akinek gondja kell hogy legyen a berendezésére. Három tojásládából iróasztal; a negyediken rajta ülsz; a könyveid tojás-ládákban körülötted; – kész a dolgozószobád.

Ebédlő: két ládából asztal; négy láda és egy tükör darab: pohárszék; hat láda meg egy-két méter virágos kelme ügyesen összeeszkábálva a derüs pihenő sarkocska. Hogy valamiféle sarok, az kétségtelen. Mert sarkokon ülsz, sarkokba akadsz bele; akármerre fordulsz, mindenütt sarok. A „pihenő“-t tagadom. Elismerem, hogy a tojásládák hasznosak lehetnek; ha tetszik, azt is elismerem, hogy mutatósak; de hogy „derüs“-ek; nem, nem derüsek. Évekkel ezelőtt, mikor fiatalabb volt még a világ, meg mi is, egyetlen vagyonunk, mindenünk a Jövő volt. Akkor olyan háztartásokat, otthonokat alapitottunk, a milyeneket kevesebb reménnyel élő népek több, min egyszerünek jelentettek volna ki. Ott volt helye a tojásosládának, vagy hasonló iskoláju butorzatnak.

Szombattól hétfőig akkor vendég voltam, – tojásosládába akasztottam a ruháimat. Tojásosládán ültem egy másik láda előtt, a min a tea-ebéd állott. Szerettem tojásosládán… Istenem! ha csak percre ugy érezném a vérem zugását, mint akkor, ott a tojásosládán, megelégednék avval is, ha tojásosládákon ülhetnék mindaddig, mig eljön az Idő s elhantolnak a tojásosládába; láda a sirkövem is; tojásosláda. – Sok szép estét töltöttem tojásosládán; ágyba szálltam és tojásosláda volt az ágy. Megvan neki a maga jó oldala – nem tréfából mondom – de hogy „derüs pihenő helyecske“ volna, nohát erről nem lehet szó.

De kedvesen együgyüek voltak azok az otthoncsinált szobák. Régi árnyak mögül előlibennek; itt állnak a szemem előtt. Látom a csomós, sarkos, kemény diványt; olyan karosszékeket, miket a nagy Inkvizitor szerkeszthetett; pompás nappal-szék, éjjel-ágy, mi nappal nem volt szék, éjjel nem ágy. Pár kék tányér; a Wardour street vásárjain szereztük; pohárszék, mibe mindig beleütődtünk, selyemkeretü tükör; olcsó nyomatok fölött két japán legyező; pávatollal himzett zongoratakaró, az Annie testvérnénje készitette; asztalteritő; Jenny rokon remeke. Ott álmodoztunk a tojásosládákon – fiatal, müvészi izlésü urak és hölgyek – az olcsó ebédről, mit Chippendale-ben fogunk elkölteni; hanem a kávénkat tizennegyedik Lajos korabeli kávétermekben szürcsöltük s boldogok voltunk. Páran megtollasodtunk azóta, – Mr. Bumps szokta magát igy kifejezni. Ha ellátogatok hozzájuk, észre kell hogy vegyem, miszerint igazi Chippendále-székeken ülnek Sheraton-asztalok előtt és Adams-kályha melegiti őket; de jó Isten! hová lettek az álmok; hová a lelkesedés, a mi ugy lengte át a másodikemeleti odukat, mint a friss márciusi fuvallat? Tán ottmaradtak a virágos kelmével behuzott tojásosládákban, a kétkrajcáros legyezőkön. A sors olyan nyulóskezü. Ha ád, mindig el is vesz. Pár shillinget dobott nekünk, meg sok-sok reménységet. Most fontokkal fizet, de fizet aggodalmakkal, bajokkal is. Mért nem tudtuk, milyen boldogok voltunk, a tojásosláda trónjainkon?

Ugy ám Dick; te jól felküzdötted magad. Ujságot szerkesztesz. Telekürtölöd a világot mindavval, a mivel Sir Joseph Goldburg, a tulajdonos parancsára tele kell kürtölnöd. Olyan leckéket adsz föl az embereknek, miket Sir Goldburg parancsára kell megtanulniok. Azt mondják, jövő évben bárói rangot kap. Meg vagyok róla győződve, hogy megérdemelte. Lesz ott holmi kisnemesség a te számodra is, Dick.

Tom, te is célhoz értél. Abbahagytad az allegóriákat. Kérlek, melyik gazdag müvészbarát szereti, ha a saját falai emlékeztetik rá szüntelen, hogy Midás királynak szamárfülei voltak? Hogy Lázár a kapu előtt ült időtlen-időkig? Most arcképeket festesz s mindenki azt mondja, a jövő embere vagy. Az „Impresszió“ például mesés volt; az öreg Lady Jezebel olyan gyönyörü szép rajta; megszólalásig hü. Biz Isten, szép és mégis olyan jó. Bámulatraméltó a müvészeted.

