Part 4

A bankár lépcsőin, előszobáin seregei hemzsegtek a léhütőknek, ezüstös cselédi egyenruhákban kevélykedve, kik az érkező vendégeket kézről-kézre adták s elszedték köpenyét, pálczáját, kalapját és keztyűjét, miket aztán a visszafelé jövőnek úgy kellett ismét jó borravalóért visszaváltogatni tőlök.

Abellinot jól ismerték már az érdemes kenyérpusztítók, mert a magyar főurak jól tudják azt, hogy külföldön nemzetök becsületét különösen a cselédek előtt fenn kell tartani, arra pedig csak egy mód van: szórni a pénzt, minden pohár vízért, minden elejtett zsebkendő feladásáért aranyakat osztogatni. Tudnunk kell, hogy elegans gavallér nem visel magánál egyéb pénzt, mint aranyakat, azokat is legújabb év vereteiből, és jól belocsolva eau de Cologne-al és más illatszerekkel, hogy idegen kezek érintése ne érezzék rajtok.

Egy percz alatt el volt szedve Abellino kalapja, pálczája és keztyűi, a cselédek egymásnak csengettek, egyik futott a másik szobába, a lovag alig ért az utolsó ajtóhoz, midőn már jött a legelébb szaladó vissza, jelentve, hogy monsieur Griffard kész az elfogadásra s azzal szétcsapta a magas mahagonifa szárnyajtókat, melyek Griffard úr meghitt szobájába vezettek.

Ott ült Griffard, egy csomó hirlaptól körülvéve, mert mellesleg mondva, csak a magyar főuraknak van azon ideájuk, hogy a nyár azért adatott a teremtőtől, miszerint abban semmi ujságlapot sem kell olvasni. Griffard úr tehát épen a görögök legújabb diadalmait olvasá, egészen felfrissülve általok azon kellemetlen érzésből, melyet egy angol kritikai lap támasztott kedélyében, a holott bizonyos Watts úr nyomról-nyomra be akarja bizonyítani, miszerint azon istentelen, kevély, felfuvalkodott lord Byron minden költeményeit innen-amonnan lopogatta s mindazok a dolgok meg voltak irva. E polemia egy pár évre nevezetes emberré tette Watts urat.

A bankár előtt kis chinai porczellán asztalon ezüst thea-készület állt, s egy félig tölt laposdad csésze, melyből koronként valami higságot szörpölgetett, hihetőleg tojással kevert theát, a melyet bizonyos tejből kristályosult czukorral édesíte, a mi akkor legújabb találmány volt, mint mondák, igen jó a mellfájás ellen, de rendkívül drága, melynél fogva igen sok nagy úr divatnak tartá mellfájásban szenvedni, hogy vele élhessen.

A bankár szobája egy pillanatra sem emlékeztetett a hajdani pástétomsütőre; midőn az emigráltak kastélyait megvásárlá, azoknak komornyikjait is magához váltogatta s egy ügyes komornyik a legjobb nevelő, a ki valakit amaz előkelő idomtalanságokra (Unform) megtaníthat, miket a tiérs-état emberei, a chinéser, lateiner és philister osztályok annyira bámulnak és nem tudnak elsajátítani. A bútorok massiv része, a fauteuilek, pamlagok, iró- és könyvtartó-asztalok ébenfából, ezüst ékítményekkel, a kelmék fehér cashmirból, virágos bordureökkel, egy bútordarab sincs a fal mellett, vagy a szögletekben, hanem részint a szoba közepén, részint keresztbe fordítva a szegletek felé, mert most ez a divat, s a tömör bútorok között, melyek nehézkes alakjaikkal az újabbkori (1822) európai unalmat és költőietlenséget akarják képviselni, mint szükségesnek érzett ellentétek, felállítva a szépen cizelirozott nyulánk korynthi vázák, drága antik szobrok, a miket a nem rég felfedezett Pompéji omladékai közül ástak ki és a tarka, fényes, aranyos, ezüstös chinai porczellán asztalkák. A lábszőnyegek mind kézzel hímzett munkák; a legtöbbre nagy betűkkel ráhímezve e szó «souvenir», de a mi azért nem hárítja el a gyanút, hogy azokat a bankár drága pénzen vásárolta; a falak ezüsttel préselt szőnyegekkel bevonva, miket a virágos thibetshawlok osztanak szakaszokra, a plafondtól a földig levén vonva s közepett ezüst kigyók által összeszorítva, minden szakaszban pompás aczélmetszetek (elegans dolgozó-szobákban nem szokás olajfestményeket tartani, azok a salonba valók), híres divatköltők és híres paripák arczképei, kiket a bankár személy szerint ismer, kik verseket irtak hozzá, és hátukon hordozák.

