Part 7

E hölgy neve volt Fodor Jozefina. Nagyatyja, Fodor Károly, mint magyar huszárkapitány a mult században származott ki Hollandba, három fiával együtt. Ezek közül a legkisebb, József, a zenére adta magát s egy franczia hölgygyel nősülve, Montmorency herczeg által udvari karnagyává választatott. E házasságból született Jozefina; gyermekei szépsége bizonyítá, mennyire szerették egymást szülői, s szépségének éveivel történt növekedése azt, mennyire szerette ő szülőit. Meglehet, hogy babona, a mit mondok, de én azt hiszem, hogy a mely gyermek szülői nem szeretik egymást, az rútnak születik, s a ki nem szereti szülőit, az rútnak nő fel, mert a szerelem teremti a szépet.

A franczia forradalom kiütésekor Montmorency herczeg kibujdosott, s Fodor József visszatért Hollandba, s ott neje meghalt. Ekkor ismerkedék meg Kurakin herczeggel, ki követkép volt a hollandi udvarnál s általa meghivatott Oroszországba, hol a szépművészeteket bálványozó orosz főúr karnagyává tevé, Jozefinát pedig saját herczeg-kisasszonyaival együtt nevelteté európai hírű mesterek által. A kis leány már tíz éves korában a világ minden művelt nyelvén beszélt, a hazai édes barbár nyelvet pedig édesatyjától tanulta titkos magános órákban.

Már gyönge gyermekkorában oly tökélylyel játszott a hárfán, mely még akkor sok előnynyel birt a tökéletlen zongora felett, hogy apja nem félt őt a moszkvai úri világ előtt egy hangversenyen fölléptetni, melyben mindenkit bámulatra ragadott.

Két év mulva újra hallották őt a moszkvai művészetimádók; már ekkor énekelt. Jelen volt Sándor czár maga a hangversenyen s annyira elragadtatott a kedves hangok által, hogy a leányka kezét mindenki láttára megszorítá s nem telt bele egy hét, midőn udvari kamarását elküldé atyjához, hogy Jozefinát az udvari énekes szinházhoz háromezer rubel fizetéssel szerződtesse.

Nemsokára a közönség kedvencze lett. Oh azon hideg éghajlat alatt, ama barbár emberek, kikről mi forró égalj művelt szülöttei azt hiszszük, hogy mind medvebőrben járnak s dobszóra tánczolnak, – nagyon forrón tudnak érezni a művészet iránt.

Azon időben franczia drámai szinháza is volt Moszkvának, melynek legünnepeltebb hőseül Tharaud-Mainvielle urat emlegeté a hír.

A művész magas, eszményi alak volt, nemes, szilárd vonásokkal, miken a közéletben csak egy kifejezés volt látható, a becsületesség, a nyiltszívűség, és ez volt valódi jelleme, de ah a szinpadon, ott ezer alakot váltott; düh, szenvedély, megrázó indulat s elborzasztó harag, ellenállhatlan csáb, halvány bosszú, vagy nevettető tréfa egyforma tökélylyel tükrözé magát arczán – és ez volt művészete.

A hír épen annyi dicsőt beszélt Mainvielleről, mint Jozefinről. A hír, ez a rábeszélő kerítőné, járt egyiktől a másikhoz; mindennap egymás diadalairól kellett hallaniok. A hír nem egyszer birt már összeszerezni két híres embert, férfit és hölgyet, kik azt hitették el magokkal, hogy egymást megszerették, pedig csak egymás hírébe szerettek.

Kivétel történt a szabály alól. A kornak leghíresebb két művésze egymást megszerette, s e szeretet nem mult el soha, még akkor sem, midőn elmult a hír. Mert édeseim, kik a hír után jártok, tudjátok meg, hogy a művész híre mulandó, neki nem kell meghalni, csak megvénülni; még él, de már eltemették.

Tehát a két híres művész férj és feleség lett s azóta kettős dicsősége volt mind a kettőnek; a tapsoló közönség épen olyan jól ismerte a Mainvielle, mint a Fodor nevet, s nem kellett új szóhoz szoknia, midőn kegyenczét mint nőt látta a szinpadon.

