Part 3

Mindenki meg volt zavarodva. Jancsi úr kiejté kezéből a vonót, mert szerette bár a bohóságot a végletekig vinni, de nem szerette, ha azt idegenek látták; azonban mindjárt nem lett a jövevény idegen, mert a bohócz meglepve az egyszerre beállt csend által s feltekintve, a mint meglátta a hozzá nem hasonlótlanul öltözött gavallért, elfeledé, hogy meg van halva, felugrott ravataláról s nekiesett, átölelte s megcsókolta: «hozott Isten, kedves jó barátom!»

A kaczaj újra kitört e bolond fogadásra.

– Ah ce drôle de czigány! szólt az idegen, kifeszegetve magát a bohócz ölelései közül; ne csókolj meg többet, mert elég volt.

Azzal körülhajtá magát a díszes társaság előtt, arczáról letörülve zsebkendőjével a czigánycsók nyomait.

– Ne derangirozzák magokat miattam uraim és dámáim, tessék folytatni a mulatságot. Én nem szoktam mulatságot rontani; én igaz gentleman vagyok, a ki minden társaságban tudja prendre son aire. Van szerencsém nagyságtoknak magamban bemutatni Kárpáti Kárpáthi Abellinót.

S ezzel pálczája sípján fütyörészve, noble non chalence-al veté le magát egy tábori karszékbe, nagy sarkantyús lábait egymásra hajítva.

E szóra még jobban elbámult mindenki. Jancsi úr most épen felült fektéből s tenyereit két térdére téve, úgy bámult a jövevényre, míg a bohócz eb módjára kezdte körülszaglászni az idegent.

Végre ünnepélyes, vontatott hangon kérdé Jancsi úr:

– Az úr egy Kárpáthi? Tudja-e, mit tesz az: egy Kárpáthinak neveztetni? viselni olyan nevet, melyet harminczkét ős hagyott hátra, kik mind főispánok, zászlós urak voltak, melynél különben hangzó név nincs a magyar hazában? – Azért gondolja meg az úr, hogy mit mond? Kárpáthi csak egy van még a hazán kívül és azt Kárpáthi Bélának hívják.

– Le voilà! Az épen én vagyok, szólt az idegen, az egyik lábát elnyújtva egy előtte álló széken, a másikkal tactust ütve valami új operai dallamhoz, melyet beszéd közben szájába dugott botja végén fütyölt. Engem szült ebben a barbár országban az apám – ah çà! nem az apám: comment s’appelle cela? az az apám, a melyik asszony volt?

– Tán az anyja?

– Úgy ni! Az anyám. Az egy noble dáma volt, igen finom nevelésű, hanem az apám az egy kissé furcsán tetszett magának. A több furcsaság között van az, hogy engem egyetlen egy fiát Bélának kereszteltetett és magyarul taníttatott; Béla! hát nemes embernek való név az? szerencsémre az apám jókor meghalt, s én elmentem anyámmal Párisba. Nevem nem tetszett, tehát akkor legdivatosabb név volt Abellino, csináltam Bélából azt, de azért a magar nyelvet nem tudtam elfelejteni. Nem tesz semmit. Én tudok négerül is. Az nem árt egy igazi gentlemannek.

– Hm. És lám most jó hogy tud, mert különben mit csinálna ezen utazván?

– Ah! venir içi de Paris, c’est tomber du ciel à l’enfer! Párisból ide jönni, égből potyogni pokolba. C’est merveilleux, csodálatos, hogy tudnak itt élni az emberek. Ah mon cher hajdú: itt valami sültet látok, legyen szíves közelebb adni, tegye ide az asztalra és töltsön poharat nekem. A votre santé messieurs et mesdames! És különösen az úr egészségére, monsieur Jancsi!

Jancsi úr hallgatott; szemei folyvást figyelemmel kisérék a jövevény minden mozdulatát, s arczvonásain lassanként valami csendes szomorúság kezdett elvonulni.

– Hát mi hozza most ide az urat – az égből a pokolba?

