Part 8

A szép asszony egy évvel sem fiatalabb Mainviellenénál, de a játszi vidámság, a gyakran túlcsapongó kaczér kedély s valami bámulatosan hódító merészség, mely egész lényén elömlik, azon hódolatot biztosítják számára, mely az örök fiatalságé. E mellett ő minden szerepében csak magát, csak Catalanit játsza, a kedves, a vidám, a hódító asszonyt; nem sokat törődik vele, hogy öltözete jellemző legyen, mint inkább, hogy kellemeit emelje; megőrül, a coulissák közé mosolyogva, s meghal, az alvilági páholy felé vetve hódító tekintetét. Ez ugyan kevés annak, ki a művészetét imádja, de annak, ki a művésznőt, elég.

Catalaninak nincsenek azon gyöngéi, a mik más művésznőknek, a kik szeretik azt hitetni el a világgal, hogy ők vetélytársnéik ellen nem áskálódnak, s ha valaki előttük rosszul beszél azokról, megfeddik, hogy minek cselekszi azt? Oh, madame Valabregue még a szinpadon sem szereti a színlelést. Ő egyenesen buzdítja arra imádóit, hogy előtte a többi énekesnőket megszólják, s ha kifogytak azok, szolgáltat ő maga anyagot. Egy időben e rendkívülisége által, midőn az opera igazgatónéja volt, annyira vitte a dolgot, hogy társaságának valamennyi nőnemen levő tagja otthagyta s ő egyes egyedül maradt.

Ma rendkívüli vásárja volt a kedveskedésnek: a frakkszárnyú pillangók nagy titokban megsúgák a szép asszonynak, hogy ma reá nagyszerű meglepetés vár; később azután azt is kifecsegték, hogy miből álland a meglepetés: koszorús és gyémántos diadem a művésznő számára, pisszegés és talán fütty a vetélytársnénak.

– Úgy kell néki, mondá a szép asszony nem rejtegetett örömmel, kicsi, gömbölyű ökleit egymáshoz ütögetve.

Később azt is elmondák a jelenlevők, hogy mindezek kinek a művei? Természetesen, a ki jelen nem volt, arra nem háromlott semmi.

A szép asszony gyönyörű mosolygással jutalmazá a fáradozókat, s maga szólítá fel Abellinót, hogy mint a szépészetnek legavatottabb tanítványa, a kis fekete szépségflastromot ragaszsza fel korallpiros ajkai fölé. E kitüntetést növelte az is, hogy a pompás gyémántokkal kirakott órát, melyet Abellino ma reggel ajándékozott a szép asszonynak, keblére tűzte. Hogy Zelmira idejében viseltek-e a dámák szépségflastromot és zsebórákat? az nem ide tartozó kérdés.

Végre jön a rendező s egész alázattal jelenti, hogy a darabot már kezdeni kellene, mert Nemours és Berry herczegnők már páholyaikban vannak.

– Mit nekem Nemours és Berry herczegnők? kiálta büszkén a szép asszony, ki nem tudta elfelejteni, miszerint ők az okai, hogy ma Mainviellené nem Italiánát, hanem Semiramidet énekli. Várjanak! Itt én vagyok a királyné.

A fiatal óriások azonban nem szándékoztak örökké abban a birodalomban élni, a hol a szép asszony a királyné, s nagy courtoisieval kértek bocsánatot, hogy a művésznőt idáig tartóztatták, midőn az épen azt szerette volna, ha még tovább is tartóztatják.

Sietett mindenki páholyába. Abellino még egyszer végigfutotta a szövetségesek páholyait, intve, serkentve és buzdítva őket; egy páholyban a három ifju magyar mágnás ült, István, Rudolf és Miklós. Hozzájok is benyitott Kárpáthi.

– Ah, ti is megjelentetek? nagyon szép. Csak kérlek, a mi páholyunkra vigyázzatok.

– Úgy látszik, szólt Rudolf, mintha ma ti fognátok debutirozni, nem azok ott a szinpadon. Sok szerencsét.

