Part 21

– Dehogy nem jöttek, hiszen épen azon nevettem. Megint itt van az a Lokodi ötöd magával: ő maga, a ki vitézeket játszik, egy vékony borbélylegény, a ki játszik öreg apákat, és egy éltes asszonyság, a ki a fiatal kisasszonyokat játsza. Már ki is csinálták, hogy estére mit fognak előadni? mikor a nagyságos urak a nagy teremben ebédelnek, ők az alatt az előszobában Dobozyt játszák el feleségestül, tizenkét képes ábrázolatban, – görög-tűz mellett.

– Hát miért az előszobámban és nem a szinházamban?

– Kicsiny az nekik.

– Hiszen csak öten vannak.

– Igen, de valamennyi hajdú mind ott lesz ám, ki töröknek, ki magyarnak; a régiségtárból elő is hordtunk már minden hozzá való fegyvert és öltözetet, a diákok meg az alatt énekelni fogják Dobozy történetet, Gyárfás most készíti hozzá a verset, a kántus prézes meg a nótát. Be derék lesz.

A vén golyhó úgy örült a komédiának, mint egy gyerek.

Ez alatt felöltözteté Jancsi urat, megfésülé, megmosdatta, levagdalta a körmeit, megborotválá, felköté nyakravalóját és begombolá, a mint illett.

– No már most kimehet emberek elejbe.

– Merre a pipám?

– Csitt! Micsoda pipa? Nem tudja, hogy elébb templomba kell menni, imádkozni, addig nem pipázik senki.

– Úgy! Biz igazad van. Hát miért nem harangoznak még?

– Várjon! Elébb meg kell izenni a papnak, hogy felkelt a nagyságos úr.

– Még egyet kell neki megizenni, hogy: «hosszú kolbász, rövid prédikáczió!»

– Tudom. Monda Pál és lódult a paphoz, kinél tulajdonképen nem az volt a fő baj, hogy hosszú prédikácziókat tartott, mint inkább az, hogy esztendőben egyszer színe elé kaphatván Jancsi urat, az Isten nevében úgy megdorgálá mindannyiszor, hogy az összegyűlt vendégeknek volt miről tréfálni egész ebéd idejéig. Ez alkalommal azonban a különös véletlen felmenté Jancsi urat e keserves mulatság alól, mert a tisztelendő úr hirtelen megbetegedett, nem végezhette kötelességét.

– Hisz itt van az esperes, mondá a gyászhírrel érkező Palkó.

– Ki ne ereszd a szádon többet! kiálta rá Jancsi úr; ha az befog bennünket, vacsora lesz az ebédből, s úgy össze-vissza talál dicsérni Isten fülei hallatára, hogy magam is elszégyenlem magamat. Végezze az istentiszteletet a supplikáns.

A supplikáns öt esztendős (nem születését, hanem a tanfolyamot számítva) tógátus diák volt, ki a mióta a kollegiumba zárták, soha sem látott ennyi urat egy rakáson; képzelhetni a jámbor ijedelmét, midőn tudtára adták, hogy egy negyed óra múlva ő fog prédikálni ennyi Istentől elvetemült ember lelki épületére.

Jó lett volna elszökni valamerre, de szemmel tartották, s látva félelmeit és szorongattatásait, mindenféle dévajságot elkövetett vele a csintalan sereg: a zsebkendőjét hozzá varrták a togája zsebéhez, hogy ki ne húzhassa, mikor az orrával lesz baja; elhitették vele, hogy Vidra czigány a kántor, ezt azután körülfogta, hogy ha bele talál maradni valami mondásba, kezdje rá az orgonát; utoljára pedig kicserélték az imádságos könyvét egy nagy baromorvoslási könyvvel.

A jámbor diák nem birt azzal a lélekjelenléttel, mivel Csokonai Vitéz Mihály, kinek hasonló esetben dévaj úrfiak szakácskönyvvel helyettesítvén az imakönyvét, a mint azt a jegyzéken kinyitá, elkezdé olvasni: «az eczetes…» itt vevé észre, hogy eczetes ugorkáról van szó és rögtön folytatá: «… vízzel megitatott Jézus monda, fejét lehajtván: elvégeztetett.» S olyan szónoklatot hevenyészett ez alapigékről, hogy mindenki elbámult bele.

