Part 7

Mikor beléptek, látta az osztálytanácsos, hogy őket egy harmadik utazó is követte, a kit eddig észre sem vett: nagyon rövidre szabott termetű gavallér volt ez; csak testének felsőbb része látszott aránylag hosszabbnak, mert igen mereven tartotta nyakát s nagyon határozott és férfias arczot mutatott hozzá.

– Urak, – szólt az öreg úr, – természetesen mindenki oda ül, a hová tetszik, hanem ezt a középső ülést magamnak tartom. Legjobb lesz, ha szépen mellém ültök, egyik jobbról, másik balról.

Sajátságos kezdet volt ez: az első szóban urak, végül a legkényelmesebb tegezés.

Mikor a vonat megindult, az öreg úr megnyitá szivartárczáját s mindkét szomszédját megkinálá, a mit ezek udvarias köszönettel fogadtak.

A kis gavallér ezalatt tüzet gyujtott, az égő viaszgyufát oda adá az öreg úrnak s aztán készakarva úgy ügyetlenkedett, hogy a láng kialudt. Nagyon könnyű volt e szép manoevre czélját megérteni. Nem tehette, hogy előbb a maga szivarját gyujtsa meg: annál kevésbbé lehetett szándékában előbb az idegen ifjúnak szolgálatára lenni.

Az öreg úr nem gondolt ezzel, hanem odanyújtá égő szivarát az ifjúnak s akkor hozzá fordulva mondá:

– Ugy-e te Szabolcsy Gábor vagy?

– Igen uram.

– Miniszteri tanácsos vagy épen államtitkár?

– Ettől nagyon messze vagyok. Egyszerű osztálytanácsos, az is a kinevezési idő tekintetében legutolsó a rang-lisztában.

– Ördög vigye ezt a mai bureaukracziát. Az én időmben elég volt tudni: viczispán, szolgabiró, esküdt. Tehát csakugyan Szabolcsy Gábor vagy? Hogy eltaláltam, pedig soha sem láttalak! Annál jobban ismertem szépséges mákvirág apádat, a kinek szakasztott képmása vagy. Mit mondasz Gida öcsém e hasonlatosságra?

– Én? semmit. Nagyon kis fiú voltam, mikor Gábor bátyám még élt.

– Azt én jól tudom. De ott van olajba festett arczképe teljes életnagyságban az én ebédlő termemben.

A véleményadásra felszólított uracs helybenhagyólag intett; de félig mormogva utána veté:

– Úgy kell lenni. Nagyon könnyen meglehet, hogy ez az úr csakugyan Gábor bátyám fia.

(Azaz: mért ne lehetne fia? ha katona embernek annyi mindenféle fajta fia teremhet.)

– Azonban, – folytatá az öreg úr – ha mi már ismerjük utitársunkat, illő, hogy magunkat is bemutassuk. Én az a rossz hírű vén izgága Réthfalvy Miklós vagyok, a ki senkinek békét nem hagy a világon. Ez pedig Nagygáthy Gedeon öcsém, a kinek hosszabb lábának kell lenni, ha uradalmait egy ugrással át akarná lépni.

Kölcsönös hideg hajlás. Egyik részről illendő tisztelettel, másik oldalról olyformán, mintha gondolná magában: nem az én hibám, ha e találkozást ki nem kerülhetem.

Egy kissé veszedelmes modorban indult meg a társalgás.

Az öreg úr ezt hamar észrevette. Afféle megrögzött gonosz csont levén, érdekes jelenetkéket várhatott: de másrészről semmit sem gyűlölt inkább, mint a bosszantó czélzásokból keletkező párbajt. Oly veszedelem, mely perczről perczre fenyegetőbb közelségben mutatkozott.

A helyzet is ellentétes volt; de még inkább növelé az ingerültséget a grófnak igen furcsán kihivó egyénisége.

Mert Nagygáthy Gedeon gróf oly kis termetű emberke volt, hogy csak egy vagy két czentiméter mentette meg a világosan kifejezett törpeségtől. Nem volt épen kövér, kivévén kigömbölyödött holdvilág arczát és hatalmas homlokát, mely kidomborodott, mint a jól sült magyar kenyérnek a dúcza. Arczbőre finom, fehér és egészséges színű; hanem a szája szokatlanul kicsi; nem érthette a világ, hogy ő méltósága ily szűk beszélő organummal sem selypít.