Lassankint helyére vergődött mindenki. A nyitány elkezdődött, ezalatt a loge infernale kiszegezé távcső-batteriáit, megostromolva a páholyok sorait, a világszépségek eleven műtárlatát, onnan sorba vették a földszint, a karzatokat, mindenütt akadt ismerős.

Monsieur Oignon, a taps karmestere, az első karzaton emelkedék magasra egy pad végére állva fel, kivel Abellino a páholyban levő nagy velenczei tükörből váltogatá titkos jeladásait.

Végre dob és trombita szakadtából befejeződött a nyitány s a várva várt függöny föllebbent.

Minden szem, minden látcső oda volt fordulva, minden tenyér készen áll már, a koszorúk és versek repülőfélben, úgy, hogy midőn a megnyilt szinpad félsötét hátteréből előlépett a biborpalástos, aranynyal hímzett nőalak, egész vihara a tombolásnak zendült meg felette, s hogy vihar ne legyen szemét és eső nélkül, repülő koszorúk és kavargó versek kezdtek alá özönleni a szinpadra.

– Barmok! mit csináltok? hisz ez még nem Catalani, hanem signora Brussi, ki a prologot fogja elmondani! Csendesüljetek el!

A megrettent signora észrevevé, hogy a vihar nem az ő kedveért támadt s sietett elkotródni a maga prologjával, helyet adva Zelmirának, ki dühösen jött a szinpadra, pokolnak ajánlva Rossinit, ostoba libretto-irójával együtt, ki prologokat készít az operák elé s másnak szóratja a koszorút. Hiába, nem lehet első előadásnál azokat a tudatlan embereket mindenre jól betanítani. Nincs más mód a hibát helyrehozni, mint signora Brussit skizzirozni, s rögtön belekapni a jelenésébe.

E jelenetre kétszer akkora lett a taps. Ha más szinésznő feledkezik így el magáról és a közönség iránti tiszteletről, bizonyos lehet felőle, hogy azon szinpadról eltiltatik; ah, de a közönség kegyenczétől ez genialitás és bámulatos lélekjelenlét.

E jelenésre a még elkésett koszorúk is útnak eredtek, úgy hogy Catalani a szó teljes értelmében térdig járt a versben és bokrétában, a mi a tisztelt művésznőnek nem csekély akadályára szolgált a súgó-lyukhoz közeledésben; azon különös tulajdonsága levén, miszerint partiturája szövegét rendesen fölöslegesnek tartá megtanulni, s ez a mint egyrészről nagyszerű bátorságát bizonyítja, másfelől annak tanuságára szolgál, mennyire nem szükség énekes darabokban a szereplőknek a mű beltartásával ismeretségben lenni.

Hanem azt meg kell engedni, hogy szép asszony volt; – itt a lámpafény mellett gyermekded leánykának tetszett, minden pillanata ölt és elevenített, minden mozdulata elbűvölt, elragadott; nem iparkodott ő szerepének keresztülgondolt összhangot adni, hanem az egy változatos lánczolata volt mindennek a mi varázsló, bűvölő, csábító; maga az ének is messze esett attól, a mi szerepében volt irva, annyira átfűzé azt tetszése szerint csodálatos hajlékonyságú hangja virágaival, elővette mindazon mesterfogásokat, mik a közönséget meghódítják, s teleszórta csillagokkal úgy az egész darabot, hogy maga Rossini, ki a szinfalak közül hallgatá saját művét, tapsolni kezde s a körülállóktól kérdezte: «nagyon szép mű ez, nem tudják, ki szerzette?»

A közönség is igen jól játszott, monsieur Oignon emberei jól viselték magukat, egy kézmozdulatára Kárpáthinak száz meg száz tenyér visszhangzott, s ha ő letette kezét, elhallgattak ismét, hogy egyetlen drága fioritura el ne veszszen a közönségre nézve, holmi idétlen tapsolás miatt.

Most következett Zelmira románcza; a mű legszebb fénypontja, hol a mélabús áriát csak egy fuvola, egy hegedü piccicato s egy oboe koronkinti kisérete mellett énekli.

– Csitt! chutt! pszt! hangzék jó eleve; a loge infernaleból integettek, hogy csendesen legyen a közönség, mert most jön a java.

