Part 8

Belebb hatoltak s az utczára szolgáló két ablakos szobába jutottak, melyet lefüggő csillár világított. Hat szép gázlámpa ragyoghatott volna, de csak a fele volt meggyujtva. Feltünt, hogy e szoba hideg volt, tán egész télen sem fűtötték.

– Sejted már, hova megyünk?

A bútorzat első tekintetre csinos, hanem a karszékek kelméi kopottak. Semmi pompa, semmi drágaság. Valami antik szekrénynek hiányzott a negyedik lába.

Innen jobbra más ajtó nyílott a szomszéd szobába, a hol közel a kandalló mellett pamlagon és karszékeken női társaság foglalt helyet. Nem volt ez estély, hanem csak a jó ismerősök fesztelen és barátságos összejövetele.

Mind csupa ismeretlen arczok; többnyire dicséretesen túl a negyven éves koron. Nem valami pöczköt elnyelt dámák, kik úgy néznek másra, mint a viaszbábok a fodrász kirakatában. Ezek itt kényelmesen lógázták karjaikat és igen festőileg hanyatlottak a karszék támlájának párnázatára.

Ez alatt egyik jelenlevő észreveszi, hogy férfi látogatók érkeztek. Mindjárt arra fordítja fejét s fanyar képe elmosolyodik. Úgy látszott, kifogástalan szívességgel fogadja az öreg bárót, de majdnem visszahökken, a midőn megpillantja kisérőjét.

Csak most eszmélt fel az ifjú, hol jár? Réthfalvy báróné fogadta őket legjobb barátnéinak társaságában.

– Kedves húgom, – szólt az öreg úr, – engedd meg, hogy jóságodat igénybe vegyem s bemutassam neked öcsémet, Szabolcsy Gábort.

– Nagyon örülök.

Ez volt a felelet s aztán leültek az urak oda, hol épen helyet találtak.

Az öreg báró a házi asszonyt halmozzá el régi zamatú bókokkal. Gábor pedig egy kövér hölgy mellé jutott, a ki erős illatszert özönlött ki magából s nagyon szépen ki volt festve.

– Öcsém, – szólt a báró, – figyelmeztetlek, hogy kedvező sorsod épen legkegyesebb pártfogónéd oltalma alá vezetett. Cseklész grófné zászlója alatt győzni fogsz. A kit ő tart keresztvízen, száraz lábbal átgázolhat a mi társaságunk vörös tengerén.

A fiatal ember mondani akart valamit, de a grófné megelőzé őt és csodálkozva összecsapá kezét.

– Hogyan? Szabolcsy Gábor? Ah, hogy végre megkönyörül valaki rajtunk és ide hozza a legújabb regény titokzatos hősét! Épen jókor; még ma akartam fogadni Buxbaum táborszernagygyal, hogy nem létezik ily nevű ember. Ah, üljön közelebb, hadd nézzek szemébe: élő teremtés, vagy fantom? Uram, hallja parancsolatomat: legfölebb három nap alatt meg kell engem látogatnia. Jogom van önhöz, mint Amerikában, a ki legelőször felfedez és elfoglal valamit. Semmi áron meg nem engedhetem, hogy más ragadja ki kezemből igaz jogon szerzett prédámat. Ide nézzen; hajtsa le fejét; adja meg magát, mint a tetten kapott gonosztevő a rendőr előtt. Fiatal ember! a törvény nevében ön foglyom.

– Grófné, háladatos szívvel fogadom kegyét.

– Ah, ő háladatos szívvel fogadja kegyemet! De akkor mért néz rám ugy, mintha állatszelidítő volnék? Tanácslom, ne hallgasson Miklós bátyámra, mert ő engem úton-útfélen rágalmaz. El fog borzadni, ha meghallja, minő rút adomát hozott rólam forgalomba!

– Csak a szent igazságot beszéltem, – védekezék az öreg úr.

– Mindjárt megitélheti. A mult évben felhoztak ide Túróczból vagy Árvából egy kis bárócskát. Mikor megláttam, azt hittem, valami drótos tót fiú. Mikor a papájától megkapta az első frakkot, visszafelé húzta fel, úgy hogy hátul gombolta be, elől pedig a térdét verte a fecskefark.