– Hélas! sóhajtá Abellino, késével, villájával marsot verve a tányérján. Egy elmulhatatlan dolog. Egy gentlemannek, ki külföldön lakik, sok szüksége van, s nekem nem hagyott az apám többet, mint rongyos négyszázezer frank jövedelmet; kérem: mi az arra, hogy abból az ember illendően éljen? És hogyan éljen? Ha az ember becsületet akar szerezni a nemzetének, meg kell mutatni a külföldön, hogy mihez ért? Én első házat tartottam Párisban, saját meutét és écuriet tartottam, szeretőim voltak a leghíresebb tánczosnők, énekesnők; utaztam Egyiptomban, Maroccoban elszöktettem a bey legszebb háremhölgyét, a saisont Itáliában töltém, magamnak volt elegáns villám, a laco di Como mellett, s irattam utazásaimról a legelső franczia auteurökkel foliántokat, s kiadtam, mintha magam írtam volna, az academie des sciences megválasztott érte tagjának; a Homburg-fürdőn egy ülő helyemben elvesztettem fél millió frankot, a nélkül, hogy egy vonást elhúztam volna arczomon, s az én rongyos négyszázezer frank jövedelmem a capitálissal együtt phű!

Itt kézzel és szájjal mutatá, hogy az mind a levegőbe van fújva.

Jancsi úr mindig merevebb tekintettel néze a még nem igen idős rouéra s önkénytelen, öntudatlan egy mély sóhaj szakadt fel kebléből.

– Ez azonban nem tesz semmit, folytatá a chevalier megnyugtató hangon, míg az embernek van egy milliója, abból elkölthet két milliót; ez olyan tudomány, a mit könnyű megtanulni. Egyszer azonban ces fripons de créanciers, ezek a gaz hitelezők fejökbe veszik, hogy pénzt kérjenek tőlem, s a mint az egyik elkezdi, a többi bolond utána. – Én leszidom őket, ők nem elégesznek meg, mennek a törvényszékhez s nekem el kell hagynom Párist. C’est pour se brûler la cervelle. Ez főbe lőni való! Mais v’la. A szerencse engem megszeret. Ekkor történik, hogy az apámnak egy testvére, valami Kárpáthi János, a ki még sokkal gazdagabb volt az apámnál…

– Ahán!

– Egy bolondos vén öreg ember, a kiről ezerféle ostobaságot mesélnek.

– Valóban?

– Igen. Hogy soha falujából ki nem mozdul, hanem ott tart a kastélyában theatrumot, melyben saját komédiásai játszanak, s oda hozatja a legelső énekesnőket, csak azért, hogy neki paraszt nótákat daloljanak; a ki egy egész palotát tart a kutyái számára, s velök egy asztalnál eszik.

– Hát még?

– Hogy egész háremet tart parasztleányokból s magához hasonló betyárok társaságában reggelig eltánczol velök, akkor meg összeveszíti a társaságot, s vérig verekszenek.

– Hát aztán?

– És annyira különcz a magaviseletében, hogy semmit sem tűrhet a mi külföldi, még csak borsot sem enged tenni az asztalra, mert nem idebenn termett, hanem paprikát, és kávét nem szabad a házához vinni, czukor helyett pedig mézet használ. Nem bolond ez?

– De biz az. Tud még róla valamit?

– Ah ezer ilyet; az egész élete mind bolondság, csak egyszer tett életében valami okosat: a midőn én már épen az utolsón voltam és semmi sem segíthetett rajtam egyéb, mint egy gazdag oncli, ez a magyar Nábob, ez a Plutus, egy éjszaka torkig eszi magát bibicztojással, s reggelre meghal nekem; a miről engem rögtön tudósítottak.

– És most az úr azért jött úgy-e bár, hogy a gazdag örökséget menten fölvegye?

– Ma foi, semmi egyéb rá nem bírt volna, hogy e detestable földre lépjek.

– No hát akkor csak fogassa az úr a lovait a szekere hátuljába, s kocsikázzék vissza Párisba vagy Italiába, vagy akár Maroccóba, mert az a félbolond nagybátya, az a gazdag betyár én vagyok és nem haltam meg.

Abellino szétmeredt e szókra, kezét lábát elejté ijedtében, s önkénytelen hebegé:

– Est-ce possible? Lehetséges volna?