E mellett végtelenül meg volt elégedve saját külsejével. Gyakran lefesteté magát, kitünő művészek által az utókor számára. Ha tükre jobb színt mutatott, vagy nyakravalójának csokra szépen sikerült, rögtön futott a fényirodába s aztán élethű fotografiáját pazarul ajándékozá mindenfelé.

E tömérdek sok arczkép szemléletére a bolondulásig beleszeretett önmagába. Az arczkép nem is volt rossz: mert ha ült, igen komoly és férfias kifejezést tudott adni tekintetének s a művész ecsete, valamint a nap sugara mindent híven visszaadott. De ha élő alakban személyesen kellett a világ elé állnia, baj volt, hogy a lábát otthon nem hagyhatta.

A helyzet nevetséges voltát a két ellenfél roppant különbözősége egész a magas komikum színvonalára emelte.

Mert ha a gróf büszkén és dölyfösen «lenézni» akarta a magas és szoborszerű osztálytanácsost, kénytelen volt nagyon is föltekinteni. Csak úgy csavarta a nyakát és az állát, mint a pulyka, ha a felhők között kerengő héját lesi. Ellenben Gábor úr, ha kereste, hol szólott valaki mellette? igen lefelé, amúgy könyöke irányában találhatta fel.

Az öreg úr tehát mint villámhárító lépett közbe s tréfára vezetve vissza a vita titkos tárgyát, mondá:

– Figyelmeztetlek benneteket, hogy még igen jókor lesz a medve bőre fölött összeveszni. Még élek és sokáig akarok élni. Hogy már hetvenöt éves ficzkó vagyok, nem változtat a dolgok állapotán, mert apám és nagyapám, mindketten negyven éves koruk előtt haltak el. Tehát a hány évet még joguk lett volna élni, azt igazság szerint csak rám, a méltatlan fiúra és unokára hagyhatták örökségül. Ne feledjétek, sok víznek kell addig lefolyni Pesten a Dunán, Biharban a Berettyón, míg forma szerint napirendre kerülhet a kérdés: kié lesz az én boldogult feleségem 13,000 holdja: Szabolcsy vagy Nagygáthyé?

– Oh bátyám, – felelt Gedeon gróf, – ez soha sem lehet kérdés. A végrendelet meghatározta a sorrendet s az elsőség kétségtelenül a Szabolcsy ágat illeti. Ez okból, mihelyt az én halandó szemem csak oly darabka Szabolcsy grófot lát, mint a kis ujjam: rögtön illő komplimenttel és tartozó reverencziával félre állok az útból.

– Rossz logika. Az én időmben a filozófia tanára így nevezte volna: petitio principii. Mert előzetes kérdés forog szőnyegen: van-e Szabolcsy gróf az országban? Én azt hiszem, van; a belügyminiszter a hozzá érkezett okmányok alapján hasonlókép itél. Ne legyek Réthfalvy Miklós, ha mielőtt két hét eltelnék, azt a bizonyos, eddig még ismeretlen Szabolcsy Gábor grófot be nem ültetjük a főrendek házába.

– És aztán? – kérdé a gróf.

– És aztán? Ha egyszer ő felsége nyilt levelében valakit grófnak nevez, s mint ilyet a főrendek házába meghívja: gróf lesz az még a pokolban is.

– Bátor vagyok tagadni.

– Hogyan! tagadni! Te felségsértő, a ki az uralkodó prærogativái ellen nyiltan felzendülsz.

– Ezt már nem teszem, mert ő felsége az ily meghívó leveleket mindig csak azon föltétel alatt írja alá, hogy minden rendben van, s a személy joga iránt semmi kétség.

– Micsoda? ő felsége nem nevezhet ki grófnak, a kit akar?

– Azt megteheti, meg is teszi gyakran; ha akarja, akár kiből lesz báró, gróf, még herczeg is. Hanem azt még sem teheti, hogy egy megholt gróf örökösének megtegyen olyan embert, a kinek joga e név viselésére nincs bebizonyítva.

– Ah, ah; utoljára még kész volnál pört kezdeni.

