Part 19

Mr. Jasmin úgy sötétlett pokoli feketéjében, mint ha a Tuileriákba menne diplomacziai estélyre és interviewolni készülne az angol ambassadeurt. A kocsis a hóna aljáig hímzett lobogós inget viselt és ezüst sujtással kihányt vörös bársony mellényben hirdeti a nap dicsőségét. Az újdonatúj cseréppipát és bojtos kurtaszárat sem feledé kanászkalapja mellé tűzni, hogy lássa a fél tót Zemplén, milyen a divat a tökéletes magyar Hevesben!

Vágtattak. Egyszer él az ember, és egyszer házasodik! Tehát vesszen az öt csikó, majd termel helyébe a kövér puszta, tizet, huszat is.

Sokáig gyönyörködött Gedeon gróf iramló lovaiban s e pillanatban ez is jobban elfoglalta lelkét, mint a mi a megérkezés után következett: a templomi száraz szertartás, melynek unalmain, élve, halva, át kellett esnie.

Egyszer, midőn valamely magasabb emelkedés tetejéről megpillantá a távolról kéklő hegysort, melynek túlsó oldalán Réthfalva idylljei kezdődnek, barátja felé fordulva mondá:

– Gábor! hidd meg nekem, mentől inkább közeledem, annál inkább ijesztget valami, hogy irtóztató ostobaságot készülök elkövetni.

– Akkor hagyd abba.

– Ez már lehetetlen, még pedig két okból.

– Ah, két okból? még nem fogytál ki a primo és secundó-ból?

– Először lehetlen, mert benne vagyok. Fellármáztam az egész országot. Holnap nem lesz más a lapokban, mint a hazafias áldozatok első sorában álló Nagygáthy grófnak fényes házassága.

– És aztán?

– És aztán, nem tagadhatom, hogy megrögzötten szerelmes vagyok. A leány szép, átkozottul szép s mellé még ideája sincs, mi a szerelem? és mi várja karjaim között? Engedd meg: ez nagy ujság rám, a tapasztalt férfira, ha végre igazán kiváncsi tanítványra talál. Hanem…

– Hogyan? ezen elhatározó észrevétel után, még «hanem» is következhetik?

– Nagyon sok; több mint kell. De hiszen egyszer már mondtam neked, hogy mi férfiak, különösen mi párisiak, az Úristen megtestesült szamarai vagyunk.

– Mondtad és én nem tettem ellenvetést.

– Lásd, mi férfiak, hányszor bolondulunk egy nő után s mentől rátartósabb, makranczosabb és költségesebb volt, annál inkább bebizonyította, hogy nem ért többet a többinél. Ezt Cseklészné is elismeri, pedig e tekintetben elsőrangú szakavatott tekintély.

– Vőlegény létedre elijeszted az embert a házasságtól.

– Ne félj: nem használ nagybőjti prédikáczióm. Mindig lesz csiripoló csiz, mely a lépre száll. Isten neki. Lássuk minő élvezet az is, ha a férfi tanítja valamire a nőt? mert eddig a párisi demi-monde még mindig talált rajtam valami tökéletesíteni valót. Csak attól félek, hogy ezen új élvezet sem lehet elég egy egész életre, mint a pap mondja s a regények írják.

– Mindenesetre, jó lesz előre tudnod, mibe kezdesz.

– Nem tréfa ez barátom, megházasodni és lekötni magát holtomiglan holtodiglan. Mert én lelkiismeretes ember vagyok. Ha megunnám is feleségemet, még sem kivánnám halálát. Az más, ha az isten venné el, mert akkor nem én vagyok oka a szakításnak. Egyelőre csak azt igérem, hogy másodszori házasságom esetére több tért engednék józan eszemnek, és kevesebbet mulékony, de nagy urias capriceomnok.

– Vigyázz, barátom, mert te nem szereted igazán menyasszonyodat.

– Ki mondja ezt nekem? De bizony szeretem. Még jobban, mint hasznomra válik. Parbleu! hogy bizonyíthatnám be jobban szerelmemet, mintha a leányt nőül veszem? Van ennél döntőbb argumentum a világon? És ha a nő ekkor sem hisz a gazdag férfinak, akkor Ábrahám patriarka sem kapaczitálhatja. De már a mi engem illet, határozottan Ciceróval tartok.