Azonban kiütött a harcz az orosz és franczia császár között s ekkor Sándor czár rögtön kitiltott birodalmából minden franczia szinészt, köztük Mainviellet is. Jozefine nem tartozott férjét követni, mert őt nem érte a tilalom súlya, ő az orosz udvari operánál volt szerződtetve s nem történt volna rendkívüli eset a világban, ha férjét futni hagyja, s maga dús szerződése mellett marad.

De nem úgy tett, hanem követte férjét, elhagyta jó sorsát, elment vele szegénységbe, szomorúságba. Kóbor szintársulatot alakítottak, vele bejárták Stockholmot, Kopenhágát, Hamburgot; operájok nem volt és Jozefine játszott drámai szerepeket. Ezt, úgy hiszem, a lehető legnagyobb lemondásnak tekintendi mindenki, a ki az operaénekesek ragyogó pályáját a drámai szinész hűs életútjával összehasonlítja.

Így jutottak vissza Párisba.

Valami harmad-negyedrendű művészetcsarnok, a Feydau-szinház megengedé sok utánjárásra, hogy Jozefine fölléphessen benne. E nap óta Páris kedvenczévé lőn. Rögtön mint első énekesnőt szerződtették az olasz opera-társasághoz, s midőn Griseldában föllépett, az elébbi primadonna, signora Barilli, örök feledékenység zöldjébe lőn temetve.

Innen bejárta Angolhont, a tündér Velenczét. Itt a zene őshonában érte el dicsősége a tetőpontját. Ritka művész az, ki Olaszhonba viszi másutt szerzett koszorúit, de a ki odavitte és onnan visszahozta hervadatlanul, annak fején örökzölddé lettek azok.

A velenczei világ lelkesedése oly fokra nőtt a magyar művésznő iránt, hogy a Fenice-szinházban ünnepélyesen megkoronázták s emlékére arany, ezüst és bronz pénzeket verettek, miknek egyik felén a művésznő mellképe volt, nevével körülvéve, másik felén borostyánkoszorú e szavakkal: «Te nuova Euterpe Adria plaudente onora». (Téged, új Euterpe, Adria tapsolva dicsőít.)

Ekkor visszakövetelte őt Páris. Rendesen a külföld becsülése után tudjuk meg sajátunk értékét. Jozefine visszatért. Épen azon időben történt, hogy Rossini legelső műveivel szerencsét próbált, de balszerencsét aratott Párisban. «Sevillai borbélya» került a szinpadra; az első előadáson kipiszszegték, a másodikon kinevették, a harmadikon nem nézték meg, azután végkép kitörülték a repertoirból. Jozefine megismerkedett a művel s lánglelke belátta annak szépségeit. Azt kivánta, hogy abban léptessék fel. Midőn eléneklé Rozinát, a párisi nép tombolt örömében; mindenütt új, ismeretlen szépségek tüntek elő. Rossini egy nap alatt divat embere lett s a «Sevillai borbély»-ban nyolczvanszor hallgatá és tapsolá meg egymásután a közönség Mainviellenét.

A jó közönség! Hisz a közönség olyan jó magában, a kit egyszer megszeret, azt könnyen el nem hagyja; csak egyes emberekből ne állna a közönség!

