Part 5

Csodaképen hozzátehetjük, hogy mind a hárman magyarul beszélnek, a mi, tekintve azt, hogy történetünk ideje az ezernyolczszázhuszonkettedik év, helye az ermenonvillei csalit, és személyei magyar főurak, – elég okot adhat a méltó bámulásra.

Az ifjak egymást beszéd közben keresztneveiken szólítják: a tüzes, izmos ifju neve Miklós, ama sötét szemöldűé István, a középen levőé Rudolf.

A figyelmes szemlélő észreveendé azon körülményt, miszerint a haladás közben a három karöltve sétáló ifju közül az egyik egy egész fejjel mindig elébb jár, míg a másik hátrább, ilyenformán előre-hátra vonva középen levő társukat, ki gyakran kénytelen megállni, hogy a menetrendet helyreállítsa, mely a heves vita közben untalan felbomlik.

Az erdei magányban kissé hangosabb beszédet engednek maguknak; az ermenonvillei erdő nem igen kedvencz tere a divatvilágnak, az ember beszélhet, vitatkozhatik bárminő fenhangon, a nélkül, hogy valaki által neveletlennek tartassék.

Egyszerre a bokrokon keresztültörtet egy ifju alak, s az úton megállva, pillanatig a hallott beszédre látszik figyelni. Külsejéről itélve a munkásosztályhoz tartozik, fején kerek lapos sipka, izmos tagját bő kék vászonzubbony fedi, melyre tarka inggallér látszik kihajtva.

Az ifju arczán öröm és meglepetés tükrözi magát, a mint a három szemközt jövőt beszélni hallja. Pillanatra habozni látszik magában, de azután elhatározott léptekkel eléjök indul és megszólítja őket.

– Ah uraim, önök magyarul beszélnek, én is magyar vagyok.

Az ifju munkásnak örömköny csillogott szemében.

– Üdvözlünk honfitárs, szólt ama dörgő hangú ifjú, barátságosan nyujtva jobbját az ismeretlen elé s megrázva azt férfiasan, mit társai is követének.

Az ifju kézműves egészen el volt érzékenyülve s alig lelt szavakat érzelmei kifejezésére.

– Megbocsássanak, uraim, hogy így önök közé tolakodom, de mióta Párisban lakom, hét éve már, most hallok először hazám nyelvén beszélni, s az nekem olyan jól esik, de olyan jól esik.

– Hát jőjjön velünk, mondá a középen álló, ha dolgai engedik, kapaszkodjék valamelyikünk karjába és beszélgessünk.

A kézműves szerényen látszott vonakodni, mire az ifjak közül az, kit Istvánnak neveztek, karjába ölté kezét és oda vonta maguk közé.

– Nem tartóztatjuk önt valamely foglalatosságtól vissza?

– Nem, uraim, ma ünnepnap van, nem dolgozunk.

– De tán valamely találkozástól vonjunk el önt? kérdé amaz futó mosolylyal arczán.

– Épen nem, felelt a kézműves. Csak úgy szoktam ide kijárni, valahányszor üres időm van.

– Pedig ez nagyon kevés mulatsággal kinálkozó hely.

– Az igaz, hogy bormérő házak nagyon messze vannak ide, de van itt egy nagy ember sírja, a kinek munkáit olvasni nekem többet ér minden mulatságnál, mert úgy vannak azok irva, hogy a legegyügyűbb ember is gyönyörködhessék bennök; talán ismerik műveit az urak? Ah be együgyű kérdés tőlem! Hogy ne ismernék ily művelt urak Jean Jaques Rousseau munkáit?

– Ön Rousseau sírját szokta látogatni?

– Az nekem a legkedvesebb emberem. Könyveit százszor keresztülolvastam már, s mindig újabb szépséget találok bennök, oh milyen igaz minden szava, sokszor tapasztaltam már magamon, hogy mikor valami nagy gond volt fejemben, valami eset nagyon bántott, elővettem Rousseaut s úgy megcsendesített, ha olvastam. Így ünnepnapon ki szoktam ide járni, s az egyszerű emlék alá, mely tiszteletére emeltetett, leülök, előveszem könyvét és olyankor úgy tetszik nekem, mintha ő vele magával beszélnék. Már korán reggel kijöttem s most visszatérőben vagyok.