– Ciceróval! végre találsz egy hozzád méltó hasonlítást.

– Tudod mit mondott Cicero, a mikor Plató könyvét olvasta a lélek halhatatlanságáról?

– Magyarázd meg, hogy tartozik idézeted a házasság dolgához?

– Nagyon világos az eszmelánczolat. Cicero azt mondta: ha olvasom Platót, hiszem; ha leteszem könyvét, kétkedem. Így vagyok én is. Nagy-Gáthon, Pesten, Bécsben, Párisban igen szépen megélek Lenke kisasszonyom nélkül; de ha a kisértő lélek Réthfalvára hoz és látom a kis leány nyájas képét, testének lelkének ezer gyönyöreit: rögtön meg vagyok bűvölve. Ne beszéljünk több hiábavalóságot. Hajtsunk gyorsan Réthfalva felé és bukjunk bekötött szemmel a gödörbe.

Igy beszélgettek az úton. Az egyik csak közbeszólott, a másik pedig teli marokkal habsolta a jó mulattatótárs dicsőségét.

Nem ártott e csevegést végig hallgatnunk, mert a sok szó, még ha üres is, bepillantást enged a lélek mélyébe. És semmi sem jellemzi hívebben az embert, mint mikor maga beszél, maga itél, véleményt mond és felfedi szívének legrejtettebb gyöngéit.

Így ismerve a két fiatal embert, legalább nyugodtabb kedélylyel olvashatjuk, ha az egyik grófot, mindjárt a megérkezés után igen különös meglepetés várta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már erősen közeledtek. Elérték a hegy alsóbb dombjai mellett a helyet, a hol fel kellett kanyarodni az országútra és a honnan Réthfalva csonka tornyát és a kastély ormótlan tetőzetét legelőször látni lehet, a midőn az ellenkező oldalról porfelleg támad s abból egy pár igen erős lótól vont fedeles kocsi bontakozék ki.

S miután amazok is gyorsan hajtattak, a mi grófjainknak idejök sem maradt a szemközt jövőket megismerni. Csak azt látták, hogy egy öreg pap, két fiatalabbal ült az igen urias szerkezetű kocsiban.

– Gábor, ez rossz omen. Pappal találkoztunk!

– Plane: püspök, vagy apát.

– Ilyen fajta. Van elég az országban. Nekem, ma, csak egyre van szükségem, a ki Lenke hugommal összeesket. De az én papom épen most szedi magába Réthfalván a báróné reggelijét. Remélem, nem volt rosszabb, mint a minőhöz otthon szokva van.

Nehány percz mulva vagy harmincz paraszt tört elé az országúton s midőn Gedeon gróf a felvert poron minél előbb áthatolni akarva, megereszté fáradhatlan sárkányainak zaboláját, bámulva látja, hogy azon csoport, mint ütközetben a csatárláncz, hosszúra nyulik és bevonul a báróné kukoriczavetései közé.

– Nem értem ezt a manövret; nincs ideje a hajtóvadászatnak.

Még több ily, bottal, vasvillával és cséplővel fegyverkezett népfelkelést láttak, de ezek távol az országúttól másfelé kereskedtek.

Egyszerre egy szelid lejtőn feléjök csap a délkeleti szellő langyos fuvalma és Gábor gróf, tenyerét füléhez tartva mondja:

– Tűz van a faluban.

– Tűz? nem látom füstjét.

– Én sem; de hallom, hogy félre verik a harangot.

– Akkor, – felelt Gedeon gróf, úri módon mindenből tréfát űzvén – kiütött Réthfalván az 1867-iki kiegyezés ellen a revoluczió, és a falu előljárói kikiáltották a respublikát!

Végre a falu szélén, a legelső ház ajtaja előtt ácsorgott egy suhancz, a kitől kérdék:

– Mi baj?

– Semmi. (Rendes falusi felelet.) Csakhogy még most sem találták meg.

Kit? ezt nem lehetett kérdeni, mert Réthfalva deli szűzeinek e kapós gentlemane megiramodott a határozatlan távol felé. Nézegetett jobbra, balra, mintha ő volna a sorstól kiszemelve, arra, hogy megtalálja, a mi elveszett.

