Part 6

– Ne beszélj magadról, rólad majd beszélünk mi, ha elmégy.

– Tehát maradjunk a tárgynál. A tábornok megjelen, a kis Petit-pas két terítékre asztalt hozat a rózsalugas alá, épen a hogy Ovidius Naso idejében szokták a pásztorok, illatos rózsalugas, csergedező patak s aztán két szerető szív, csakhogy azok a hajdani pásztorok nem ittak champagneit, s nem tartottak magok körül szerencsétlen inasokat, a kik azalatt a dugókat huzogassák a palaczkokból, míg ők azoknak tartalmait ürítik. Tehát a mint Damon és Phyllis az asztalhoz ülnek, a szerencsétlen inasnak oda kellett állani kisasszonya széke mögé, tányérral a hóna alatt; és miután a tábornok szemközt ült vele, tehát azzal farkas-szemet kellett neki nézni. Hát a mint rátekint, majd a föld alá sülyed a szerencsétlen Saint-Michel, hisz az tulajdon – nagybátyja!

– Ah, már így még jobb.

– Még talán, ha lélekjelenléttel bir, kikerülte volna, hogy nagybátyja ráismerjen, mert cselédeket nem igen szokás figyelmesen nézegetni, értve tudniillik a velünk hasonló nemen levőket; azonban a jó fiu oly zavarodott lett, hogy mindent össze-vissza cselekedett, kést adott, ha kanalat kértek, villát dugott a fagylaltba, s majd kilőtte a tábornok szemét egy pezsgő-dugóval. Erre már mégis csak ránézett, s a mint nézi, lassankint ráismer. Que diable, hisz ez Saint-Michel, az én unokaöcsém! kiált fel végre. A boldogtalan egyszerre elejtett féltuczat chinai porczellánt a földre, ijedtében. A kis Petit-pas pedig elkezde kaczagni, úgy hogy kapcsai felpattogtak s székestül hanyatt dőlt.

– Ah, ez érdekes.

– Nem történt semmi scandalum, fölemelték; a tábornok jókedvű ember, Saint-Michelt oda ültették az asztalhoz, terítéket adtak neki s késő estig vigadtak együtt a viszonttalálkozás örömére.

– És azután? kérdé a lord.

– No ez derék. A nemes lord azt akarja, hogy az ember úgy végezzen egy anecdotont, mint Scott a regényeit: ki meddig élt és hogyan halt meg?

– Mi történt azután Saint-Michellel?

– Abban az órában semmi. Vannak nagybátyák, a kik szeretetreméltóbbak unokaöcscseiknél. Hanem meglehet, hogy ez anecdot után divatlyon válhatik belőle.

– Ah, minő fád mesék, sóhajta a sensitif szittya gróf, óráját kivonva zsebéből s oly közel tartva szeméhez, hogy szinte kiszúrhatná a mutatójával, ha üveg nem volna rajta. Már öt percz egyre és én elkésem; azzal fölkeresé kalapját, összehúzott érzékeny szemekkel megnézve kívül-belül, ha vajjon csakugyan az ő kalapja-e? s azután felpróbálva fejére, ha vajjon csakugyan az ő feje-e az, a mire ráteszi?

– Honnan késik ez el? kérdé egy az ott maradottak közül, midőn az előbbi eltávozott.

– A «bain cosmetique de lait»-ből, felelt gonoszul Debry.

– Ön tréfál, szólt közbe István, csak nem fürdik tán tejben, mint az asszonyok?

– Sőt igen, mert az finommá teszi a bőrt és érzékenynyé az idegeket, egy időben folyvást marhahúslében fürdött, hogy érző inai felfrissüljenek, melyeket olyan jól szoktatott, hogy valahányszor Rossini «Mores»-ét adják, a magasztosabb hangzatoknál versenyt ájuldozik a többi jelenlevő asszonyságokkal.

– Párduczos Árpád! sóhajta Miklós, mennydörgő mélységes hangon.

Ez alatt a társaság jött, ment, változott az erkélyen, az eltávozottak helyett újak jöttek és a kik ott maradtak, megszólták azt, a ki legközelebb elment. Ez olyan rendes.