Bármilyen nagy legyen egy művésznő, bármennyire meghódítja is a közönség szívét, ha sokáig egy helyen van, lassankint elhidegülnek iránta, megszokják s nem veszik többé észre előnyeit, hibáit pedig följegyzik. Ha tisztán művészetének él, ha nem veti magát oda a világ zajának, hasonló szerepeket játszva az életben, mint a szinpadon, vagy ha épen otthon házi boldogságot talált, melybe csendesen elvonulhat; ha szüntelen csak férje karján jelen meg, kit éveken át makacsul szeret, – lassankint elfogynak az imádók, később a tisztelők is; a tapsokat, a koszorúkat tele marokkal szórják tehetségtelen olcsó szépségeknek s neki meg kell ismerkedni mindazzal, a mi a közönség elhidegülését tanúsítja, a néma hallgatással, midőn lelkében érzi, hogy művészete remekelt, fitymáló birálatokkal és üres padokkal. Később azt is hallania kell, hogy már régóta játszik, hogy már régen él, éveit megszámlálják; elmondják, hogy erre meg arra a szereposztályra már alkalmatlan lett, beszélnek róla, hogy ki lesz utána, ha ő ki fog dülni? Kereken szemébe mondják, hogy megvénült. És ha jön egy szerencsés vetélytársné, kinek két nagy érdeme van fölötte: egyik az, hogy új, másik az, hogy a közönség kegyét nemcsak a szinpadon, de a szinpadon kívül is iparkodik megérdemelni: akkor a régi kegyencznő, a nélkül, hogy vétett volna, a nélkül, hogy erejében, művészetében hanyatlanék, bukva van; mindenki ellene támad, elkövetkezik a kritika fitymálása, a közönség hidegsége, a szinésztársak intriguái, gyűlöletes szerepek, és utoljára a sziszegés.

Catalani nem volt sem szebb, sem fiatalabb, sem nagyobb művésznő, mint Jozefine, de volt egy talizmánja, mely sokat jelent a művészvilágban. Nem hordta magával a férjét. A jámbor tengerészkapitány ki tudja melyik világrész tengerén fogyasztá a rhumot, neje még csak annyira sem méltatá, hogy a közönség előtt nevét viselje. Hogy is cserélhette volna fel annyi diadal emlékével összekötött jólhangzó nevét egy barbár bourgognei névvel? tapsolóinak fele elhallgatott volna, ha signora Catalani helyett madame Valabregue-et kellett volna hangoztatnia.

A becsületes Valabregue nem állt útjában neje művészetének, ő lehetett beteg bátran, lelhette a sárgahideg, skorbut, vereshimlő s a mi egyéb ajándékai vannak a tropicus lég körének, meg is halhatott tetszése szerint és sűlyedhetett a tengerbe, azért legkisebb változás sem történendett a heti rendben, s a kitűzött darabnak nem kellett elmaradni a játéksorozatból.

Már csak az is nem eléggé bosszantó-e, ha egy kihirlelt műnek el kellett maradni napjáról, mert a főszerepvivőné aznap megbetegedett? Lehet-e ilyesmit elhinni, lehet-e megbocsátani? Mindennapi ember, ha meghűtötte a gyomrát, lehet kedvetlen, ha hurutja van, köhöghet, ha epéje kiömlött, lehet haragos, ha nem bír lábain állani, lefekhetik; de egy művész, kinek kötelessége a közönséget mulattatni, mi joga annak köhögni, gyöngélkedni, lefeküdni?

S hát olyat hallott-e már valaki, hogy egy művésznő csak azért elvonja magát a szinpadról, mert férje beteg? Isten neki, hát hivasson hozzá orvost, ő úgy sem gyógyítja meg; maga pedig menjen játszani, énekelni, mosolyogni, kaczérkodni.

Már több nap óta keringett a városban az a botrányos hír, hogy Mainviellené nem akar föllépni, azt vetve okul, hogy képtelennek érzi magát énekelni, midőn férje halálos beteg s ő, ha egy perczre eltávozik tőle, a legkínzóbb aggodalmak között van. – Lárifári! ki hinné ezt? azért nem akar föllépni, mert Catalani itt van, s a közönség tapsol Catalaninak, s ez sérti a madame-ot.

Az igazgatót minden oldalról megrohanják, hogy miért nem lépteti fel Mainviellenét? Az igazgató minden órában izenget hozzá, végre fenyegetőzik, hogy kényszeríteni fogja; a művésznő szabadság-idejét kéri, mert férje csak úgy gyógyulhat meg, ha fürdőkre mehet vele; úgy de elébb egyszer még föl kell lépnie, mert így van szerződésében; nem bánja, azt is megcselekszi, csak bocsássák; ekkor oda küldik legkiálhatatlanabb szerepét: nem törődik vele, elszánja magát, hogy átesik rajta.