– Barátom, – szólt Gedeon gróf, homlokára ütve, – kezdem érteni a tréfa nyitját. A báróné, az ünnep dicsőségére, csapra üttetett vagy hat hordó bort s az egész falu be van rugva.

Végre a kastély udvarára érkeztek. Itt mindent a legnagyobb zavarban és rendetlenségben találtak. Némelyek ünnepélyes arczczal szálltak le a kocsiról, mások ácsorogtak, sokan újra fogattak, mindnyájan vérük mérséklete szerint, sopánkodtak, kárörvendve nevettek, vagy egethasító módon káromkodtak.

Itt hallották meg először a mesével és képtelenséggel határos ujságot, hogy ma reggel hét órakor, a mint Jetty komorna a kisasszonyt fel akarta kelteni, a szobát üresen, az ágyat felvetve, de illetetlenül találta és szép lakónéja, mintha a föld nyelte volna el, sehol sincs!

Természetes, hogy Gedeon gróf ezt ostoba fecsegésnek tartotta, mert a lakodalom elől nem szökik meg a leány; a Nagygáthy grófnéságtól pedig semmi halandó teremtés, a kit csak anyja szoknyában jártatott valaha.

Hogy hiteles és hivatalos hírt halljon, a báróné után kérdezősködött.

Elvezették oda. A ház úrnője reggel óta tudván leánykájának eltünését, most a déli órák elmultával, már régen túl volt az első meglepetés és kétségbeesés rohamán.

Most már mint megsértett anya, mint meggyalázott báróné és gyöngélkedő nő ült a pamlagon és a szoba tele volt a legimpertinensebb illatokkal. Mert a bárónét görcsök és ájuldozások környezvén, a háziak mindent rá locsoltak, a minek eczet neve, vagy orvosság szaga volt, hogy életre hozhassák.

– Oh nénikém, mit hallok!

– Te vagy Gedeon öcsém? Végre hallok egy rajtam szánakozó hangot is. Későn jöttél. Elment, elfutott, megszökött, itt hagyta anyját, itt jó hírét és földi boldogságát!

Bajos volt a vigasztalás, Nagygáthy gróf pedig a legkevesebbet sem értett ezen olcsó mesterséghez.

Azt is bölcsen átlátta, hogy ily botrányos história után szerepét e háznál végkép befejezettnek tekintheti. Innen túl csak azt nézte, hogy a legelső kedvező pillanatban tovább állhasson.

– Istenem! – mondá – oly nehezen esik hinnem, hogy előlem szökött volna meg. Tegnap, ebédig, oly édesen csevegtünk jövő boldogságunkról. De ha csak egy sóhajtással elárulja, hogy nem méltat kegyeire, a legmélyebb tisztelettel visszavonulok.

Csodálatos! Mit hallott egyebet, mint világos s majdnem kiméletlenül visszautasító szabadkozást? Még ha azt mondja neki a kis leány: «takarodjék szemem elől, én önt gyűlölöm, megvetem», akkor is szellemes enyelgésnek veszi: oly nagy mértékben uralkodott lelkében az önhittség és felfuvalkodás ördöge!

– Hallatlan! Előlem, Nagygáthy gróf elől egy báróné leánya megszökik!

– Megtörtént; mert csábítója már gyermekkora óta megmételyezte szívét.

– Csábítója! Ezt lehetetlen érteni. Merészkedhetett volna, ez országban, férfi, a Nagygáthy grófok gazdag ivadéka ellen, mint vetélytárs föllépni? Báróné! kérem, követelem: mondja ki e nevet.

– Semmi titok benne. Legújabb kedves barátod. Ez a volt mérnök és tegnap óta gróf: Szabolcsy Gábor!

Gedeon gróf méltóságán alólinak tartotta e vádat komolyan venni. Nevetett, hitetlenül rázta fejét, és piczi száját úgy összehúzta mint a csecsemő, ha szopni készül, vagy az utczai gavallér, ha észreveszi, hogy szivara mindjárt kialszik.

– Elhiheted az anyának, – folytatá bágyadt hangon a szenvedő – hogy ezen éjjel itt volt az a haramia, a ki elébb Gelenczét, ma pedig menyasszonyodat rabolta el. Vigyázz, még Kis- és Nagygáth is utána mehet.

