Part 9

Tehát ápril 1-jétől egész 5-kéig divathős volt «La belle letière» szerzője; 5-től 8-ig lord Burlington, ki a medvét játszta, s a vadászt földhöz verte, 9-től 10-ig Debry komornyikja, kinek ura félévi fizetés fejében egy sorsjegyet adott, s ez nyolczvanezer frankot nyert rajta, mely összeget a mint kezéhez vette, rögtön elkezde hasonló gazdaságot folytatni, miként a marquis maga: kocsikat, lovakat vásárolt, hôtelt etablirozott, páholyt vett az opera comiqueban és ballet-tánczosnőknek udvarolt. Ezen az úton nagyon könnyű volt neki kiszámítani, hogy négy hónap mulva, tehát augusztus tizedikéig egy sousja sem marad abból a nyolczvanezer frankból, mire nézve jó eleve megkérte hajdani gazdáját, Debry marquist, hogy ne fogadjon helyette komornyikot, mert ő majd ismét vissza fog térni.

Ápril közepéig ismét Iván herczeget emelte föl a hír, ki megtudta, hogy Vestris, híres tánczosnő, jószágain keresztül veendi útját, parancsot adott azon városba, melynek ő kegyura, hogy minden fogadóról szedjék le a czímert, s azok helyett az ő saját palotájára tétetett vendéglői jelvényt, mely csalás által a hirhedett művésznő egyenesen az ő palotájába hajtatott be, hol őt a herczeg, mint vendéglős, fehér előkötővel, hóna alá vett sipkával fogadá, s teljesíté minden parancsát, csak azután tudatva vele, ki által szolgáltatta magát, midőn a városból tovább utazott.

Ő utána következett a világhírben mademoiselle Grignon, ki fiatal rat (patkány, így hivják az operáknál a némaszemélyzetet) létére egy fiatal dandyt, ki őt valahogy rászedte, a palais royal legnépesebb utczáján lovagkorbácscsal eldöngetett.

Elmosta a hírt valami mangeur des petits enfants (kisgyermek-evő), ki tán öt vagy hat embert gyilkolt meg egymásután s ezért lefejeztetett. Mert ez is elég arra, hogy az ember divatba jőjjön.

A lenyakazott hírét elhomályosítja Aubry kutyája, mely lázba hozta az egész közönséget. A kutyát felváltá Kárpáthy Abellino, ki azt ötvenezer frankért agyonlőtte.

Következett a szinházi csata, a Mainvielle-Catalani harcz, erről legtovább beszéltek, ez a hír körülbelül kihúzta a saisont augusztus 10-éig. Ekkorra, mint előre megmondá, minden pénzét elköltötte Debry komornyikja, s ismét visszaállt inasnak előbbi urához, kivel négy hónapig gavallérságban versenyzett; mind e híreket eltörlé azonban nem sokára egy név, mely a milyen különösen hangzik a mi nyelvünknek, kétszeres bajt okoz a francziának, ki kénytelen minden elképzelhető erőszakot elkövetni beszélő műszerein, hogy e nevet ki tudja mondani:

«Khatakvéla.»

Pedig már szeptember elején senki sem beszélt egyébről, mint a csodás Chataquéláról, s nem volt derék ember, a ki legalább egy új kalandot nem tudott felőle regélni, lett legyen az való, avagy sem.

Így a hangzás után itélve, sokáig engedhetnők találgatni a sajátságos név alatt rejlő egyéniséget, s lenne a ki nilusi lovat, arab szemfényvesztőt, vagy ausztráliai madarat vélne benne feltalálni; e malomkelepeléshez hasonló név akárminek lehetvén képviselője, csak valami eszményi tárgynak nem.

Pedig e nevet a legszebb hölgyek egyike viselte, kiket valaha a tropicusok égalja szült.

Chataquéla afghan hadi főnök leánya volt s mint olyan, az angolokkali harcz alatt jutott fogságra még gyermekkorában. Elébb fogságra, azután uralkodásra, mert az Európába átültetett meleg égalji virágszál azon percztől fogva, midőn lábait a szárazföldre tevé, uralkodónéja lett minden férfiszívnek.