Legelébb az északi herczeg távozott el. – Debry mindjárt tudott róla valami anekdotát mondani.

– A minap az orosz követségi palota előtt találkozik egy kozákkal, a ki épen akkor száll le lováról. «Te paraszt!» kiált rá a kozák; a kozáknak mindenki paraszt, a ki puskát nem hord, vagy lovon nem jár. «Te paraszt, úgymond, jer ide, fogd a lovamat, míg odabenn leszek», s odaveti neki a kantárját. A herczeg szépen megfogta a lovat s tartotta, míg a kozák bement. Meglátják ezt az ablakból a követ cselédei, s nagy ijedten rohannak le a lépcsőn, kiabálva a szemközt jövő kozákra, hogy az Istenért, mit cselekedett? Iván herczeggel tartatja a lovát. A szegény nyavalyás ijedtében majd elhalt, térdre esik a herczeg előtt és könyörög, hogy legyen iránta kegyelmes, hihetőleg meg lehetett volna vele alkudni száz kancsukában. Ekkor a herczeg kivesz két aranyat és markába nyomja: «Nesze fiam és ne félj semmit, ezután is tudj büszke lenni».

Némelyik nevetni, másik csodálni valót talált e vonásban; a lord azt mondta rá, hogy ez csak különczködés, s felrugta a székét, átlépett három előtte ülő térdein, kezeit hátradugta a frakkja zsebébe, s kalapját meglelve az asztalon, abba bedugta a fejét, a nélkül, hogy kezével hozzányulna és eltávozott az erkélyszobából.

– Lám, a nemes lord azt hiszi, hogy csak neki van kiváltsága a különczködésre, szólt Debry. Hallották önök legközelebb a theatre de la Gaietèbeni vendégszereplését? Ah ez érdekes! mondá, Rudolf felé fordulva, s nem várva el, hogy az megmondja: vajjon hallotta-e, vagy sem? – Ismeri ön ugy-e bár, azt a kedves kis vaudevillet: «La belle laitière» (A szép tejárusnő), mely néhány hét előtt olyan nagy furorét csinált. Abban egy medvének igen érzékeny szerepe van; valami vadászszal nagy tusakodásba ered, míg végre a vadász leöli, s végig nyujtva a színpadon, ráül, s ott danol el az elejtett medvén egy kedves kis couplet-t, melyet már minden gamin fütyöl. Ez a bolondos lord egyszer ráveszi a Gaietè igazgatóját, hogy engedje neki ezt a medve szerepét játszani. Az beleegyezik. A lordot befűzik a medvebőrbe, pompásan tudott morogni, czammogni, s a fejét hánytatni. Végre jön a vadász, a lord két lábra áll, a vadász megrohanja, a lord olyat üt a medvetalpával a kezére, hogy az elhullatja a vadászkést, akkor összekapnak, a vadász nem bir a medvével, birkóznak, végre a vadász esik el, a medve lenyomja a földre, s azzal ráül nagy diadallal, s ezúttal a medve énekli el a vadász hátán az ismeretes couplet-t, a közönség tomboló kaczajára. Hát nem érdekes tréfa ez?

Rudolf komoly, figyelmes arczczal hallgatta a marquis meséjét s meg nem zavarta, míg beszélt, csak akkor mondta meg neki:

– Nagyon érdekes és új. Csak tegnap olvastam a «Journal des carricatures»-ben.

– No, ez kemény levágás, szólt Debry, végig mondatni az emberrel egy mesét, a mit már az ujságokban is olvastak. Ily kudarcz után szököm innen.

Mielőtt kilépett volna, tréfás esedezéssel fordult a társasághoz:

– Uraim, legyenek irántam irgalommal. Én tudom, mi sors vár arra, a ki innen elmegy. Kegyelem és irgalom, uraim!