Ez már nevetséges volt.

– Nénikém, tévúton jár. Szabolcsy Gábor három nap óta Cseklész grófné vendége, ki sem mozdult a kastélyból. Tegnapelőtt vele ebédeltem. Ma reggel korán ismét ott találtam, kocsimba ültettem és vele együtt érkeztem ide.

– Hogyan? itt van? – kiáltott a báróné s görcseiről megfeledkezve talpra ugrott. – Hamar! el kell fogni, míg el nem szökik. El vele a börtönbe, a helység házához. Lovas legény menjen s hozza a szolgabirót, csendőrhadnagyot, az államügyészt és vizsgáló birót! Megmutatom, hogy még ma nyakig vasba veretve vitetem Ujhelybe!

– Ej, ej, kedves nénikém, nagyon kurta proczesszus volna ez egy magyar mágnás ellen. Elébb csak tessék folyamodni a főrendek házához, hogy egyik tagjának kriminális pörbe való fogatását kegyesen megengedni méltóztassék. Nem szokott az ilyen dolog hamarjában csakúgy posta fordultával megtörténni.

– Tetten kapott rablók ellen semmi szükség haszontalan czeremoniákra. Rögtön megyek magam és megkötöztetem házam megrontóját.

És megindult, több lépéssel előre tipegett; de mivel okos asszony volt, jól tudta, mit tehet, mit nem? végre mégis könnyebb kisegítő eszköznek találta, ha görcsei újra megrohanják, s leveretve a gyengeségtől, pamlagán lelkendezik.

Egyéb sem kellett Gedeon grófnak, mint a jó alkalom, kiosonni a szobából. Látván tehát a báróné ájuldozását, segítségért kiáltott mindenfelé s mikor berohant a komorna és a vendégek közől egy pár irgalmas szamaritánusnő: megszabadítva érzi magát. Nem egy hamar viszi őt oda vissza valaki.

Ezalatt az udvaron egészen új fordulatot vett a közvélemény.

A báróné határozott vádjára reggel óta Szabolcsy grófot tartották leányrablónak. De mikor látták, hogy ez a fiatal úr, mint lakodalmi meghívott vendég Nagygáthy gróffal jött, s hallották, hogy három nap óta Cseklész grófné kastélyában mulatott, mindjárt kiderült teljes ártatlansága.

A vidékről, a rétekről, mezőkről és az érett kukoricza magas kórói közől egymásután tértek vissza az önkénytesen vállalkozó fürkészők, azon hírrel, hogy sehol legcsekélyebb nyomra sem akadtak.

Nagygáthy gróf egy csoport vendég között találta barátját. Mentől kevesebb részletet tudtak itt a megtörtént tény magyarázatára, annál hevesebben vitatkoztak fölötte.

A kastély lakóit hiába kérdezgették. Tegnap esti tíz óra után, mindenki lefeküdt; éjjel semmi zaj, ajtó-ablak nyitogatás, férfi-léptek kopogása, női lábak csoszogása nem hallatszott: és mégis eltünt a kisasszony! Ezt reggel óta mindenki ötvenszer hallotta s még sem fogytak ki az ismétlésből.

Gedeon gróf elmondta, mit hallott a bárónétól. A vendégek újra csóválák fejöket. A vőlegény határozottan védelme alá vette a vádlottat. Említé, hogy Gábor barátja, mióta Gelenczén lakik, csak egyszer volt a báróné kastélyában, akkor is ő maga hozta ide. Együtt töltötték a napot. Gábor gróf a kisasszonynyal tanuk nélkül még nem is szólhatott. Honnan származhatott volna tehát köztük oly minden korlátot leromboló szenvedély, hogy egy menyasszony a lakodalom napja előtti éjjelen vele megszökhessék!

Élénk helyeslés követte e nyilatkozatot. De volt a vendégek között olyan is, a ki titokban kivánta, bár ha még is Szabolcsy gróf révén veszett volna el a kisasszony. Mert a léha Nagygáthy grófot senki sem szerette, míg az ősi Szabolcsy név feltámasztója a legnépszerűbb ifjú volt messzetávol a vidéken.