Mindez eléggé bizonyítja, hogy a bankárnak igen ügyes és a kor ízlését ismerő komornyikja van.

Maga a bankár egy hetven év körüli, igen tiszteletreméltó ősz férfiu, arcza a nyájasságig kedves, mondhatni első tekintetre megnyerő; nemcsak viselete, de egész modora is élénken emlékeztet Talleyrandra, a kinek ő csakugyan legnagyobb tisztelői közé tartozik. Haja csodaszép fehér, arcza még egészen piros és simára levén borotválva, ezáltal is elevenedik, fogsorai épek és fehérek, kezei is különösen finomak és simák, mint szokott rendesen lenni olyan embereké, kik sokat foglalkoztak édes tészták gyúrásával.

A mint a szétnyitott ajtókon meglátta a pénzember Kárpáthit, letette hírlapját, melyet szemüveg nélkül olvasott s az ajtóig eléje menvén, a kitelhető legnyájasabban üdvözlé.

Állt pedig a kitelhető nyájasság az elegans divatformák szerint abból, hogy az ember hirtelen fölemelkedett a két lábhegyére, egyszersmind a kezét ujjaival a szája felé fordítva, derekát, a milyen messzire lehetett, meghajtá s azzal fejét csöndesen megrázva, tenyerét az érkező elé kinyújtá, mit az hasonló attitudeökkel viszonzott.

– Monseigneur! kiáltá az ifju merveilleux («csodálatos» ez volt a divaturak czíme), öné vagyok egész czipőm talpáig.

– Monseigneur! válaszolt Mr. Griffard hasonló plaisanteriával, én öné vagyok egész a pinczém fenekéig.

– Hahaha! hahaha! Ez jól volt mondva, ön megfelelt nekem, kaczagott az ifju dandy; a bonmotrul egy óra mulva valamennyi salonban fognak beszélni. Hát mi ujság Párisban, kedves pénzsouverainem? Rossz nem kell, csak azt mondja, a mi jó.

– Legjobb ujság, szólt a bankár, miszerint önt ismét Párisban láthatjuk. És még annál is jobb ujság az, hogy ön nálam van.

– Ah, monsieur Griffard, ön mindig olyan udvarias, szólt az ifju incroyable («hihetetlen!» ez is divatczím), magát egy fauteuilben hanyatt vetve; ámbár ez már akkor nem volt divat Párisban, hanem a megfordított székre úgy kellett ülni, mint a nyeregbe, s a támlájára könyökölni, ezt Abellino nem tudhatta.

– Eh bien, monsieur Griffard, folytatá beszédét, egy zsebbeli tükörből elébb körülnézve magát, ha sima haját nem borzolta-e fel? Ha ön csak ilyen jó ujságot tud nekem mondani, tudok én önnek mondani különbet, de rosszat.

– Például?

– Például, ön tudja, hogy én bizonyos örökséget átvenni mentem la Hongrieba, bizonyos majorátust, mely másfél milliót jövedelmez.

– Tudom, szólt a bankár hideg mosolygással s egy kezébe vett tollal játszadozott.

– Azt is fogja ön talán tudni, hogy ez ázsiai országban, a hol a majorátusom fekszik, semmi sincs olyan rossz lábon, mint a törvénykezés, kivéve az országútakat. De nem, a törvénykezés mégis rosszabb. Az országútak, ha száraz idő van, lehetnek jók, de a törvénykezésre mindegy: akár eső van, akár napfény.

Itt megállt az ifju merveilleux, mintha időt akarna engedni a bankárnak, hogy az espritteljes ötletnek gratulálhasson.

Az csak mosolygott csendesen.