Egészen új, idegenszerű szépség, mely a megszokottól annyira elüt, s szokatlan bájaival ismeretlen gyönyöröket igér.

Arcz- és testbőre, mint az ezüsttel vegyített arany, fényes, de nem kellemetlen sárga, melynek hamvas bársonya alatt ez átlátszó aranyon keresztül világlik az arcz hajnalodó színe, melyet láthatólag kigyullaszt a néma szenvedélyek lángja. Szemeinek fehére valami mély porczellánszerű kékséggel bír, szivárványa igazán szivárvány, mert feketéjében a napsugár minden színét vélheted ragyogni. Haja négy hosszú tekercsbe fonva, színére nézve a kékbe átmenő aczél feketeségével ragyog; ajkai oly parányiak, pirosak, telttek, mint egy meghasadt cseresznye, s termete karcsú és délczeg. De mit arcz, termet és szemek? Mit ér a holt leirás az élőnek egy tekintete mellett? Ki tudna beszélni e szemek olthatlan tüzéről, mely világít és éget, mely kínoz és epeszt, mely boldogít és elvarázsol? Volna-e bátorsága festőnek ecsetéhez, költőnek tollához nyulni, ha látná ez ajkat mosolyogva? hogy más helyzetéről ne is szóljunk. S ki győzné őt minden perczben leirni, hisz e csodálatos hölgy minden perczben más alakot vált, még soha két férfinak nem volt róla egyenlő fogalma és ha egy társaságban vannak tizen, Chataquélát mindegyik másnak fogja látni; egynek szende, másnak kaczér, harmadiknak hősnő, negyediknek gyermeteg, itt óvatos, amott öntudatlan, ma kicsapongásig víg, holnap ábrándos és méla és ezért őrjöngnek a férfiak annyira utána.

Különben mindezekből nem szükség Chataquéla ellen gyanús elővéleményt támasztanunk, ő nem tartozott a divatszépségek, nem az entretenuek s más egyéb könnyen hozzájárulható hölgyek sorába, ő maga volt a moral és legszigorúbb erény példányképe – afghan fogalmak szerint.

Csupán csak az afghan fogalmakat kell tehát ismernünk.

Az afghanok házassági codexeiben nagyon kevés formaság van megállapítva a hivatalos szerelmi összeköttetésekre nézve. Az egész mindössze abból áll, hogy ha egy férfinak megtetszik valami szabad állapotban levő asszonyszemély, derekán viselt övét elküldi hozzá, s ha a hölgy megtartja azt és cserében a magáét küldi vissza, a házasság megköttetett. Arról azután ha a hölgy valamely férfi övével derekán jelenik meg, tudhatja mindenki, hogy ez annak felesége és többé nem szabad; a férfi azonban tartozik valamely csekély ajándékkal udvarolni a legközelebb talált boncznak, a ki őket ezért megáldja.

Az elválás hasonló egyszerű formaságok mellett megy végbe. A melyik félnek nem tetszik az összeköttetés többé, leoldja derekáról az övet s visszaküldi annak, a kitől kapta s ismét szabadok lesznek. Kereshet mind a két fél új nőt és új férjet és ezt annyiszor ismételheti, a hányszor kényelmesnek találja. De jaj volna azon nőnek, ki addig, míg más férj öve van a derekán, egy idegennek engedné kezeit érinteni: az afghan erkölcs szigorú! azon nő házasságtörő volna s az még csak istenes dolog, hogy ezen a világon elevenen elásatnék, de a másik világon a nagyfogú Talihaméha tüzes fürészekkel osztja ezer darabra s mindegyiknek külön kell érezni a kínt, mit ezen a földön egy darabban érzett.

Im ezen jámbor fogalmai szerint a moralnak a legtökéletesebb hölgy volt Chataquéla mindazok közt, kiket valaha a Dhavalagiri bérczei neveltek.

Első férje egy angol colonell volt, ki őt magával hozta Londonba; ott azonban egy lord kisasszonyát véve nőül, tőle a fent leirt egyszerű szertartások mellett törvényesen elvált.

Ettől fogva Chataquéla nagy kedvezésében részesült Siovnának, az afghanok szerelem-istenasszonyának, ki ábrázoltatik tizenkétezer füllel, hogy mindazon sóhajtást meghallhassa, melyek hozzá intéztetnek.

