Part 22

A láda minden szegletén erős vaskapcsokkal volt összefoglalva; elébb azokat kell harapófogakkal lefeszegetni.

Vajjon mi lehet e ládában? A vendégek összedugták fejeiket, hogy meglássák, mi lesz benne? találgatták és senki sem találta ki.

Egyszerre széttágult mind a négy kapocs, a láda négy oldala négyfelé esett, s az asztalon állt – egy befedett koporsó…

Az elszörnyedés hangja hallatszott mindenfelé!

Szép ajándék a hetvenedik születésnapra: fekete koporsó, bársony szemfödővel letakarva, tetején a Kárpáthi-család ősi czímerei, oldalán ezüst szegekkel kiverve Kárpáthi János neve…

Az iszonyat lezárt minden ajkat, csak egy fájdalomkiáltás volt hallható, nehéz, fuldokló, mint a szíven talált vadállaté. A vén Kárpáthy János feljajdulása volt az: az iszonyúan megbántott öreg, a mint a koporsót meglátta, a mint azon saját nevét olvasá, felugrott székéből, kiterjeszté kezeit, arcza valami irtózatos mosolyra torzult el, s lassankint félelmesen elkékülni kezde; rebegő ajkain látszott, hogy akarna még valamit mondani, de az csak egy hosszú, kínos hörgés vala, azzal fölemelé az égre kezeit, s egyszerre homlokára csapva velök, nyitott szemekkel esett hanyatt karszékébe.

A vér fagyott meg azok ereiben, a kik látták. Senki sem mozdult helyéről néhány perczig. Akkor egyszerre zsibongó zajjal kezdett bomlani a társaság, néhányan a főúrhoz futottak, hogy ágyába vitessék, mások orvos után kiáltoztak, többen a koporsót vették le az asztalról; csak ketten ültek némán az asztal mellett, Kiss és Kutyfalvi.

A hajdani pünkösdi király azon pillanat óta, hogy egykori jóltevője összerogyott, le nem vevé szemeit szomszédja arczáról, s az, mintha le volna bűvölve helyére, fel nem birt előle kelni.

Kiss, mintegy öntudatlanul szorítá öklébe a nehéz arany serleget, mely előtte állt s midőn az elősiető hajdúk elvivék magukkal Kárpáthy Jánost, egyszerre felugrott helyéről s csattanó szózattal ordítá Kutyfalvira:

– Kend, czimborájával együtt, egy nyomorult orgyilkos!

S azzal, a mi bor a serlegben volt, a megtámadott szeme közé önté.

A többiek egyik rémületből a másikba estek, kiki kereste az ajtót, mert itt szörnyű dolgok fognak még történni.

A megcsúfolt verekedő a megbántás után lassan fölemelkedett székéről, kendőjével letörlé halavány arczáról a bort, s közbámulatra a helyett, hogy megbántójára rohanna, elkezde kifelé hátrálni. Senkisem foghatta meg ezt: máskor egy sértő tekintet elég volt arra, hogy valakit vérben-fagyban hagyjon. Mi lelte most?

Meg volt rémülve ő is. Midőn az ifjabb Kárpáthival kicsinálták, hogy az öregnek születésnapi ajándékul koporsót küldjenek, Kutyfalvi azt hivé, hogy abból csak egy gonosz tréfa lesz, mely legfeljebb ütlegeken fog végződni, s e végett lovászának előre meghagyta, hogy paripáját fölnyergelve ott tartsa az ablak alatt, hogy könnyen megugorhassék; de azt nem gondolá, hogy ily szomorú véget érjen a tréfa, s midőn Kiss szemébe vágta az orgyilkos nevezetet, elzsibbadt bele minden tagja, nem érzé a megbántást s megcsúfolást, csak a rémületet, mely e szavakra szívében gerjedt, s nem gondolt egyébre, mint hogy mentül előbb nyergébe ülhessen s futhasson el innen, s kezde az ajtó felé hátrálni.

– De nem megyünk el innen, uram! ordítá rá Kiss, s mint a veszett vad keresztül szökve az asztalon, rárohant a szökni készülőre, s megragadá annak mellén az öltönyt. Nem megyünk mi innen, uram, hanem ha elejtettük a vadat, megüljük a torát!

Kutyfalvi szemeit elfutotta a vér, kezével megtámadója kezét iparkodott letépni melléről s az ajtó felé törekedett; de amaz útját állta, s aczélkézzel tartá fogva. Senki sem merte magát közbevetni, hogy őket elválaszsza. Fegyver egyikhez sem volt közel, annál irtózatosabb volt a tusa; nincs rémítőbb a puszta kézzel való harcznál. Kutyfalvi kisujján egy diónagyságú antik gyűrűt viselt. Lehete észrevenni, mint fordítja kövével kifelé. Kiss kezében tartá az arany serleget, melyet az asztalról fölkapott.