Már hét éjszakát virrasztott keresztül a szenvedő férj ágya mellett, s maga is oly halavány, miként az. Hosszú éjszakákon át ott ült a beteg ágya szélén, leste ajkainak sóhajtását, számlálta az órák perczeit, nehogy a gyógyszer bevételével elkéssék, hűs kezével lohasztá égő homlokát, s biztató suttogásával űzte a kór ijesztő álmait. Látogatók, jó barátok elmaradtak, mert azt mondák, hogy Mainvielle betegsége ragályos. A nő átölelte férjét, mellé hajtá fejét izzadt vankosára, forró ajkait csókolá, égő fejét keblére fekteté, gondolva, hogy ha ragályos a láz, ragadjon ő reá, s ha meghal a férj, haljon meg ő is vele… és olyankor feledve volt a szinvilág és az egy napig élő dicsőség!

Mainvielle betegsége épen az éjszakán fordult meg, s most üdítő álom fogta le szempilláit, az orvosok biztatása szerint ezentúl már életveszélyen kívül van.

Jozefine ott ül ágya mellett, halvány, nemes vonásain a megtért nyugalom boldogsága látszik. Csak egy gondolatja van, az, hogy férje meggyógyuland.

Kezeiben a kiállhatatlan szerep hangjegyei, miken végigfut, hogy visszaemlékezzék s teremtő lelkével új fényt, új szépséget keressen bennök. Hasztalan. Hálátlan szerep az, egyike azoknak, mikben a művész kiadja testi-lelki erejét, a nélkül, hogy legkisebb sikert arathatna, miket a költő kedv nélkül, gondolat nélkül szerze s a művészre bízta, hogy leheljen beléjök lelket, a mi tőle távol volt. Százszor földhöz kellene csapnia szerepét, széttépni lapjait és papucsával rágázolni; de Jozefine nem haragszik, a szinpadi világ ingerei nem hatnak szívéig, ő csak azt érzi most, hogy férje meg fog gyógyulni.

Néha elkomorodik arcza, ha élte ragyogó felén végig gondol, s odáig viszi gondolatja, hol a művészi élet alkonyán meghosszabbul minden árnyék, de egy tekintet az alvó férj arczára, s szemei újra mosolyogni kezdenek, hisz ez mind csak komédia! a boldogság négy fal között lakik s semmi köze a csilló lámpafényhez. Lám, a miért imádkozott az éghez: férje meggyógyult; hadd veszszen cserébe a hír! ha őt elvesztette volna, jöhetne a hír, jöhetne a dicsőség, soha nem pótolná vissza.

Egyszer halkan nyílik az ajtó, s a puha szőnyegeken óvatosan lép be mademoiselle Jeanette, Jozefine legrégibb kedves cselédje, kit utóbbi időkben minden munkától fölmentett s mint társalkodónőt, mint barátnőt tartott magánál.

A leány arczán aggodalom látszik, melyet rosszul bir elrejteni.

– Miért jött, Jeanette? kérdé halkan Jozefine, kezével intve, hogy zörejt ne okozzon, mert férje alszik.

– Ah madame, mint örülök, hogy Mainvielle úr meggyógyul, s mint szeretném, ha ön ma hirtelen megbetegednék.

– Jeanette, ön nekem rosszat kiván.

– Világért sem madame, nem valami tartós nyavalyát értettem, hanem csak valami olyan szinpadi betegséget.

– Tudja, Jeanette, hogy nekem az a bajom nem szokott lenni, miért óhajtaná most?

– Ah madame, ön talán még nem tudja, hogy Catalani is ma fog föllépni Zelmirában.

– Tudom, Jeanette.

– És tapsolni fognak neki, koszorúkat hányni.

– S azt hiszi ön Jeanette, hogy az nekem rosszul esik? Catalani mindazt megérdemli, mert nagy művésznő.

– Nagy, a hol ön nincs. Én Istenem, minő gondolat: önnek mellette Italianában lépni föl! A közönség hideg lesz.

– Hozzá szoktatott már.

– De nem csak hideg, közönyös lesz; nemtetszését fogja éreztetni.

– Eltűröm, Jeanette.