Catalani egész a szinpad elejére lépett, hogy annál jobban megérthessék s olvadékony, lágy hangon elkezdé a románczot énekelni.

Alig haladt egy pár tactust, midőn a legelső trillánál valami harsány hang «bravo»-t kiált, s arra elkezd számtalan tenyér tapsolni.

Kárpáthi ijedten tekinte fel: micsoda ügyetlen bolond ez az Oignon! ilyenkor tapsoltat, mikor a piano van.

Catalani megállt az ének közepén s látható bosszusággal végigvárta, míg a taps elnémul, s csak akkor folytatá a románczot.

Ismét alig ment a legközelebbi rouladig, megint rákezdték a tapsot és a bravokiáltást.

– Megőrült ez az Oignon? kiálta Kárpáthi elég hallhatólag, kihajolva páholyából. Csitt! csendesség!

Az egész loge infernale felállt, hogy elcsitítsa a malapropos zajt; már pedig semmi sem nehezebb, mint egy tapsoló közönséget megkérlelni, hogy ne tapsoljon. Zelmira kezdett kijönni a szerepéből, s a fejét csóválta.

Azzal újra hozzáfogott a dalhoz, a taps megint félbeszakasztá, a mi végre annyira dühbe hozta a művésznőt, hogy magáról egészen megfeledkezve, bosszusan toppantott.

Abellino dühösen rohant erre ki a páholyból, fel a második karzatra, ott a sápadtan szembejövő Oignont torkon ragadta.

– Ember! Mit cselekszel? Meg akarsz ölni bennünket?

– Uram, szabódék a sápadt tapskereskedő, bukott ember vagyok, itt idegen kezek működnek, ezek nem az én tapsaim, ez ármány, a mely túljár az eszemen. Én a tapsolók közül egy lelket sem ismerek.

– El kell őket csitítani.

– Oda ne menjen ön uram, mert ezek valami részeg ouvrierek, a kik hamar megmarkolászszák az embert.

Abellino kétségbeesve tépte haját.

Végre Zelmira látva, hogy a merő taps miatt ezt a csendes áriát el nem énekelheti, hirtelen feltalálta magát, s egy másik operából, mely a közönség kedvencze volt, hirtelen kikapott egy finálét s azt énekelte el Zelmira románcza helyett. A taps irtózatos lőn. Oly művésznőnek, ki a közönség kegyencze, minden szabad, minden jól illik.

Az ifju óriások magukon kívül voltak a siker nagyszerűsége felett, s midőn a függöny legördült, felrohantak a szinpadra, melyről a koszorúkat épen akkor gereblyélte össze két szinházi szolga, hogy saját bokrétáikból egy levelet kaphassanak; a művésznőt Zelmira jelmezében ültették hintajába s nagy lelkesedésben kifogták lovait a rúd mellől, s maguk vonták diadalmi menettel egész szállásaig, hol ismét átöltözködött, hogy imádói seregével együtt a szinházba visszatérhessen, páholyában élvezendő diadala másik részét: vetélytársnéja bukását.

Ezalatt a második darabhoz szükségelt előkészületek rendbehozattak, a nyitány megkezdetett. Mindenki helyére ült, szeméhez igazítá lorgnettjét, s kiváncsian várta a függöny föllebbentét, mert hiszen ma nevezetes rendkívüliségnek kell történni: a szinház első művésznőjét, ki annyi éven keresztül a közönség kedvencze volt, fogják ma kipisszegni, s a közönség némi elégtételt lát abban, hogy a kinek oly sok ideig tiszteletével adózott, végre valahára megalázva, összetörve lássa. Utoljára is töredékeny játékszer volt csupán.

A nyitány végződött, – a szinpadon hallatszott az ügyelő koppantása, – egy páholyban nagy zajjal csapták be az ajtót, s elkezdtek fenhangon beszélni, nevetni: az Catalani páholya volt, ki igen jól látszott mulatni több fiatal óriás társaságában, mi annyival hallhatóbb volt, minthogy az egész közönség az utolsó dobütés elhangoztával a legmélyebb hallgatásba merült.