– Az úgy van. Én vagyok az a Kárpáthi János, kit a köznép Jancsi úrnak csúfol, a hogy az úrnak is tetszett szólítani.

– Ah, ha gondolhattam volna! kiálta felugorva a chevalier, s sietett megragadni nagybátyja kezét; de hisz én előttem a rossz emberek egészen másformán írták le az én egyetlenegy onclimat, úgy, hogy épen nem képzelhettem őt egy ily derék noble gentleman alakjában; mille tonneres! merje nekem még valaki mondani, hogy az én kedves onclim nem a legderekabb gavallér a continensen! Vigasztalhatlan volnék, ha meg nem ismertem volna. Ez nagyon derék; egy holt onclit keresek és találok egy elevent: c’est bien charmant! a szerencse istenasszonya nem hiába dáma, mert egészen belém bolondult.

– Hagyja az ilyen fajta beszédet, édes uram-öcsém, nem szeretem én azt, én már ahhoz vagyok szokva, hogy velem a hajdúm is gorombán beszél, mert az nekem jobban tetszik. Úröcsém jön nagy messze földről engem örökölni, a hitelezői regementestül jönnek utána, s most úgy találja, hogy én még élek; már hogy ne volna ez boszantó?

– Au contraire. Minthogy kedves onclim él, annál könnyebben teheti magát szeretetreméltóvá előttem.

– Hogyan? nem értem.

– No, én nem akarok évenkénti apanageért bejönni, ce serait bien fatigant mind a kettőnkre nézve: hanem azon ajánlatot teszem, hogy ha most kifizeti adósságomat egyszerre, békét hagyok ezután.

– Ühm, be nagylelkű; és ha ki nem fizetem, akkor tán háborút indít?

– No édes oncli, minek ez a plaisanterie? Minek azt mondani: ki nem fizetem? Une bagatelle: egynéhány százezer livres. Mi az magának?

– Már édes úröcsém, nagyon sajnálom, hogy birtokának, melyet vitéz őse érdemeivel szerzett, oly könnyű szerén nyakára hágott, de nem segíthetek rajta; a pénz nekem is kell; én is bolondokra költöm, de itthon termő bolondokra, nekem vannak betyár pajtásaim, hajdúim és léhütőim falka számra és ha azokra el nem megy jövedelmem, megtraktálom a mezőn lakó darvakat, vagy egy bolondos kedvemben hidat építtetek egyik hegytől a másikig, de bíz az én jövedelmemből sem tánczosnékat nem kocsikáztatunk, sem maroccoi herczegasszonyokat nem szöktetünk, sem a pyramisokra nem mászunk; ha tetszik enni, inni, mindig talál nálam a mennyit akar, szép leányban is válogathat untig, s ha felöltözteti czifrára, csak olyanok, mint a maroccoi herczegasszony; utazhat is, mert elég nagy az ország, hét egész nap akár le se szálljon a szekérről, mindig saját jószágaimon mehet, de pénzt külföldre, Dunába vizet nem hordunk.

A chevalier veszteni kezdé türelmét, s az egész kelletlen leczke alatt szüntelen forgatta maga alatt a széket, előre hátra feszengve rajta.

– Hiszen nem ajándékot kérek! kiáltá végre szóhoz juthatva, hanem csak épen előlegezést.

– Előlegezést? Mire? Tán a tulajdon bőrömre?

– Eh! kiálta fel türelmetlenül Abellino, s arczán az a fitymáló impertinentia kifejezése kezdett helyet foglalni, melyet oly jogosan bámulunk némely embereknél, kik épen akkor, midőn legalázatosabbaknak kellene lenniök, szúrni, sértegetni tudnak. S ezzel nyakát cravátlijában nagy dölyfösen hátra igazítva, két ujját tásztlijába dugva, mondá:

– Hisz a mije van, az elébb-utóbb úgyis az enyém lesz; csak nem akarja magával vinni a koporsóba?

– Koporsóba! kiálta fel összerendülve az öreg s arcza egyszerre elhalaványult. Mit? Koporsóba? Én?

