Part 18

És mégsem tehetett mást. Hogy vállalja magára a rettentő felelősséget, hogy túlbuzgalmában imádottjának kész terveit megzavarja, vagy épen legjobb szándéka mellett is, úgy vegyüljön közbe, hogy az eredményt is meghiúsítsa?

Mást nem tehetett, mint levélben írta meg lelkének nyugtalanságát, szerelmének végtelenségét. A postai közlekedés utja nyitva állott előtte. Levelét csak a vasút 77-ik számú pályaőréhez kellett czímeznie. A többit Örzse ifjasszonyom ügyességére, hűségére és a jó szerencsére bízta.

A válasz, nem hamar ugyan, de mégis megjött. A kis lány minden betűje menny és üdvösség. Mindig a régi, állhatatos, változatlan és elhatározott. Csak a jövő boldogságáról beszél, ama másik sötét esély, a halál még csak czélzáskép sincs említve.

Rögtön, még ez éjjel, egész ívre terjedő feleletben köszönte meg a nyert vígasztalást és oly boldog volt a gondolatban, hogy sorai másnap délre már ott lesznek a réthfalvi kastély kertjének közelében s a pályaőr felesége lesni fogja az alkalmas pillanatot, melyben a tiltott árút a czímzettnek kezébe csempészhesse.

De mikor reggel lovas legénye meghozá az éjjel érkezett postát s az ifjú minden érdeklődés nélkül nyúl a hírlapok csomagához, egyszerre egy levelet is pillant meg, a mely a Réthfalvához legközelebb eső vasúti állomás jegyét hordta homlokán.

A legrosszabbat sejtve töré fel a borítékot: de mindjárt vígasztalást és felbátorítást igérő jel mutatkozott. Oh jól ismert vonások az ő angyalkájának kezétől!

És mégis retteg. Mit fog hallani? Remélhet, vagy kétségbe kell esnie? Mert ha a kis lány tegnap írt és alig tizenkét órának lefolyta után újra tollhoz nyult: akkor oly valaminek kellett közbe jőni, a mit veszély nélkül el nem hallgathatott.

Különben pedig fődolog volt, hogy írt. A ki ír, a kinek közlendői vannak, annak szerelme el nem hamvadhatott.

Ime a levél:

«Kedves Gábor!

Ma szept. 28-ik napját írjuk s hírt vettünk Hevesből, hogy Nagygáthy gróf még ma estére megérkezik. Másnap megy Cecilie néni látogatására. Az utolsó napot Vékonyi bárónál tölti és okt. első napján kocsin és vasúton érkezve, itt lesz az egész násznép. Minden vendég csak Gedeon bátyám részéről hivatott meg. A mi rokonaink és ismerőseink közül mamám senkit sem vár.

Jelen van a veszedelem, de engem e siettetés nem lep meg készületlenül. A minek a jövő hónap utolsó éjjelén meg kell történnie, el nem maradhat. Szerelmem és a vész jelenléte lelkemnek oly csodálatos erőt kölcsönöz, minőt még eddig magamban nem érzettem.

El fogok tűnni. Könnyen, kényelmesen, fáradság és veszély nélkül és odamegyek, a hol senkinek eszébe sem juthat engem keresni.

Egyedül csak öntől, az én szeretett Gáboromtól félek. Oh, ha nem bíznék egy leányka akaratának szilárdságában és segítségemre sietvén, egész építményemet lerombolná!

Azért elkerülhetetlenül szükséges, hogy az én Gáborom ezen napokat a világ szeme előtt töltse. Ne maradjon otthon, menjen inkább látogatóba Cecilie nénihez nehány napra. Legyen vidám, jókedvű, mulasson gond nélkül és élvezze az ottani társaság örömeit.

Nem fog elidegenedni a leánytól, a kinek bátorsága volt a végső veszély elől ily szörnyű zajt ütő kalandokba bocsátkozni? A legközelebbi hír rólam nem hamar, de a legbiztosabb helyről fog érkezni. Örökre híve

_Lenke_.»

A fiatal ember egymásután háromszor-négyszer átolvasá e sorokat. Még a betűk alakjából is valamely elrejtett titkot akart kimagyarázni.