Rudolf hidegen szólt közbe, egészen más irányt adva a beszédnek:

– Minő hivatás tartja önt Párisban?

– Munkás vagyok, uram, asztaloslegény Gaudcheux atelierjében, ha azon járnak önök, ne resteljék megtekinteni azon díszmű-mintákat és egy góth izlésű templomfölszerelést, mely a kirakatban látható, azokat én rajzoltam.

– Miért nem iparkodik ön saját etablissementhoz jutni?

A kézműves öntudatlan fölsóhajtott.

– Nem akarok Párisban maradni, uram; viszamegyek hazámba.

– Haza Magyarországba? Tán rossz dolga van Párisban?

– Jobbat kivánni sem lehet. Mestereim becsülnek, fáradságomat jól fizetik, az ember megszereti itt mesterségét, mert az örökké változó divat csaknem művészetté emeli azt; csupa gyönyörűség mindennap valami új, valami pompás darabon dolgozhatni, abban kitüntethetni az embernek tehetségét; de én még sem maradhatok Párisban, hanem haza megyek, pedig tudom, hogy ott nem fogok sem herczegi díszágyat, sem templomi karzatokat dolgozhatni, mert az ilyesmit nem bizzák magyar nevű emberre; tudom, hogy szegénységgel fogok küzdeni, s ha azt akarom, hogy élhessek, paraszt lóczákat leszek kénytelen faragni meg tulipántos ládákat, mert a magyar mesterembertől nem várnak egyebet; de én azért mégis haza megyek.

– Tán rokonai vannak otthon? kérdé Rudolf.

– Senkim a jó Istenen kívül.

– Akkor mégis megfoghatatlan, hogy a jóllétből elkivánkozik.

– Oktalanság biz az, uraim, és én magam sem tudom magamnak megmagyarázni. Csaknem gyerek voltam még, mikor hazulról elszakadtam, s azóta sok idő lefolyt, de mégis, ha eszembe jut, hogy az a nép, a melyik az én nyelvemet beszéli, száz meg száz mérföldnyire van hozzám és nem lehetek közöttük, kiesik a köny szememből és én nem tudom elmondani, hogy micsoda érzés az? Legyenek csak az urak hét esztendeig távol hazájoktól, akkor majd megtudják, hogy mi az?

Szegény bohó fiu! azt gondolta, hogy minden ember úgy érez, a hogy az asztaloslegények!

István odafordult Rudolfhoz, s odasúgva mondá:

– Látod ezt? Ha ti csak egy századrészét éreznétek ennek! – Rudolf vállat vont, fogai közt mormogva:

– Irigylésre méltó érzelgés.

E közben egy keresztúthoz értek ifjaink, s ott tétovázva álltak meg, nem tudva, melyik felé induljanak.

– Ah, hiszen ifju barátunk járatos e vidéken, szólt Miklós, ki legszabadelvűbb volt a baráti szó osztogatásában. Lesz ön szives, bennünket útba igazítani. Mi is Rousseau sírjához indultunk.

Az ifju kézműves nem rejthette el meglepetését.

– Önök is a jegenyefák szigetére szándékoznak?

– Ön csodálkozni látszik.

– Mert az igen elhagyatott hely, egy bölcsnek a sírja, a kit nagyon kevesen látogatnak. De igen örülök rajta, hogy önök is megemlékeztek róla; az egész franczia földön csak ezt fogom sajnálni, hogy magammal nem vihetem. Ma már voltam ott egyszer, de szivesen visszamegyek újra. Egész a sírig ugyan nem mehetünk, mert az köröskörül van mocsárral, hanem átellenben van egy jókora domb, melyen valami régi templomforma áll, annak egy oszlopára szintén fel van jegyezve Rousseau neve s oda felállva, épen ráláthatunk a bölcs sírkövére.

Az ifjak szivesen fogadták az ajánlatot s megindultak a sűrű bozóttá vált csaliton keresztül a gyalogutakkal ismerős legény nyomán, ki meg-megállt, nem akarva elhinni, hogy a háta mögött jövők tudjanak oly erősen sietni, mint ő.