– Ime Miklós bátyám maga elismeri, hogy az ily kérdések eldöntése az ország rendes törvényszékeinek illetősége alá esik.

– Csakugyan pörölni akarsz?

– Kicsoda? Én? Isten mentsen; büszkébb vagyok, mintsem ilyesmikbe avatkozzam. Azért fizetem a jurium directort, hogy ügyeljen jogaimra s tegye kötelességét.

– Értem. Szép szójáték. Nem te pörölsz, hanem a fiskálisod. Hanem a pör czíméhez a nevedet, a költségre nézve az erszényedet még is oda kölcsönzöd.

– Tudomásom sem lesz róla. Én tiszta jövedelmemből élek. A kezelési költség, az adó, s más egyéb kiadás jószágigazgatóm gondja.

– Nagyon jól van mondva. És ha ellenfeled a pört pénzzel nem győzné?

– Mások dolgába nem avatkozom.

– Igazad van. Ez az egyéni izléstől és felfogástól függ. Szerencsétlenségedre nekem épen ellenkező kedvtöltéseim vannak. Bennem egy igazi értelemben vett «pauperum advocatus» veszett el. Indíts pört; én ellenfeled pénzügyi aggodalmait magamra vállalom. Épen most annyi pénzem van, hogy nem tudom, mit csináljak vele. Ország-világ tudja, hogy ötvenöt éves koromig többet költöttem, mint jövedelmem volt. Azután tíz esztendeig fizettem adósságaimat. De mikor szent Ágoston bölcs mondása szerint, a vétkek hagytak el engemet és nem én a vétkeket, csupa kénytelenségből olyan fösvény lettem, mint szeretett rokonom Réthfalvy báróné, a ki ha leányát nevelő intézetbe küldte, maga bablevest evett otthon ebédre.

– Bátyám teheti, a mi tetszik.

– Úgy van és én sokat tehetek. Tíz évi gyászos koplalásom után szemtelenül kidomborodott a pugyillárisom.

– Ez tudva van. Mindamellett a pénz csak pénz, de az igazság igazság marad.

Az öreg úr látván, hogy konok gyerkőczczel gyűlt meg baja, felkelt székéből s a szemközti középülésen foglalt helyet. Azután nagybátyai jó lélekkel mondá:

– Nem ér ez a meddő szóharcz semmit. Üljetek egymás mellé és beszéljetek ügyetekről közvetlenül. Mondja meg mindenik, mi a baja, hol szorítja lábát a csizmája. Sokszor megtörtént, hogy egy okos és őszinte szó, a szív mélyéből származó kifakadás száz viszálynak elejét vette. Lássuk, nem lehetne pörötöket barátságos úton kiegyenlíteni?

Az osztálytanácsos, a ki eddig is minden szót hallott, de úgy mutatá, mintha nem is ő róla beszélnének s egyebet sem tett, mint fújta szivarja füstjét a levegőbe: ezen felszólításra egy székkel közelebb ült a grófhoz.

Ellenben Nagygáthy Gedeon úr ő méltósága valódi született főúr módjára fogadta a kinálkozó alkalmat s feltette, hogy a magasba törekedő proletárt földig lealázza.

– Monsieur, – így kezdé, – igaz, hogy önt valami szegény elhagyott árvák intézetében nevelték?

– Úgy van, gróf úr. Ott neveltek s nagyon vigyáztak arra, nehogy ingyen egyem a kenyeret.

– Mondják, amolyan kurta farkú szürke frakkban parádéskodott tizennyolcz éves koráig.

– Mindnyájan egyenlő ruhát viseltünk. A posztó durva, de jó gyártmány volt; nyáron eltűrtük, télen nem fáztunk alatta.

– Aztán járta az örökös krumpli.

– Bocsánat; ezt nem kell betűértelemben venni. Csak kétszer volt egy héten burgonya. A többi napon árpakása, bab, lencse felváltva. Vasárnap pedig hegyen-völgyön lakodalmat tartottunk, mert Salánkiné asszonyom remek túróscsuszájából torkig jóllakhattunk.

– Gyomor kellett hozzá ily iszonyatosságokat megemészteni.

– Bizony kellett; hanem istennek hála, volt is.

– Regélik, hogy ön Pesten instruktorkodott.