– Igen, igen; féllába úgyis már a koporsóban, banquettek, pástétomok és paraszt leányok majd a másikat is oda viszik és akkor mindene az enyim lesz, a nélkül, hogy meg kellene köszönnöm.

– Kocsisok! ordítá felugorva helyéből az öreg Kárpáthi s arczán e perczben egy hős vonásai látszottak. Elő a szekerekkel! megyünk innen, megyünk ebben a pillanatban. Ne vegyen senki lélekzetet sem többet ebben a szobában.

Abellino kaczagott az öreg tehetlen haragján:

– No, mit dühösködik, mit echaufirozza magát; így még hamarább megüti a guta. No, no, jó öreg, nem kell úgy mérgelődni, hiszen én ráérek, én még fiatal vagyok.

S ezzel elkezdett valami vaudevilleből eszében maradt chanson-töredéket dúdolni, végig nyújtózva egyszerre három széken.

A hajdúk ki akarták alóla ránczigálni a székeket s a holmit készültek összetakarítani.

– Hagyjatok mindent, ahogy van! kiáltá az öreg, nem kell semmihez nyúlni, a mihez ő hozzá ért; korcsmáros! hol van az úr? A mi ebben a szobában van, az mind az úré.

Az utolsó szavaknál már egészen berekedt az öreg, hogy alig lehete a szavait érteni. A bohócz megfogá kezét, hogy el ne essék, a poéta féltében előre kotródott.

– Lássa, magának nem használ a lárma, szólt gúnyos részvéttel Abellino; ne szaladjon úgy, mert elesik s az nem egészséges, vegye magára bundáját, hogy magát meg ne hűtse; hol van a nagyságos úr lábtarisznyája? Hej ficzkók, téglát melegíteni az én kedves onclim lába alá. Vigyázzatok minden haja szálára.

János úr ezalatt egy szót sem szólt; életében első eset volt ez, hogy így merték őt felboszantani. Hah! ha más tette volna, milyen kimenetele leendett? a hajdúk, a lovászok reszketve állottak előtte, maga Bús Péter uram is megnémult, a mint a hallgató néma arczra tekinte, mely véres szemeivel merően nézett maga elé…

A hajdúk nagynehezen a kocsiba emelték; a két leány mellé ült kétfelől, ekkor odainté magához a korcsmárost s tompa, rekedt hangon néhány szót mormogott fülébe, mire az helybenhagyólag billentett fejével. János úr ekkor odaveté neki tárczáját, s inte, hogy tartsa meg mind.

Azzal kirobogott a hintó, körülfogva fáklyás lovagjaitól.

Gúnyos, rikácsoló hangon szólt utána a roué boszantó bucsúja, ki csókot hányva integetett felé:

– Adieu, cher oncle! adieu kedves Jancsi bácsi! Tisztelem a kisasszonyokat odahaza és a kiskutyákat detto! A revoir! A viszontlátásig!

És hányta folyvást a csókokat utána.

A korcsmáros ezalatt kezdett egyetmást kihurczolni a szobából, ágyakat és asztalokat, miket János úr neki hagyott.

– Ah, cher ami, nem hagyhatná el azt a takarítást reggelig, szükségem volna reájok?

– Nem lehet, mert a házat fel kell gyújtanom.

– Que diable! Hát hogy mer ilyet mondani?

– A ház azé az úré, a ki elment; a mi benne van, az enyim s ki van fizetve az ára; ő azt parancsolta, hogy a korcsmát fel kell gyújtani s ezen a helyen nem lesz többet korcsma; a többire kinek mi gondja.

És azzal szépen odatartá nagy phlegmával a gyertyát az eresz alatti nádkévéhez s nagy hidegvérrel nézte, mint harapódzik tovább a láng? A világosságnál nagy kényelmesen számíthatá meg, mennyi pénzt kapott ez illuminátióért. Három házat vehetett rajta Szegeden. Meg volt elégedve.

A chevaliernak, ha benn nem akart égni, nem volt mit tenni más, mint szedni a köpönyegét s leguggoltatván hórihorgas lovászát, felülni a hátára s újra visszavitetni magát a hintójához.