Végre kitünt a domb, melyen a Montaigne tiszteletére épült kisded templom látszik, melynek hat oszlopára egy-egy philosoph neve van bevésve, köztük Voltaire, Montesquieu és Rousseau. Az épület félbe van hagyva, soha sem volt kész, tán azért nevezték bölcseség templomának.

Szemben e halommal látszik azon kisded tér, melyet jegenyefák szigetének hívnak, ott a rezgő lombú fák alatt fehérlik a bölcsnek sírja: egy magas kő-obeliszk az egész, ráirva e szavak:

«Itt nyugszik a természet és igazság férfia.»

Nem csoda, hogy oly elhagyatott a sír, az igazság rossz ajánlólevél.

De a természet pártul fogta legkedvesebb emberének sírját, a virág soha sem szárad el rajta s köröskörül zöldülő bokrokat növeszt, mintha egészen el akarná azt foglalni magának.

Montaigne emlékéhez érve, a honnan a sírra lehete látni, a kézműves búcsút vett a három magyar ifjutól, neki még Párisba kelle visszatérni, azzal érzékenyen megszorítva társai kezét, s a nélkül, hogy neveik után tudakozódnék, eltávozott, számtalanszor visszatekintve útjából.

– Én valami oly csüggetegséget érzek magamban, szólt István, a hogy a kézműves eltávozott; nem tudom, e fiu szavai költötték-e azt bennem, vagy e rideg magány, melyet egészen másképen képzeltem magamnak? Én az ermenonvillei virányt egy derült tájnak gondoltam, virágzó bokrokkal, csörtető folyam közepén kis szigetecskével, hová csak najádokat és tilinkós faunokat kell képzelni, hogy előttünk álljon Tempe völgye s íme látunk itt egy kákával és vízi tulipánnal benőtt mocsárt, melynek közepén egy művészietlen alakú fehér kő látszik, a legkevésbbé festői fekete nyárfák alatt.

– Egykor olyan volt e vidék, a minőnek magadban képzeléd, mondá Rudolf, leheveredve a fűbe, míg Miklós az emlék feliratait jegyezgeté tárczájába; virágos Tempe-völgy, melyből még a najádok sem hiányzottak, Páris galant hölgyei által képviselve, s Rousseau sírjához két kis vízágon keresztül apró csónakokon lehetett eljutni, a mi nagyon alkalmas hely volt szerelmi pásztorórákra; hanem egyszer neki jött egy felhőszakadás, elhordta a kis patak martjait, elöntötte vízzel az egész síkságot s azóta mocsár van köröskörül és azóta nem látogatja Rousseau sírját más, mint a békák, kik Homer óta nagy barátjai a költészetnek, néhány különcz routier, kinek erre is ideje jut, s vagy egy asztaloslegény, a ki az új Heloiset olvassa. Ez hivatása minden tudósnak a föld alatt. Boldog barbárok ti, kiknek nincsenek tudósaitok!

– Ha minket értesz azon boldog barbárok czímzete alatt, e megtiszteltetéshez érdemünkön kívül jutottunk, újabb időkben a magyar is kezd lelki lethargiájából ébredezni s többé nem Csokonai a legutolsó költő, ki a literaturában helyet foglal, s nem a «Tudós palócz» az egyetlen folyóirat, mely a szépirodalmat képviseli. Ez évben már több tudományos és irodalmi folyóiratunk keletkezett; almanachjainkat pedig, melyek ez évben kijöttek, a legkövetelőbb kritika elől sem volnánk kénytelenek elrejteni.

– Én is igen tiszteletre méltó érzületnek tartom a sajátunk iránti előszeretetet.

István heves kezde lenni e szóra.

– Oh ez több mint előszeretet, ez öntudat; ifju költőink, kik újabb időkben fölmerültek, büszkévé tesznek bennünket nyelvünkre, fajunkra.

Miklós készen volt a feliratok lemásolásával s dörgő szavával közbeszólt:

– Hát a magyarnak, mint a vénasszonynak, csak a nyelvében van már minden büszkesége? s nem áll előttünk egyéb tér, mint a versirás és a könyvnyomtatás, melyen nagygyá lehet lenni?