Debry szerencséjére e pillanatban egyszerre más tárgy ragadta meg az erkélyen ülők figyelmét, mely nem engedé, hogy róla elmondják, miszerint ő a leggazdagabb ember a földön, mert nemcsak a saját zsebéből, hanem szüntelen a másokéból költ, hogy a szakállát festi és harmincz rendbeli álhajat visel, mindennap hosszabbat tesz fel, a hónap végén aztán azt mondja, hogy megnyiratja a haját, s ismét újra kezdi és nagyon haragszik, ha a parókájára vonatkoznak; egyszer az angollal szinte párbajra ment egy élcz miatt, a midőn az Odeonban voltak, s a fiatal óriások szüntelen nyitva hagyták a páholyajtót, s Debry lármázott, hogy légvonat van! «Pedig önnek könnyű beszélni, monda a lord, mert nincs fedetlen fővel». – Mindezek és még mások készen valának ellene, a hogy eltávozott az emberszólás köréből, a midőn a boulevardon nagy vágtatva hajtat keresztül egy sajátságos úri fogat. Ujdon fényes görögdinnye-zöld calèche elé fogva négy szürke telivér mén, még pedig nem kettő elül, kettő hátul, a hogy szokás, hanem egymás széltében mind a négy, mint valami római diadalszekér előtt. A lovakat maga az elegáns úr hajtja, a kocsis és a vadász hátul ülnek a coupéban.

Nézzétek Kárpáthit, szól egy fiatal dandy, az erkélyen kihajolva (ez, hogy el ne felejtsük, egy magyarországi alispán fia, ki hazulról apanaget húz, s esztendő óta iparkodik elhitetni az emberekkel, hogy az anyja báróné, s hogy Magyarországon az alispánokat excellentiás uraknak hívják); ah milyen derék fiu ez a Kárpáthi! uraim, ilyen kocsis nincs több Párisban. Úgy vágtat en carrière, mikor legtöbb szekér jár a boulevardon. A minap egy tejárusszekér nem akart előle kitérni. No várj! mondá neki, én mellette ültem, s ő oly ügyesen hajtatott neki, hogy beléakadva a tejárus tengelyébe, hopp! egy percz alatt a szekeret felfordította, mind a négy kereke az ég felé állt, a tejárus csak úgy nézett ki a kas alól: eltörött egy lába, meg egy lőcse. Abellino azután a conciergerien, hova a tejárus panaszra ment, rövid processust csinált, elővette az erszényét: «Ennyi az eltörött lőcsért, ennyi az eltörött lábért». Milyen elménczség, épen hasonló eset történt mamám, a báróné kocsisával; egy reggel bejön a papához, azt mondja: excellentiás uram…

A többit nem mondhatta el az ifju merveilleux, mert e perczben nagy zaj támadt a salonban, mintha valakit diadallal üdvözlenének s megnyílva az erkélyterem ajtaja, dicsőségtől ragyogó arczczal lép be Kárpáthi, kisérve az összecsoportosult fiatal óriásoktól, kik abba hagytak kártyát, tekeasztalt, hogy a jó hírt hallhassák, melyet Abellino a Mainvielle-Catalani-féle ügy felől hozott, rá lévén bízva annak elrendezése.

Hogyan, mint végezett? száz kérdés intéztetett hozzá.

– Uraim, hagyjatok egy kissé lélekzethez jönnöm, egészen alterálva, exaltálva, fatigálva vagyok.

Hirtelen széket toltak alá és leültették.

– Minden nyerve van, többet kivívtam, mint a mennyit kivánt a clubb: csitt, csendesen uraim! mindent elmondok, de kikötöm, hogy senki bele ne szóljon a beszédembe.

Tehát tudják önök, hogy ez a makacs, önfejű Deboureux, az operaszinház igazgatója, milyen állhatatosan megmaradt azon szándéka mellett, hogy Zelmirát minden követeléseink daczára se adja Catalaninak, hanem Mainviellenének.

– Ugyanazon Mainviellené ez, kérdezé István, közbeszólva, ki néhány év előtt oly kitünően fogadtatott Szentpétervárott, Velenczében és itt Párisban?

– Ahol van ni, már valaki beleszólt! kiálta bosszúsan felpattanva Abellino.

– Bocsánat érte, a név meglepett, miután e nő hazánk leánya.

– Az…

E szó oly hangon volt mondva, mintha azt jelentené: hogy is lehetne valami kitünő, ha a miénk?