– Te kiűztél engem a csárdából, én kiűzlek téged a világból! mormogá magában, míg lovásza czuppogó csizmákkal tántorgott vele odább a végtelen sárban. A két ember egymás hátán olyan volt a tűzvilágnál, mint egy bukdácsoló óriás.

Itt végződött a két rokon végzetteljes találkozása a «Törikszakad» csárda alatt.

II. ALKU EGY ÉLŐ EMBER BŐRÉRE.

Monsieur Griffard egyike volt ezen időkben Páris leggazdagabb pénzembereinek.

Griffard úr még 1780-ban pástétomsütő volt valamelyik külvárosban s financztudományát még csak a piquepucei collegium diákjain élesítgeté, szüntelen hányva-vetve azt az aureus calculust, mely szerint ha egy diák adós maradt a fellakomázott pogácsák árával, hogy lehessen azt a többi készfizetőre leróni?

A Mississippi-őrjöngés őt is magával sodorta örvényébe. Párisban akkor minden ember egyszerre milliomos lett; úton, útfélen, piaczokon, köztéreken árulták, adták, vették a Mississippi-részvényeket. Mr. Griffard eladta pástétomos boltját a legöregebb legényének, maga elment milliomokat keresni, azokat meg is találta; egy napon aztán, mint a czifra szappanbuborék, szétpattant az egész Mississippi-tréfa s Mr. Griffard kilencz sousval maradt a zsebében.

Ha az ember még nem volt millionaire s akkor marad kilencz sous a zsebében, azon nincs mit boszankodni; de ha valaki már állt azon a magasságon, a honnan saját kocsit, lovat, livrées inasokat, pompásan bútorozott szobákat, dús asztalt, szép szeretőket s más efféle kellemes tájékokat láthatni, a visszaesés csakugyan kellemetlenül eshetik.

Griffard úr bújában elment egy késáruló boltba, hat sousért vett egy nagy kést, két sousért kiköszörültette; azalatt odaérkezett egy csoport legújabb divat szerint nekivetkezett és felgyürkőzött citoyen, phrygiai sipkákban, erősen kiáltozva: le az arisztokratákkal s egy nagy póznára feltűzve zászlóképen hozta Marat ujságának legújabb esti számát s itt észrevévén, hogy többen vannak, a kik még annak tartalmát nem ismerik, levevék a póznáról s egy a többi közül, a ki legkevésbbé volt elrekedve, fenhangon elolvasá azt a köszörűs boutiqueja előtt; a miből aztán Mr. Griffard azt tanulta ki, hogy sokkal hasznosabb foglalatosságot is lehet egy kiköszörült késsel mívelni, mint hogy az ember vele a saját torkát elmesse. Dugá tehát azt az öve mellé s ő is a csoport közé vegyült és kiálta mint a többi: «A bas les aristocrates!»

Hol, merre hányódott-vetődött azután nehány évig? azt tán ő maga sem tudja. A hirrel, dicsőséggel nem sok baja volt, azt engedé másnak, hanem a mint néhány év múlva a directorium alatt ismét találkozunk vele, már akkor úgy tisztelhetjük őt, mint élelmezési biztost majd a rajnai, majd az olaszországi hadseregnél; a szerint, a mint vagy az egyik, vagy a másik tábornok akarta főbelövetni.

Mert az élelmezési biztosoknak két neme szokott lenni: olyanok, a kik koldusokká lesznek, és olyanok, a kik milliomosokká lesznek vállalatuk mellett; az elsőbbek magukat szokták főbelőni, az utóbbiakat mások. Hanem az utolsó eset sokkal ritkább.

Mr. Griffard szerencséjére azok közé tartozott, a kik milliomosokká lesznek és nem lövetnek főbe. Néhány szép jószágocskát szerzett össze, melyeket kivándorolt főurak a statusra hagytak, s midőn újra visszajövének, a restauratio napjaiban, Mr. Griffard is egyike volt azon renomirt habituéknak, kik saját palotáik balconjáról nézték az egyesült seregek pompás defilirozását Páris utczáin; egynémely emigrans, ki csoporttal jött a diadalmas seregek hátuljában, csodálkozva tekinte az új pompás ötemeletes palotára, a boulevard des Italiensban, mely még akkor nem volt ott, midőn legutóbb látta Párist, s ha kérdezősködék gazdája felől, hallott olyan nevet, mely ismeretlen volt előtte.