– Barátom! nagy hősök, nagy statusférfiak csak ott születtek, hol a nagy költők, s egy nép halálbizonyítványa az, ha költői elnémultak, s egy lethargiában fekvő nemzet új életének hangja az, ha költői szólni kezdtek. Korunkban egy Hunyadi János szellemére alig várna egyéb hivatás, mint hogy szántson és vessen, míg azon ifjaknak, kik ez évben az «Aurorá»-ban léptek ki a közönség elé, Bajzának, Szenveynek, Vörösmartynak fényes jövendőt merek jóslani.

– Ismeretlen nevek, szólt Rudolf, kezét feje alá téve, s egy leszakított fűszálat forgatva szájában.

– Nem fognak azok maradni. Egyébiránt szolgálhatok ismerősebbekkel, nehogy azt hidd, miszerint az irodalommal foglalkozók a nemzet páriáinak tartatnak; az idei «Hebe» czimű almanachban találkozhatol nevekkel, mint Dessewffy, Teleky Ferencz, Ráday Gedeon, Majláth, a kik már nostrasok és nem ismeretlen nevek.

Itt újra látszott az a futó sarcasticus mosoly a beszélő arczán.

– Holttestek galvanismusa az egész, felelt rá hidegen Rudolf, szemeit hanyagul lehunyva.

– Te azt hiszed, hogy meg vagyunk halva? kérdé István.

– Azt.

– De már azt tagadom! kiálta egyszerre mind a két ifju hevesen.

Rudolf elveszíthetlen nyugalommal felelt:

– Ha az erős hang jó czáfolat a meghalás ellen, akkor helyesen teszitek, hogy úgy kiáltoztok rám; ti tagadjátok a gondolatot, mert nektek még fáj, de én látom, tudom, érzem, bennem öntudattá van fagyva, hogy fajunk lejátszta szerepét s oda fog térni, hová elődei: a hunnok, avarok és besenyők. Városait, nagyobb kereskedelmi helyeit most is kevés magyar lakja. A faj optimatesei csak a térképről tudják, merre van az ország s legkisebb maguk erőltetése nélkül átszegődhetnek akármely más nemzethez: az eredeti faj apródonkint kiszorul pusztáira, karámjaiba; lassankint onnan is kikoptatják nálánál életrevalóbb gazdák, elpusztul, eladósodik, a nemesség eltemeti magát obsolet institutiói alá, a mint a civilisatióval első összeütközésbe jön. Nem a barbárok fogják a magyar népet ezután elfogyasztani, hanem a civilisatió, s mije van népünknek, mely jövendőt igérjen neki?

– Vannak fiai! szólt Miklós mély, erős hangon.

– Ez helyesen volt mondva Miklós, szólt István, társa kezét megszorítva, egyébiránt én azt mondom, hogy mindene van, a mi kell arra, hogy éljen.

– Bora, buzája, ugy-e bár?

– Az is egy. Van neki miből élni, a mi nagy præservativa az elernyedés ellen. Igaz ugyan, hogy épen a miatt, minthogy van neki miből élni, nincs arra szorulva, hogy szellemét tökéletesítse, pedig a magyar ezermester. Ha kényszerítve leend, hogy fáradsággal jusson kenyeréhez, csodáit fogja adni minden oldalú tehetségeinek. – Elfogadandja a polgárisulás minden jelszavait, lépést fog haladni az idővel, versenyezni fog minden téren a világ első nemzeteivel; lesz új élet, új mozgás, új vérkeringés az egész fajban, leteszi a kardot, melylyel egykor egész Európát védte, s megmutatja, hogy minden eszközt bír forgatni, melylyel hírt, hasznot, becsületet lehet szerezni, legyen az szobrászvéső vagy bányakalapács, festőecset vagy építészsinór, s kik buzdítsák, lelkesítsék, lesznek magas lelkű emberei, s úgy hiszem, hogy azoknak a születése után már nem kell várakoznunk.

– És a legfőbb, a mit elfeledtél, szólt közbe Miklós, előtte a diplomatiai tér, s azt meg kell engedned, hogy a legutolsó magyar táblabirónak a kis ujjában több statusférfiui bölcseség van, mint a legelső…

(Maga is átlátta, hogy nagyon is sokat akart mondani.)