Ekkor Gábor gróf elég hangosan, hogy a nehány lépéssel távolabb állók is hallhatták, mondá:

– Uraim! Itt állunk együtt számosan és legyenek tanuim. Ime, becsületszavamat adom, hogy ezen megszöktetés tényét, sem én személyesen, sem megbizottam által el nem követtem. Nekem is, mint önöknek, még sejtelmem sincs, hova lett, merre ment és hol lehet e pillanatban a kisasszony, a ki itt az éjjel, szülői házát minden hátrahagyott nyom nélkül elhagyta.

Ez aztán világos, határozott és igen erős becsületszó volt. Mindenki fejet hajtott. Ily nyilatkozat alól többé a becsület elvesztése nélkül kimenekedni lehetetlen volt.

Csakhogy volt a dologban egy kis jezsuitai föntartás is. Igaz, ő nem szöktetett el senkit; igaz, ő nem tudta, hova rejtőzött a szökevény: de azt egy szóval sem állította, hogy ezen megszökés esetleg nem épen ő miatta lett foganatba téve.

Egyszerre lárma támad. Egy pár suhancz rohanva fut be az udvarra s már távolról kiáltja:

– Megvan a kisasszony! Megtaláltuk a nyomát. Megölték kegyetlenül a gyilkosok! Itt a bizonyság a kezünkben!

Az egyik pisztolyt hozott, melyet az országút szélén talált, épen ott, a hol a dülőút lekanyarodik a Bodrog partjára. A másik finom gyolcs zsebkendőt mutatott, mely rettenetes vérfoltokkal volt átáztatva.

Jetty komorna jött, megismerte úrnője zsebkendőjét, rá mutatott a R. L. hímzésre, a bárói koronára és szörnyűkép felsikoltani készült.

Szerencsére épen mellette állott egy okos öreg úr, a ki nem akarta, hogy a bárónét a nagy ijedtség megölje. Tehát befogta a száját a komornának, még a leányt magához is szórította. Kedvezőbb alkalmat egy szép szobacziczus megölelgetésére keresve sem kaphatott volna.

Tehát új, rettentő és hajmeresztő fordulat. A kik eddig könnyelműleg élvezték a komikum gyönyöreit, most reszkethettek a tragikum borzalmai alatt.

Gábor gróf kezébe vette a pisztolyt, egy tekintetet vetett rá és átadta legközelebb álló szomszédjának.

– Bolondság – mondá – ez régi huszár fegyver. A gyutacs csöve be van rozsdásodva: a cső tele pókhálóval. Legalább harmincz éve mult, hogy e pisztolyból senki sem lőtt.

– És a véres zsebkendő? el kell tenni; senki hozzá ne nyúljon; ennél fontosabb corpus delicti még nem került napfényre.

Egy másik jelenlevő megjegyzé:

– Semmi kétség. Lenke kisasszony meg van sebesítve. Vére folyt. Rohant, vagy hurczolták Zemplén Mississipijébe, a Bodrog hullámai közé.

Egy másik, higgadtabb, gunyolódva veté vissza:

– A Bodrog hullámai közé! Nincs ennek józan értelme, mert fejemet teszem rá, hogy Szőllőskétől Liszkáig nem találsz olyan helyet, a hol most a víz térden felül érne.

– Elég az, ha sebesülten és ájultan vetették oda.

Gábor gróf kezébe vette a véres zsebkendőt s mint műegyetemi növendék, a ki a vegyészet elemeihez is értett valamit, szakértő tekintettel vizsgálá meg a vérfoltokat. Végre hidegen mondá:

– Ez nem vér. Ez festék. Meszelővel van rá kenve. Közönséges vörös berzseny, a mivel husvétkor a tojást festik pirosra.

Ezzel tovább ment.

Mi pedig egészen az olvasóra bizzuk, elképzelni, mit érzett lelke mélyében ez ifjú, a ki Nagygáthy kocsiján ülve, egyszerűen mint lakodalmi vendég ment oda, a hol földi üdve lakott!

Ha külsőleg megtarthatá közönyét, bizonyosnak kelle lennie, hogy a vőlegény üres fészket talál Réthfalván. De mit nevezünk mi halandók bizonyosnak? A legcsekélyebb előre nem látott véletlen lerombolja tető alá hozott építményünket.