– Tehát, folytatá Abellino, az igazgató egészen hozzájárulhatlanná tevé magát s beszédbe sem akart ereszkedni e pont felett. Ekkor az én régi pártfogóném, a szerencsés véletlen, jön segítségemre, egy pudlikutya képében.

Általános kaczaj.

– Mint mondom, egy pudlikutya képében. Ismerik önök uraim azt a legújabb divatban levő drámát, mely Shakespeare és Hugó Viktor darabjait mind háttérbe szorította: «Aubry, vagy a háladatos kutya». A tárgy az, hogy egy lovagot megöltek s annak hűséges kutyája lép fel vádlóul a gyilkos ellen, mire a király ordaliákat rendel, hol a vádlottnak meg kell jelenni a sorompók előtt s a bosszúálló pudlival megvívni, mely által csakugyan legyőzetik. Valamely lángész ebből érzékeny drámát csinált, melyben a főszerepet Philax úr, a pudli viszi. Philax úr bejárta már fél Európát s mindenütt diadallal, lelkesüléssel fogadtatott, záporként hullott lábaihoz a koszorú, gazdája zsebébe pedig a tallér s louisdor; hasztalan kiabáltak a költők, a journal-firkanczok, hogy ez gyalázat, megbecstelenítése a művészetnek; lealázása a poezisnek! Philax úr azért folytatá műutazását s néhány hét előtt Párisba térve, itt is elkezdett furorét csinálni. Eleinte ugyan féltek az igazgatók felléptetni, mert a szinészek azzal fenyegetőztek, hogy rögtön otthagyják a szinpadot, a hol a művész egy kutyával állíttatik egy categoriába, s hol eddig a helyes declamatio, művészi arczjáték, kitünő hang és ragyogó érzelem jutalmául osztogatott taps és koszorú egy oktalan barom csaholására és ugrándozásaira pazaroltatik.

– Ez nem rosszul beszél, súgá István Rudolf fülébe.

– Ne búsulj, majd mindjárt elrontja.

– Azonban mégis akadt egy igazgató, a Luxembourg-szinházé, a kit nem geniroztak szinészei s ez bátorságot vett magának a kutyát elfogadni vendégszerepekre, a sikertől föltételezvén, ha vajjon rendes tagnak szerződtesse-e vagy sem? A siker várakozáson felül volt. A luxembourgi nyomorult pajta, melybe azelőtt senki sem járt más, mint matrózok, diákok és debardeurök, s még jóravaló lorette sem mutatta benne magát, ez estve Páris legelegánsabb népével tölt meg; a foghagyma- s pálinka-illatú páholyokból a legismertebb divathölgyek tekintgettek elő, s ezen estve a művész-kutya a szó teljes értelmében virágesővel temettetett el. E naptól fogva egyik szinház a másik kezéből ragadta ki az elhirhedt négylábú művészt; egy nap a Gaietè hallotta őt csaholni, másnap a Theatre des vaudevilles, azután a Varietés, végre minden párisi szinpadot körüljárt, s a két rátartó szinház, a Theatre française és az Academie royale de musique közönség nélkül maradt; az elegáns világ törte magát Philax úr után, fölvitték őt páholyaikba, caressirozták, hizelgésekkel halmozták, s természetesen, a hova a dámák mennek, oda sietnek a férfiak is, egy szóval: a két pedans szinház játszhatott üres padok előtt, adhatták ott Cidet, Hermionét, Tartuffeöt; amott Cenerentolát, Gazzáladrát, Alcidort, vagy Nurmahált, a szinház üres volt, s az igazgatók dühösködtek a közönségre, mely egészen szerelmes volt a kutyába.

– Monsieur! mi szükség mi nekünk ezt megtudnunk? kiálta fel egy türelmetlen hang.

– Uraim, én discretiót kérek, szólt méltatlankodva Abellino, különben egy szót sem fogok szólni.

Megszavaztatott a discretio.

– Ekkor én meglátogatom monsieur Deboureuxt s tudva azt, mennyire fel van ingerülve a kutya ellen, úgy hogy ha ő játszaná Aubryban a gyilkos szerepét, bizonyosan ő harapná meg a kutyát, nem az őt: tehát azon ajánlatot tevém neki, hogy ha én rögtön végét szakasztom ennek a kutya-saisonnak, s a közönséget kigyógyítom caniculai szenvedélyéből, minő hálával fog nekem tartozni? Mindennel, a mit ön kiván, felelé a derék ember. Jó, én tehát két dolgot kivánok: Zelmira szerepét Catalaninak adni, ez az első. Megigérte.