– Nem volt ez igaz?

– Eddig minden szóról-szóra így történt. De aztán rám fogta, hogy hat hét alatt úgy kineveltem ezt a figurát, hogy a legkapósabb arszlán lett belőle az egész társaságban.

– Ez dicséret volt, nem rágalmazás. Nem hízelgés az, kihíresztelni, hogy a szellemdús mesternő, Cseklész Czeczilia, fából vaskarikát csinált?

A fiatal ember (az első pillanatban) oly zavarba jött, hogy nem tudta, mit gondoljon? Eddig ő a grófnékat oly ætheri lényeknek képzelte, minők a társalgási finom vígjátékokban fordulnak elő, a kik az urak bókján és hódolatán kívül egyebet sem esznek vacsorára.

Ámde csakhamar megtetszett neki az ily legbensőbb körökben uralkodó fényes sajtószabadság. Megtanulta, hogy más lény a grófné otthon, más nyilvános helyen. Először a pénzügyminiszter estélyén látta őket, de ott nagyon «vegyes társaság» gyűlt össze. Ott betanult szerepet játszottak; itt pongyolára vetkeztek.

Tehát elhatározta, hogy a milyen mosdót készítettek elébe, épen ily törülközővel fog viszonszolgálni.

– Grófné, – mondá nekibátorodva. – Én az a kisértet vagyok, a ki fehér lepelbe burkolva, éjjel ijeszgetni járok a sötét utczák sarkára. Ebben fekszik bűverőm. Kérem legyen irgalommal irántam s ne rántsa le fejemről érdekes maskarámat. Életem tarka regénye még mulattathat valakit, de ha a grófné kijáratja velem a hátralevő iskolákat, épen olyan közönséges halandó teremtés leszek, mint a többi.

– És aztán baj ez?

– Nagy baj, de a legérzékenyebb kárt épen úrnőm és tanító mesterem fogná vallani. Mert ha a grófnénak esetleg szándékában volna engem szalonjában pénzért mutogatni: meglássa, a legrosszabb üzletbe bocsátkozott.

Nagyon megbravózták ezt a feleletet. Maga Cseklész grófné is helybenhagyólag intett, mintha mondaná: nézd csak, ebből az emberből még lehet valami!

Aztán folytatá:

– Majd meglátjuk, mire használhatjuk. De legfensőbb protektorátusomnak mégis árát szabom. Ne is várja az én portálásomat a nélkül, hogy nálam valami specialitást képviseljen.

– Erre már bátran ajánlkozom. Diplomatikus mérnök vagyok: tehát alkalmasint unikum a kegyes grófné alázatos védenczeinek seregében.

– Ah, mérnök? Nagyon helyes. Kár, hogy már a mult hónapban nem találkoztunk, mert akkor bátor szívvel ajánlottam volna önt Sólyom bárónénak, a ki azon időben roppant mathematikai feladat megfejtésében törte fejét. El kell beszélnem önnek, a szakférfinak, ezt a kis históriát. Az én kedves barátnémnak nagyon megtetszett egy szép selyemkelme, de nem volt elég egy öltözékre. Mit csinált? Írt Lyonba a Pretre et Frumance czégnek, hogy küldjenek, vagy ha elfogyott volna, gyártsanak számára ebből a kelméből harmincz métert. Ez eddig korrekt történet; de egy szép reggel táviratot kap a báróné s kérdik tőle: Est ce tout de bon? madame, hogy önnek a küldött mustra szerint harmincz kilométer kelmét gyártsunk? A szellemes báróné méter helyet kilométert írt. Mérnök úr, rögtön számítsa ki, mennyibe került volna a bárónénak ez a sajtóhiba? Húsz frank volt a kelme méterje.

– Ez rövid számítás. Harmincz kilométer annyi mint ide Vácz, épen 30,000 méter. Ez per húsz frank: 600,000 frank aranyban.