– Képzelni kell önnek, folytatá Abellino, mellét kifeszítve s jobb karját a karszék támlája mögé vetve, hogy van ezeknek egy nagy könyvük; legkevesebbet mondok, ha épicier strazzakönyvéhez hasonlítom; abban benne van mindenféle törvény, a mit valaha barbarok hoztak, még az is, hogy egy cocu (hála Istennek, nincs rá magyar szó) hűtlen feleségét tetten kapott szeretőjével együtt meggyilkolhatja. E mellett az ország tele van prókátorokkal, a parasztság csak két osztályból áll, földmívelő és prókátor, ott ugyan némely parasztot nemes embernek hínak, nem tudom miért; ezeknek a prókátoroknak nincsen egyéb dolguk, mint mindenütt keresni a pört, csinálni a hol nincs, s ennyi tenger pörre, prókátorra van minden departementban egy biró, az is repczét vet meg pálinkát főz nyáron; de még ez nem elég, ha végtére igazságos itéletet kapott is az ember, az elitélt félnek szabadságában van a birót elkergetni, bottal, vasvillával ellentállni, appellálni három felsőbb törvényszékre, melyek közül a legutolsót septemtrionalis táblának hívják.

– Nagyon mulattató dolgok ezek, a miket ön nekem beszél, szólt felkaczagva mr. Griffard, ki épen nem értette, hogy mi szükség neki mindezeket igy hegyiről tövire megtudni?

– Ah, meg kell önnek mindezt hallani, ha meg akarja érteni, a mit majd későbben mondok. Van aztán még egy gonosz kifejezés a magyar nyelvben: intra dominium et extra dominium, mely francziául annyit tesz, hogy «birtokon belül és birtokon kívül». Már most akármilyen igazságos joga legyen valakinek bizonyos uradalomhoz, ha birtokon kívül van, övé a baj, annak, a ki belül van, bármilyen bitorló is, könnyű mosolyogni, mert a dolog messze elhúzható. Így vagyok én tehát. Képzelje: az örökség, a gazdag majorátus másfél millió jövedelemmel már szinte kezeim között van, én sietek csak átvenni a jószágokat, a midőn azt találom, hogy valaki már előttem benne ül.

– Értem, szólt a bankár furcsa mosolygással; tehát önnek monseigneur Kárpáthi, gazdag örökségében szintén intra dominium ül valami gonoszakaratú bitorló, a ki nem akarja önnek igaz jussát kiszolgáltatni, s ragaszkodik ahhoz az ostoba nagy könyvhöz, melyben a sok paragraphus között az is meg van irva, hogy: «élők után nincs örökösödés».

Az ifju dandy nagy szemeket meresztett.

– Mit tud ön?

– Azt tudom, hogy e gonosz bitorló, ki önnek örökségével visszaél, senki sem más, mint önnek nagybátyja maga, ki elég indiscret, miután egyszer már a guta megütötte, hirtelen alkalmazott érvágás által annyira magához jönni, hogy önnek birtokait újra elfoglalja, s önt ezáltal olyan helyzetbe hozni, hogy daczára ama vastag könyv tartalom-gazdagságának, egy czikkecskét se lelhessen benne, mely önnek jogot adjon élő nagybátyját megperelhetni, hogy miért nem halt meg?

– Ah! ez gyalázat! kiálta Kárpáthi, felugorva fektéből.

Én mindenütt azt beszéltem, hogy perelni fogok.

– Csak maradjon ön csendesen, csillapítá őt a bankár. Mindenki azt hiszi, a mit ön mond. Csupán nekem kell tudnom az igazat; mert én bankár vagyok. Hanem én hallgatni szoktam. Előttem a nepauli herczeg családi viszonyai Kelet-Indiában épen úgy ismeretesek, mint a legelső spanyol grand életmódja. S nekem az egyiknél az embarras des richesses (gazdagság miatti zavar) épen úgy hasznomra van, mint a másiknál a fénynyel takargatott szegénység. Én meg tudom mondani minden idegennek az állását, a ki Párisba jön, akármilyen úton és zajjal jön is. E napokban két magyar gróf érkezett ide, kik gyalog járták be Európát, egy másik Amerikából tért vissza, hol az egész utat a harmadik födélzeten tölté, de én azért jól tudom, hogy ezeknek az uraknak oly jó rendben hagyott gazdagságaik vannak otthon, hogy ők kölcsönözhetnének nekem; ellenben hat fehér lóval hajtatott be a minap porte St. Denis-n aranyos hintóban, tollas lovászokkal egy éjszaki herczeg, kinek neve a legjobban hangzik, de én jobban tudom, hogy szegénynek minden pénze az, a mit magával hozott, mert valami politikai éclat miatt minden vagyonai lezároltattak.