Egy félénk gyermek el fogja szülői házát titkon hagyni! És ő, a férfi, tétlenül vesztegeljen!

Van még napjainkban leányi szív, mely ily áldozatra kész legyen?

– Engem mulatni küld. Szükségesnek tartja, hogy a világ szeme előtt éljek. Tehát tudja, hogy a segédkéz nyujtásában a gyanu legelső sorban is rám háramlik. Él az isten! az én kis Lenkém a legvilágosabb alibit akarja számomra megszerezni.

És ha csakugyan azt hinné is a világ, hogy a réthfalvi menyasszonyt Gábor gróf szöktette meg: mi következik belőle? Mert ez a Nagygáthy olyan fajta gróf, hogy feléje sem tekintene Gelenczének. Amolyan okos vőlegény, a ki az előle megszökött menyasszonyt nem fogja üldözőbe venni. Szépen ott hagyja, a hova ment. Az anyja előtt pedig vállát vonogatva, udvariasan bocsánatot kér, beszél holmi sajnos félreértésekről s aztán odébb állít egy házzal.

Sőt ismerve a társadalmat, a művelt körök fogalmait, senkinek eszébe sem juthat az eltünt kisasszonyt épen a vetélytársnak házában keresni.

Az már megtörtént, hogy a leányka a rá erőszakolt vőlegény elől megszökött. Rendesen jelen volt a megszöktető is. De hogy a magas, vagy csak a művelt középrendből származó leány egy fiatal, nőtlen ember oltalma alá kerüljön és ott maradjon, míg szülőinek beleegyezését megnyerheti vagy nagykorúságát eléri: ilyet még senki sem hallott: mert ez erkölcsi és társadalmi lehetetlenség. És a ki mégis megtenné, nem érdemes arra, hogy beszéljünk róla, vagy épen megírjuk szomorú történetét.

Tehát úgy tekintsük e megszökést, mint bevégzett tényt, mely ellen nincs gyógyszer, nincs felebbezés?

Valóban a világ nagyon hajlandó lesz így itélni. A megszökött leánynak jó hírét csak az adhatja vissza, a kiért megszökött. Más bármely helyről érkezett amnesztia érvénytelen.

Lenke kisasszonynak ezt tudnia kellett. Tudja minden leány, ha nem is tanítják arra. Ám de azt is tudta, kiben bízhatik föltétlenül!

Igen! de az édes anyja? Oh, az anyai szívvel nem lehet megalkudni. Az megkeményedhetik, elvakultságában önző, kegyetlen, igazságtalan is lehet, de meg nem hal soha. Az anya a rettentő hír hallatára fölébredve, legelőször is veszedelmekre fog gondolni. A Bodrog folyó nincs messze, aztán rablók és gyilkosok is vannak a világon. Tehát nyomokat és vérfoltokat fog keresni mindenütt.

De ne verjük félre a harangot, míg semmi sem történt. A réthfalvi kastélyban nagyban és aggodalom nélkül folynak a készületek a lakodalomra. A leányka megnyugodtnak látszik, tehát elfogadta már édes anyjának bölcs tanácsait.

Eddigelé csak egy kis leány leveléből olvastuk, hogy végzetes lépés fog bekövetkezni és az egész világon csak egy ember van, a ki ezen igéretnek teljesedését reszkető szívvel várja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A déli órák multával Gábor gróf híven követve imádott úrnője titkos utasítását befogatott és áthajtatott Cseklész grófné kastélyába.

A grófnénak mindent megfigyelő rendőrsége volt otthon. Mikor jelentést vett, hogy Szabolcsy gróf a kastélyba érkezett, már azt is megtudta, hogy vendégének kocsiján egy utazó bőröndöt is láttak.

Rögtön parancsot adott, hogy szobát nyissanak az első emeleten. Maga lement a földszinti elfogadó terembe és szokott hangzatos modorával üdvözlé az érkezőt.

– Ah, végre megértem a napot, melyben az én legközelebbi szomszédommal is meg lehetek elégedve. Köszönöm, hogy olyan podgyászszal jött, mint az angol lord, feleséggel, öt leánynyal, három gouvernante-tal, hat komornával és egy egész ezred cselédséggel. Tessék ezt a szép svájczi hotelt elfoglalni az egész saison tartamára. Mindjárt meg is kapja jutalmát. Megengedem, hogy karját ajánlja a gyönyörű fiatal vendéglősnének s vezesse le a kertbe a társaság közé.