– Ha így tud fejből számítani, akkor tán hasznát vehetjük. Hadseregem minden katonájának a tudomány valamely ágában jártasnak kell lenni. A túróczi vagy árvai kis báróm például elismert tekintély volt a geológiában. Ha megbotlott az utczán egy kőbe, mindjárt felvette és megmondta, miféle lith vagy thit volt ez fél millió év előtt s mi lett volna belőle ugyanennyi idő alatt, ha ott hagyják a hegy oldalában s nem hozzák Pestre a bérkocsik kerekének rombolása alá.

E közben a fiatal ember azt hitte, valami árnyék fut végig háta mögött. Az is lehet, egy selyem ruha zöreje csapta meg fülét. Ki tudja? hát ha delejes erők vonzó hatalma ragadta bűvös körbe? Elég az hozzá, hogy semmi különöst sem sejtvén, ösztönszerűleg hátra tekintett.

Igéző és férfi-szívet kimondhatlan bájjal magához csábító, szép, szelíd és boldog leányka arczát pillantá meg. Mikor röpült ide? vagy a grófné csattogós karicsolása között lépett e helyre, a terem szőnyegének minden neszt elfojtó puhaságában?

Az ifjú fölkelt és meghajtá magát a tünemény előtt. Székét félre taszította, hogy azon esetre, ha a leányka itt valahol akarna helyet foglalni, kényelme és tetszése szerint választhasson széket.

Azonban a leányka nem mozdult. Ott maradt, mint a ki otthon volt és állhatott, a hol neki tetszett; mig az ifjú elbűvölve e nem földi jelenség hatalma által, oly állást vőn, hogy beszélhetett is a ház kisasszonyával, de a társaság más tagjait sem hagyá figyelme körén kívül.

Amazok azonban nem sokat törődtek azzal, ki hol keresi és találja legkellemesebb időtöltését. Ha tetszett valakinek másfelé elandalogni: ezt egészen rá bizták. A folyamatban levő csevegés tehát Cseklész grófné első violinja mellett haborítlanul csapkodott egyik tárgyról a másikra, a nélkül, hogy a korábban vitatott eszmét felületes megjegyzéseikkel megoldották, vagy épen kimerítették volna.

Így történt, hogy e körben, a hol az egyéni szabadságnak oly széles tér volt engedve, a fiatal ember beszédbe eredhetett a család kincsével, az anya szemefényével.

– Lenke kisasszony engedje meg, hogy mint régi ismerős fejezhessem ki örömömet, hogy annyi idő lefolyta után ismét üdvözölhetem.

– Uram, – felelt a leányka, – én még mindig adósának tartom magamat, mert el nem feledhettem, mily türelemmel és elnézéssel felelt ön egykor az éretlen gyermek oly kérdéseire, melyek felfogási tehetségét messze túlhaladták.

– Ön ezt nem feledte el? Én pedig minden szavára híven emlékezem. De azt is tudom, hogy felvilágosító magyarázataimat jól megértette és én boldog voltam, ha a tudni vágyó gyermeknek természetes kiváncsiságát kielégíthettem. A multkor, a midőn végre újra láthattam önt, le nem írható meleg érzés fogott el azon gondolatra, hogy a szépség országának királynéja még rá ismer az egykori prózai mérnök arczvonásaira.

– Oh, én önt láttam azóta egy más alkalommal is.

– Engem kisasszony? a nélkül, hogy viszont üdvözölhettem volna?

– Ön egyszer bejött a mi kertünkbe; imádkozott és megcsókolá az eltemetett ezredes sírkövét.

– Ezt látta Lenke kisasszony? Pedig akkoron semmi jogom sem lehetett azon gondolatra, hogy tán épen édes atyámnak hamvai nyugodhatnak a kő alatt. Csak az égből származó titkos erő ragadhatott oda, még a higgadt józan észt is megsemmisítő hatalommal.

– Még máskor is megjelent ön. Én kitaláltam, hogy azon ismeretlen, a ki egyszer Gábor napján a szép koszorút küldte, egész világon csak ön lehetett.

– Ezt kitalálta, Lenke kisasszony? Nézzen rám, mily örömkönny lopózik szemembe. Önnek legyen szentelve, a ki rólam ily nemesen gondolkodott. Sokáig maradt a kövön az én koszorúm?

– Egész nyáron. De mikor a tél viharai kiméletlenül kezdték szétszakítani, levettem maradványait; becsomagoltam egy papir-dobozba és eltettem oda, a hol gyermekkori emlékeimet őrzöm.