Ez alatt szinte az ajtóig értek tusakodva; itt Kutyfalvi egyszerre dühösen emelé fel öklét, s gyűrűjével egy veszett csapást intézett ellenfele halántékának. Az egyszerre félrekapta fejét s a másik perczben Kutyfalvi bezúzott homlokkal terült el a küszöbben.

A vendégsereg rémülten futott szerteszéllyel, késő éjszakán nyargaló kocsik hagyták el minden irányban a Kárpáthi-kastélyt. Iszony és rémület szállt vendégül abba, csak a tűzijáték röppentyűi szálltak még a magasba, s óriási égő betükkel kiirva ragyogott a távolba a «Kárpáthi» név.

* * *

Kutyfalvi Bandit vérben-fagyban szállíták haza cselédei, négy óra járásnyira eső lakásába.

Mi volt természetesebb, mint hogy a kárpátfalvi kastélyból lélekszakadva menekülő vendégek útba ejtsék a szomszéd lakot; már ha csupa keresztényi kötelességből is, hogy a betört fejű uraság felüdültének örvendő tanúi lehessenek s részvétöket tudtul adhassák. És a ki már egyszer ott volt, hogyan mulaszthatta volna el, hogy a jelenlevő Kárpáthi Abellino, most már a Kárpáthi-család roppant birtokai præsumptiv örököse iránt viseltetett tiszteletét és hódolatát nyilvánítsa?

Mindnyájan látták Kárpáthi Jánost hanyatt dűlni karszékében, azt megütötte a guta; ha rögtön meg nem halt is, de bizonyosan elvész bele, s voltak többen, kik a barátságos részvét önkényt támadó ösztönével unszolák a nagyrabecsült ifjut, hogy rögtön, még azon éjjel siessen átutazni Kárpátfalvára, lefoglalni, lepecsételni a holmikat, nehogy valaki félretakaríthasson belőlök; azonban Béla úrfi már egyszer járt úgy, hogy elsietett tudósítások miatt útja végéről kellett visszafordulnia, s jónak találta ezuttal biztosabb híreket várni be s csak a temetés hírére jelenni meg. Másnap reggel csakugyan meg is érkezék az esperes úr, ki azért maradt legutoljára Kárpátfalván, hogy megtudja, vajjon aláirta-e Jancsi úr a ** collegiumot érdeklő codicillust? s ez azon szomorú hírt hozá, hogy biz az öreg úr, ámbátor még ki nem adá lelkét, de az utolsó halálküzdelmek között van, úgy hogy már egy okos szót sem lehet vele szólni. Értette alatta azt, hogy nem lehet vele aláiratni a codicillust. Követték még aznap az esperes urat több főtisztviselői a Kárpáthi-család uradalmainak, kik siettek magukat megismertetni ő excellentiájával az örökös úrral, leendő patronusukkal. Ezek még bővebb részleteket is tudtak a haldokló testi állapota felől. Egy falusi borbély eret vágott rajta, minek következtében kissé magához tért; ezután orvosért akartak küldeni, de azzal fenyegetődzött, hogy azt agyonlövi, csak hagyják nála a borbélyt, ahhoz több bizalma van, mert az nem meri megölni. Semmi gyógyszert sem akar használni, és senkit sem akar látni, csupán Kiss Miskának van hozzá bejárása. Azonban aligha fogja már holnap reggelnél tovább vihetni.

Abellino jó előjelenségnek vevé a tiszttartók megjelenését, ez arra mutatott, hogy benne már leendő urokat tisztelik meg hódolataikkal. Másnap ismét egész seregszámra jöttek Kutyfalvi udvarára az ispánok, kasznárok, irnokok, birkások, árendások s más afféle apróbb emberek, magukat Abellino úri kegyeibe felkoldulni. Valójában a régi gazdának meg voltak számlálva pillanatai. Senki sem merte neki igérni a holnapi napot.

Harmadnap még a hajdúk és kulcsárok is átvándoroltak Abellinohoz; már ekkor bosszantani kezdé a sok hálálkodás; ezekkel nagy kurtán beszélt s megértve tőlök, hogy ezentúl ő fogja a földi gondviselés dolgait végezni közöttük, mert már nagybátyja az utolsó lélekzetet nyögi, egyszerre kiadá parancsban, hogy ő a Kárpáthi-uradalmak tiszti személyzete közt gyökeres reformokat kiván létrehozni, melyek közül legelső is az, hogy minden férfirenden levő hivatalnok tartozik a bajuszát, mint dísztelen kinövést, menten kiirtani! A tiszttartók, kasznárok haladéktalanul engedelmeskedtek; csupán a hajdúk között akadt egy-kettő, a ki vonakodott magát csúffá tenni; de miután az alsóbb cselédségnek fejenkint négy darab császárarany igértetett, ha kötelességöket teljesítik, lefaragák azok is a sok esztendeig ápolt, s annyi viaszkot és faggyút fölemésztett férfias díszét arczaiknak s megköszönték szépen a gombos frakkot, bársony bugyogót, harisnyát és csattos czipőt, melylyel otromba skarlát gunyájokat fel fogják cserélni.