Mégis, Dick, – Tom; öreg cimborák; ezer siker között nem ér-e utól olyan perc, mikor elő szeretnétek halászni a régi tojásosládákat a multból? Nem szeretnétek kibutorozni Camden Town-i régi tanyát ládával, hogy ott találjátok a fiatalságot: szerelmeinket, hitünket?

A multkor valamelyik nap egy incidens elevenitette fel bennem mindezeket a régi dolgokat. Először látogattam meg valakit; – egy müvész ismerősömet. Arra kért, keressem fel őt kis otthonában. Öreg édesapjával él. Rendkivül csodálkozásomra – azt hittem, ez az őrület rég kihalt már – a lakás félig ládákból volt felépitve. Ugynevezett „kisztni“-k; dobozok, tojásosládák. Ez a barátom megkeres husz fontot hetenkint; az öreg papa „rigolyá“-ja – igy fejezte ki magát, – hogy ezeket a rémeket gyártja. Olyan büszke rájuk, mintha diszbutor gyüjtemény volna a South-Kensington muzeumból.

Az ebédlőbe vezetett, hogy a legujabb remeket megmutassa. Uj könyvespolc. A szoba különben csinosan van berendezve; el nem képzelhető semmi az égvilágon, a mi jobban eltorzitaná, mint e remekmü. Fölösleges dolog megmagyarázni, miszerint e csoda tojásosládából alkotódott. Egy szempillantás alatt láthatta mindenki, hogy csakis és kizárólag abból lehet. Nevezetesen pedig csunyán összetákolt tojásosládákból, a miket a ládagyárnak nem szabadott volna utraengedni; szégyenfoltjai a tojásládaiparnak.

Aztán felmentünk a hálószobába. Ugy nyitotta fel az ajtaját, mint olyan ember, ki drágakövek ritka és értékes muzeumát akarja elibénktárni.

– Az öreg – mondja, – alkotott ebben a szobában mindent, de mindent, a mit lát. Beléptünk. Először a ruhaszekrényre hivta fe a figyelmem. „Majd én támogatom addig, a mig az ajtót kinyitja: ugy hiszem, kicsit egyenetlen a padló; inog, ha nem vigyáz.“ Vigyáztam, hanem ingott mégis. Addig tologattuk, simogattuk, hogy kinyilott aztán minden nagyobb szerencsétlenség nélkül. Csodálkoztam, hogy milyen gyér a ruhaszekrény tartalma. Ugy ismertem a barátom, mint a ki jól öltözködik.

– Tudja, – magyarázta, – nem igen rakhatok többet belé, csak a legszükségesebbet. Nagy darab fiu vagyok. Ha véletlenül sietek, rám döntöm az egészet. Valószinünek is látszott.

Kérdeztem, hol tartja a többi ruháját, hol öltözködik.

– Hát rendesen a fürdőszobában, – felel szerényen. – Ott tartom a legtöbb dolgomat. Persze az öreg nem tudja.

Fiókosszekrényt mutat. Egyik fiók nyitva áll.

– Eztet mindig nyitva kell hagyni, – magyarázza, – mert amire épp szükségem van, azt ebbe rakom. Nem igen nyilnak, csukódnak könnyen ezek a fiókok, vagyishát inkább elég jól zárulnak, hanem akkor megint nem nyilnak ki. Az időtől függ, ugyhiszem. Nyáron nyilnak-csukódnak egész jól; merem állitani. Reménykedő természete van a barátomnak.

Hanem a szoba büszkesége a mosdó.

– Hát erről mit tart? – kiált lelkesedve. – Igazi márvány teteje van!

Tovább nem ujjonghatott. Izgalmában rátette egyik kezét az alkalmatosságra; ennek a mozdulatnak természetes következménye lett, hogy a lap lecsuszott. Inkább véletlenül, mint akarattal, a korsót még fel birtam fogni. Felfogtam a benne levő vizet is. A mosdótál a lapjára zuhant és nem is esett nagy kár, csak bennem, meg a szappantartóban.

Nem birt szivemben csodálat kelni eme mosdó láttán, kicsit nedvesnek éreztem magam.

– De hát mit csinál, ha mosdani akar? – kérdem, minekután ketten összeállitottuk megint az egészet.

Olyan lett, mint összeesküvő, ki mély titkot készül elárulni, körül tekintett a szobában, mint a kit tetten értek; aztán, lábujjhegyre állva, az ágy mögött pohárszéket nyitott fel. Abban kicsiny mosdótál állott, mellette kicsi kanna.

– Ne szóljon az öregnek, – mondja. – Ezeket itt tartom a pohárszékben; aztán ugy mosakszom a földön.