Az a könny, mely az ifjú szemében képződik, e pillanatban oly sűrű cseppé növekedett, hogy saját nehézségétől aláhullani készült.

De ugyanekkor a kis leány kezei is megmozdult: valószínűleg csak öltözékének egyik csokrán talált igazítani valót.

És történt, hogy az ifjúnak szeméből áradt sós nedv, ezen igazi, romolhatlan és meghamisíthatlan folyó gyémánt, a kis leány kezére hullott.

Megérzette a meleg nedvet, meg is látta annak felcsillámlását. Szokásból és önkéntelen mozdulatából le is akarta onnan törleni: a midőn egyszerre óriási és ellenállhatlan erő keletkezik lelkében és nem gondolt többé vele, akár érti, akár félremagyarázza valaki tettét: nyájas mosolygással mondá:

– Ön nekem adta e könnyet. Maradjon ott: száradjon fel kezem melegségétől.

Ezt mondva tovább ment és leült édes anyja mellé, a ki gyönyörködve nézett szép gyermekére és megsimogatta.

De azért, a kinek a jelenlevők közül jó szeme volt, észrevette, hogy a báróné szelid homlokán sötét ború fut végig s a simogató puha kéznek rejtett körme is lehet.

Eltelvén egy óra, az öreg úr felkelt helyéből, intett kisérőjének s két szóból álló búcsú után mindketten eltávoztak.

Kün az utczán a kapu előtt ott állott már a báró díszes fogata, de mielőtt felül kocsijába, karon kapja a fiatal embert és nehány lépésre sétára viszi.

– Nem mégy sehova?

– Legjobb lesz haza mennem.

– És a vacsora?

– Hozatok valamit. Oh, az én gyomrom még mindig éhes főmérnöknek tart engemet.

– Apropos. Hogy tetszik a telivér grófnék társalgása?

– El vagyok ragadtatva. Vígan lobogott fölöttünk a szabadság és fesztelenség zászlója. Mindig ilyenek?

– Igen ilyenek; néha még ilyenebbek is.

– Képzelem; de akkor bizonyos igen tisztes báró adja a hangot.

– Patvarba, már rágalmazni is tudsz? Mondhatom, dicséretes haladás mindjárt az első látogatás után. El ne feledd, hogy szombaton Cseklész grófnéhoz megyünk. Este háromnegyed kilenczre felöltözve légy. Csak inasomat küldöm fel, mert nagy tisztelője vagyok a te harmadik emeleti lakásodnak. Még egyet.

– Parancsoljon.

– Nincs-e a te szobádból le a báróné boudoirjába amolyan titkos cső levezetve, melyen át mindent hallhatnál, a mit ott beszélnek? Az öreg Dumas regényeiben olvastam, hogy lehet ily készüléket a házakban berendezni.

– Lehet a saját házában, a hol az ember fúrhat és faraghat.

– Csak azt akartam mondani, hogy kár, nagy kár, ha nem hallhatod, mit beszélnek, épen most ezen pillanatban oda fönn rólunk! Sokat, nagyon sokat tanulhatnál, a mit most még nem tudsz. Tehát szombaton találkozunk; addig pedig szervusz, élj boldogul.

X. (A mikor a grófnék még ilyenebbek.)

Mihelyt kicsoszogott a két úrnak lába a báróné szobájából, az egész grófnéság oly előkelő hahotára fakadt, hogy a közönséges «nagysám» körök sem merték volna a neveletlenség vádja nélkül utánozni.

A báróné látván, mily gyorsan kezd az úri hang hévmérője alásülyedni, legelőször is elküldé innen leányát.

– Lenkém, zongorázzál egy órát, imádkozzál és térj nyugalomra.

Ezzel az utolsó gát is el volt hárítva, mely ő méltóságok nemes nyelvét féken tartá. Innen túl mindnyájan megeresztett kantárszárral rohantak a szabad rágalmazás országába, tüskön bokron keresztül, minden tartózkodás, minden irgalom nélkül.