A szegény supplikáns e helyett, a mint észrevette, hogy barmoknak való könyvet vitt fel a katedrába, úgy belesült mindenbe, hogy azt sem tudta, micsoda szavakon kezdődik a «Miatyánk». Azon módon visszament a szószékből és egy szót sem szólt. Csakugyan az esperes urat kellett felkérni, megigértetvén elébb vele, hogy prédikálni nem fog, csupán imádkozik. Az is eltartott másfél óra hosszat. Az érdemes úr úgy ellátá jó kivánságokkal a Kárpáthy-családot, annak minden fi- és leányágon lévő ivadékit in ascendenti et descendenti, mind ezen, mind pedig a másik világon, hogy azokat, akár élnek, akár meghalnak, semmi nemű malheur nem érheti.

E kegyes szertartáson mind jelen valának az érkezett vendégek, Jancsi úr addig senkivel sem szólott, a míg Istenhez nem emelé lelkét, s arczán ez alkalommal nem mindennapi érzelmek kifejezéseit lehete látni. Midőn leborult imádkozni, valódi mély áhitat ült minden vonásán s lesüté szemeit, midőn érdemeit hallá emlegetni, mintha mindazt, a mit életében jót tett, ahoz képest, a mit tennie lehetett, a mit tennie kellett volna, oly csekélynek látná!… Csak még egy esztendőt adjon a többiekhez Isten, sóhajta fel magában, és ki lesz pótolva, a mit a többi elmulasztott. De van-e igérve onnan felülről ilyen év? Jön-e csak egy új hold, csak egy új nap is még a mai után?

Egészen elérzékenyülve hagyá el a templomot s csak vendégei gratulatióira kezde ismét szokott eszmekörébe térni.

Jancsi úr szokatlan megilletődése egy cseppet sem akadályozta a dévaj társaságot megkezdett jó kedvében: tréfáltak, nevetgéltek, míg a templomtól a kastélyig hajtattak, ki kocsin, ki lovon; Kalotai Friczi nyolcz fiút felszedett a szekerére, s midőn legjavában hajtatott, kiesett mind a négy kereke, feldűlt a szekér, kinek keze, kinek lába marjult; mert ama furfangos Horhi Miska, a míg a templomban ültek mások, azalatt kiszedte a szekerekből a kerékszegeket, s Kalotai Friczin kellett a szomorú példának megesni. Kassay Lőrincz most az egyszer jött a maga lován, annak meg égő taplót dugott a fülébe a tréfás ifjú, mely elmésség következtében a dühödt paripa úgy vágta a földhöz ráülő gazdáját, hogy menten elájult.

Jancsi urat máskor az ilyen dolgok nagyon mulattaták, most azonban fejet csóvált rájok. Horhi Miska mindenféle tréfát kigondolt, a min majd nevetni lehet nagyokat; ő cserélte el a legátus könyvét, ő tett szurkot a kántor ülésébe, hogy majd ott fenekeljen meg; kiment a konyhába, a mákot kicserélte puskaporral, a hajdúk puskaportartóit pedig teletölté mákkal, hogy mikor salvékat kellett volna adni az érkező uraság elé, egy puska sem sült el, a mákoskalácsok pedig szétvetették a sütőkemenczét. A harasztosi birkás, ki egy pusztát birt olcsó haszonbérben Jancsi úrtól, óriási sajtot hozott magával tisztelet jeléül s annak belsejébe egy pár galamb volt rejtve. Horhi Miska kilopta belőle a galambokat, s két szép darab patkányt alkalmazott helyökbe, mikor aztán a birkás átnyújtá a sajtot s levette a tetejét, galamb helyett ime körmös állatok ugrottak a vendégsereg közé.

Jancsi úr most mindezen dolgokon nem tudott kaczagni, sőt még figyelmezteté Horhi Miskát, hogy ezuttal ne kövessen el annyi ostobaságot, mint máskor szokott, hanem mulassunk szépen. A poétának meg kellett elébb mutatni a verset, a mit el akar mondani asztal felett, ha nincs-e benne valami trivialis, útféli kifejezés; a czigányra ráparancsoltatott, hogy ha leiszsza magát, a vendégeket sorba ne csókolja, az agarakat kikergették a tornáczba, s nem volt nekik szabad az étterembe menni s a vendégek tányérjáról elszedni a konczot, mint máskor; czigányok, szinészek és diákok utasítva voltak, hogy a legillendőbben viseljék magukat, s a pőre népnek tudtára adatott, miszerint ökör fog sülni és bor fog csurogni az ereszről, de verekedni ne próbáljanak, mert az most az egyszer nem szabad.