– Oh madame, ön nem tudja, mi van ön ellen készülőben? a városban mindenütt beszélik…

– Mit beszélnek?

Jeanette habozni látszott, mintha új szókat akarna fölfedezni, végre mégis csak az igazit mondá meg:

– Hogy önt ki fogják pisszegni…

Jozefine egy perczre halavány lett, mint a fal, szerepe kihullott kezéből, feje alácsüggedt, s szemeiben két könycsepp jelent meg.

– Oh madame, ha lehet, ne lépjen ön fel ma, ne lépjen itt fel soha többet; önt meg fogják gyalázni.

Jozefine nyugodtan emelé fel e szóra arczát.

– Tegyék. Mit gondolok én már vele!

S itt pillantatai alvó férjére estek.

– Ne beszéljünk többet, Jeanette, férjem föl találna ébredni s meghall valamit.

Mainvielle e perczben felnyitá szemeit s száraz kezét kinyújtva, megfogá Jozefine sima fehér kezét s odavoná őt magához, halk suttogó hangon rebegve:

– Mindent hallottam. – Oh a betegek ravaszok, sokszor lehunyják szemeiket, tettetve, mintha aludnának, csak azért, hogy kihallgassák, mit beszélnek körülöttük?… Hát ide jutottunk!…

Jozefine lehajolt hozzá és megcsókolá homlokát.

– Ne gondolj vele, Tharaud; nagyobb a hír, mint a való; én nem hiszem, hogy azt tegyék velem, és ha tennék is, mit vehetnek el tőlem? Híremet? akkor leszek boldog, ha azt elfeledtem. Te enyim maradsz.

– Nem kellett volna engemet annyira szeretned, sóhajtja Mainvielle. A szinésznő az egész világé, s a ki azt elfoglalja, az tolvaj és azt megbüntetik.

– Légy nyugodt és ne gondolj arra többet.

– Én ne gondoljak rá többet? szólt keserűen a beteg szinész, én, a ki tudom, mit tesz az: egyetlen szisszenést hallani ezer taps között, melyet meghall a művész legnagyobb lelkesedése közepett, s mely jobban fáj, mintha fulánkját érzenéd a kigyónak; én majd csendesen aludjam akkor, ugy-e? midőn tudom, hogy te, az én bálványom, az én oltárképem, a szégyenpadon állasz, s nyomorult ficzkók tépik le homlokod koszorúit, miket Isten kezei fontak körüle. Idáig fogom hallani a szisszegést, mintha poharamból hangzanék felém. Ah, nyujtsd ide azt a poharat, hadd törjem darabra!

– Tharaud! esenge a nő, ne indulatoskodjál. Sérthet-e egy tiszta lelket ily bántalom? Ha visszatérek, nem fogod homlokomon látni a szégyen pírját.

– S én addig itt az ágyban fekve fetrengjek? Azt hiszed? Nem. Elvitetem magamat oda, félholtan vitetem a nézők közé. Látni akarom, lesz-e bátorsága valakinek – engemet megölni, lesz-e bátorsága rajtam keresztül gázolni? Én! én magam kihívom az egész világot!

– Feküdjél le, Tharaud, szólt hidegvérrel Jozefine. Ez indulatoskodás neked nem használ. Beteg embertől senki sem fél. Ha egészséges volnál, sem védhetnél engem, mert férjem vagy. Ha szeretőm volnál, akkor tehetnél értem mindent; de gondolj rá, milyen nevetséges szerep volna az: egy szinésznő férje, ki összevész azokkal, a kik feleségének nem akarnak tapsolni!

Mainvielle mindkét kezével eltakarta arczát.

E perczben az előszoba ajtaján csengettek. Jeanette sietett felnyitni.

– Ha felgyógyulok, hörgé heves zokogással Mainvielle, kötéltánczos leszek! Circus, ugrálni tanított kutyák, szemfényvesztők, orczátlan ballet-meztelenség kell ide, nem művészet. Ha újra kezdem az életet, lovardát kormányzok, nem szinházat. Fare well Othello! Bambocheé a vásár!

Jozefine hasztalan kérlelé heveskedő férjét, ki szavaiban végerejét látszott kimeríteni, midőn visszatért Jeanette, egy felbontott levelet tartott a kezében.