– Megtörtént velem. Azonban, puszta hiú divatból, ezt a foglalkozást leczke-órák adásának neveztük.

– Még mérnök is volt.

– Történetesen. Tanáraim jámborszívű emberek voltak. Fél szemüket behunyták fogyatkozásaimra s kiadták a diplomát.

– Hát vasutat nem csinált?

– Egyszerre mindjárt nem. Előbb kimértem a pálya hosszát, lejtését és emelkedéseit; azután felhánytuk a töltéseket, kiástuk a földet a bemélyedéses helyeken. Mikor pedig felraktuk az aczél sineket, én is épen úgy jártam rajta, mint az Eszterházy herczeg az első-, az árvamegyei tót napszámos a negyedik osztályú kocsiban.

– Érdekes életpálya. Most még csak huszonöt éves legény s már Sektions Rath.

– Huszonöt és fél. Bizonyára nagyon gyenge szakértők lehettek konkurrenseim, hogy épen engem kellett a nagy szorultságban kinevezni.

– Igen kalandos kis vitæ curriculam ez. Valóban nem csodálom, ha a sorsnak annyi hányatása után még az is eszébe jutott önnek: jó volna amolyan igazi ősi vérből származó grófocskának is felcsapni.

– Ezt az egyet tudtom és akaratomon kívül hírlelik rólam.

– Minden lap tele van vele.

– Visszaélés a sajtószabadsággal.

Most már Réthfalvy báró sem tűrhette tovább a hallgatást. Felkelt. Előbb kezének mozdulatával helyet kért s aztán ismét visszaült korábban elfoglalt karszékébe.

– Nem így akartalak én titeket összehozni és kibékéltetni. Most már én beszélek. Hozzád, Gida öcsém nincs több szavam. Kimondtad ultimatumodat. Elismerheti Gábor öcsém születési jogát a király is: de ő contradikál; quand mème. Azért hozzád fordulok Szabolcsy-ivadék: akarsz öcsém és gróf lenni, vagy nem?

Az osztálytanácsos egykedvűleg vont vállat e határozott interpellatióra s aztán felelé:

– Báró úr, őszintén válaszolok. Kezdetben csak az volt czélom, hogy én is mint más, törvényes szülött legyek a társadalomban. Mikor ez sikerült, kiviláglott, hogy ezzel egyszersmind grófnak is kell lennem. Még el sem határoztam magam e teher felvállalására, a midőn új bonyodalom támad s azt mondják: a grófság mellé még 13,000 hold föld is jár; oly birtok, melyre mások már gyermekkoruk óta méltán számot tarthattak. Itéljen felettem báró úr: nem szörnyű megpróbáltatás ez rajtam: vagy mint korcs kidobva lenni a tisztességes családok köréből, vagy kedvem és hajlamaim ellen czímet és rangot felvenni, elkerülhetlen kényszerűségből. Mert a mi a vagyont illeti, mely ehhez járulna, azt ugyan semmi áron el nem fogadhatom.

Gedeon grófnak szikrát vetett a szeme; piczi kis szája úgy összeszorult, hogy nem volt nagyobb egy mathematikai pontnál. Közel volt hozzá, hogy ezt a fiatal embert még derék ficzkónak tartsa.

Ámde Réthfalvy báró felemelé ujját, tagadólag intett vele és tiltakozó hangon mondá:

– Lassabban uram, mert nem addig van az. Én is élek még s velem is meg kell tenni a számadást. Hogyan? Hol van az én kötelességem? Hol marad az én szeplőtelen becsületem? Mert tudnotok kell, hogy nőm gyógyíthatlan mellbetegségben szenvedvén, minden vagyonát rám akarta hagyni. Én ezt, mint igazságtalan rendelkezést visszautasítottam. Így keletkezett végrendelete, melynek minden betűjét az én diktálásom után írta papirra. Tehát kötelességet vállaltam és becsületemet zálogba vetettem. A végrendeletnek állni kell s nincs attól menekvés semmi irányban.

A gróf úr megint savanyú képet mutatott; de uri szokás szerint minden dolgot könnyedén vevén, ezen igen diákos megjegyzésre fakadt:

– Átkozott dilemma. Aut Caesar aut Tóth Pál.