Két év alatt ugyanis alig maradt a világ fővárosaiban híres ember, ki őt rendes törvényes feleségül ne birta volna és Chataquéla mind valamennyi iránt szigorúan megtartá a kötelezett hűséget és női erényt, a meddig tudniillik jónak nem látta tőlük végkép elválni.

A legutóbbi időkben a görög thermopilaei hőst, Ulyssest, követte Hellasz földére s harczolt vele együtt bátran és hősileg a törökök ellen, ugyanott felismeré egy csata alkalmával a lánglelkű szellemóriást, Byront, s elválva Ulyssestől, őt tisztelé meg sokat vándorolt övével s a költővel vissza is jöve Londonba.

Alig pár hete, hogy a britt fővárosból Párisba érkezék, itt mindenki csak róla beszélt. Szépsége felülmúl minden eddig látottat, sajátságai elragadók.

Az ember tudja, mily végtelen szerelem lakik e szívben, és azt elérni mégis milyen nehéz.

Nem elég gazdagnak lenni ő előtte. Chataquéla tud tűrni, nélkülözni azért, a kit szeret; ha kell, tud szolgálója lenni: előtte szeretetreméltónak kell lenni, mert ő szerelmet nem hazudott soha.

Neki férje van. Ez európai fogalmak szerint nagyon kényelmes dolog, mert egy férjes nővel kezdett viszony nem végződhetik házasságon, s e mellett az a tréfa is van benne, hogy az ember magának örömöt, másnak bosszúságot szerez, a mi kettős élvezet. Ámde Chataquéla férje iránti hűségéről csak következő férje iránti szerelemből mond le, s másra nézve illethetetlen.

Ez ismét nem volna igen nagy baj, mert hiszen az ember tehát nőül venné és azután időjártával ismét elválnék tőle; de nem olyan könnyű az afghan hölgyet meghódítani. Az európai courtoisie szegény az ő szeszélyeinek megfelelni. A hízelgés, a léha kedvtelések őt nem mulattatják; ő előtte hősnek, bátornak, eszesnek, önfeláldozónak kell lenni, s nem elég mindez indulatokat szenvelegni, ő az embert kényelmetlen próbákra állítja, s ha ki nem állotta azokat, kikaczagja.

Ő érte fáradni, küzdeni kell, pedig milyen könnyű és édes az ő birhatása!

Ez ad legnagyobb ingert a szenvedélyeknek; e csalogató csáb, mely épen a czél előtt állít meg, mint a tenger fenekén látszó virágok, mikről azt hiszi az ember, hogy kezével elérheti, s csak ha utánok nyúl, tapasztalja, milyen mélyen vannak.

Ez lázítá fel az egész elegans fiatalságot, mindenki törekszik az új férj helyét elfoglalhatni, a mi ezúttal annyival nehezebb, mert a régi még birja a nő szerelmét és ez a régi Lord Byron, és ez oly magasan áll korának minden arszlánai felett, hogy a gondolatnál kétségbe kell esni, miszerint az ő emlékét valaki egy szerető hölgy szívéből kitörülhesse.

És az ifju óriások azért nem szüntek meg remélni; mindennap ostromolják a szép exoticus hölgy termeit és szívét; a termek nyitva, de a szív zárva örökké. Ő csak szomjat oszt, de nem enyhítését a szomjnak. Játszik, enyelg, mulat velök, mint játszanék szelidített állataival; az ifjak mindennap elmondják a clubban: ki mennyire haladt már? és ha felvetik a végeredményt, azt látják, hogy ott vannak, a hol kezdték.

* * *

Egy délután tűz ütött ki a Mouffetard-utczában.

Még akkoriban nem voltak a tűzoltó intézetek oly jól rendezve, mint most, s minden gyulladásnál nagy dob- és harangszót kellett ütni, hogy a kinek ép keze-lába van, siessen a közveszélyt meggátolni.

A Mouffetard-utcza különben is nagyon alkalmas arra, hogy a benne támadt égés az egész környékre nézve veszélyessé váljék.