A kert nem messze volt, csak ki kellett lépni a verandára s onnan nehány lépcsővel alább a virágszőnyegek s poronddal behintett puha utak.

Hanem a fiatal ember nagyon szószerinti értelemben vette a grófné parancsát. Megbocsáthatlan ügyetlenséggel a legrövidebb utat választá a társaság felkeresésére.

– Oh, nem így alkudtunk, – szólt a grófné, a midőn a park kanyargóin a legelső válasz-útra értek. – Térjünk balra; ez a legnagyobb kerülő egész kertemben. Mert sok beszélni valóm van. Anyai oktatásokat akarok adni és föltétlen engedelmességet követelek. Mi van ma?

– Hétfő.

– Azt tudom, a szakács menujéből. Hányadik napja a hónapnak?

– Szeptember 29-ke.

– Helyes. Tudja-e, hogy szerdán, október 1-én országos menyegző lesz Réthfalván?

– Az egész vidék beszéli.

– És ön mit mond rá? Remélem, férfias lemondással tűri sorsát?

– Férfias megnyugvással, grófné.

– Nem értem az ilyen túlfinom megkülönböztetést. Rendesen rejtélyes kétértelműség lappang alatta. De nem feszegetem tovább, mert azzal, hogy idejött ön, már megkaptam a kielégítő választ. A ki mulatni akar, bebizonyította, hogy képes feledni. Roppant bölcsen teszi, mert a hűtlen leány megbüntetése, a mióta a világ áll, csak egyetlen egy igazi, valódi és gyakorlati boszú létezik.

– És az volna?

– Először: kinevetni a szív bohó tévedéseit. Másodszor: rögtön, még melegében szétnézni, keresni és megtalálni a teljes kárpótlást.

– Megkisérlem.

– Éljent kiáltok e határozatra. Mert higyje el nekem, a híres lélektani tudós, a ki a szerelmet feltalálta, megmagyarázta s minden titkát bonczkés alá vette, épen a leglényegesebb föltétel meghatározásában követte el a legoktalanabb hibát.

– A legoktalanabb hibát?

– Abban bukott meg, okoskodásában, hogy ráfogta a férfira, mintha nem lehetne rögtön vagy később egy más nőt ép oly forróan szeretnie, mint azt a legelsőt, a kit véletlenül kiszemelt magának! Ime az én uram és férjem, Cseklész gróf, már praktikusabb világbölcs. Ő azt szokta mondani: Minden nő ceteris paribus, egyenértékű. A mit az egyik megad, a másik meg nem tagadja. Ergo: (még mindig Cseklész úr velős mondatait idézem) micsoda eszeveszettség, a világon hatszáz millió nő közül egyre ráfogni, hogy többet ér, mint a többi összesen? és ha ezt az egyet elvesztettük, a többire sem szemünk, sem szívünk, sem vágyunk?

– Valóban grófné, ez épen nekünk, csalódott férfiaknak való vígasztaló filozófia.

– A tudomány alapos és megczáfolhatlan: csak a tanítványok gyöngék hozzá. Azonban én egészen másról akartam beszélni. Hallotta már valakitől, hogy ma ebédre Nagygáthy grófot is várom?

– Ah? itt van már a vidéken az én legújabb barátom?

– Tegnap érkezett Kis-Gáthra egész csapat czimborával. Megtartották, az este, az ifjúság és szabadság elvesztésének halotti torát. Roppant dáridót csaptak, én pedig büszke vagyok rá, hogy segítségem nélkül még pezsgőt sem ihattak volna.

– Elfeledtek hozatni?

– Azt már nem tették. Ilyen hibába nem szoktak esni. Hanem mikor a palaczkokat be akarták hűteni s a jégvermet felnyitották, mit találtak? Csupa poshadt vizet, fürdőt vagy lóúsztatót. Akkor aztán hozzám küldtek s én adtam is nekik egy fél szekér jeget kölcsön, azon kikötéssel, hogy jövő évi deczember vagy január havában kamatostul visszatérítsék.