A fiatal óriások szerte-széllyel szedték e szóra Abellinót.

A másik pedig az, hogy Zelmira adatása utáni napon adassa «Italiana in Alghérit», ezt a kopott és divatból kiment operát s abban léptesse föl Mainviellenét.

– Bravo, bravo! kiáltának többen, ez gyönyörű, soha ügyesebben fel nem lehetne emelni egy művésznőt, és a másikat megbuktatni mellette.

– Várjatok, még ez nem minden. Mainviellené bizonyosan megérezte a bajt, mert még azon órában odaizent az igazgatóhoz, hogy őt bocsássa szabadságidejére, mert férje beteg s fürdőre kell vele menni. No már ki ne látná itt megint a világos malitiát? hát az-e a világ rende, hogy a szinésznők férjeikkel együtt utazzanak? Enfin, az igazgató kötelezve volt, Mainviellenét három nap mulva útra kelle bocsátania, s Zelmirának még csak a két első felvonása van betanulva, s így csak az ő eltávozta után fog szinre kerülni s az a színe lesz a dolognak, mintha Catalani csak szükségben kapta volna meg a szerepet. – Ki tud itt segíteni?

Itt körülnézett a fiatal óriásokon, s miután azok hallgattak, büszke öntudattal ütött homlokára, mintha mondaná: «az én fejem!»

– Annál jobb, mondám, tehát adatni fogjuk ugyanazon este Zelmira két első felvonását és utána azt a kiállhatatlan két utolsó felvonást «Italiana in Alghéri»-ból, mely elől rendesen meg szokott szökni a közönség. Hát nem jól van így?

– Dicső, felséges! kiáltának mindnyájan, leleményesen van kigondolva, az arrangement tökéletes. Ugyanazon este a diadal és a bukás, egyfelől a taps, másfelől a pisszegés.

– De halljuk tovább. A föltétel ezért az volt, hogy a kutya-saisonnak vége szakadjon. Itt felugrott Abellino székéről, egyet csettentve ujjaival. Eh voilà: már vége van!

– Hogyan, hogyan? kérdék mind elcsodálkozva.

– Én rögtön lóra ültem, beszéltem bankárommal (ennél a szónál megigazította cravatliját, hogy hallgatói az alatt gondolkodhassanak azon, miszerint neki ismét bankárja van); onnan egyenesen vágtattam Pelerinhez, a kié ez a művész-kutya. Kihivatám magamhoz kutyástól s le sem szállva lovamról, azt kérdezém tőle: «hogy adod ezt az ebet?» A pimasz elébb gorombául felelt, azt mondva, hogy nincs annyi pénzem, a mennyiért azt megvehessem. Par Dieu! lehet-e a magyar nemesnek ennél nagyobb gorombaságot mondani? hát úgy nézek ki, uraim, mint a kinek azt lehet mondani, hogy nincsen pénze? Hah! dühösen kiálték a ficzkóra: Monsieur, mit nevez ön pénznek? hiszi, hogy én nem tudom megadni kutyájának az árát? mit kér ön érte? – Az ember azt felelé, hogy nem adná ötvenezer frankon alól. – Fripon! s ezt nevezi ő pénznek! Itt van ötvenezer frankod, kiálték hirtelen kirántva tárczámból ötven bankbillétet, s oda vetém neki. A ficzkó elbámult; a kutya ugyan művészete keresményével őt évről-évre táplálta, de a kutya meghalhat, ötvenezer frank pedig nem hal meg, s azon ő magának fűszerszámos boltot nyithat s élhet belőle holtig; egy kicsinyt gondolkozni látszott, azután eltette a bankbilléteket, s a pudlit örvénél fogva odavezette hozzám, s vigyorogva mondá: ezzel ugyan jó vásárt csinált az úr! A gazember valami vándor szinház-igazgatónak nézett, s azt hitte, hogy már most majd én fogok városról városra járni a kutyával, s mutogatom, hogy micsoda mesterségeket tud. No semmirevaló, hogy lássad, miszerint egy magyar nemes embernek ötvenezer frankot kidobni micsoda tréfa s máskor respectusod legyen előtte, hát ime, nézz ide! Azzal kivontam nyeregkápámból egy terzerolt s puff! ott hevert a kutya agyonlőve – s ezzel vége az eb-saisonnak.