Egy tömkelege az a legcsodálatosabb alakú házaknak, mik közül némelyik több háromszáz esztendősnél, összekeveredve apró szűk sikátorokkal, mint a S.-Medard, Arras, Oursine-utczák, melyek csak gyalogok számára látszanak fennhagyva lenni. Egyik ház földszinti, a másik három emeletes, de mind oly ódon, romladozott, elfeketült falakkal, szúette kapukkal; az utczán keresztül a házak tetejére kötött zsinegről lógnak a lámpák alá, e szurtos keverékben csak a népség legszegényebb osztálya, mely e városrészt lakja, tud eligazodni, s minthogy itt úri előfogatok és postakocsik úgy sem robognak keresztül, az utcza néhol oly keskeny, hogy ha szekér talál rajta keresztül menni, a gyalog embereket a falhoz szorítja.

A rongyos középkori épületek között emelkedik magasra egy rengeteg épület vörös téglafalakkal, nagy és sűrűn egymás mellett álló ablakokkal; ez a Gobelin-szőnyeggyár, mely az egész utcza népességének ad munkát, kik egész nap itt dolgoznak és éjszaka mennek rongyot keresni.

Az utcza egyik végén áll a la Pitié kórház, hol a nyomor, vagy bűn által látogatott nők számára van intézet, a másik végén a la Bourbe kórház, a haldoklók számára és a Saint Pelagie börtön, a halálra itélteknek. Ez utcza népességéről tehát gondoskodva van a bölcsőtől a sírig.

Alig kondult meg a Saint Medard templomában a vészharang, a megdöbbent nép roppant fekete füstoszlopot látott az égre gomolygani, melyet utóbb éles lángnyelvek czikáztak keresztül.

A népség azonnal minden oldalról sietett a veszélyben forgott városrész felé; a harangok egyenkint felelgettek egymásnak ijedelemgerjesztő zűrhangokban, mikből legborzasztóbban hangzott ki a notre-damei harang iszonyú zúgása.

A Pantheon-térről legszebben lehete látni a tüzet, mely gáttalanul harapózott szét a sűrű épület-halmaz között; ide sietett az elegáns világ a nagyszerű tüneményt bámulni pompás előfogatain, lovon, cabrioleten; az asszonyságok készentartott flaconokkal, hogy ha szükség lenne elájulásra; a chevalierek a legelső kútnál meglocsoltatták öltözeteiket, hogy azt mondhassák majd, miszerint a tüzet oltani segítettek.

Itt lehete látni Chataquéla nyitott kocsiját is, körülfogva elegans lovagoktól, kik közt ott látjuk Abellinot, Fennimoret, az alispánfit s más honi ismerősöket; lord Burlington fennül a kocsi hátulsó bakján, térdére fektetett hosszú látcsővel vizsgálva az égés terjedését; a többi lovagok mint hadi nyargonczok száguldanak előre-hátra, tudósításokat hozva a delnő számára, ki pompás cashmir öltözetében hanyagul hátraveté magát a hintó vánkosai közé, finom rizskalapját levette fejéről, s szalagjainál fogva kezében tartja s merőn a tűzbe bámul.

Legtöbben azok közül, kik neki újabb hírt hoznak, nem igen lovagoltak odább a szomszéd utczánál s jónak látták onnan a néptolongás elől visszatérni, csupán Iván herczeg vevé magának azt a fáradságot, hogy lóháton ülve keresztültörtessen a szitkozódó canaille-on, korbácsnyéllel verve magának utat közöttük. Kis idő mulva ismét visszatért.

– A tűz egyre terjed, mondá, Chataquéla hintajába behajolva, nemsokára a Saint Medard templomba is bele fog kapni, a mi nagyszerű látvány lesz.

– S nincsenek itt bátor férfiak, a kik ezt meg tudják gátolni? kérdé a delnő.

– Mit tehetnek fecskendők nélkül? A szűk sikátorokon keresztül nem lehet a nagyobb fecskendőket vinni. Úgy nevettem egy pár jó fiút közülünk, úgy hiszem magyar mágnások voltak, kik ott vesződtek egy rokkant kertészfecskendővel, a minővel a hernyókat szokás lelövöldözni a fákról; persze az égő ház ablakáig sem birtak vele prüszkölni.