Rudolf mosolygott az utóbbi állításra s félkönyökre dőlve, István felé fordult:

– Ennek itt nem felelek, szólt Miklósra mutatva, mert képes lenne ebbe a mocsárba belevetni; hanem az, a mit te mondtál, csak fordított része az én állításomnak: ha fajunk levetkőzi ősi sajátságait, beletörődik azon formákba, miket eléje az újabb fogalmak szabnak, megszünik lenni az, a mi; új életet kezd, de a réginek meghal; lehet boldog nép, de nem lesz magyar, mentül inkább megközelít más világnemzetet, annál messzebb távozik önmagától; poéták és népzenészek fenn nem tartják a nemzetéletet, – a statusférfiakról nem merek szólani, mert azok Miklós fedezete alatt vannak.

– És pedig, lásd, ez egész aggodalomnak egy szó, egy eszme végét veti. E szó «akarni» és nem akarni. Ha mi azt mondjuk, hogy akarunk élni, akarjuk ősi nemzeti sajátságainkból mindazt megtartva, örökítve megőrzeni, a mi azokban nemes, életrevaló és szép; akarunk kiki saját tehetségei szerint a választott pályán becsületesen megállani, akarjuk szeretni magunkat, megbecsülni azt, a mi a mienk, akarjuk mindazon előnyt felkeresni, kiművelni, a mi fajunkat emeli; és viszont nem akarunk hiú majmolói lenni annak, a mi idegen, hanem ha átvettünk valamit tőle, az, mint a tüdő lehelletétől a fehér chylus, piros vérré válik bennünk; ha eljárunk a külföldre azért, hogy hazánknak bölcseségünkkel, nem pedig, hogy a külföldnek ostobaságainkkal legyünk hasznára: akkor nincs oly természeti vagy morális erő, mely bennünket elolvaszszon.

Elolvad a jég, de a kristály azt mondja: én nem olvadok! és szikrát vet a napban. A népek át fogják látni, hogy életrevalók vagyunk és tisztelni fogják törekvéseinket; mezőinken új élet fog virulni, szárazi és vízi utainkon megélénkül a kereskedés, a magyar nyelv felhat salonjainkba és divattá válik, nagyobb városainkban megszületik a nemzeti szellem, az ország fővárosában Pesten összpontosulni fog a nemzet fénye, ereje, szelleme; lesz akadémiánk, irói egyleteink, nemzeti szinházunk. És mindezt csak akarnunk kell.

– Szép. És ki fogja e szent akarást megkezdeni? Mert valakinek csak kell példával előljárni, a lélek nem szállhat meg egyszerre egynéhány millió embert.

– A capite foetet piscis; azok, kiknek legtöbb érdemeik vannak a multban, legtöbb bűnük a jelenben s legtöbb tartozásuk a jövendő iránt: a magyar főurak.

– Sajnálom, hogy nem szoktam fenhangon nevetni, szólt Rudolf, most jó alkalmam volna rá. Hol vannak azok a magyar főurak?

– Nagy része külföldön; de azt talán nem akarod elvitázni, hogy ha a hazából elhozott port leverték is saruikról, sziveiket nem adták zálogba.

Rudolf csendesen mosolygott.

– Te missionarius vagy, ki meg akarod téríteni eretnek hazádfiait, s bejárod a világot, hogy őket hazahivogasd?

– És nem tartom azt lehetetlennek.

– Boldog fiatal ember, hány éves vagy most?

– Elmultam húsz.

– Holnap tíz évvel öregebb leszesz. Holnap jőjjetek el velem az «ifju óriások» clubbjába. Ez egy nemes társaság, melybe csak oly tagoknak van beléphetésük, kik vagy előkelő születés, vagy gazdagság, vagy valami nevezetes bohó életmód által kitüntették magukat. A magyar előkelő világ ittlakó ifjait mind ott találandjátok együtt. Akkor azután majd megkérdem tőled: akarod-e és hiszed-e őket magaddal vihetni?

– Ej, oktalan törekvés! az országgyűlési regálisok minden fáradság nélkül haza gyűjtendik őket.