A függöny lassan felgördült. A szinpad hátteréből magas, fönséges alak lépett elő. – Arcza, termete, magatartása igazán királynői. Maga Semiramis nem lehetett szebb, nem magasztosabb, midőn birái, midőn ellenei elé lépett birodalmát visszanyerni vagy elveszteni. – Ott is, itt is egy birodalomról volt szó!

Mély csend honolt mindenütt, csak egy páholyban fecsegtek hangosan, még egy szisszenés sem hallatszott; ezt csak akkor volt szokás megkezdeni, midőn az illető a lámpák elé lépett.

Jozefine jól tudta azt, hogy ez ama veszélyes helynél szokott kezdődni, s arczán egy vonása sem látszott a félelemnek, a tétovázásnak. Oda lépett bátran.

Azon perczben Berry herczegnő, ki Nemours herczegnő mellett ült, kihajolt páholyából, s erős, csengő hangon e szókat kiáltá:

– Au nom de la reine! (A királynő nevében.)

S a közönség egy immortelle-koszorút látott repülni a művésznő elé.

A következő pillanatban egy férfi-hang kiáltá az első karzatról:

– Au nom du peuple! (A nép nevében.)

S a művésznő lábaihoz egyszerű babérkoszorú hullt alá.

E perczben, mintha rögtön kicserélték volna a közönségét, oly óriási általános taps zendült meg, hogy Catalani ijedten kapta vissza a fejét, mintha valami explosio történt volna.

A közönségnél a méltatlanságot a nagylelkűségtől csak egy hártya választja el, s a milyen könnyen hajlik az elsőre, ép oly kitörő a másodikban.

Mainviellené mindenre készen volt, csak erre nem: két koszorú hullott elé, két oly nagy név felkiáltása mellett, mely előtt tisztelettel hajol meg mindenki, mely egy varázsütéssel képes volt megnyerni számára a közönséget, úgy, hogy midőn lehajolt e két koszorút fölemelni, mely egész özönével fölért a fizetett bokrétáknak, elfeledkezék Semiramisról és térdre roskadt. Azt hiszik sokan, hogy a szinésznő nem tud igazán sírni a szinpadon; oh ezek valódi könyek voltak, a véghetetlen, a határtalan hála könyei.

A közönség nem birt magához térni a tapsolásból s ez valóban jól történt Jozefinere nézve, mert ha e perczben énekelnie kellett volna, egy hangnak sem leendett birtokában.

De végre kisírta magát, ereje visszatért, egy szinházi szolga eljött a szinpadra, a két koszorút ezüst-tálczára teendő. Jozefine annyit mondott neki súgva: hogy siessen beteg férjét a látottakról tudósítani – s azzal ismét Semiramis lett, a szíveket, országokat hódító királyné…

Soha sem hallották őt így énekelni! Hangja csengett, mint az üvegharmonika zenéje, versenyt sírt a fuvolával, úgy, hogy nem lehetett megismerni, melyik az ének, melyik a zene hangja? majd lement mélyen harmadfél octáván keresztül, s mint a megütött harang, zúgott tiszta érczhangja a szíveken keresztül. Nem volt az mesterséges, de művészi; nem volt az csáb, nem varázslat: de ideál, de költészet!

A közönség, mintha megbánását akarná benne kifejezni, hogy egykori kedvenczét oly könnyen fölcserélte, kétszeresen el volt ragadtatva.

Van valami bizonyos önkénytelen zúgás, valami névtelen hangja az elragadtatásnak, mely olyan, mint az arany: nem lehet mondva csinálni, épen azért oly becses, mint ama nemes ércz, s többet jelent minden tapsviharnál: e sóhajból, biztatásból, elégültségből vegyült hang kiséré végig Jozefine első énekét, melyben nem lehete egy foltot, egy lehelletét a gyöngeségnek találni.

A loge infernale népessége meg volt némulva; ha valaki, a ki egy véletlenül szétpattant gőzös roncsában egyszerre a tenger fenekére sűlyedt, leirhatná azon érzést, mely által meglepetett, az valamennyire megközelítené az ifju merveilleuxök belső mivoltát.