– De hát nincs itt közelében nagyobb tűzoltógép?

– Van biz itt a Pantheon udvarán, de nincsenek lovak, melyek odahúzzák.

– Azon könnyű segíteni, szólt Chataquéla, s inte kocsisának, hogy hajtson a Pantheonba.

Odaérve, kifogatá hintaja elől pompás angol telivér lovait s a roppant fecskendő elé kapcsoltatá, melyet már akkor egy csoport fiatal ember törekedett odább tolni.

Azzal Chataquéla elhajítá rizskalapját, felgyűré gyönyörű karjain vállig a hímzett ujjakat s felugorva a fecskendő ülésébe, maga kezébe ragadá a gyeplőt.

– Ah! szörnyűködének kisérői. Ön tán nem akarja maga odahajtani a lovakat?

– Hát mit tegyek? Itt az előfogattalan kocsiban csak nem ülhetek.

Azzal közibe vágott az ostorral lovainak, a nehéz tűzoltógép menydörögve gördült végig a kövezeten a Mouffetard-utcza felé. Az elegans világ megbotránkozva csóválgatá fejét: minő feltünni vágyás!

A kisérő dandy-sereg lassankint elmaradozott tőle, az élére vert néptömeg rögtön összezárult a fecskendő mögött, s míg ennek hurrah-kiáltással sietett utat csinálni, az utána jövő lovasokat szitkozódva kergeté vissza.

Chataquéla észre sem vevé, hogy a tűz szinhelyére érve, egyedül van jelen az elegans világból.

– Ide, ide, madame! kiáltá ekkor hirtelen egy nemes accentussal kiejtett hang mellette, s Chataquéla egy legújabb divat szerint öltözött ifjut pillanta meg, de ki egészen össze volt locsolva és bekormozva, s a lovak zablájába kapva, egy szeglethez iparkodott azokat kormányozni, hol egy ügyetlen fecskendő segélyével néhány hasonlóul díszes öltözetű ifju törekedett az átelleni házon a tűz terjedését meggátolni.

Ez volt a legféltőbb pont. Ha a tűz e szegletet elfoglalhatja, akkor a Medard-templom veszve van. Több blouseba öltözött ouvrier egy másik fiatal chevalier vezetése mellett a háztetőre mászott fel, arról leverve a tetőt.

Chataquéla mindezek közül senkit sem ismert; bár a legelőkelőbb világhoz kellett tartozniok, ő soha sem találkozott velök; de azok jól ismerték őt, s egy közülök rövid üdvözlettel nevén szólítá, megköszönve a nélkül, hogy bókot mondana, a tett szolgálatot, s miután az új fecskendőt a szegletre állíták, felszökött rá s a csövet megragadva, gyönyörű ügyességgel irányzá a vízsugarat a felettök égő tetőre.

A hatás rögtön észrevehető volt, a láng e részen lohadni kezde, de annál sűrűbben sziporkázott.

Mintegy tizenkét ház égett már egy csomóban.

Egyszer nagy kétségbeesett sírás hangjai hallatszanak a tömeg lármája közül.

A Gobelin-gyárból egy csoport némber jő, kezeit tördelve a legnagyobb kétségbeesés kifejezésével, a körülálló férfiaknak nagy erőszakba kerül őket visszatartóztatni, hogy a tűzbe ne rohanjanak.

– Mi baja azon asszonyoknak? kérdé Chataquéla egy odaérkező munkástól.

– A nyomorultak, midőn dolgozni mentek a gyárba, rendesen egy udvarba szokták beadni gyermekeiket, hol valami vénasszony viselt rájuk gondot. Most az a vénasszony valahova bizonyosan eltávozott, s azalatt bezárta a gyermekeket és azok most mind odaégnek.

– De hát ki kell őket szabadítani minél gyorsabban.

– Hiszen csak hozzá lehetne férni azon udvarhoz, de köröskörül minden ház ég már, ha csak valaki az égő házak tetején keresztül nem menne értök, mert a sikátorok be vannak omolva.

És valóban úgy tetszék, mintha a lárma és zavar közül távol gyermeksírás hangjait lehetne kivenni.