– Bocsánat, madame, hogy e levelet bátor voltam felbontani, de miután átadója nevét épen nem akará megmondani, azon gondolatra jöttem, hogy tán valami bosszantó irat, valami pasquille, oh az emberek mindenre képesek.

– Tehát mi az?

– Egészen ellenkezője annak, a mit hittem. Elolvashatja ön.

– Névtelen levél? Ki irhatja azt?

– Nem lehet valami nagy úr, mert igen szépen van irva, egy egyszerűen öltözött férfi adta kezembe; olvassa ön, madame, olvassa úgy, hogy Mainvielle úr is hallja.

Jozefine kezébe vevé a levelet s olvasá belőle fenhangon:

«Halhatatlan művésznő! Ne lepje önt meg azon hír, hogy mai fölléptére bizonyos emberek, kiknek nincsen egyéb dolguk, oly előkészületeket tesznek, melyek önt megszomoríthatnák; én bizonyosan mondhatom önnek, hogy a közőnségnek azon része, mely nem fecsegni, hanem hallgatni jár a szinházba, mindazok, kik önben a művészetet és nem személyes kellemeit bámulták, most is forrón éreznek ön iránt s ez érzelmöket a mai estén nem csak szóval, de ha kell, bizonyomra tettel is be fogják bizonyítani. Azért lépjen ön oly bátorsággal a közönség elé, mint a ki tudja, hogy őt szeretik. Megbocsásson ön kuszált soraimért, én, ki ezeket irtam, egyszerű kézműves vagyok s minden érdekem, mi önhöz szólni késztet, az, hogy én is Magyarországban születtem s önre, mint hazám leányára, büszke vagyok. N. N.»

Az egyszerű, czifrázatlan szavak oly jól estek az üldözött művésznőnek. Tehát ott, hol csak a művészet kéjeit élvezik, s nem követelnek a művésznőtől többet, még sem hal meg a kegyelet egészen.

– Lásd, mondá férjének, e néhány szó engemet fölemel. E névtelen irás nagyobb diadal énnekem, mint egész halmazai az illatos leveleknek, miknek pecsétjei tízágú koronákat viselnek; ennek pecsétje egy méh, a szorgalom jelképe; oh e napon erős fogok lenni!

Újra csöngettek.

Jeanette kétségeskedő arczczal jött vissza.

– Az igazgató kihordója van itt valami izenettel. Nem tudom, bebocsássam-e?

– Jöhet! bárminő izenettel, szólt Jozefine, erős szívvel. Ma nem fog semmi megrendíteni.

S kiment eléje a salonba, nehogy férjét a netalán kellemetlen izenet újabb kedélyizgatottságba hozza.

Az igazgató egész tisztelettel jelenté kihordója által, miszerint bocsánatot kér a tisztelt művésznőtől a mai estére hirdetett «Italiana in Algheri» helyett mást kénytelen helyettesíteni, mert a király ő felsége épen most parancsolá meg, hogy a tegnap érkezett Nemours herczegnő kivánatára, ki Mainviellenét Semiramidében akarná hallani, ez utóbbi dalmű vétessék elő. Azonban, ha a tisztelt művésznőt tán családi bajok tartóztatnák, az igazgató kegyeskedik elengedni a föllépést, s magára vállalandja, hogy a tisztelt művésznőt a herczegnő előtt kimentse.

A kedves, engedékeny igazgató! Milyen jószívű lett egyszerre. Ah igen, mert Semiramide oly szerepe volt Jozefinenek, melyben a közönséget elbűvölé, s ha abban lép fel Zelmira után, könnyen kiragadja a pálmát Catalani kezéből. Ah, milyen keresztvonás volt ez az ifju óriások számításain! rémültökben ők adták azt a tanácsot Deboureuxnek, hogy inkább mentse fel a játék alól Mainviellenét, ki úgyis félni fog e napon a végzetes föllépéstől.

Jozefine arcza kigyulladt, ajkai remegtek és keble hevült.

– Tisztelem Deboureux urat, szólt hirtelen elhatározva magát, játszani fogok!