Kárpáthi türelmetlenül szakítá félbe a bankár beszédét.

– Eh uram, de hát mi szükség nekem mindezt meghallanom?

– Annak bizonyítékául, miszerint titkok igenis voltak és lesznek is a szívek és tárczák fenekén, és azért, hogy a pénzvilágot kormányzó emberek valamit megtudnak, az váltig titok maradhat, s azért, hogy én tudom önnek érzékeny körülményeit, ön egészen mást beszélhet a világ előtt, s nem fogja tapasztalni, hogy valaki kétkednék azokban.

– Enfin, mit használ az nekem?

– Vagy úgy? kiálta a bankár, homlokát megütve; ön kevésbbé bánná, ha az egész világ tudná azt, mit én tudok, csak én magam nem. Ez természetes, ön azon szándékkal jött hozzám, hogy nekem egészen más betegség jeleit fogja elmondani, mint a miben szenved s arról gyógyíttatja magát; azonban én practicus orvos vagyok s meglátom a szenvedés okait az arcz színéből. Hátha mégis megtudnám önt gyógyítani?

Abellinonak tetszett a keserű tréfa.

– Hm, tapintsa ön ütereimet, szólt tréfával, de ne kezemhez, hanem a zsebemhez nyúljon.

– Nem szükség az. Előbb lássuk a kórjeleket. Tehát van önnek egy kis indigestiója, mintegy háromszázezer frank, meg nem emésztett adósság miatt.

– Ön jobban tudja. Adjon be hitelezőimnek valamit, a mitől elmenjenek.

– Ah, kár volna szegény emberekért; ki ölné meg a kárpitosát, a kocsigyártóját, a lócsizárját, azért, hogy ne kelljen kifizetni? Sokkal egyenesebb út lenne őket kielégíteni.

– Miből? kiálta föl dühvel Abellino, ha csak mint Don Juan de Castro, a fél bajuszomat nem küldöm Toledóba, hogy adjanak rá pénzt. De már azt sem tehetem, mert levágtam.

– S mit fog ön tenni, ha mégis kérni fogják?

– Az rövid. Főbelövöm magamat.

– Ah, azt nem teszi ön. Mit mondana a világ, hogy egy előkelő magyar nemes rongyos nehány százezer frankért főbelőtte magát?

– S mit fog mondani, ha néhány rongyos százezer frankért az adósok börtönébe záratja magát?

A bankár mosolyogva tevé kezét a dandy vállára, s biztató hangon mondá:

– Majd megpróbáljuk, mit lehetne önön segíteni.

E mosolygás, e leereszkedő vállveregetés a legtökéletesebben rajzolák a parvenut.

Kárpáthinak e pillanatban nem jutott eszébe, hogy a legelső zászlós urak egyikének ivadékára egy hajdani Rambuteau-utczai pástétomsütő terjeszti ki pártfogó védelmét.

A bankár helyet foglalt mellette a széles pamlagon s ezáltal kényszeríté őt egyenesen ülni.

– Önnek háromszázezer frankra volna szüksége, mondá mr. Griffard, nyájas, szelid hangon, s ön épen nem ijedne meg azon gondolattól, hogy ez összeg helyett, majd ha majorátusát megnyeri, hatszázezeret fizessen vissza.

– Fi donc, szólt megvetőleg Kárpáthi, kiben egy perczre fölébredt a nemesi büszkeség, s hidegen voná ki karját a bankár kezéből. Ön mégis csak uzsorás.

A bankár mosolyogva tette zsebre a megbántást, s tréfával iparkodott azt elsimítani.