– Körülbelül, – erősíté az öreg báró. – Épen csak azért jártam otthon, hogy ezen okmányt elhozzam s mikor kell, érvényre emeljem. Tegnap jöttem, ma már megyek vissza. Gida öcsém volt oly szíves, hogy elkisért: nehogy utközben velem valami non putarem történvén, azt se tudják, hova küldjék holttestemet? Egyébiránt beszéljünk másról. Könnyelműen és elhamarkodva mondtam ki e szót, megüthet a guta. Oly dolog, melylyel öreg ember tréfát ne űzzön, mert ott fönn valaki szaván foghatja.

Mindjárt erre Gedeon gróf veleszületett észszel és elmésséggel elkezdte dicsérni a mai szép napot, a jó időt s hogy mily kellemes az, ha az ember se nem izzad, se nem fázik.

De a báró megint visszatért a félbehagyott tárgyra.

– Öcsém, mérnök.

– Ah, mérnök? köszönöm uram, ez az a czím, mely legkedvesebben hangzik fülemben.

– Öcsém osztálytanácsos. Elhiszem, hogy nem tréfa egy elveszett grófi koronát újra visszaszerezni; de meglásd, vár rád még ennél nehezebb munka is.

– Remélem, nem lesz rá szükségem.

– Tegyük fel, hogy lesz. Kérdem: tudnál-e magyar mágnás nyelven beszélni?

– Létezik ily nyelv?

– Nagyban. Hallottál már telivér grófot magyarul beszélni?

– Néha.

– Tehát tudnád őket utánozni? mert a magyar grófok nem a diplomáról, hanem e specifikus beszédmódról ismernek egymásra.

– Lehet ezt megtanulni a közönséges halandónak is?

– Lehet; megfeszített szorgalommal. Különben pedig az egész dialektus két szabályból áll. Először az r betűt mindig ehr-nek kell mondani, mint a zsidó, ha husvétkor a barkeszt rágja.

– Erre rászokhatom. És a második szabály?

– Ez már több gyakorlatot kiván. Tudsz németül?

– Úgy mint más ember az én helyzetemben.

– Akkor birod már a mágnás nyelv megtanulásának titkos kulcsát. Beszélj német hanghordozással, de magyar szavakkal s akkor készen vagy feladatoddal. Most pedig megtanítlak a leggyakorlatibb methodusra. Végy kezedbe valami társalgási vígjátékot. Írj le belőle nehány lapot német betűkkel, de gyorsan firkálva, összevissza kuszálva, hogy magad is nehezen olvashassad. Ekkor képzeld, mintha csakugyan németül deklamálnál s meglátod, a harmadik kisérlet után oly tökéletesen beszélsz mágnás-magyar nyelven, mintha mamád tejével szívtad volna be. Ebből áll e roppant tudomány, melyet a hatezer holdas nemes úrfi bámul, irigyel és kétségbe van esve, hogy soha tőlünk el nem sajátíthatja!

Ily társalgás között érkeztek meg a fővárosba.

IX. (A ki gyémántkövet talál.)

Másnap reggel az osztálytanácsos ismét megjelent irodájában.

Betekintve az asztalán heverő friss hirlapba, megütközéssel látta, hogy az ő hosszú párbeszéde a pönögei plébánossal szóról-szóra ki van nyomtatva.

Nem volt ebben semmi boszorkányság. A pap jó kedvvel, jó lélekkel elbeszélte ismerőseinek, mily érdekes vendége volt. Fülébe ment a dolog a faluhoz legközelebb lakó vidéki levelezőnek (mert ez a nemes növény minden földben megterem, mint a szerb tövis). Ez rohant a paphoz; az országos közvélemény felvilágosításának érdekében egyenes értesítést kért, tán követelt és kapott is. Akkor megírta levelét, a szerkesztő gyönyör-élvezettel kiadta, estére a Pester Lloyd németre fordította, másnap a többi magyar lap utánnyomatta.

Ez épen elég volt arra, hogy három napig az egész ország egy embernek magán ügyével foglalkozzék. Természetesen fajtörténelmi és nemzeti kérdést csináltak belőle. Mint a hazát közvetlenül érdeklő örömhírt kürtölték, hogy a kihaltnak vélt Szabolcsy grófok ősi törzsökének új csemetéje fedeztetett fel. A teljes hitelességű bizonyítékoknak egész lánczolata a nagy közönség kezébe lett letéve.