De nem soká maradt ismeretlen. A kinek milliomai vannak, az kevés fáradsággal juthat azon megtiszteltetéshez, hogy a legjobb társaságokba juthasson.

Mr. Griffard neve rövid időn egyike lőn a legkellemesebben hangzó jelszavaknak. Egy elegáns estély, egy geniális matinée, egy lófuttatás, egy orgia, egy híres szöktetés nem történhetett meg nála nélkül és Griffard úr sehonnan sem maradt el, mert hiszen az ily alkalmak mind igen kinálkozók arra, hogy egy ügyes figyelmező ember a többiek szenvedélyeit, bohóságait, vagyoni állapotát, pazarlását vagy pénzszűkét alaposan kitanulhassa, s szilárd számításokat építhessen rájok.

Griffard úr a legmerészebb vállalkozó volt a világon. Ő mert nagy összegeket kölcsönözni oly ruinált tékozlóknak, a kiket már a cselédjeik is megidéztettek ki nem fizetett havi béreikért, és lám, vagy egy, vagy más úton mindig pénzéhez jutott. Mikor azt mondom «pénzéhez», ez mindig annyit tesz, hogy kétannyihoz, a mennyit adott. Mert épen azért foglalkozott mindig koczkáztatott vállalatokkal, hogy ne legyen kénytelen aprólékos kamatfélékkel fáradozni.

S nemcsak egyeseket, nemcsak a legmagasabbakat birta ő maga iránt lekötelezni. Gondja kiterjedt a tisztelt közönségre is. A legjobb karban álló tontinák, életbiztosító intézetek, a legsolidabb játékbankok az ő védurasága alatt állottak, s hogy a status se mondhassa, miszerint a közügyekkel nem törődik, a börzén mindig leghitelesebbek voltak az ő tudósításai, s akármi állt a hivatalos «Moniteur»-ben, ha Mr. Griffard hirtelen nagy mennyiségű papirjait bocsátá árúba, hanyatthomlok esett az egész börzevilág ijedtében s futottak lefelé a cursusok, ha pedig ő vásárolni kezde, szépen kigömbölyödtek az arczok, s mint a napsugártól a fű, úgy nőtt fel ismét minden papiros.

Néha ő egyedül egymaga maradt kitartó az egész börzeingadozásban s olyankor iszonyúkat nyert kitartása által. Ő maga sem tudta már, mily nagy lehet vagyonértéke? Szegény embernek nagy munka száz forintra vergődni, de egy milliomosnak csekélység másik milliomot szerezni. – Hiába: a pénz is a társaságot szereti.

Ismételjük, miszerint ez a nagy férfiu bírt azon ritka és szeretetreméltó bátorsággal, miszerint kétségbeesett vállalatokat legnagyobb önbizakodással elfogadott, vagyonbukott embereknek pénzt kölcsönzött s ezt azért látjuk jónak újra megemlíteni, hogy elejét vegyük minden csodálkozásnak, ha a legközelebb történt csárdai rencontre után rögtön mindjárt Párisban találkozunk elbeszélésünk egyik hősével, – ha ugyan szabad e czímmel megbántani a fiatal sensitiv chevaliert.

A hely tulajdonkép nem Páris, hanem a Szajna egyik kedves szigete, az île de Jerusalem, a párisi leggazdagabb pénzemberek villáinak kiváltságos helye, hol minden rongyos millionairnek nem igen állt módjában mulatóházat építeni, kerteket, parkokat rendezni, mert ezen a helyen minden négyszögölet ezer, néha ezerkétszáz frankon szoktak vesztegetni; úgy hogy ott egy tíz holdas angol kertecske oly áron kelt, mint egy középszerű magyarországi dominium.

Mindazon villák, pavillonok és tusculanumok között, melyek e kisded szigetet ellepték, legszebb, legnagyszerűbb és legköltségesebb volt tagadhatatlanul monsieur Griffard kéjtanyája.