– Súlyos föltétel! Mi lesz a világból, ha már a grófnék is uzsoráskodnak!

– A tanulság ebből az, hogy az én Gábor grófom mai napon igen correct módra viseli magát és nem keres ürügyet összezörrenésre.

– Ebben bizonyos lehet, grófné.

– Nem félhetek, hogy házamnál párbajra hivás keletkezhetik?

– Részemről nem adok rá okot.

– Akkor nyugton vagyok, mert az én vitézlő Gida öcsém nem krakéler. Olyan piczi, hogy Tom Pouce tábornokkal sem mérkőzhetik. Egyszer már közel volt hozzá, hogy verekedjék, de ellenfele azt mondá; gróf! ön oly subtilis czéltábla, hogy golyó helyett serétlövést választok.

– Ez a grófné élcze.

– A mi pedig az én kedves Lenke húgocskámat illeti: a minő hű képet csinált hozzá, a midőn bizonyos levélkét a kezébe csempésztem, nem hittem volna, hogy szív dolgában ily változandó lehessen. De mit akar ön? 70,000 hold Heves feketeségében, borzasztó hatalom! Ki állhat ellen vértezetlen kebellel az armstrong-ágyúnak? Egyébaránt régi tapasztalás, hogy a nő, a ki szerelmében a holdak ezreit veszi számításba, maholnap a férjét sem tekinti másnak, mint a birtokra betáblázott adósságnak.

Nehéz volt itt a fiatal embernek valamit közbeszólni. Szerencséjére a grófné ezt soha sem várta. Elég boldog volt, ha bátran és szabadon beszélhetett a levegőbe.

– Majd megválik, – folytatá, – minő próféta voltam. Úgyis az igazi boldog házasság oly ritka e világban. Valóságos kivétel. Hála Istennek, én e kivételek közé tartozom. Hallott ön engem Cseklész gróffal összepörölni?

– Soha! grófné. Még mindig Kassán mulat ő méltósága?

– Isten őrizz. Ilyenkor szeptember végén Monaco bájait szokta élvezni. És hogy bebizonyítsa hozzám való határtalan szerelmét, azt írta nekem: kedvesem! a hányszor felteszek a carreau dámára ötszáz frankot, mindig rád gondolok és vesztek!

– Ez a bizonyíték?

– Természetesen. Mert írva van, hogy a ki szerencsétlen a kártyában, boldog a szerelemben!

– Valóban igaz.

Ily csevegések között találták meg a társaságot, mely a kertnek egyik gyepes tisztásán oly szenvedélylyel dobálá az abroncsot, mintha e gyermekjáték mulattatná őket. Pedig csak alkalom ez, melyben az urak és hölgyek mintegy mellékes észrevétel gyanánt, a legszabadabb modorban mindent elmondhatnak, a mi szívükön fekszik. A szó az abroncsra vonatkozik, a gondolat a keletkező titkokra. A ki ezt nem tudja, bámulja, mint mulattatja az ily haszontalanság még a legjobb társaságot is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ebéd idejének közelegtekor megjött szerencsésen Nagygáthy gróf is. Máskor nagy esemény, nagy megtiszteltetés volt ez; ma a bizonyos menyegzőt megelőző napokban igen közönyös jelenség. Egygyel több a társaságban, más semmi: mert mi hasznát vehetnék itt annak a férfinak, a ki mindenkitől elpártolt s már kimondá, kit választott?

Gedeon gróf udvariasan üdvözlé a ház úrnőjét és az egész társaságot, aztán feltünő hévvel ragadá meg Gábor gróf kezét. Majdnem úgy ütött ki e tüntetés, mintha ezen embernek köszönné boldogságát. A mennyiben 9000 hold megszerzése e nevet megérdemli.

Mindjárt melléje állott és oly hangon, mint a kinek titka nincs, mondá:

– Barátom, készülj. Holnapután reggel tíz órakor viszlek Réthfalvára.

– Engem?

– Téged; két okból.

– Értem: primo, secundo.

– Úgy van. Primo: mert barátom vagy és boldogságomat szemlélned kell. A báróné egészen rám bízta, kiket hívjak meg.