Ez annál kellemesebb meglepetés volt rá nézve, mert így nem kényszerült minisztere előtt a megtörtént dolgokat kezdettől végig újra elbeszélni.

Azonban kötelességének tartotta a déli harang megkondulásakor megjelenni az elnöki szobákban.

Szokás szerint a miniszternek sürgős dolgai voltak s így röviden szerencsét kivánván hivatalnokának az elért eredmény fölött, saját teendőihez látott.

Több nap esemény nélkül folyt le.

Ez alatt azonban többé hiába szabadkozott az új gróf. Most már boldog boldogtalan méltóságodnak czímezte. Keresztlevele, szülőinek házassági bizonyítványa közzé volt téve, a közvélemény pártolta, a nemzeti érzület felkarolta. Ily mindent leverő hatalom ellenében egyes ember többé nem küzdhetett.

A következő hét végén ismét nagy újság van a lapokban. Mindjárt a napi hírek rovatának kezdetén ki van írva, hogy Szabolcsy Gábor gróf számára a kir. meghivó levél a főrendek házába, a belügyminiszteriumhoz megérkezett.

Kezdett a kétely megszünni: a dolog kézzelfogható valósággá változott.

Az osztálytanácsos pedig látta, hogy tudtán és akaratán kívül is, mások működnek háta mögött és ugyancsak tolják az ő szekerének rúdját előre.

Ismét bátorkodott tehát miniszterétől kihallgatást kérni: mert nem érthette, hogy az igéret szerint félretett ügy újra napirendre került, sőt a leggyorsabb elintézésre is jutott.

A miniszter csak vállát vonogatá, mint a ki nem érti: hogy lehet ilyesmit tőle kérdeni?

– Mit akar ön kedves tanácsosom, – mondá megszokott kegyes hangján, – kollegám a belügyminiszter csakugyan félre tette az ön ügyét; de csakhamar feljött ide önnek rokona, a gazdag Réthfalvy Miklós báró, a ki szavát adta, hogy Nagygáthy Gedeon gróf nagyon hajlandó egyezkedésre lépni. A pör kimenetelétől ugyan okos ember nem félhetett; de igen is a zajtól, a bosszantástól és költségtől, mely ily pörrel elválhatlanul együtt jár. S miután a báró kijelentette, hogy rokoni kötelességből és szivének tiszta vonzalmából mindent elkövet, semmi áldozattól vissza nem riad, a belügyminiszter tartozott kötelességét teljesíteni. Zemplén felírt, hogy Szabolcsy Gábor gróf számára kir. meghivó levél küldessék; az igényt teljes hitelű okmányokkal támogatta és ön most épen oly elismert tagja a felsőháznak, mint akár maga Eszterházy herczeg. Részemről pedig nincs egyéb hátra, mint hogy méltóságodnak soha el nem enyészett, egyedül csak bebizonyítani kellett törvényes rangjának és czimének élvezetéhez szerencsét kivánjak.

Ezzel ő exczellencziája az asztalon előtte heverő irományokból egy darabot kezében vett, a mi minden elnöki szobában azt jelenti: készen vagyunk, vége az audiencziának.

Gábor gróf csakhamar kezébe is kapta a kir. meghivó levelet, de rögtön el is határozta, hogy e becses kincsnek csak félig veszi hasznát. Benyújtotta a felsőház elnöki irodájába; az elnök bejelentette a háznak; a ház kiadta az igazoló bizottságnak, a bizottság végre mindent rendén találván, semmi sem volt egyéb hátra, mint hogy Szabolcsy gróf az őt megillető széket elfoglalja és szavazati jogát gyakorolja.

Ezen eredménynyel az ifjú gróf teljesen meg volt elégedve. Tovább ezúttal menni nem akart, sőt még feléje sem nézett azon városrésznek, melyben a múzeum palotája emelkedik.

Nagyon jól tudta ő, hogy még mindig sok hiányzik nála arra, hogy csak olyan gróf is lehessen, mint egyik a gyengébb dongájú kollegák közül. A politikai jog már megvolt. Ezt meg lehetett nyerni egy beírt és pecséttel megerősített papiros által. De még mindig hátra maradt a másik, sokkal nehezebb küzdés a magas társadalom terén, a hol őt bizonyára csak idegennek (esetleg betolakodónak) fognák tekinteni.