Egy kisded, emelkedett dombon, melyet emberi fáradság emelt magasra, homlokzatával a Szajna vizébe tekintve, épült a mindenféle nemzet és kor ízlésére készült mulatólak; nagy dicséretére az akkori építészetnek, mely megvetve minden pedáns classicitást és másfelől minden roccoco-neműt, e helyütt iparkodott mindenben feltalálni a tekervényest, a furcsát és a kényelmetlent.

Nem volt pedig elég, hogy a kert maga is szigeten állott, még azon fölül körül volt kerítve mesterséges vízfolyással, melyen mindenféle hidak vezettek keresztül, az amerikai lánczhidon kezdve, a fa és kéregből összerakott s téli zöldekkel befuttatott breton hidakig, s azokat mind saját alabárdos hidőrök strázsálták, saját megfelelő tanyáikon, melyek szinte majd remetekunyhót, majd tengeri világító tornyot képezének, s mindenkinek sajátszerű trombitája levén, szépen meg lehetett tudni előre: melyik hidon és melyik úton közelít valami vendég a kastély felé?

A hidon túl következtek az angol kert tekervényes útai, melyek azon időben a színfalakká nyírt korábbi falegyenes alléek iránti ízlést egészen háttérbe szoríták. Az ember mindenütt egymásra hajló sűrű, lombos fák között bolyongott, elcsavaroghatván órákig, a nélkül, hogy oda találhatna, a hova akar; az útak melléke mindenütt tele ültetve nyíló virágsorokkal, minden kanyarodásnál majd egy jazminlugas, idylli padokkal, majd antik márvány istenszobrok, mikre igen jó gondolat volt gobalákat futtatni fel, másutt egész pyramidok egymásra halmozott divatvirágokból; majd mesterséges romok, közéjök ültetett agave és kaktus szörnyetegekkel; itt egy egyiptomi sírbolt, igazi mumiákkal s örökké égő lámpával, melybe minden reggel olajat töltöttek; amott egy római oltár, kőből faragott edényekkel, corinthi vázákkal s mindenféle színes kövekből utánzott régi római lepények és pogácsákkal, a milyenek Egeria nympha idejében jók voltak a római isteneknek; s melyek alá egyszer valami tréfás ember ezt a bêtiset irta: «itten kaphatók régi pástétomok», a mi a hajdani pástétom-sütőt egyébiránt épen nem boszantotta; úgy hogy még csak le sem törülteté onnan a tréfát. Néhol a tágasb helyeken roppant szökőkutak és vízesések zuhogtak márvány-medenczébe, üveg lapdákat hajigálva a magasba s virgoncz arany halacskákat mulattatva; miknek vize nagy keleti sások közé rejtett tavakba folydogált, hol szép fehér hattyúk úszkáltak a csendes habtükrön, melyek nem énekeltek olyan szépen, mint a költők el akarják hitetni az emberrel, hanem annál több kukoriczát fogyasztottak,… a mi akkor még drágább volt, mint a tiszta búza.

Ha az ember mind e tekervényeket végigfutotta s mind e csodákat végig bámulá, valahára mégis okkal-móddal ráakadt a tusculanumhoz vezető sétányra, melynek minden lépcsője narancsfákkal van megrakva, egyik még virágzik, a másikat már ért gyümölcseinek terhe húzza.

E narancsfák között látjuk az ifjú gentlemant, kivel már volt szerencsénk ismeretséget kötni. Azonban azóta egy egész évszak folyt le, a divat nagyon változott; kell tehát, hogy őt újra bemutassuk.

A calicot-saisonnak vége van; jelenleg hosszú térdig érő kaputot visel az ifju dandy, mely széles keresztülvető leffentyűkkel van összegombolva, a feszes kimondhatatlan magasszárú fényes csizmákba van húzva, a bajusznak híre sincs már, helyette a fültől az orr felé induló vajas-szarvas alakú pofaszakáll ad új idomot az arcznak, a haj kétfelé van simítva, s felül rányomva egy irtóztató valami, melyet chapeau à la Bolivárnak neveztek, s mely igen czélszerű faja volt a kalapoknak, oly széles karimája levén, hogy az eső nem érhette az embert, teteje pedig mindinkább szélesedett.

Ez Kárpáthi Abellino.