– A latin példabeszéd azt mondja: «bis dat, qui cito dat». «Kétszer ad, ki rögtön ad.» Miért ne kivánhatnám tehát kétszeresen vissza? Egyébiránt, uram, a pénz árunemű, s ha szabad az elvetett magtól tíz magot várni, miért ne az elvetett pénztől? Azt is tekintetbe kell önnek venni, miszerint ez legerősebben koczkáztatott vállalat a világon: ön elébb meghalhat, mint rokona, a ki után örökölni akar; leeshetik a lórul rókavadászaton vagy versenyfuttatáson, s nyakát szegheti, agyonlőhetik párbajban, egy láz, egy meghülés, s én tehetek gyászt az én kalapomra, megboldogult háromszázezer frankomért. De menjünk tovább. Az önre nézve nem elég, hogy adósságait kifizesse, még ezutánra is kell, legalább évenkint még kétszerannyi összeg. Jó. Én azt is kész vagyok önnek előlegezni.

Kárpáthi érdekelten fordult e szóra a bankár felé.

– Ön tréfál?

– Legkevésbbé sem. Én koczkáztatok egy milliót, hogy nyerjek kettőt, koczkáztatok kettőt, hogy nyerjek négyet és így tovább. Nyiltan beszélek. Én sokat adok és sokat veszek. Ön e pillanatban semmivel sincs jobb állapotban, mint Juan de Castro, ki a toledoi saracenoktól félbajuszára vett kölcsön; jó! egy magyar nemes bajusza se legyen rosszabb a spanyolénál; én adok rá a mennyit parancsol, s bátran kérdésbe merem hozni, hogy rajtam és a toledoi mórokon kívül tette-e azt valaki, és fogja-e utánozni?

– Jó. Egyezzünk meg, szólt Kárpáthi, egészen komolyan véve a dolgot, ön ad nekem egy milliót, én adok önnek adóslevelet két millióról, mely akkor lesz lefizethető, midőn nagybátyám meghal.

– S ha ön nagybátyjának életfonala a párkák kezében hosszabb találna lenni, mint az ön kezében az egy millió?

– Akkor fog ön adni egy másikat és így tovább. Pénzét igen jó helyre teszi ön, mert a magyar nemes vagyonának rabja, s azt a törvényes örökösön kívül másra nem hagyhatja.

– S teljesen bizonyos ön arról, hogy a törvényes örökös egyedül ön lehet?

– Senki más nincs, ki Kárpáthi János holta után még e nevet kívülem viseli.

– Azt tudom. De Kárpáthi János még megházasodhatik.

Abellino felkaczagott.

– Ön nagybátyámat valami szeretetreméltó gavallérnak képzeli?

– Épen nem. Én igen jól tudom, hogy ő csaknem a halál révén áll, s élet-műszerei annyira teljes felbomlásban vannak, hogyha csak életrendén rögtön nem változtat, tobzódásaival fel nem hagy, a mihez nagyon kevés reménységem van, bármennyire sajnáljam is őt, alig hiszem, hogy tovább élhessen egy esztendőnél. Megbocsát ön, hogy így beszélek kedves rokona kimulta felől.

– Tessék bátran.

– Nálunk, kik az életbiztosító intézetekkel foglalkozunk, megszokott dolog az, valakinek az életét megbecsülni, s az egészet vegye úgy, mintha jelenleg nagybátyját egy életbiztosító intézetbe iratná be.

– Fölösleges scrupulusok; én nem vagyok nagybátyám iránt semmi kegyelettel.

A bankár mosolygott. Jobban tudta ő azt, mint maga Abellino.

– Tehát azt mondám az imént, hogy önnek nagybátyja megházasodhatik. Ez nem tartozik a legritkább esetek közé. Gyakran megtörténik, hogy élemedett gentlemanek, kik nyolczvan évig irtóztak a házasságtól, hirtelen valami elérzékenyült órában a legelső fiatal ladyt, a kit meglátnak, legyen az bár néha konyhaszolgáló, kezeikkel megajándékozzák. Vagy pedig lehetett valami régi hajlamuk, s évek multán, mint a kőszénbe szorult rovar, új életre támad s ideáljokat, kit tizenhat éves korában el nem vehettek, mert talán máshoz volt kötve, midőn az hetven éves korában ismét szabad lesz, akkor veszik el.