Mindenki csodálkozva kérdezé egymástól a tünemény okát.

– Tán vesztit érzi az öreg, hogy oly kegyes indulatokra tért egyszerre? mondá Horhi Miska.

– Vagy tán most tisztul az esze. A svábnak azt mondják, hogy negyven esztendős korára jön meg a sütnivalója; az övé hetvenre érett meg.

– Ne bántsátok, szólt egy harmadik, az emberi természet minden hét esztendőben egyszer megváltozik; ő már Isten kegyelméből a tizedik hetest tölti: ideje, hogy rákerüljön a sor.

– De biz azt hiszem, hogy a mióta az országgyűlésen van, kezdi átlátni, hogy fontos ember, tán aranykulcsot is kapott s most azért nem hagy magával komázni.

Az igaz, hogy minden öröm mellett, a mivel Jancsi úr megtisztelőit fogadta, nem lehete észre nem venni bizonyos visszatartózkodást, a mi neki azelőtt legkevésbbé volt sajátja.

Pedig mind e változást egyetlen gondolat okozta: azt hivé, hogy öcscse Béla okvetlenül el fog jönni az ő névnapjára, lehet, hogy késni fog, de jelen fog lenni. Maga sem tudta volna okát adni e hitnek, de mégis várt, számított reá, s ha czimborái valami felötlő ostobasághoz kezdtek, rögtön az jutott eszébe: ha most ezt a Kárpáthy-család legifjabb ivadéka látná, mit mondana hozzá? Nem! Egyszer látta már nagybátyját hozzá illetlen mulatság közepett, most lássa tisztesebb vigalomban.

Az ünnepélyes hálálkodások után leszálltak az úri vendégek a kertbe, hol az egybegyűlt parasztság vár földesurára.

Máskor Jancsi urat, mikor a lépcsőn ment le vagy fel, kétfelől tartani kellett, mert ő is, mint a locomotiv, csak a síkon tudott haladni; most félretolta Palkó kezét, könnyedén lépdelt le a harminczkét márványkő-fokon, mely a kertbe vezetett.

Bizonyosan az országgyűlésen töltött félévi józan életmód szerzé vissza idegei rugékonyságát.

Odalenn a sorba állított iskolásgyermekek éljen-rikoltása fogadá. – Az iskolamester már akkor magyarán mondva nyakban volt, szegénynek nem kellett több egy pohár bornál, hogy tökéletesen leigya magát, s ezt a pohár bort már anticipálta valahol, minek is következtében az az ötlete jött, hogy neki kell legelőször felköszönteni a nagyságos urat s ezt meg is cselekedte volna, ha Horhi Miska hóna alatt nem kapja s el nem hiteti vele, hogy nem János úr, hanem Kalotai Friczi nevenapja van most.

Az érdemes népegyengető azután annak esett neki; Friczi futott volna, ha lehete hová, de a háromszáz parasztkölyök is mind neki uszult s akármerre fordult, mindenütt őt vivátozták, pofozni sem igen merte őket, mert voltak köztük nagy gyerekek, félt, hogy megverik, hanem segítségért kiabált.

Ez alatt Jancsi úr leszállt a csomóba gyűlt nép közé; nagy trombitaszóval háromszor tust fúttak megjelenésére minden jelenlevő czigányok, s két őszhajú jobbágy járula eléje, egy nagy kövér tulkot vezetve szarvánál, melyet csak épen e napra hizlaltak s a bátrabb közülök előállt, levette kalapját, egyet köhentett s lenézett a csizmája orrára s elmondá nagy bizton a köszöntő versét, melyet kilencz évfordulóban ugyanő szokott elmondani. De tudta is könyv nélkül, sehol sem akadt meg.

«Az Isten éltesse nagyságod sokáig, A mihez hozzá nyúl, mind aranynyá váljík, Csűstűl[4] szálljon reá az Isten áldása Kinek nincsen mása.

A hány harapást tett e tulok a fűben, Járván ez ideig épen ötödfűben, Annyi esztendeig terjedjen élete; Ne legyen fekete.

Bor, búza, pecsenye mindig elég legyen, Apetitusa is hozzá elég legyen, Soh’se költsön annyi pénzt a patikára, Mint a Katikára.

Ő dicső hirének ne legyen csorbája, Mindennap új meg új örömét találja, Nemzetségének nagy legyen dicsősége, Soh’se legyen vége.