– Mi ez? Ez ármány! Ez complott! összeesküvés! Kinek a műve? Áruló volna tán közöttünk? Ah ez a taps botrány! Ez fizetett dolog. Bizonyosan ez az újonan érkezett két magyar mágnás rendezte az egészet. Nem, nem, azok sokkal takarékosabbak. Ez kétségbeejtő!

Ilyen és hasonló apostrophok tölték be az alvilági páholyt, míg Abellino nem állhatva tovább a nyugtalanságot, igérkezék, hogy felszalad Rudolfhoz és kiveszi belőle, nincs-e e botránynak valami összeköttetése az ő separatismusokkal?

– Ah, szólt berohanva a páholyba, tehát a büszke Mainviellenének is vannak gazdag imádói!

Rudolf vállat vont, mintegy mutatva, hogy ezt a syllogismust, melynek sem eleje, sem hátulja nincsen, nem értheti.

– No mert azt csak nem tagadhatod, hogy ily dühöngés nem történik imádók nélkül.

– Megengedem, hogy vannak imádói, csak azt nem értem, hogy miért kell azoknak gazdagoknak lenni?

– Ah, tehát azt hiszed, hogy ily pompás tréfát ingyen lehet csinálni? Ez valóban famóz! Akárki tette közülünk, azt meg kell vallani, hogy övé a diadal.

– Pedig egyikünké sem a diadal, mert nem közölünk való szerzette.

– Ahán! Ti tehát ismeritek, hogy ki az? Csak nekem mondjátok meg, hogy a többiek meg ne tudják.

– Amott áll az első galleria közepén, jól kiveheted, mert valami sajátságos zsinóros öltözet van rajta, a milyet itt nem viselnek.

Abellino oda irányzá látcsövét.

– Bon Dieu! ki az ördög az?

Rudolf hidegvérrel felelt

– Gaudcheux asztalosmester uram legénye.

– Va-t’en, kiáltá bosszusan Abellino s felugrott és otthagyta a páholyt.

– Hát érdemes ennek igazat mondani? szólt Rudolf, szemüvegét az arszlánpáholy felé fordítva, melynek szemfegyverei rettenetesen dolgoztak mindenfelé, ismerős arczot akarva fölfedezni a váratlan ellenség között; de mind hasztalan: a rejtélyt nem birták kibonyolítani.

Abellino ezalatt rohant monsieur Oignont fölkeresni. A lépcsőkön találkozott vele. Az ember úgy nézett ki, mint a kinek az orravére foly.

A dandy megragadá a tapskereskedő magas gallérját.

– A kingdoom for a horse! egy lovat egy füttyért, nagy ember!

– Ah uram, nem vagyok én többé nagy ember, – összetört, semmivé tett ember vagyok. Hallja ezt az embergyilkoló tapsot? Én futok.

– Fuss, de sípokért és druszáidért (Oignon = hagyma). Ha ők a végletekre mennek, megyünk mi is oda.

– Ők! ők! De kik azok az «ők»? Hiszen ha csak egyet ismernék közülök, mindjárt megtudnám, ki lappang a háta mögött? de csupa merő ismeretlen pofák, s mit tudom én, kinek a parancsára működnek?

– Jól van Oignon, ön gyáva ficzkó, s ez önnek jól áll; hanem gentlemaneket nem fog senki csúffá tehetni, most takarodjék ön és küldjön maga helyett koszorúba fonott oignonokat.

– Ah uram, gondolja ön, hogy lesz valakinek bátorsága azt lehajítani?

– Fripon! Lesz nekem.

– Az Istenért, azt ne cselekedje ön uram; akkor inkább még egy kisérletet teszek; a legközelebbi entreact alatt utasítást adok embereimnek a pisszegésre, a sípra nézve ma rossz aratás lehetne, tán egy erős chut hasonló szolgálatot teend kevesebb veszélylyel.

– Tehát lássa ön, hogy helyrehozza a kudarczot, nehogy mi vegyük át a szerepet.