Tulajdonkép Gábor gróf nem is ismerheté, mi lakhatik az ő Lenkéje kebelében? Lesz-e bátorsága végzetes határozatát teljesíteni? Mert a higgadt megfontolás soha sem követel sürgősebben meghallgatást, mint a végrehajtás pillanatának megérkezésével. Nagyon sokan erősek voltak a szándékban, az elhatározó perczben pedig visszariadtak.

Másként is sajátszerű helyzet volt ez. A férfi semmit sem tehetett. Keze kötve, még nem is közeledhetett imádottjához. Nem élünk a lovagkorban, hogy fegyveres szolgákkal megtámadjuk a szomszéd várát s kardéllel vívjuk ki győzelmünket.

Érzette, hogy sorsa fölött csak egy leányka bátorlelkűsége határozhatott. De ezen leánynak önállólag kellett fellépni, szerepet cserélni és mindent koczkáztatni. Él-e valahol, napjainkban, tizenhét éves leány, a kit elolthatlan szenvedélye ily végletek határáig ragadhat?

A kis leány egész jövőjével játszott. Ki súgta meg szívének, hogy áldozatát nem méltatlanra pazarolja? Mert az anyai háztól megszökött leány, e lépése után, egyedül csak azé lehet, a kiért megszökött. Hozzá van kovácsolva, mint a gályarab elitélt társához. Ha pedig indokolatlanul merész volt és bizalma horgonyát ingatag homoktalajba vetette: egy kártyán játszotta el egész földi czélját és rendeltetését.

Ezt gondolta Gábor gróf, míg barátja mellett a kocsin ült, remélve és remegve nézett ama jól ismert hegyláncz kékje felé s azon is túl igen messzire.

Ellenben Nagygáthy gróf, mint karvaly, elbizakodva készült lecsapni a fehér galambkára. Valami nagy szerelem nem alkalmatlankodott szívében, hanem tagadhatlanul tetszett neki a szép Lenke nyájas arcza, kecses termete. Épen oly fönséges tünemény volt, minő neki kellett, hogy a társaságokban, illő pompás és hatalmas parádét csapjon vele. Otthon pedig a legjobb volt arra, hogy a Nagygáthy névnek és vagyonnak örökösöket adjon. Mást nem követelt tőle.

A kis grófocska nem volt rossz, jellemtelen vagy épen aljas lélek. Minden hibája csak saját énjének és helyzetének túlbecsüléséből származott. Még képtelen elbizakodottsága is inkább nevetségessé mint gyűlöletessé tette őt.

Mai bukását is csak úgy tekintette, mint például ha valamely terve Párisban sem sikerült. Elfeledte s vége volt. Most is csiklandozta a gondolat, hogy nagyon szép feleséget kap körme közé. De nem feledte, hogy igen drágán lehet ily portékához jutni. Más közönséges kaland csak pénzbe kerül s ha a pénz el van költve, vége a regénynek, míg a tárcza újra meg nem telik. Nála, egy kis bőjtöléssel, mindig megtelt.

Most a midőn hiuságán e sérelem esett, a midőn legérzékenyebb oldalán ezen hatalmas érvágási operatio végbe ment: inkább elbámult, mint megrendült.

– Furcsa! – gondolá – egy kilenczezer holdas báróné leánya nem akart Nagygáthy grófné lenni! Ilyen vén a világ, s mégis, megtermi a leghihetlenebb botorságokat.

Egy pillanatra valósággal rossz kedve volt. Olyan képet csinált, mint mikor valaki az ajtó szárnyába üti könyökét és megfájdul bele a zsibbadós ere. Nagyon kellemetlen érzés, de hamar elmulik.

Gedeon gróf is csak addig volt megkinzott martir, míg kocsisa elé állott a pompás fogattal. Az öt ló megemlékezteté arra, hogy ő még most is Nagygáthy gróf, s az marad, úgy feleséggel, mint feleség nélkül.

Ekkor intett barátjának.

– Gábor! itt többé semmi keresetünk; mentől elébb pusztulunk innen, annál jobb. De azért nem végeztem szerepemet. Nekem ugyan épen most tömérdek dolgom van Hevesben, Pesten, Bécsben és Párisban, de mindent abbahagyok. Érzem, hogy kötelességeim vannak. A báróné rokonom, nem tagadhatom meg tőle segítségemet. A megszökött leányt ugyan ez életben soha nőül nem veszem; de tartozom az anyának azzal, hogy elvesztett gyermekét visszaszerezzem. Számíthatok barátságodra?