Ha pediglen meghal, angyali karokban Üljön fel az égbe, ott sem a sarokban, S ha mi is itt hagyjuk e földön fogunkat, Fogja ott pártunkat.»

«Az Isten éltesse a nagyságos urat, kivánom tiszta szívből», mondá utána a jámbor ember, mintha maga sem hinné, hogy a fentebbi verseknek valami foganatja lehessen az égben.

Jancsi úr, mint rendesen szoká, készen tartva ötven aranyat, azt a tulkot átadó öregeknek nyujtá, magát a kövér barmot pedig parancsolá az egybegyűlt parasztság számára megsüttetni.

Ezekután jött a városbeli fiatalság, egy tízakós hordót hengerítve elő, tele hegyaljai borral; ott a Nábob előtt talpra állíták a hordót s felállíták reá Marczit, a hajdani levetett pünkösdi királyt, mint a kinek legjobban fel volt vágva a nyelve. Ez aztán fogá a poharat s megtöltvén, elköszönté a nagyságos úrra, elmondván a körmönfont czifra mondókát, a mit szerteszét hallani az országban, a hol akad valaki, a ki könyv nélkül be tudja tanulni, s kiki told, fold hozzá, a mit illendőnek talál.

– «Isten jóvoltából kívánom én kegyelmednek, a nagyságos úrnak, hogy minekutána e mai aranynyal foldozott, bársonynyal behúzott, ezüst patkószegekkel kivert napra épkézláb fel hagyta kegyelmedet virradni a menyei felség, tegye azt, hogy ne számlálgassa a kegyelmed hajszálait, hanem annyi áldással öntse kegyelmedet nyakon, a mennyi szál már lehullott fejéről; a hányan csak vannak a menyei cselédségből, egyéb dolguk ne legyen, mint hogy a kegyelmed útjából sepergessék a földi gondokat, hogy boldogságának aranysarkantyús csizmái a bajok pocsétájában be nem sározódván, jókedvének kulacsa mindig tele legyen piros egri borral, s valahányszor egyet iszik belőle, mindannyiszor prószitot kiáltson valamennyi selyem bocskorban járó angyali nemzetség, s ha netalán tán csúz vagy hideglelés, köszvény, guta és más nemszeretem vendég kerülgetné úri személye táját, két-két paradicsombeli hajdú álljon ott kétfelül mogyorófa-pálczával s kergesse azokat, a honnan eljöttek, magát pedig úgy mártogassa minden boldogságban, mint Faraó népét a Veres-tengerben, s ha pedig végtére eljön az a kegyetlen kaszás, a ki minden embert szénának néz, s lekaszálja a nagyságos urat, ne hagyják ama menyei szekeresek sokáig forspont után járni a nagyságos úr lelkét, hanem jőjjenek hamar érte hat másvilági lóval, s úgy vigyék be nagy trombitaszóval ama menyei pitvarba, a hol Ábrahám, Izsák és a többi zsidó pátriarchák, harminczháromezer vörös nadrágos czigány égberepült hegedűszója mellett járják bársony bugyogóban a kállai kettőst. – Az Isten éltesse! Kivánom tiszta szívből.»

Jancsi úr megajándékozta a legényt, ki egy szó vétség nélkül elmondá a furcsa megköszöntést. Ezuttal mindazt nem találta ő olyan mulatságosnak, mint egyébkor.

Most szép fiatal leányka közeledék, a legszebb hajadon, a kit hét falu határában találni lehetett. Ez fehér báránykát hozott névnapi ajándékba, mondott is hozza valami beszédet, de abból egy szót sem hallott senki, olyan halkan mondta. Hiában mondták neki, hogy ne tartsa a kötényét a szája elé, mert nem értik a szót.

Az a jó szokás volt Jancsi úr névnapján, hogy a köszöntő leánykát fel szokták vinni a vendégségbe, ott ült Jancsi úr mellett az asztalnál, s más nő nem volt jelen a lakomán. Még gonoszabbakat is beszélnek, midőn a vendégség vége felé a bor a fejekbe szállt, s az ismeretlen mámor megzavará a leányka agyát; hanem azért mindig férjhez ment az, mert Jancsi úr gazdagon kiházasítá, s az apjából hatökrös gazda lett; a miért is a jámbor parasztok nem igen ijedtek vissza azon gondolattól, hogy leányaikat ide hozzák.