Abellino ezzel visszatért az oroszlánbarlangba, elmondva erélyes föllépését Oignon ellenében, mely hősi magaviselet az egész clubb helybenhagyásával találkozott, s mindnyájan késznek nyilatkozának azon esetben, ha Oignon szavát nem tartja, Kárpáthi igéretét beváltani s a canaille ellenében határozottan föllépni.

Az első felvonás ezalatt dicsőségesen végződött; közönség és szereplők meg voltak elégedve egymással, a mi nagy ritkaság. A felvonásköz alatt valami véletlen izenet érkezett Berry herczegnőhöz, mire mindkét herczegnő elhagyta a páholyt.

Ez jó jel volt az ifju óriásoknak. Sokan Oignon úr bandájából tartózkodást éreztek a magas vendégek jelenléte miatt, s eltávoztuk után új erőre ébredt bennök a rakonczátlankodási vágy.

A második felvonásban nincs mindjárt dolga Mainviellenének, előbb több apróbb szereplők végzik a maguk ügyeit.

Ezek jók voltak arra, hogy a kötelőzködés fegyvereit előre hozzájok fenjék. Egy művész pályáján még az idegen emberek szerencsétlensége is befolyást gyakorol.

Itt kezdődik Semiramide áriája. Csendes, álomszerű ábránd, melynek dallamát az ember, úgy tetszik, mintha szívével hallaná, s régi visszhangokat érzene ébredni mindegyik szavára.

E csendes, méla ária közepett, a halk pianissimo alatt, mint Oignon úr eleve jól elrendezé, egyszerre elkezd valaki a harmadik karzaton nagyot és czifrát ásítani, végignyulva az ábéczé valamennyi magánhangzóin.

Ennyi magánhangzóra azután hirtelen egy mássalhangzó következett, mely mássalhangzó nem találtatik semmiféle ábéczében, nem levén az egyéb, mint egy goromba tenyérnek a hangja, mely az ásítás közepén valakinek a szájára egész súlyával ütődik.

A közönség hallá az ásítást és a csattanást, néhányan nevettek, egy-kettő pisszegett, azután ismét csendesség lett, s Mainviellené zavartalan folytatá áriáját.

Az első jeladás megtörténvén, a fiatal óriások figyelve látszottak lesni, hogy mikor kezdődik már a chut?

A csattanás pillanatában hangzott ugyan egy pár, de arról nem lehete tudni: vajjon a szinpadra szól-e, vagy az ásítóknak, vagy a nevetőknek?

Több nem hallatszott.

Már az áriának is vége volt, pisszegés csak nem tör elé; hanem a közönség tapsolt, s az eltávozott művésznőt nyilt jelenetben kihívá.

Már ekkor az ellenfél dühe nem fékezheté magát többé; a loge infernaleban elkezdtek pisszegni. De mi volt ez annyi taps ellen? Szélfúvás, mely csak a tüzet éleszté.

– Fel a karzatokra! Fel a karzatokra! kiálta Abellino. Ha kell botrány, legyen az csattanós. Miért nem hozattam előre hagymakoszorúkat.

Az ember mond sokszor nagyot, a miről tudja, hogy úgy sincs kéz alatt, s ha aztán akad valami hirtelenkezű ember, a ki rögtön előteremti a kért, de nem kivánt tárgyat, akkor aztán mit csináljon?

Igy járt Abellino, mert a mellette álló excellens fiatal honfi, a mint meghallotta, hogy mije hiányzik, rögtön futott le a piaczra, megvásárolt egy egész hagymás kofát s a hátára vetett hagymakötegekkel futott vissza a páholyba.

– Itt vannak!

Már benne voltunk. Kárpáthi kénytelen volt végigjátszani hős szerepét.

– Fel a karzatokra! Előre, barátom! kiáltá elhatározottan.

Annyi esze volt, hogy az excellens ifjut küldötte előre.

S az ifju titánok rohantak fel a menydörgő olympusra, azt vélve, hogy szövetségeseiket lángra buzdítandja erélyes megjelenésök.

Jaj, de már akkor az egész szövetséges sereg siralmasan debandirozva volt.