Ez volt a legnagyobb, mit a tojásosládáknak valaha is köszönhettem. A csaló fiu, a mint titokban a padlón mosakodik az ágy mögött; remeg minden lépésnél; hisz jöhet az „öreg.“

Kiváncsi az ember, vajjon a Tizparancsolat olyan mindenható-e, mint ahogy mi jó népek hisszük. Talán a tizenegyedik többetér az egésznél: „Szeressétek egymást!“ És pedig közönséges, mindennapi, emberi, praktikus szeretettel. A többi tizet el lehetne helyezni ennek az egynek valamelyik sarkában. Az ember anarkista-érzelmü pillanataiban egyetért Louis Stevensonnal: Hogyha szeretetreméltó és jókedvü vagy, elég hit, vallás, az is ebben a hétköznapi világban. Annyira igyekszünk azon, hogy ne öljünk, ne lopjunk, meg ne kivánjuk a felebarátunk feleségét, hogy még arra sincs időnk, hogy igazságosak legyünk egymáshoz az alatt a rövid idő alatt, mig együtt vagyunk idelenn. Olyan holtbizonyosak vagyunk-e abban, hogy jelenlegi erény- és bün-listánk egyedül tökéletes? A jó, önzetlen ember becstelen-e azért, mert nem sikerül neki mindig legyőzni a természetes ösztöneit? Hát a szükszivü, savanyulelkü, ki soha nagyszerü tettet véghez nem vitt, soha nagylelkü gondolata nem támadt, szent, mert hogy nincsenek ösztönei? Tán rossz a rendszer, a zsinórmérték, a mivel gyengébb fivéreinket, nővéreinket mérjük? Ugy biráljuk őket, mint a könyveket a kritikusok; nem a jó tulajdonságaik, hanem a hibáik szerint. Szegény Dávid király! Ugyan mit tartott volna róla a Felülvizsgáló bizottság? Noé apánkat valamennyi bornemissza egyesületből kitessékelték volna; Kámot kitüntetik, ha feljelenti. Hát szent Péter! Szegény, gyönge Szentpéter; jó, hogy az apostol-kollegái, meg a Mester nem voltak olyan szigoruak az erénycsőszségében, mint a milyenek mi vagyunk ma.

Elfelejtettük már az „erény“ szó jelentőségét? Valamikor az emberben levő jótulajdonságokat hivták igy. Eltekintettek a rossztól, mi szintén szunnyadt benne, mint gaz a gabona közt. Ma nem a hős – hisz az hibával teli, – csak a szeplőtlen lovag; nem az ember, ki sok jót cselekszik, hanem az, ki hibátlannak találtatik, a modern bálványunk. A természetben előforduló legerényesebb lény – az elmélet szerint – az osztriga. Mindig odahaza van és mindig józan. Nem lármázik. Nem szolgáltat okot rendőri beavatkozásra. Nem birok elképzelni a tiz parancsolatból egyet is, a melyik ellen valaha vétett. Ő maga sohse örül; de más teremtett lénynek örömöt nem okoz.

Elképzelem az osztrigát, a mint oroszlánnak ád leckét az erényből.

– Engem nem hallasz soha, – szaval, – hogy teli üvöltöm a mezőt, vagy borzalmassá teszem az éjjelt; halálrarémitem a békés népeket. Mért nem fekszel te is le korán, mint én? Én soha az osztrigatelepet át nem szántom. Nem verekszem más osztriga-urakkal; soha nem udvarolok férjes osztriga-hölgyeknek. Soha antilópot, misszionáriust fel nem falok. Mért nem birsz élni mint jómagam, sósvizen és kukacon, vagy mi a csodán élek én? Mért nem igyekszel azon, hogy hasonlatosabb légy hozzám?

Osztrigának nincsenek kártékony szenvedélyei; azért mondjuk rá, hogy „olyan erényes, mint az osztriga.“ De nem kérdjük: Vannak jó tulajdonságai is? – Oroszlánnak sokszor olyan a viselkedése, hogy semmiféle igaz ember nem hagyhatná jóvá. Nincsenek jó tulajdonságai is? Az elhizott, elpuhult, sima „erényes“-t vajjon olyan jól fogadja-e majd Szentpéter, mint a hogy az maga reméli?

– Szent Péter majd kicsit kinyitja a kaput megnézi az emberét tetőtől talpig. Ki vagy?

– Én volnék, – felel az erényes ember olajos, elégedett mosolyával. – És eljöttem.

– Azt látom, hogy eljöttél, de mért akarsz ide bejutni? Mit csináltál a kiszabott időddel?

– Hogy mit csináltam! – felel az erényes ember. – Én nem csináltam semmit, afelől biztos lehetsz.

– Semmit!

– Semmit; épp ez az erős oldalam; épp azért is vagyok itt. Nem csináltam soha semmi rosszat.

– Mi jót tettél?

– Jót!