– Bocsáss meg, barátom…

– Egy szót sem, míg mindent nem hallottál. Secundo: Réthfalva souverain hatalma előtt előterjesztettem a meghívottak névsorát. Mikor neved előfordult, mennyből alászállott menyasszonyom, irántami szívességből pártolta indítványomat. A báróné nyájas igent billentett; a meghivót pedig aláírta. Itt van, olvasd.

– Csakugyan?

– Holnap Réthfalván ebédelek, de az éjt Kis-Gáthon töltöm. Szerdán tejbevajba fürösztött öt lovammal, épen mikor tizet ver az óra, rohanok Réthfalvára a rám váró kész üdvösségre. Magam hajtok; te mellettem ülsz. Tizenkét órától kettőig gyűl a vendégsereg. Násznagyok, vőfélyek, nyoszolyó lányok és (ezt már halkabban mondá) a dolognak ostoba részletei, a kik csak arra valók, hogy egyék meg az ebédet s vigye őket az ördög mentől előbb a pokolba! Rendeld oda saját fogatodat is; mert ebéd után olyan goromba ficzkó leszek, hogy feleségemen kívül, senki számára nincs szemem. Adieu? Vágtat az öt sárga csikó s meg sem áll Beregszászig, a hol vasútra ülünk.

Most már egyszerűen csak a fülébe súgott valamit barátjának, oly ragyogó arczczal, mintha mondaná: a többit pedig bizd rám.

Ez volt a programm a Réthfalván készülő menyegzőre.

Gábor gróf hallgatott és gondolá:

– Dicsőségesen csinálódik az én alibi-m! A primást, az esztergomit úgy, mint a melyik a Hungáriában muzsikál, előbb vehetik gyanuba, mint engemet!

XXII. (Hallatlan botrány az úri világban.)

Másnap Nagygáthy gróf Réthfalván éldelegte boldog perczeit. Kissé különösnek találta s nem könnyen szokott a gondolathoz, hogy házasodni fog és ennyire el van szédítve egy leány szépsége által, melyhez csak 9000 hold járt hozományképen. Ilyen kedvtelést, néhány év óta, bármikor megszerezhetett volna magának.

De kezdte észrevenni, hogy szerelmes is, a mennyiben a szép Lenkét lehetetlen volt nem szeretni. Hogy a leányka hallgatag, tartózkodó és bátortalan, ez csak előnyére szolgált. A víg és könnyelmű menyasszony inkább elidegeníti a férfit, mint magához vonja. A jó kedv és megelégedés házasság utánra való időtöltés. Kapja csak egyszer kezébe kis feleségét, majd mulatságosabb nótákra is megtanítja.

A háznál minden készen volt; az építő, festő és diszítő iparosok eltakarodtak. A báróné a perczeket számította, hogy ki legyen mondva az oltár előtt a végzetes igen s ha leánya Nagygáthy grófné lett, kész a földön a mennyei Jeruzsálem; megérkezett a halandók számára a hivőknek igért örök paradicsom.

Ketten sétálgattak a kastély alsó kertjében. Egy beszédes ifjú s az elzárkozott leány, a kit az elháríthatlan kényszerűség, mint műkedvelőt, a szinésznők művészetére tanított meg. Gedeon gróf őszinte lélekkel játszotta a jövendőbeli férjet. Szokása volt semmit nem tenni félig, ha valamire rászánta fejét. A leánykát szórakoztatta az ifjúnak köznapi szószaporítása. Ezalatt legalább nem gondolkodott a holnapról, melyben a vidék fölött felharsan az utolsó itélet trombitája. És lesz üvöltés és kiabálás.

Mert nagyon világosan tudta, mit szándékozik cselekedni? tisztán megfontolta lépésének minden következményét. Csak lassan és fokonként szokta meg lelke e határozatot, mely őt azon válaszútra ragadja, honnan nincs visszatérés!

De nem volt más menedéke. Otthon, anyja irányában semmi erővel sem birt. Hiába kért, hiába sirt. Csak azt hallotta feleletül: nem érted saját boldogságod föltételeit; rövid időn pedig áldani fogod anyád bölcs előrelátását és gondoskodását gyermekének jövője iránt.