A kihordó sietett vissza az izenettel, mely tökéletes dühbe hozta az ifju óriások seregét. Ez dacz, s nyilt kihivás volt ellenökben; ők tért nyitottak neki, hogy visszavonulhasson és ő nem használta azt, hanem szembe állt velök; a kihordó jól hallá az ajtón keresztül, mint parancsolá emelt hangon Jozefine társalkodónéjának, hogy legszebb diadémját, legpompásabb öltözékeit készítse el számára.

Ah! Tehát harcz életre-halálra!

VI. A SZINHÁZI CSATA.

Eljött a várt, a rettegett óra, a népség tódult az operaszinház felé. A fiatal óriások nem eléggé titkolt előkészületei a lehető legszélesebb kiterjedésben széleszték el a hírt, hogy ma nagy dolgok fognak történni a szinháznál, nagy előadás lesz nemcsak a szinpadon, hanem a parterren, a karzatokon és a loge infernaleban (alvilági páholy). Így hívták a szinpadhoz legközelebb levő páholyt, mely a fiatal óriások kedvencz barlangja volt, azon tulajdonságánál fogva, miszerint sokkal alantabb esett a szinpadnál, a legkellemesebb kilátást nyujtván balletek alkalmával.

A fiatal merveilleuxök törik magukat a népen keresztül, mely a pénztárak és előcsarnokokban tolong, iparkodva észrevétetni, hogy most foglalatosságban járnak; ha kettő összetalálkozik, nagy gondos fontossággal kérdezik egymástól: minden rendben van? a fiatal alispánfi azt a szerepet találta ki maga számára, hogy minden szembejövőtől megkérdezze: nem látta ön monsieur Kárpáthit? Nem látta ön az én barátomat, Iván herczeget? Nem látta ön monsieur Fennimoret? utoljára kifogyva a többiből, még azt is megkérdezi: nem látták-e monsieur Oignont? a ki után pedig civilisált ember nem igen szokott minden bolond helyen tudakozódni, levén az embereknek bizonyos osztálya, kikkel négyszem között szokás bizalmas lábon állani, de mások előtt nem szokás őket megismerni.

Monsieur Oignont nem is szükség keresni, ő a maga helyén van; embereit jól elrendezé földszinten és karzatokon; most az előörsöket vizsgálni jár, ha vajjon mindenki rendeltetése helyén áll-e? A tapsot a parterren kell kezdeni, mert ez adja a hitelt; minthogy az opera először adatik, az emberek nem tudhatják, mikor tapsoljanak? tehát arra kell vigyázniok, hogy a loge infernaleban mikor áll fel Kárpáthi a tükör előtt? ez azt jelenti, hogy most tapsoljatok. A koszorúvetők már be vannak tanítva s elhelyezve mind a három karzaton; a harmadik karzaton ott van már az az ember, a kinek a kalapját le kell ejteni, mikor Semiramide áriája jön, átellenben pedig a másik, ki ásítani fog a legcsendesebb fioriturák alatt.

A fiatal óriások beavatottabbjai ezalatt a foyerben lengetik szárnyaikat, Catalani körül csoportozva. Mainviellené még nincs felöltözve, ő csak két felvonás mulva jön s addig öltözőszobájában marad.

Catalani ma csupa kedély, elmés, néha csípős ötletei mindenkit jó kedvre hangolnak; nagyon jól tudva van előtte az ifju gentlemanek ez esti fáradozása s igyekszik érte háladatos lenni.

Öltözete a legigézőbb. Hosszú, fekete haja félig lebontva omlatag fürtökké szoríttatik össze a keresztülfont gyöngyfüzérek által, a habkönnyű tunica, mely termete igéző bájait leplezi, phrygiai kelméből készült, melynek szövetéből nagy munkával minden második selyemszálat kihúztak, hogy annál árulóbb legyen; a gazdagon hímzett piros öv úgy van kötve karcsú derekára, hogy sorsát irígylésre méltóvá tegye azok előtt, kik örömest változnának chasmirrá, hogy a szép asszony derekát átfűzhessék.