Miként Rudolf helyesen gyanítá: Gaudcheux uram asztaloslegényei vitték ezuttal a legtitkosabb policziát. Társuk által felbuzdítva, nemcsak abban voltak munkásak, hogy a nép kedvenczét tetszésnyilatkozatokkal megtiszteljék, hanem egyuttal abban is, hogy Oignon úr legényeinek ellenkező nyilatkozatait idejekorán elfojtsák.

Az első darab alatt igen együgyű dolog volt kiszemelniök azon választottakat, kik a loge infernale intésére tapsolnak, s könnyű volt kitalálni, hogy a második darabban ezek fognak majd sziszegni. Az entreact alatt tehát, midőn a közönség meggyérül, oda furakodának melléjök, minden fogadott pisszegő mellé egy tenyeres-talpas asztaloslegény, s abban a pillanatban, a mint az első pisszegés megtörtént, mint a parancsolat furódott a sziszegő oldalába egy-egy hegyes könyök, vagy egy izmos ököl. Az aztán meg sem mukkant többé. Un soufflet pour un sifflet! Ez volt a titkos jelszó, mely bonmot annyit tesz, hogy «egy pofont egy füttyért». S ez untig elég volt az ellenfél elnémítására. Hasonló fátum érte az ásítót is, ki hihetőleg máskor otthon fogja magát kialudni. Az egész claque le volt fegyverezve; monsieur Oignon nem képzelt egyebet, mint hogy embereit elnyelte valami titkos sűlyesztő.

Ámde jöttek a triariusok. Elől rohant az excellens ifju, vállán a veszélyes koszorúkkal; két-három lépcsőt ugrott át egyszerre, Fennimore nem győzött utána kiáltozni, hogy e rohanás afficiálja a tüdőket.

– Itt vagyunk! kiálta diadallal, a legfelső lépcsőre jutva, de azon pillanatban úgy üték fejébe eddig észre nem vett kezek a Bolivár-kalapot, hogy az széles karimájával a vállait takarta el.

Azon perczben el volt szedve a munitio, a zajra kirohant a lépcsőkre a sok mindenféle timárlegény, asztaloslegény, s más afféle keztyűtlen hadak, a gants jaunes (sárga keztyűk) nem állták ki az ostromot, ki kalap, ki frakkszárny veszteséggel jutott vissza a lépcsőkre, az egész fellázadt óriássereg lejupitereztetett a paradicsomból, üldöztetve prédára jutott vereshagyma-mennykövektől.

Benn a szinházban minderről semmit sem tudtak; tizenkétszer hívták ki egymásután Jozefinet, ki sírt elérzékenyültében, a hölgyek kendőikkel integettek, a férfiak botjaikkal verték a padlót, alig akartak megválni tőle.

Csak a loge infernale volt üres.

Ennek lakói odakinn harczoltak ez alatt az ismeretlen canaille-al, mely bepiszkolta fehér mellényeiket, behorpasztotta castor-kalapjaikat, legázolta glacée-csizmáikat s összetépte sima öltönyeiket a nagy perpatvarban, mely Catalani contra Mainvielle ekként ére végett.

És ezt nevezték 1822-ben «pompás mulatságnak».

* * *

A szinház-igazgató, Deboureux, még aznap játék után sietett Mainviellenéhez, azon ajánlatot téve, hogy 14 ezer frankot fog neki fizetni, ha nem lép fel többet.

Kik a cselszövények érdekeit figyelemmel kisérték, érteni fogják, mint adhat egy igazgató 14 ezer frankot azért, hogy legjobb művésznőjétől megszabaduljon?…

VII. CHATAQUÉLA.

A divat virágainak rövid életök van. E kényes istenasszony páphoszi szigetén, Párisban, a dicsőség nem jár egy úton a halhatatlansággal.

Néhány hónap lefolyta alatt elmondjuk, hány új tárgya volt a hírnek, a közbeszédnek, vagy hogy műszóval éljünk: kik voltak a nap oroszlánai?

Mert egyik hír a másikat eltemeti, s a ki ma bálvány volt, az holnap áldozat lesz egy új bálvány oltárán.