Ez utolsó szavakkal Miklós biztatta társait, ki az egész vita alatt azzal fáradozott, hogy egy, a templom előtt heverő ketté tört kőoszlopot állított fel, melyre ez emblema volt irva: «Ki állíthatja ezt fel újra?» Miklós megfordítva a követ, tört felét a földbe nyomta s felül talapjára a tört darabot koronájával állítá, megczáfolva a bölcs kérdést.

– Tehát holnap együtt megyünk az ifju óriások clubbjába.

IV. AZ IFJU ÓRIÁSOK.

A boulevard Montmartre éjszaki oldalán áll egy háromemeletes ház, jelenleg a jockey-clubb szállása, mely akkor is (1822) kedvencz gyűlhelye volt az elegáns fiatalságnak. (E mondat pleonasmusnak látszik, miután elegans ember örökké igényt képezhet arra, hogy fiatalnak tartassék.)

Itt történtek mindazon események, melyek a magasabb köröket foglalkoztatni szokták; steeple-chassek és lóversenyek rendezései, banquettek híres művészek tiszteletére, innen indult ki a szinházakat lesújtó és fölemelő közvélemény, fütty és taps; itt határoztatott el, hogy jövő farsangon minő virág fog divatban lenni? tavaly egyideig a hortensia volt, de vége felé a narancsvirág és a heliotropium kiszorította, most már a narancs- és a napraforgó-virág a cselédszobákba száműzetett, jelenleg a geranium és melaleuca között oszlanak meg a vélemények, s nem lehet előre megjósolni, melyik leend a győztes? nagyobb kérdés még ennél is, ha vajjon az academie royal de Musique (ilyen czifra neve volt akkor az operaszinháznak) igazgatója fog-e birni elég bátorsággal Zelmirában, mely Rossini legújabb zeneműve, a czímszerepet Catalaninak adni, kit a fiatal óriások pártolni kivántak, mivel most jött és még fiatal, s mellőzendi-e madame Mainviellet, ki már régen itt van, s a mi több: férjhez ment, s a mi még több: egy szinészhez, és a mi a legfőbb: jól él a férjével. Minden szobában, a piquetasztalnál úgy, mint a billiardok körül csoportok alakulnak, kik mind heves vitában látszanak lenni; mindenkit ez egy kérdés foglalkoztat, alig birja a közérdeket egy perczre magára vonni egy-egy művészi carambol, vagy egy diadalmas sextet.

Az eliteje a társaságnak, a crême du crême legkedvenczebb helye az erkély-szoba. Pompás márvány domborművekkel ékített terem, művészi festményű plafonddal, melyen Lebrun ecsetje remekelt.

Az erkélyen öt vagy hat ifju látszik egy csoportban, kik onnan Páris előkelő és nem előkelő világát látva, pompás anyagot találnak azon igen kedves mulatságra, melynek medisance a neve, nálunk emberszólásnak hívják.

Köztük látjuk a híres marquis de Bry-t, Páris legelső bonhommeját, a legszeretetreméltóbb rágalmazót, kinek minden apró kalandot, a boudoirok legkisebb titkait, a coulissák regényes intriguáit meg kell tudni, azokról mindenféle változatokkal meséket, anecdotákat csinálni; ha valakire ránézett, már az bizonyos lehet felőle, hogy tud róla valamit, hanem azért a marquis a legkedvesebb ember, mert senkit szemben meg nem sért, azért pedig, a mit az embernek háta mögött mondanak, civilisált világban nem szokás megharagudni.

A körüle álló ifjak kaczagása tanusítja, hogy most épen valami kedves kalandot mesél, néha a beszéd a suttogásig alászáll, a hallgatók összedugják fejeiket, egyszerre kitör ismét a kaczaj s dülnek jobbra-balra.

A marquis egy elhízott kövér ember, kiről senki sem tenne fel annyi mozgékonyságot, annyi könnyűséget; úgy tudja kezeivel, arczával gonoszul illustrálni elmondott szavait, hogy gyakran maga a történet alig volna érdekes, ha ő nem mondaná el s a kik utána akarják azt mások előtt ismételni, rendesen kudarczot vallanak vele.

Azon perczben érkezünk oda Rudolf gróffal és társaival, midőn a történet már javában foly; Rudolf, ki ismerős a társasággal, röviden bemutatja társait, s az illő üdvözlet után tovább foly a monda.