Mit tegyen? Halaszszon mindent a végső perczre s a templomban, sírás és ájuldozás között tagadja meg az igen szó kimondását?

És ha rászánná is magát e végletre, mit nyerne vele? Anyja újra folytatná az ostromot, Gedeon gróf pedig annyira telve van saját értékének ellenállhatlan erejével, hogy még az ily templomi jelenetet is csak az éretlen gyermek természetes gyöngeségének tulajdonítá.

Ki tudja, mi történik? A násznép még együtt van; egész sereg néni, bácsi rohanja meg, újra visszaviszik az oltár elé s lehetetlen, hogy másodszor is ereje legyen, a botrányt ismételni.

És akkor Nagygáthy grófné lesz. A kit pedig oly forrón szeretett, azt nem csak megcsalta, hanem álnok hitegetéseivel még kegyetlen játékot is űzött vele.

Ezerszer inkább a halál.

És ha így meg is szabadulhatna Gedeon gróftól, érzette, hogy ezzel csak a lehetőség útját nyerte meg, a kitüzött boldog czél felé.

Ellenben, ha eltünik a háztól, sorsát azonnal összeköti szívének szerelmével. Egyedül csak ez az ifjú lesz képes megitélni, mily rendíthetlen szerelem volt az, mely ez áldozatot meghozhatta.

E gondolat adott neki erőt. Ez tette a félénk, szelid, engedelmes gyermeket bátorlelkű s mindent koczkáztató hősnővé.

És mégis, a midőn így ketten a kertben sétáltak, megkisérlé a kis leány a még legutoljára föntartott szelidebb eszköznek felhasználását.

– Kedves bátyám, a multkor nem értettem egy szavadat. Hogy beszélhettél te előttem és a mama előtt, hat-hét levélről, mikor én hozzád soha életemben egy sort sem írtam.

– Ah, ah – felelt hangosan nevetve a gróf. – Nem írtál? Te tán azt hitted, hogy én az ily drága leveleket, amint elolvastam, mindjárt felhasználom fidibusznak? Isten őrizz ily szentségtelenítéstől! Ide nézz, mint megbecsültem. Itt van mind a hét darab, tárczámnak legbensőbb részében, egybekeverve ezer forintos bankjegyeimmel.

Elészedte tárczájából a leveleket, egyet, kettőt fel is nyitott és győzelmes tekintettel mutatta elé azokat, mint az uzsorás a lejárt váltót.

– Ez nem az én írásom.

– Nem a tied? hát ki írta?

– Würzheim báróné.

– Micsoda kedves kis enyelgés ez, egy nappal az esküvő előtt!

– Ha nem hiszesz nekem, menjünk fel a szobába. Leírok nehány sort, s meglátod a végtelen különbséget a két írás között.

A gróf egy pillanatig hüledezve nézett; de miután a legkomolyabb dolgot is a legkönnyebb oldaláról szokta felvenni és megitélni, mondá:

– Ne beszéljünk hiábavalóságokról; a betűk alakjáról, a vonások összekuszált szálkáiról. Elég nekem, ha mással irattad is, ha a tartalom saját szíved sugallatát foglalta magában.

– Tudtom és akaratom nélkül írtak hozzád.

– Már hogy tették volna! Különben ez se baj. Elmondod most élő szóval, hogy szeretsz s ezzel minden félreértés jóvá lesz téve. Különben pedig e dolog annál mulatságosabb, mert most már én is megvallhatom, hogy az én leveleimet sem magam írtam. Azaz: én legalább mégis lemásoltam s ezzel a tartalmat sajátommá fogadtam.

– Szép kis eredeti levelezés.

– Még szebb, hogy semmit sem vethetünk egymás szemére. Azért legokosabb, ha mindent őszintén elbeszélünk. Volt ott Trouville-ben két igen pompás bon-vivant pajtásom. Mindkettő divatos regényírója a franczia arisztokratikus köröknek. Egyik mr. le Passepoil, a másik mr. le marquis de la Draperie. Ezek komponálták leveleimet, darabját száz franc honorariumért. Úgyé bámultad, hogy a te kedves Gida bácsikád minő hatalmas stylusra tett szert? De mindez csak arra való, hogy majd télen a hosszú unalmas estéken, ha egyszer-másszor otthon maradunk, legyen a mi fölött nagyokat nevethessünk.