A leány elvégezte beszédét, a mit abból lehete megtudni, hogy hirtelen lekuporodott a báránykához s annak nyakát átölelte.

– Ni, hogy bújik egymáshoz; monda egyik eredeti fiu.

– Fél a vágóhídtól, felelt rá kétértelműen Horhi Miska.

Jancsi úr atyai leereszkedéssel lépett a leánykához, megveregeté pofácskáját, megsimogatá fejét, s nyájasan kérdezé:

– Mi a neved leánykám?

– Zsuzsi, mondá alig hallhatólag.

– Van-e már szeretőd?

– Nincs nekem, mondá a leány, lesütve szemeit.

– No hát válaszsz magadnak ezek közül a hozzádvaló legények közül, mert ebben az órában férjhez adlak.

(Jancsi úrnak az esze tisztul; mondának itt-amott, máskor el szokta ezt halasztani másnap délutánig.)

– No legények, kinek van kedve mindjárt hazavinni feleségül ezt a hajadon leányzót?

Tizen is ugrottak, Marczi is köztük volt, tréfából Horhi Miska is oda vegyíté magát, de Jancsi úr félrehajtá őt botjával.

– Ki innen kecske a bárányok közül. Nem a te fogadra szántam. No leányom, válaszsz izibe ennyi derék legény közül.

– Az édes apám… rebegé a lyányka, fel sem pislantva.

– Hogy az édes apád válaszszon közülök számodra? kérdé magyarázó hangon Jancsi úr. Hol van ennek a leánynak az apja?

Egy félig őszült ember kullogott elé, levett kalappal.

– No válaszszon kend a leányának férjet, szaporán.

A paraszt gondolkozni akart.

– Egy, kettő, három! Ne sokat hányjavesse kend.

Végre talált a paraszt kedvére való vőt, egy kurta suhanczot, de kinek jómódú gazda volt az apja.

– No hát megelégszel vele? kérdé Jancsi úr a leánykától.

Zsuzsi fülig pirult, s eléggé érthető hangon válaszolá:

– Már akkor csak mégis inkább a Marczihoz állok.

Az egész társaság hangosan felkaczagott rá.

– Minek hívtad hát ide az apádat?

Marczinak sem kellett gondolkodási határidő, menten odaszökött, kezén fogá a leányt; Jancsi úr adott nekik áldást és ötven aranyat, s rábízta Marczira, hogy jó gondját viselje a feleségének.

– De már én megőrzöm! mondá Marczi hetykén s szemeivel az úrfiak felé vágott.

(– Mi lelhette az öreg urat? dörmögé a jó társaság, hogy olyan erkölcsös kezd lenni egyszerre?)

Erre ismét megharsantak a trombiták, az úri vendégek fölmentek a palotába, a parasztok láttak a maguk vigalmai után, ifjak, leányok játszották a Lengyel László révészeit, a gyűrűhajtást s más ártatlan mulatságot, az öregek számára volt bor és égett szesz: s az aszonyoknak volt mit megszólani ifjakon és öregeken.

Feljutva a palotába, újabb öröm várt Jancsi úrra. Kutyfalvi Bandi, kiről azt hivé, hogy már el sem fog jönni, épen akkor ugrott le a lováról. Nemsokára agybafőbe ölelgeték egymást.

– No, csak hogy te is itt vagy! mondá a jámbor öreg, önkénytelen könyet törölve szét szemében.

– Pedig ugyan kicsinyben mult, hogy még más valaki is el nem jött, a kit legkevésbbé vártál.

– Ki az? kérdé Jancsi úr örömtől ragyogó arczczal.

– Nos? találd ki.

– Béla öcsém! szólt egyszerre az öreg.

– Ördögöd van, mondá Kutyfalvi Bandi, egészen meglepetve a Nábob örömétől. Boszantani vélte őt e hírrel.

– Hol van ő? Hol maradt? Miért hagytad el? kérdé Jancsi úr sürgető örömmel a mindinkább elbámuló Bandit.

– Itt van nálam a szomszéd faluban, hozzád indult névnapot köszönteni, csak azért jött le Pozsonyból, de az útban megbetegedett s kénytelen volt nálam megállapodni; azonban hozott magával születésnapodra ajándékot, a mit még ma este el fog küldeni; én is elhoztam volna, de lovon jöttem, s az egész szekérrel van.