– – Mindannyi meghiusult törekvés és fiasco után sem engedé magát a mi Saint-Michelünk visszarettenteni, folytatá a kedves ember; – miután szegény még csak annyira sem ment, hogy a kis Petit-pas-nak szemébe tudjon ötleni, mert szegény fiu velem együtt nem igen számíthatja magát az Adonisok közé (milyen alkalmas emberszólási forma ez a «velem együtt»), jövendőbeli örökségét pedig eddigelé még ő előtte is ismeretlen emberek birják, s az a havi fizetés nem elég Petit-pas-nak egy melaleuca-bokrétára, azonfelül arra sincs születve, hogy valaha esze által tegye magát szerencsétlenné; tehát mit gondoljon ki mégis a szegény Saint-Michel, hogy a kedves kis őzlábu tánczosnő közelébe juthasson, vele mindennap beszélhessen, hogy úgy szólván éjjel és nappal otthon legyen nála?

– Ohó, ez kissé sok lesz! kiálta fel e szóra Iván herczeg, egy magas, katonás alak, kiben azon északi herczeget van szerencsénk tisztelni, kiről már egyszer volt szó.

– No, adok száz aranyat annak, ki kitalálja.

– Add magadnak azt a száz aranyat és találd ki, szólt rá lord Burlington, egy furcsa angol fiu, ki háttal ülve a társaságnak, lovagolt egy széken, annyira elnyujtva lábait, hogy szinte hihetetlen volt, hogy ez mind hozzá tartozzék.

– A nemes lord jobb élczeket mond, mint magam, nevetett a marquis; jól tudja, hogy száz arany nem szokott a zsebemben heverni. Tehát a jámbor fiu – beszegődött a kis tánczosnéhoz – – inasnak.

– Ah, ah! kiáltának fel valamennyien.

– Úgy dupla czélt ért el, szólt hátulról a lord, mert egyuttal szobaleányoknak is udvarolhat.

– Fi donc! hangzék egy vékony, czérnaszálvékony hang, ez gróf Vezekéri, magyar elegáns ifju hangja volt, egy nyulánk, tejképű ifjué, ki kényes lustasággal veté hátát az erkély rácsozatának, két karját túllógatva rajta. Fi donc! ne mondja ön tovább, ez engem alterál, ily scandal a mi köreinkben!

– Nincs valamelyiteknél szagos üveg! a gróf úr elájul! kiálta tréfásan Debry.

– Halljuk a történetet tovább, sürgeték mások.

– Tehát a fiu inas lett a kis Petit-pas-nál, nevetett Iván, tán épen az volt, a ki multkor kocsim ajtaját kinyitotta, s én egy rubelt adtam neki?

– És a ki az én redingotomat theával végigöntötte, szólt a lord, és én egy pofont adtam neki érte.

– Ah, ah! iparkodék szólni selyemszál szavával a fiatal sensitif magyar gróf, és a kire én rábiztam, hogy szerelmes leveleimet adja át kisasszonyának.

– No azokat bizonyosan mind a tűzbe dobta! nevetett Debry. De hagyjátok hát elmondanom, mi történt tovább? mert ez a java.

– Halljuk!

– Egy napon a kis Petit-pas-nak légyottja volt a boulognei erdőcskében, hol csinos kis villája van Isten kegyelméből.

– És az én erszényemből, dörmögé Iván.

– Herczeg! a mit a jobb kéz ad, ne tudja a bal, szólt feddőleg a marquis. Tehát a kis tánczosnőre valami pásztoróra várakozék oda künn, mire nézve idegen kocsit bérelt, s inasát természetesen magával vivé.

– Kit? Saint-Michelt?

– Épen őt; ott valami derék tábornokkal kellett találkoznia, ki iránt a kedves hölgy úgy hiszem, személyes vonzalmat érez.

– Debry! Ne rágalmazz! kiáltá tréfás feddőzéssel Rudolf, ki szintén a hallgatók közé vegyült.

– Ah, elfeledtem, hogy méltóságod jelen van, különben jobban vigyáznék kifejezéseimre. Annyi kétségtelen, hogy a derék tábornok igen szerencsés az asszonyok körül, engem magamat már több helyről kiszúrt.