– Uraim, ez irtóztató! kiálta Chataquéla, a körülállókhoz fordulva, nem hallják önök ezt a sírást? Hát nincs mód a gyermekeket megszabadítani?

– Van egy, szólt hidegvérrel azon ifju, ki legelébb megszólítá a delnőt; hágcsót támasztani ez előttünk álló háznak, tetején a fecskendő folytonos működése mellett keresztülhatolni, onnan egy ember a másikat kötélen leereszti az udvarba, s ez ugyanazon kötélen egyenkint felhúzza a gyermeket és így kézről kézre le lehet adogatni.

– Igen, szólt a munkás, bosszúsan lerántva sipkája ernyőjét, de ki lesz oly merész, hogy az égő háztetőre mászszék?

– Leszek én! szólt változatlan arczczal a gavallér.

– De hát az a másik, a ki onnan leereszkedik arra a veszélyre, hogy ha ön elhagyja, ott vész? hein?

– Ki fogja magát önre bízni?

– Én, én! kiálta hevesen Chataquéla. Gyorsan lábtót és kötelet ide! s azzal nem sokat tanakodva magával, hirtelen kikapcsolá az öltönyét elől összetartó agraffjait, s a nélkül, hogy a körülállókkal törődnék, hirtelen leveté magáról a cashmir felöltönyt, nem gondolva meg, hogy sokkal nagyobb gyujtogatást követ el ezáltal, mint maga a tűzvész. Pompás termetét nem rejté egyéb, mint egy vállait szabadon hagyó csalánszövetű ing, s egy bő selyem török bugyogó, mely indu szokásként csupán térdeig ért, ott lábaihoz levén szorítva s széles csipkekarmantyúval fodrozva.

A körülállók egy perczre még a tűzoltásról is megfeledkeztek.

Chataquéla nem vevé észre a veszélyes hatást, melyet előidézett, s erős, csengő hangon kiálta:

– Előre, uraim! hozzátok a lábtót, az anyák gyermekeikért sírnak, siessetek!

– Hitemre, ez asszonynak van szíve. Dörmögé magában a munkás, s elsietve, nemsokára társaival egy hosszú lábtót és kötelet hozott elé; a lábtót neki támaszták az égő háznak, a kötelet dereka körül foná a delnő, s inte az ifjunak, hogy menjen előre. A nép hurrah-kiáltása kiséré a két vakmerőt. Az asszonyok letérdepeltek az átelleni ház előtt, s imádkozva várták a sikert a magasból.

Megállapodás nélkül haladtak fölfelé. Már az ifju az égő tetőhöz ért. Kezével inte a hölgynek, hogy maradjon kissé hátra. Neki egy égő gerenda alatt kell elébb keresztülbúni. Most egy jól irányzott víz-sugár éri az égő-gerendát s a hirtelen eloltott részt sikerül az ifjunak megragadni, s annálfogva a gerendát félrevetni az útból. Azzal kezét nyújtja az utána jövő hölgynek, az bátran szökik fel a zsarátnakos falra. Ez a nő vagy a jókkal, vagy a rosszakkal van szövetségben!

Ugyanazon víz-sugár, az alant álló ifju gavallértól irányozva, kiséri most a tűz közepett haladókat, utat törve előttük, s szabadon tartva hátuk mögött. Ah, sikerült a tűzfalig eljutniok. Az ifju helyet keres, lábaival megtapogatva a falat, ha nem omlik-e le alatta? kezével megnyugtatólag int az alant állóknak, hogy a gyermekek ott vannak az udvarban. Most legombolyítja derekáról a hölgy a kötelet, egy kiálló gerendára kétszer körülkeríti, azzal a fal párkányába fogózva, lassankint lebocsátkozik; a kötél az ifju kezében van, ki őt csendesen bocsátja alá; ha az ifju csak egy perczre gyáva talál lenni, a hölgy veszve van; s mindez omló zsarátnak-zápor s fojtó füstfelleg közepett történik. Az emberek odalenn elcsendesültek, oly mély a várakozás, a bámulat. Az ifju féltérdre bocsátkozva, mindkét kézzel kénytelen a kötelet tartani, hogy terhét el ne szalaszsza; e közben, egy feje fölött égő gerenda lassankint el kezd alá felé hajolni; a férfi jól látja, hogy feléje fog esni, alant az irtózat hangja tör ki, mindjárt ott fogja zúzni! Az ifju nem tarthatja elé kezét, nem léphet előle félre, mert a kötelet kell tartania, csak nézi csendesen, mint hajlik feléje az égő szálfa. Többen mentésére sietnek fel a lábtón, a példa által bátorítva; már késő! A szálfa lezuhant! azon perczben ügyesen hajolt előle félre az ifju s az lábaihoz esett le, alig félnyomnyira tőle.