Negyednap nem maradt a halál révén álló Kárpáthi János mellett annyi jó barát, hivatalnok, cseléd és bohóczból más, mint Kiss Miska, az egykori pünkösdi király, Varga uram, a jószágigazgató, Palkó, a vén hajdú és Vidra, a czigány. Még a goéta is megszökött. Gyárfásnak csak «János» helyett «Bélát» kellett mindenüvé irni a köszöntő versbe, hogy az új patronusnak is elmondhassa ugyanazt. Ő is átment és gratulált. Hiába, még a bolondok között is van qualificatio.

Mindazon vendégek, jó barátok, alattvalók, kik János fővétele napján együtt imádkoztak a templomban, együtt ittak az asztalnál Jancsi úrral, most együtt mulattak Abellinoval s ha három nap összeragadt volna is, még sem fogytak volna ki azon bohó és nevetséges kalandok meséiből, miket a jámbor öregre tudtak, kinél ez órában nevetségesebb, esztelenebb és balgatagabb ember nem lehetett. Szólta, szidta, rágalmazta a jámbort, a ki csak beszélhetett, a teremben az urak, a konyhában a kukták, a tornáczon a hajdúk s aligha volt valaki annyi nép között, kinek eszébe jutott volna, hogy már ha elkövetkezik szomorú halála, lelkeért egy imát bocsásson az égbe.

Ötödnap már nem volt, a ki hírt hozzon Kárpáthiról. Talán azóta el is temették a boldogtalant.

Hatodnap aztán egy lovas legény vágtatott be az udvarra, kiben Marczit fogjuk megismerni.

A mint lováról leugrott, meglátta a pukkancsi tiszttartó a tornáczból, s nevetve rá kiálta:

– No, te is eljöttél, Marczi fiam? Te ugyan jól jártál, hogy nem esett egy héttel később a lakodalmad, új földesurad ususba hozhatná a jus primæ noctist. Hát mi ujság Kárpátfalván?

Bizonyosan temetésre hívja az urakat. Ez volt a legtermészetesebb vélemény.

– Egy levelet hoztam a tiszttartó úrnak, szólt hidegvérrel Marczi; a tiszttartó nagy megbotránkozására meg sem billentve kalapját az erkélyen álló Abellino előtt.

– Hát a kalapod, pimasz? Ki küldi azt a levelet?

Az első kérdésre vállat vont Marczi, a másodikra azt felelte, hogy neki a jószágigazgató adta.

A tiszttartó felszakítá a levelet, s zöld karikát hánytak a szemei, a hogy bele tekintett.

Az öreg Kárpáthi János saját kézirása volt az, melyben tudatja a Kutyfalvi-kastélyba gyülekezett tisztviselőivel, hajdúival és cselédjeivel, hogy méltóztatott annyira magához térni, miszerint ágyából fölkelhet és nekik levelet irhat, értésökre adván, miszerint nagyon örül, hogy nálánál jobb urat találtak, már most annál csak maradjanak meg és ő hozzá többet képpel se forduljanak.

A tiszttartó olyan képet csinált, mint a kit jóltartottak vadkörtével s hogy ne csak magát érje ez örvendetes hír, kézről-kézre adá a levelet a többi tisztitársaknak is, az ispánoknak, kasznároknak, birkásoknak és irnokoknak, utoljára a hajdúk és cselédek közt is megtevé a veszélyes irat a leverő körútat. Az embereknek hasonló esetekben vajmi nagy vigasztalás egyet sodoríthatni a bajuszán, s ahol van ni! most már se hivatal, se bajusz. Ki a fejét vakarta, ki ríva fakadt, ki káromkodott. Az ember hevenyében nem is tudta, hogy kit szidjon? Abellinot-e, hogy miért nem örökölt valóban? vagy Jancsi urat, hogy ha már meg akart halni, miért nem halt meg igazán? Most imhol ennyi ártatlan embert bolonddá tesznek!

Abellino volt az utolsó, kinek ez örömhírt síró arczczal tudtul adák. A nagy philosophusi férfiu hidegvérrel szürcsölé tojásos theáját:

– Enfin, örökké még sem fog élni.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ezt a szót egy nevezetes irónőtül sajátítottam el, a ki a tyúkot «kakasnő» névvel jelzi.]

[Footnote 2: 1853: a regény keltének éve.]

[Footnote 3: Pozsony külvárosa.]

[Footnote 4: Ellentéte a «szemenkint» kifejezésnek.]

TARTALOM.

I. kötet.

Előszó: A magyar nábob megköltése 1 I. Egy különcz 1822-ből 7 II. Alku egy élő ember bőrére 36 III. Rousseau sírjánál 54 IV. Az ifju óriások 65 V. Egy híres művésznő pályája 81 VI. A szinházi csata 93 VII. Chataquéla 108 VIII. A pünkösdi király 142 IX. Ezernyolczszázhuszonöt 173 X. Egy család átka 185 XI. A kisértő a templomban 210 XII. Saldirt. (Ki van fizetve.) 225 XIII. A nábob névnapja 245