– Az én bátyámnak nincsenek ideáljai. Ezt a nevet sem ismeri. Egyébiránt biztosíthatom önt, hogy ily házasságot semmi szokásos eredmény nem követhetne.

– Ez iránt meg vagyok nyugodva, különben alig bátorkodtam volna önnek ajánlataimat tenni. De még egy más pontra nézve kell önnek biztosítékot nyujtani számomra.

– Én? biztosítékot? No, most kerül a szakállamra a sor, dörmögé Abellino, arczához simogatva fekete favorisját.

– Valóban, ez alku épen olyan, szólt derülten a bankár, mint a hogy beszélik egy nálamnál sokkal gazdagabb gentlemanről, kit köznyelven ördögnek szoktak nevezni, hogy midőn az embereknek megmérhetetlen kincseket osztogat, lelkeiket vérrel aláirt szerződésben kötelezi le magának. Par Dieu! az én ízlésem más, ez a monsieur Satan tud valamit csinálni a lelkekkel, de mire használnám én? Ellenkezőleg: én arról akarom magamat biztosítani, hogy ön sokáig éljen.

– Természetesen, nehogy elébb meghaljak, mint nagybátyám.

– Találva van. Én tehát nemcsak pénzt adok önnek, hanem egyúttal arra is vigyázok, hogy életében kárt ne tegyen.

– Például?

– Elmondom: míg az öreg Kárpáthi János él, nem szabad önnek párbajt víni, nem szabad parforce vadászatokra menni, nem szabad tengeri útra kelni, nem szabad a balletszemélyzet tagjaival liaisont kötni, egy szóval: kötelessége minden alkalmat kikerülni, a mi életveszélylyel jár.

– Igy tehát bort se igyam és lépcsőre se menjek, mert ittas fővel leeshetem s kitörhetem a nyakam?

– Azt nem veszszük oly szorosan. Az elsorolt tilalmak, megengedem, hogy eléggé kellemetlenek fognak lenni önre nézve, de tudok egy esetet, mely azokat azután megszüntetné.

– És az?

– Ha ön megházasodnék.

– Parbleu! akkor inkább azt fogadom meg, hogy nem ülök lóra és nem fogok kezembe fegyvert.

– Monseigneur! ön ugy szól, a hogy a vaudevillekben hallja beszélni a festett chevaliereket. Ez carricatur elménczség, a mit feuilletonisták csinálnak. Hiszen tudhatja, a ki közelről szeret látni, hogy a házasság elegans világban csak kaucsukláncz, összetart, ha akarjuk, de nyúlik, a mennyire akarjuk. Ön egy elegans hölgyet megtisztelne kezével; az első évet eltöltené boldogan, mert hiszen Párisban találhatni hölgyet, a kit az ember képes legyen egy egész évig szeretni. Egy év mulva egy ifjú sarjadékkal több lenne a Kárpáthi-család, s azontúl ön föl lenne oldva terhes fogadása alól, nyakát szeghetné, vagy főbe lövethetné magát, a hogy legjobban tetszik. Ha pedig jobbnak találná azt, hogy az életben gyönyörködjék, Páris elég nagy, a világ két akkora – csak kétszer akkora! – ön úgy el lehet benne, hogy nejét akár többször ne is lássa, hacsak esetleg ismét bele nem akar szeretni, midőn már egészen idegennek találandja. Ez nem olyan irtóztató dolog.

– Majd meglássuk, szólt Abellino fölkelve helyéről, s körme lapjával kiegyenesítve ülés közben meggyürődött ing-előjét.

– Hogyan? kérdé figyelve a bankár, ki előre látta, hogy ha Kárpáthit pénzzavarából kisegíteni késznek mutatkozik, ez akkor kezdi el majd játszani a begyest.

– Azt mondom, hogy majd meglátjuk, az előttem álló utak közül melyik lesz a legjárhatóbb? Az ajánlott pénzt mindenesetre elfogadom.

– Ah! Ezt reméltem.