Már ekkor több bátor férfi ért fel a tetőre. E pillanatban az udvarra szállt le a delnő. A gyermekek mind egy nagy akáczfa alá voltak gyűlve, mely lombjaival védte őket idáig a tűzeső ellen; mintegy huszonnégyen lehettek.

Chataquéla hirtelen egy rövid dorongot hurkolt a kötél végére, s kétfelől két gyermeket ültetett rá, meghagyva nekik, hogy kapaszkodjanak jól a kötélbe, s azzal inte a magasban álló ifjunak.

Az felvoná a két gyermeket, kiket a többi munkások kézről kézre adva szállítának le a lábtón.

Lássátok azon anyák örömét, kik gyermekeiket legelébb megkapták, nézzétek azt az őrjöngést; mint szorítják kebleikre, sírnak s földre borulnak az öröm miatt; a többi lihegve imádkozik, hogy az Isten megsegítse a fáradozókat.

Az ifju újra két gyermeket húzott fel a kötélen; lassankint minden anya keblére ölelheté gyermekeit. Már az utolsó kettő is emberkezek közt van. Ah, de még egy nincsen itten. A legutolsó, a legkisebb, egy kis pólyában fekvő csecsemő, kit bizonyosan a szobában feledtek; egy szegény, fiatal, tizenkilencz éves asszony csecsemője, kinek férje az idén halt meg, s kinek minden vigasztalása a gyermek, s ki ott fetreng a porban, kétségbeesésében hajfürteit tépve. Az ifju már int a tetőn álló embereknek, hogy távozzanak el s nagyobb erőt látszik a kötél felhúzására fordítani, mint eddig. Látszik, hogy ez nem gyermeki teherrel jön ezúttal. A fiatal anya megszakadó szívvel tekint fel az égre, mintha gyermekét keresné benne, midőn óriási örömdiadal zendül meg körüle; a delnő felért a tűzfalra – és karján hozá fel a megtalált csecsemőt.

Néhány pillanat mulva ismét lejutott a két bátor mentő a hágcsókon, a ház minden emelete beégett már ekkor, minden ablakon jött ki a láng.

Lejutva a földre, Chataquéla az ifju özvegy keblére tevé a megmentett csecsemőt, a keblén viselt gyémánt fetisht akasztva nyakába s azzal sietett hirtelen magára venni felöltönyét.

Milyen szép volt! Szemei miként ragyogtak, arcza derült volt és boldog. Hogy fogják áldani majd a nyomorú viskókban! – és hogy kigúnyolják majd a salonokban e kötéltánczosi bravourért.

E pillanatban nagy robajjal omlott össze az égő ház féloldala. Ha tíz perczczel elébb történik, mindkettőt oda temeti.

Azonban a tűz ez oldalon el volt fojtva s másfelől is erősen oltották; a népség széledezni kezdett.

Ez alatt Chataquéla hintaja utána érkezett a visszatért fogattal, s inasai ugrottak szolgálatára, hogy őt ülésébe segítsék.

A delnő körültekintett, mintha valakit keresne, de a három ismeretlen ifju már nem volt sehol; ők azon pillanatban, midőn a delnő a csecsemőt anyjának visszaadta, eltüntek a néptömeg közül, hihetőleg a hálálkodásokat akarták kikerülni.

Chataquéla hasztalan tudakozódott utánok a körülállóktól, senki sem ismeré, pedig úgy szerette volna kitudni: ki volt azon ifju, kire ő életét oly könnyelműen rábízta, s ki azt oly erős lélekkel őrzé meg?

Néhányan azt állítják, hogy vele jött vadásza grófnak czímezé az ifjat.