Legelőször Réthfalvy báróné mint sértett anya és megkínzott házinő kezdte meg a rohamot azon szemrehányással, hogy leghívebb barátnéja, Cseklész grófné, oly gyorsan és meggondolatlanul saját fényes termeiben elfogadni igérkezett a hivatlan tolakodót.

– Ah, Cecilie! Nem rettegsz, hogy balul üthet ki kisérleted? Ha nálad megjelent, majd mások is eltűrik. Könnyű a kalandort bevinni házunkba, de aztán póznával is nehéz lesz kiverni.

– Ne légy igaztalan, édes Laurám. Mit tehetek én, ha nagy pipájú bátyád, a vén hóbortos báró hozza nyakamra? Én sem kergethetem ki, miként te sem tagadhattad el, hogy itthon vagy.

– Apropos! – vágott közbe egy ötven éves elismert szépség, báró Würtzheim tábornok gyászos özvegye. – Mit mondtok arra a keckheitra, hogy ez a világos Hochstapler még a mi kis Lenkénkkel is suttogott? Eltalálnátok, miről csevegtek? Oh nekem jó fülem van s mellé kitünő hanggyűjtő készülékkel vagyok felfegyverkezve. Egyszerre mindketten, mint régi ismerősök találkoztak s mindjárt holmi gyermekkori emlékeiket kezdték előidézni. Istenem! mi asszonyok tudjuk legjobban, hogy minket is ily regényes haszontalanságokkal bódítottak el a lelkiismeretlen férfiak. Laura! ha máskor el nem űzheted e kiállhatatlan bűzt terjesztő idegent, igen bölcsen teszed, ha leányodat elküldöd zongorázni.

– Én is veled tartok Lottykám, – szólt most Sólyom Ulrika báróné az örök ifjúság üde hangján. – Nekem sem rosszabb a fülem, mint más gyarló teremtésnek: azért mondhatom, hogy ez a ci-devant mérnök valami igen jól jövedelmező új vállalat vonalait traszirozza. Már szopja rajzónát és számítgat. Előszőr a 13,000 hold a végkép dupirozott vén báró örökségéből. Másodszor a csinos kis Réthfalva a két szomszéd falucskával. Körülbelül nem soványabb falat az előbbinél. És a mi fő: mindkét birtok, legalább most már tisztán áll, egy vörös garas adósság sincs rajtok! Nagyon kövér és ingerlő préda ez s megérdemli, hogy egy soi disant gróf va banqueot játszik fölötte.

– Nos, – felelé teljes biztonsággal a ház úrnője, – a mi Réthfalvát illeti, azt hiszem, nekem is lehet egy pár szavam a dologhoz, alkalmatos időben.

Cseklész Cecilie grófné azonban megnyugtatni akará barátnőit.

– Ti mindnyájan kisértetet láttok. Mi van abban, ha hozzám eljárogathat? Nem fogadtunk el már mindnyájan olyan álarczos csavargókat, kik most mint ékszer-tolvajok vagy váltóhamisítók a börtön fenekén ülnek? Nem vagyunk csalhatlanok, úgy veszszük az embereket, miként a bemutatók elénkbe állítják. Én, részemről, ennek az új embernek is jó képet fogok mutatni. Ez nekem semmibe sem kerül: a jövő eshetőségeire nézve pedig le nem kötelez. Ha báránybőrbe bújtatott farkas lopózott házamba: a felelősség terhe kizárólag a vén báró vállára nehezedik. Ő hozza hozzám, ő ismeri el grófnak, sőt a mi ennél ezerszer fontosabb, kedves öcscsének és vérszerinti rokonának hirdeti széles e világon. Engedjetek meg, mert ez kivételes eset. Száz évben egyszer történik meg, hogy valami kóczos utczagyerek, a kit árvaházban örökös kásán neveltek, később valamelyik vasútnál ingenieur vagy konduktor lesz, egyszerre lábunk elé vetődjék s azt mondja, én is olyan gróf vagyok, mint a többi, én is helyet követelek azon sorban, a hol születésük jogánál fogva mások is állnak. De végre mindig kérdés marad: igazán gróf vagy sem?

– Ezt egy lélek sem hiszi a mi társaságunkban. Kivéve a számításba nem jövő excentrikus Miklós bárót, néhány minisztert s más efféle selejtes portékát.