A csodálkozás megnémítá az ajkakat, csak egy önkénytelen sóhaj volt hallható.

– Társad sajnálja a kutyát, szólt Abellino Rudolfhoz, Istvánra mutatva.

– Nem a kutyát, hanem téged.

– Eh bien, én teljesítém a föltételt, s Deboureux is a magáét, holnaputánra van kitűzve Zelmira és La Italiana; most sietve gondoskodni kell az előkészületekről, a szerepeket fel kell osztanunk, hogy mindenre időnk teljék, mert sietnünk kell; Debryre bízzuk a virágárusnőket felhajhászni; valahány melaleuca van, mind vegye meg; Fennimore (ez a tejfürdőt használó hazafi keresztneve volt) beszéljen azokkal a poétákkal, a kik nekünk dedicálni szoktak, irjanak magasztaló verseket. Iván siessen az ékszerárushoz s válaszsza ki a legszebb gyémántokat, neki épen ebben legjobb ízlése van, egy pompás diadém számára; ha a clubb pénztárát meghaladja a költség, azt én fedezem.

Az ifju óriások közt nagy mozgalom támadt e szóra, mindenki akarta, hogy valamit bízzanak rá.

– Parancsoljanak velem is! ismétlé az a fiatal gentleman, ki az atyját excellentiás úrnak szokta titulálni. Parancsoljanak velem is, ismétlé már tizedszer.

– Szívesen, barátom, szólt a mindent rendező Abellino, siessen ön monsieur Oignont fölkeresni és idehívni.

Az ifju ember egy darabig gondolkozott, ha vajjon elég nagy megtiszteltetés-e ez ránézve, vagy sem? végre mégis elhatározta magát, vevé a kalapját és eltávozott.

– Hát ti semmit nem fogtok mozdítani, he? kérdé Abellino oda fordulva, hol Rudolf és társai álltak egy szegletben.

– A hol annyi a játszó személy, nézőnek is csak kell maradni, felelt hideg sarcasmussal Rudolf, míg István megfogá Abellino karját s mutatóujját annak gomblyukába akasztva, odavoná közéjök.

– Szólj, miért e harag Mainviellené ellen? megsértett valakit közületek?

– Mindnyájunkat! vérig sértett; hogy négy év előtt ide jött, az egekig emeltük, dicsőítettük, világhírt szereztünk neki s mivel hálálta meg? avval, hogy pimaszul elvonult előlünk morosus, hypochondricus férje mellé, a legderekabb gavallérokat visszautasította; pedig többen a legbecsületesebb liasont szándékoztuk vele kötni, mind visszautasított.

– Már így igazatok van, szólt Rudolf, alig mozdítva keserű vonásra ajkait.

– De ez mind kevés. Nem rég banquettet adánk, melyen csupa művésznők és műbarátok valának jelen, s ő kihúzta belőle magát, azt vetve okul, hogy férje beteg, azt kell ápolnia. Ah madame! ön velünk daczol? Megállj, majd megmutatjuk, hogy le tudunk onnan vetni, a hova fölemeltünk!

– Hátha az asszony férje fel talál lépni ellenetek? kérdé Miklós, ki ezt nagyon természetesnek találta volna.

– Férje? Que diable? Mit léphetne mi ellenünk? Mi közönség vagyunk és ő szinész, mi fizetünk és ő játszik; ha tetszik tapsolunk, ha tetszik fütyülünk. Megfizettünk érte.

– Egyet hagyj még mondani, szólt István, mi később szokássá vált nála, annak a kivel beszélt, nyakkendőjét igazgatva, ez a nő magyar születésű, hazánk leánya. Tehát még itt is üldözni fogjuk-e azt, a mi a miénk?