– Csupán a biztosítékok forognak kérdésben. Előbb megpróbálom, hogy tudom kiállani önnek elém szabott tilalmait. Oh én hozzá vagyok szokva az ascetai lemondásokhoz; egy időben homœopathice gyógyíttattam magamat s öt hétig nem volt szabad kávét innom és a hajamat beillatszereznem. Én sok lélekerővel birok. Ha ezt ki nem állom, akkor megpróbálom a házasságot. Mindezeknél sokkal jobb eset volna az, ha nagybátyámtól szépszerivel meg tudnék szabadulni.

– Ah uram, szólt a bankár felugorva, ez, reménylem, csak tréfa volt öntől.

– Haha! nevetett az ifju dandy. Nincs gyilokról és méregről szó, még csak azon sem gondolkozom, hogy vérmes némberek, vagy kövér pástétomok által rongáljam szegénynek az egészségét. Vannak, tudja ön, olyan jó nehéz pastétomok, miket örökségi pastétomoknak hívnak. Nincs bennök méreg, csak lúdmáj és nyalánkságok. Egy jóllakás belőle, rá jó vörös bor és kész a gutaütés.

– Nem tudom, mert én soha sem csináltam olyanokat, szóla komolyan az egykori pástétomsütő.

– Nem is azért mondom, hogy nagybátyám számára csináljon; én tudok gyűlölni, tudok gyűlöletből meglőni, leszúrni valakit, de meggyilkoltatni azért, hogy örököljem, nem természetem; hanem annyit mondhatok, hogy ha én azt a fáradságot venném magamnak, képes volnék őt megszöktetni a világból.

– Kár volna, várjuk el, míg önkényt elutazik.

– Nincs mit tenni egyéb. Addig ön lesz kénytelen bankárom lenni. Mentül több pénzt költök el, az csak önnek használ, mert kétszeresen kapja vissza. Mit bánom én? a ki utánam jő, tegye be az ajtót.

– E szerint megegyezénk.

– Holnap reggel tizenkét óra után elküldheti ön hozzám jegyzőjét, kész iratokkal, hogy sokat ne vesződjem.

– Nem fogom önt fárasztani.

Abellino elbucsúzott, a bankár, kezeit dörzsölve, kikiséré egész a salon ajtajáig.

A legszebb kilátás volt rá, hogy a magyarországi legnagyobb birtokok egyike néhány év alatt egészen egy idegen bankár kezére jusson.

III. ROUSSEAU SÍRJÁNÁL.

Három könnyedén öltözött ifjat látunk az ermenonvillei erdőcske felé haladni. Viseletökben, minden utias pongyolasága mellett is, észre lehet venni a keresetlen csint, melyet finomabb izléshez szokott egyének nem tagadhatnak meg maguktól.

Ifju magyar főnemes mind a három. Mind a háromnak hallottuk már hirét monsieur Griffardnál, s tudni fogjuk, hogy ama kettő, ki szélrül megy, Magyarországból jött, gyalog utazva be kölcsönös fogadásból, nélkülözésekbeni versenyzés mellett egész Európát. Erős, jelölt arczvonásokkal bir mind a kettő. Az elsőt különösen jellemzik a sűrű, fekete szemöldök s bizonyos sarcasticus mosolygása az arcznak, mely azonban csak pillanatokra jelen meg s eltünik; a másik egy athletai termetű alak, roppant mell, sűrű fekete haj, merész, tüzes szemek, határozott ajk, mely fölött rövid kis bajusz pelyhedzik; ha olykor megszólal, oly mély, dörgő hangot hallat, hogy az ember meglett korú férfinak tartaná, arczát nem látva.

A harmadik, ki középen kettőjök között halad, magas, sugár ifju, simára borotvált arczczal. Viselete egyszerű, arczán semmi kifejezés nem látszik magát jellemezni: hideg, szenvedélytelen nyugalom terül az egészen, ajkain, szemeiben az a tisztult egykedvűség, mely nők előtt annyi ingerrel bir és oly veszedelmes. Mozdulataiban angolos hanyagság, minden keresett affectatio nélkül, beszéde csendes, egymásból folyó, egyik szónak nem ad sem nagyobb súlyt, sem erősebb hangot, mint a másiknak, s inkább azon látszik lenni, hogy beszédét érthetővé tegye, semhogy szónoki tehetségét bámultassa. Ez azon ifju, kiről Griffard mondá, hogy Amerikából a harmadik fedélzeten jött.