– Ne feledjétek, – szólt ismét Cecilie grófné – hogy Miklós báró üdvösségére esküszik, hogy védencze szakasztott képmása az ezredesnek!

– Erre nem adok semmit, – felelt büszke junói tekintettel Sólyom Ulrika báróné. – Mert ha mi az arczvonások tanulmányaiba merülünk, van nekünk illetékesebb biránk is. Itt van Laura barátném, a ki csak úgy, mint más közülünk, átélte, átszenvedte leánykorának regényét. Tőle, egyenesen tőle kérdjük, a ki egykor Szabolcsy Gábor grófot, azon időben még huszárfőhadnagyot, kegyeivel megajándékozta: van-e e két férfi között oly hasonlatosság, minőt az el nem korcsosodott családok utódaiban mindig feltalálunk?

A báróné csak vállat vont ezen ünnepélyes interpellatióra és egykedvűleg válaszolá:

– De hiszen én soha egy szóval sem állítottam, hogy ez az ember egyáltalában nem lehet a honvédezredes fia.

Nagy nevetés, lelkesült helybenhagyó kiáltás követé ezen legértesültebb helyről jött félhivatalos nyilatkozatot. Mindenki szíves örömest hozzájárult a föltevéshez, hogy ily értelemben csakugyan lehet valami igaz a dologban.

Erre ismét Cseklész Cecilie grófné vette fel a védőügyvéd szerepét és vitatá:

– Nem lehet e kérdést pusztán csak a rokon-, vagy ellenszenv sugalma szerint elütni. Félre nem vethető okmányok harczolnak az ellenkező nézet mellett. Először is mindjárt itt van a legteljesebb alakban kelt keresztlevél.

– Ah, keresztlevél, – felelt undorodást kifejező arczczal az özvegy tábornokné – egy darab silány firka, melyet valami részeges káplán állított ki. És mikor? a forradalom napjaiban, a midőn a hígvelejű nép azt hitte, vége a világ tisztes rendjének: nincs és nem lesz többé sem nemesség, sem magas arisztokraczia. Eszeveszettség! A tokaji parochián beírták azt, a mit a bába, vagy a fuvarosok közül nyakon fogott keresztapák bediktáltak. Épen így bejött volna az anyakönyvbe, ha egy csizmadiánénak eszébe jut azt állítani, hogy szurtos porontya valamelyik fönséges főherczegnek törvényes örököse! Ki beszél komolyan oly okmányról, mely 1849-ben kelt? Pfuj! in diesem Schandjahre!

– De a házassági bizonyítványt is előmutatták.

– Haszontalanság. Kriminalis törvényszék elé való csalás. És ugyan mit mutattak elő? Ezt az úgynevezett hiteles kivonatot. Jóságos egek! nincs ennél könnyebb mesterség; ha még a gyönyörű szép és művészi metszetű ezer forintos bankjegyet is utána csinálják, mennyivel könnyebb egy falusi papnak macskakaparását utána pingálni! És a pecsét! a koborló czigány ötven krajczárért rézre metszi. Különben az egész világ tudja, hogy ha egy vakmerő aventurier soha nem létezett családi jogot követel, mindig olyan anyakönyvre hivatkozik, melyet a felföldön a muszkák, ott alant a ráczok felperzseltek.

Ebben aztán mindnyájan megnyugodtak. Most már oda van szegény Gábor, mert a telivér grófnék areopagja pálczát tört fölötte.

– Végre – fejezé be lelkes szónoklatát a tábornokné – találtunk egy kérdést, melynek eldöntésében mindnyájan egyetértünk. Mert szent igazság marad, hogy e pörben sok ugyan a bepiszkolt papir, de a fő dolog még mindig csak hiánya és távolléte által tündöklik!

– És ki ezen ismeretlen távollevő? – kérdik mindnyájan.

– Kicsoda? Senki más, mint a ki a törvényes születéshez legszükségesebb… a grófné.

– Igaz, helyes: mindent látunk, csak egy grófnét nem.

– Ezt mutassák meg nekem s akkor én is megadom magamat. Mert volt már eset, hogy gróf nélkül lett igazi grófi örökös: de grófné nélkül még soha, mióta a világ áll!