Abellino nem felelt a kérdésre, hanem a mint István gomblyukában tartá ujját, tréfásan mondá:

– Lesz ön szíves gomblyukamat elereszteni, vagy levessem frakkomat és itt hagyjam? – Az előbbi megtörténvén, a fiatal lyon nonchalant lebegéssel a többi óriások közé vegyült.

Nemsokára visszaérkezett az alispáni és bárónői mesallianceból származott fiatal ember monsieur Oignon társaságában.

Monsieur Oignon pedig senki sem volt más, mint a claque entrepreneurje, magyarul: egy olyan ember, a ki tapsokkal és fütytyökkel kereskedik. Nagy tekintélyű férfiu, kitől az irók és művészek sorsa függ.

Az első czikk iránt, a taps, koszorúhányás és vers-szórás dolgában hamar megvolt az alku. A másik kissé nehezebben ment; egy köztiszteletben álló művésznőt kipisszegtetni nem tréfa dolog, s ahhoz úgy könnyedén hozzáfogni nem lehet, az ember hamar alkalmat nyújt magának a gensdarmerievel való megismerkedésre, a publicum is hamar pártra kelhet. Aztán a claqueur-chefnek is van szíve.

No de szerencsére a claqueur-chef szíve nincsen vasból, néhány markába nyomott argumentum végre mégis meglágyítá; majd meglátja, hogy mit tehet. Rajta lesz, hogy a fogadtatás hideg legyen, kieszközli, hogy a pástétomhordók ne hordjanak frissítőt a karzatokon, hogy a közönség zúgolódjék a nagy melegségben, aztán egy-egy kis véletlen intermezzo mindig jó szolgálatot tehet: egy kalap, mely a földszintre esik, egy ember, ki a pianissimóban irtóztató nagyot ásít, hogy a közönség könnyebbvérű része kaczajra fakadjon, mindez sokkal többet fog érni, mint valami elhatározott fütty, mert az unalom és hidegség sokkal lesujtóbb nyilatkozat, mint a pisszegés és fütty, mely gyakran visszahatást szokott előidézni.

Ilyenformán megköttetett és ratificáltatott az egyesség a holnaputáni napra, mely nevezetes napot oly nehéz volt elvárni a felizgatott óriások kedélyének.

– Hát viszed-e őket haza? kérdé Rudolf hallgató társától.

– Annyi bizonyos, hogy tégedet elviszlek közülök.

Rudolf lecsüggeszté fejét és hallgatva ment végig társaival a clubb termein s csak a lépcsők végén mondá:

– Az meglehet.

* * *

Most lássuk, ki volt ez a Mainviellené, ki oly erős mozgalomra adott okot az óriások világában s kinek érdekességét növeli előttünk az, hogy magyar születésű hölgy s mint ilyen európai hírű volt. – Csak volt! most ő is mélyen alszik, s tündérhangjai elhaltával egy szava sincs róla többé a hírnek…

V. EGY HÍRES MŰVÉSZNŐ PÁLYÁJA.

Nem idealis dolgokról beszélek; a költők hazudnak, az élet mond igazat.

Azon művésznő, kinek életéről irok, egyike volt kora legragyogóbb szellemeinek, kit a természet gazdag szívvel, bájos arczczal, elragadó hanggal ajándékoza meg; reá a művészet geniusa legforróbb ihletét lehellte s a szeszélyes sors kinyitá előtte keblét, hogy válogasson annak minden kincséből.

Híre el volt terjedve Moszkvától Velenczéig és Bécstől Párisig és Londonig; beszéltek róla, mint csodatüneményről; a költők, kik a világharczok hőseire csillagokat raktak, őt a napsugárban fürösztötték, s diadala tökéletesebb volt, mint Napoleoné, mert ő nemcsak egy-egy nemzetnek volt büszkesége, hanem egész Európáé egyszerre, s Angolhonban ép oly nagynak tarták, mint Oroszországban, s a Tuilleriákban ép úgy elismerék fensőbbségét, mint a Kremlben. Nevét úgy ismerte mindenki, mint majd Lind Jennyét – és ennek alig mult harmincz éve – és most senki sem emlékszik róla többé.