Ez aztán javíthatlan és tántoríthatlan szerelmes volt; a mi jó Nagygáthy grófunk! Őt ugyan holmi aprólékos félreértések és csekélyszerű felfedezések ki nem verheték sodrából.

Pedig Gedeon gróf nem volt ostoba legény; jól és folyékonyan beszélt és társalgó modorában néha még a só vagy a bors sem hiányzott. A világ többet tett fel róla, mint a mennyit talált benne.

De ha magasabb eszmékről, vagy a szív nemesebb érzelmeiről kellett nyilatkoznia, az alapjában tudatlan lélek, a köznapi faragatlan ficzkó mindjárt elárulá magát. E hibájánál csak elbizakodása volt rettenetesebb. Meg volt győződve, hogy Magyarország főuri családjaiból származó minden leánynak csak az lehet álma és ábrándozása, hogy Nagygáthy grófné lehessen!

Hogy most Réthfalvy báróné Lenkéjét nőül veszi, ezt úgy tekintette mint nagy úri szeszélyt, mint fiatalkori meggondolatlanságot és saját személye értékének félreismerését. Ő most elvet, elpazarol valami dicsőbb jövőt. Épen nem kétkedett, hogy ez a kis Lenke huga csak azért iratta a rafinirozott Würzheim tábornoknéval leveleit, mert félt, hogy hatalmas bácsikája kinevethetné a falusi leányka gyarló stylus-gyakorlatait, s mint hozzá nem méltó együgyű teremtést, búcsu nélkül otthon hagyná.

A leányka nem gyűlölte őt. Mint rokonok, sokat játszottak, gyakran enyelegtek egymással. Csak akkor, a midőn a báróné először kezdett példálózgatni a Nagygáthy grófnéság dicsőségére, akkor reszketett meg szíve és innen kezdődik hideg és tartózkodó viselete az elbizakodott fiatal ember irányában.

A kis leány soha, még anyja előtt sem mondá ki beleegyezését ezen házassági tervbe. De nem is kérdezték ezt tőle. Elég, ha látta a készületeket, elég ha hallotta, hogy lakodalom lesz a háznál s akkor tudhatta, hogy a dolog csak rá vonatkozhatik. Feltették róla, hogy engedelmeskedik és engedi magát ellenkezés nélkül vitetni, mint husvétkor a bárány a mészárszékre. Többre nem volt szükség.

Az ebéd vigan folyt le. A gróf még mindig kifogyhatlan volt elmondható kalandjainak elbeszélésében; de bármit mesélt, annak végső értelme arra ment ki, mily nagyon bámulták az emberek, megtudván, hogy egy Nagygáthy gróffal ettek egy tálból cseresnyét.

Alkonyat után a délczeg vőlegényke kocsira ült. Búcsúja, mindig hallgatag és magában tünődő menyasszonyától következő igen szellemes módon ütött ki.

– Adieu, szerény kis ibolyám. Aludjál boldogul, utójára, Réthfalván; álmodd meg előre, hogy holnap ilyenkor már Nagygáthy grófné lettél.

Igen. Holnap?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Felderült október 1-je. Nagygáthy gróf, legtarkább koczkás kabátjába öltözve, fején jockeysapkával, pontban reggeli 10 órakor Cseklészné palotája elé érkezett, csodálatosan felsallangozott öt lovával.

A kastély ily korán még teljesen kiholtnak látszott; csak Gábor gróf került elé, a ház egyik bérruhás cselédjével, a ki utazó bőröndkéjét hozta és fel is tette a kocsira. Képzelni lehet, mily őszinte lélekkel csomagoltatta össze Gábor gróf fekete öltözékét és tiszta fehérneműit, melyeknek épen nem szándékozott hasznát venni.

– Készen vagy?

– Ülök fel.

Ez volt a bevezetés. Úgy látszik, bevett szólásmód, ha egyik úr maga mellé ülteti a másikat.

De ha a gróf éktelen pongyolát viselt is, annál ünnepélyesebben voltak kikeményítve cselédei.