Ezt a XV. Lajos idejebeli élczet a jelenlevő méltóságos asszonyok már leánykorukban is ismerték és sokat nevettek rajta: de azért így felmelegítve is tapssal fogadták, mert bölcs nézetük szerint, igen a maga helyén lett alkalmazva.

Ezalatt a szobaleány elhozta a grófnék felöltőjét. Valaki (nem lehetett megtudni, minő szolgálatot viselő egyéniség) már lement a lépcsőn az utczára és sorba előkiáltozá az úrnőkre váró pompás fogatokat.

De még az elválás perczében is a megátalkodott Cseklész Cecilie grófné új ellenvetést tudott előhozni.

– Kedvesim; mind szép és igaz volt, a mit mondtatok. De mit használ bölcseségtek azon egy döntő tény ellen, hogy Szabolcsy Gábor gróf királyi meghivó levelet kapott a főrendek házába!

A tábornokné szánakozó mosolylyal fogadá az értéktelen észrevételt.

– Meghivást kapott a főrendek házába? Uram Istenem, kit nem hínak meg már oda! Az elnök maga is csak közönséges nemes. Az érsekek és püspökök között van, a kinek apja kaptafával kereste kenyerét. Hát az a sok főispán! Minő gyülevész had! Ismerek egyet közülök, a ki hat év előtt még Cecilie barátném egyik uradalmának árendása volt. Mi lesz még ezután e hajdan dicső testületből! Maholnap behozzák oda a lutheránus és kálvinista superintendenst; be még a zsidó rabbit, s ha így sülyedünk a demokráczia posványában, még vagy egy tuczat saktert is. – Ezt akartam mondani: most pedig: mesdames, bon soir.

– Au revoir, madame la baronne.

Így végződött e csendes kis conventiculum, melyben az asszonyi logikának furfangjai a legragyogóbban uralkodhattak. A nemes grófnék úgy önthették ki szívük legközvetlenebb gondolatit, miként a lelkük műhelyében keletkezett eszmék, a megfontolásnak közbeeső állomásait kikerülve, egyenesen a nyelvre érkeztek és onnan szabadon a szél mentében a levegőbe röpültek.

Nem az van itt mondva, hogy a főrangú hölgyek, a hányszor intim körben együtt vannak, mindig ily vaskos stylusban csevegnek. De épen a legrátartósabbak, a kik egy alkalmat sem mulasztanak el souverain megvetésüket a közönséges és polgári modor ellen kifejezni: ha valakire nagyon megharagszanak (nem ritkán történik ez), így, sőt igyebben is szokták felebarátukat megszapulni.

A báróné, mihelyt becsukódott az ajtó a legutoljára távozó után, parancsolá szobaleányának, hogy a három még égő gázlámpát kioltsa.

Gondosan végignézte ezen operatiót, mialatt kissé megfázott a fűtetlen külső szobában, úgy hogy nagyon szívesen megölelgeté a társalgó teremben meleget adó kandallónak porczellánját.

Ekkor még egy óráig olvasott; ugyanennyi ideig párnátlan térdeplőjére leereszkedve, buzgón hálálkodott Istennek az ártatlanságban eltöltött napért. Végre azon szándékkal, hogy leányát másnap a reggeli után jól megleczkézteti, egész csendben levetkezett és ágyába feküdt.

XI. (Az első szereplés a nagy világban dicsőségesen kezdődik, de egy szörnyű katasztrófa által sötét fellegek vonulnak a láthatárra.)

A három nap elmult. A szombat estének válságos órája megérkezett. Hogy fog elmulni?

Ezalatt Gábor gróf kezdé már beélni magát új helyzetébe. És ha visszanyert rangja eleinte közönyös volt is előtte: egyszerre és rögtön elkerülhetlen életszükségévé változott, mióta tudta, hogy ama fensőbb körök legszebb gyermeke oly meleg részvétet, oly reményt igérő vonzalmat mutatott iránta!

Három nap alatt ő is olyan lett, mint többi sorsosai, kik azt mondják: vagy gróf legyen az ember, vagy haljon meg. A multkori látogatás előtt képtelenségnek tartotta volna az ily szélsőséget.