– Egészen szolgálatodra állok.

– Tulajdonkép te sem vagy távolabb rokona a bárónénak, mint én vagyok. Jer, szenteljünk egy pár hetet a leány felkeresésére. Kellemes az ilyen vaktában való kóborlás: az ember soha sem tudja, hol talál útközben érdekes kalandra? Csak azt szeretném tudni, végre is, kiért szökött meg az én hóbortos menyasszonyom? A báróné téged vádol.

– És ha úgy volna? párbajra hínál?

– Ellenkezőleg. Azaz: tegnap még homlokba lőttelek volna.

– És ma?

– Egészen új világba léptünk; mintha egy századdal később születtünk volna. Vigye a leányt, a ki megszöktette. Engem tökéletesen kigyógyított; tiszta szívemből gratulálok szabadítómnak.

Valóban kevés hiányzott hozzá, hogy elvegyen egy leányt, a ki képes volt megszökni!

Nagyon kevés: csak a menyasszony.

XXIII. (Hova szökött a menyasszony?)

Besötétedett.

Az utolsó vendég is elhagyá a kastélyt. A vidékiek saját fogatukon, a távoliak azon kocsin, mely őket a legközelebbi állomástól ide hozta.

Többnyire búcsú nélkül széledtek szét. Némelyek haragudtak, boszankodtak, mások nevettek. Lesz ebből egetrázó zaj a lapokban és a társaságokban egész télre. Kapós ember lesz, a ki ily történetkének szemtanuja lehetett.

A tréfa legérdekesebb részlete abból állott, hogy a vendégsereg éhesen, ebéd nélkül futamodott meg a lakodalmas háztól. Senki sem követelte, hogy a báróné még ily rettenetes itélet napján is a ház úrnőjének kötelességeit teljesítse.

Tán tüzet sem raktak a konyhában. Mióta az északkeleti vasút megnyilt, a Réthfalvához legközelebb eső vasúti állomáson annyi jegy el nem kelt.

Hová szökött a bátor kis lány a nem szeretett vőlegény elől? ez másodrendű kérdés volt. Elszökött s azóta hegyen völgyön túl volt, ez magyarázott meg mindent.

Mindenki tudhatta, hogy a szökés útja, módja előre jól volt kiszámítva, miként az eredmény is igazolta. A kalitkából kiröpült madár meleg fészekbe szállt. Gyalog vagy kocsin valamely vasúti állomásig, az mindegy volt. Most már Pesten is lehet. Ki tudja? itt sem áll meg ez éjjel.

A báróné okos asszony volt. Ismerte a világot s nem kétkedett, hogy eszes emberekkel van dolga. Őt nem szédíté el a látvány, hogy Szabolcsy jelen volt a meghívott vendégek között. Ez vitte el leányát és senki más. A leány pedig nem mehetett anyja ismerőseinek körébe, mert oly visszavonult élet mellett, minőt a kastély úrnője folytatott, a jó barátnék elfogytak és elidegenedtek. Más volna, ha a vén jakobinus Miklós bácsi még élne: akkor még ezen éjjel körülvétetné a gelenczei házat vasvillás emberekkel.

De ez a gyűlölt mérnök-gróf sem vihette az elcsábított gyermeket egyenes oltalom alá. Van annyi esze, hogy ki nem teszi magát, mint hölgyrabló, büntetőperi vizsgálatnak. A lány sem mehetett hozzá; mert ha a megszökés csak regény, a megszöktetőhöz menekülés már vétek és gyalázat. Művelt körben és jó ízlésben nevelt hölgy ily hibát el nem követhet.

Egyedül állott a báróné a kastély előtti kertben s nézte a hidegen ragyogó csillagokat. Cselédei is kerülték, mert féltek tőle. Reggel óta haragjának kiömlését sorban érezték egymásután.

Sétált tehát: nem kétségbeesve, nem kezeit tördelve, de gyűlölettel eltelve az egész világ ellen. Kezében pénzszekrényének kulcsát tartá. Hiábavaló őre kincseinek, ha a czél, melyért a fösvénység rút jellegét is magára vette, örökre megsemmisült.