Ezen eredményt ő az időre bizta. Tulajdonkép azzal sem törődött, ha soha be sem következik. Élt, szép állással birt; rangját nyiltan vagy zsebében hordva, biztos sajátjának tekinthette. Már hogy ne lett volna boldog és elégedett mostani sorsával az egykori szürke frakkos konviktor, a házról-házra járó instruktor, a segéd-, szakasz- és főmérnök, végre a nagyságos czímmel felruházott osztálytanácsos, életének még be nem töltött huszonhatodik évében!

Semmit sem változtatott életmódján. Buzgón járt hivatalába. Ott lakott a bálvány-utcza egyik nagy bérházának harmadik emeletén. Egyszerű garçon-szállást tartott két szobával, mely közül csak egyiknek ablaka szolgált az utczára. Ebédet a házmesterné hozott a legközelebbi vendéglőből. Vacsoráját társai között költé el. Inast sem tartott. Valaki a háznál vetette fel ágyát, kisöpörte szobáját, kitisztította ruháit. Eszébe sem jutott, hogy a nemzeti kaszinó tagja is lehetne; de még a főváros számtalan klubjaiba sem iratá magát.

Pedig állapotához képest holmi megtakarított pénzecskéje is volt még a régi főmérnökségből. Ott sokkal jobb fizetése volt; de itt több a dísz és remény a jövőre.

Husvét felé fordult az idő, a midőn egy este belől fűtő kemenczéjének tűzvilága mellett édesdeden szívta csibukja füstjét s hallja, hogy kívülről valaki ajtaja előtt megáll, illedelmesen kopogtat s aztán udvarias «szabad?» kérés mellett belép.

Ah, kellemes vendég; mily örvendetes meglepetés!

Ő volt: Réthfalvy Miklós báró, a ki barátságosan fogott vele kezet, de mielőtt okosabbat szólott volna, a pokol örök kárhozatára küldte azt az akasztani valót, a ki a végtelenbe nyúló lépcsőket és a három emeletes házakat feltalálta.

– Nos öcsém, – mondá aztán, – volna-e kedved valami nagy korhelységre? Ha rám bizod magad, öltözz feketébe, mert viszlek.

– Ezer örömmel állok szolgálatára; hanem teljes kilencz és fél perczre van szükségem, hogy tetőtől talpig új bőrbe bújjam.

– Átkozott pontosan számítod idődet. Ez a rossz szokás még vasúti mérnök korodban ragadt rád.

A meghatározott időben még a másodperczeket is megtartva, készen, felöltözve volt a fiatal ember és kérdé:

– Megengedi báró úr, hogy bérkocsit hozassak?

– Nem kell. Magam kocsiján jöttem, azt is visszaküldtem, mert nem messze megyünk.

Ezzel megindultak. Az ifjú bezárta szállása ajtaját és a kulcsot zsebébe rejté. A báró érdekelve nézte és csodálkozott.

– Bibliába való boldog egyszerűség. Épen így távozott Izsák patriarka, ha kiment szétnézni a báránylegelőre. Hát csakugyan van Pesten ember, a ki ha sétára indul, senkit sem hagy otthon?

Aztán az ifjú karjára támaszkodva, lement vele a lépcsőkön, de nem a földszintig, hanem csak az első emeletig, a hol a feljáráshoz legközelebb eső ajtónál megállott s megnyomá azt a fehér csontból készült gombot, mely villanyos összeköttetésben áll a szállás csengetyűjével.

– Nem félsz, hogy rossz helyre viszlek?

– Azt hiszem, itt a házbirtokos lakik: kereskedő, tőkepénzes vagy bankár.

– Utálatos város! az ember azt sem tudja, ki lakik vele ugyanazon házban? Annál jobb. Kellemes helyre akartalak hozni; most még meglepetésre is számíthatsz.

Gyorsan váltották egymás közt e szavakat, mert már megnyilt előttük az ajtó. Nem bérruhás inas, hanem szobaleány vette át tőlük felső kabátjokat s felaggatta a fogasra.