Jancsi úr reszketett az örömtől. Annyira magába disputálta már unokaöcscse megérkezését, miszerint azt mint valami elmulhatlan örvendetes eseményt tekinté.

– Gyorsan, Palkó, gyorsan! hintót kell küldeni érte, négy ló menjen előre, hogy a rukadi csárdánál felválthassák; menjen kend! azaz hogy ne kend menjen, küldjön magánál alázatosabb embert, küldje a fiskálist, mondja Béla úrnak, hogy tisztelem, csókolom, hozza el őt minden erővel, menjen, szaladjon kend!

– Üm. Szaladjak? dünnyögé magában Palkó, szép kényelmesen elballagva; nem szaladtam én az insurrectió óta; még jó, hogy azt nem mondta, hogy repüljek.

Jancsi úr addig senkihez sem szólt, míg nem látta, hogy a fiskális elindult a legdíszesebb hintóban unokaöcscse elé.

Számítgatni kezdé magában: odáig négy óra, vissza négy, az nyolcz, most két óra van délután, tízre itt lesz. Bizonyosan nincs semmi baja, csakhogy nem mert egyszerre idejönni, azt hitte, hogy haragszom rá s Kutyfalvit küldte előre; mégis szép tőle, hogy úgy tisztel. Most már sietni fog, megbánja heveskedését, bocsánatot fog kérni, s azután jó rokonok leszünk s én nyugalommal térhetek Istenhez.

– Látjátok barátim, szólt végre kitörő nyiltsággal a körülállókhoz, ez ünnepély kettős ünneppé fog az által válni, hogy a Kárpáthy-család két utolsó férfi-tagja oly hosszas elszakadás után e napon fog barátságos kézszorítással egymással egyesülni.

– Ez valóban Istennek tetsző vigasság lészen, erősíté az esperes úr és a jelenlevők mind egyhangú helybenhagyással zúgtak reá, csupán Kutyfalvi árult el valami kényelmetlen feszengést e szavak hallatára, mintha nem tetszenék neki e nagyon kegyes szándék.

E közben a hajdúk szilvóriumot s tízesztendős őszibaraczk-szeszt hurczoltak körül czipószeletekkel a vendégek között, a mi azt jelenté, hogy közel az ebéd s széltére kelt az appetitórium, egy sem volt eretnek, egy sem volt vízissza. Félóra mulva hangzott a csengetyű, mely az ebédet jelenté, háromszor újra kezdve, ha netán valaki a vendégek közül szerte ácsorogna, s azzal a hajdúk széttárták a nagy szárnyajtókat, mik az ebédlőbe vezettek.

A pompás nagy terem végig volt terítve hosszú asztalokkal, miken rendesen kétannyi teríték szokott lenni, mint a hány vendég volt, hogy necsak elférjenek a tisztelgők, hanem ha később jön valaki, az is helyet találjon.

Tortától, süteménytől görnyedt minden asztal, a legpompásabb gyümölcs, aranybélű dinnye, pikkelyes ananász egész kazalokban illatozott rajta, pástétomok ijesztő alakú nagyságban emelkedtek az átellenben ülők között, s czetnagyságú halak rengő kocsonya közepett ejték kétségbe a belőlük enni kívánókat. Minden étel között koszorúk, virágbokréták porczellán-vedrekben.

Arany és ezüst edényekben egy egész muzeum kincse volt felrakva az asztalokra. Még az éneklő diákoknak is ezüst poharak jutottak. A terem közepén ezüst medencze állt, melyből furfangos szökőkút lövelte magasra a tiszta tokaji bort, topáz-sárga nedvsugárban.

Kiki helyéhez sietett; Jancsi úr az asztalfőhöz indult. Midőn odaért, megpillantá, hogy mellette egy másik teríték is áll. Az más névnapokon is ott szokott lenni; ott ültek a bárányt hozó parasztleányok évről évre. Most megbotránkozva kiáltá Jancsi úr a széke mögött álló Palkóra:

– Mi ez? Minek itt a teríték?

– Ugyan ne kiabáljon olyan nagyon már no! Hát nem látja, hogy a családi billikom van oda téve? Hát gondoltam, hogy ha az a másik eljön, legyen neki hova ülni…

Jancsi úr ábrázatja szépen kigömbölyödött e szóra, tetszett neki ez a figyelem, megveregeté Palkó vállát, s azután minden vendégnek elmondá, hogy az az üres hely ott Béla öcscse számára van fenhagyva, Palkót pedig újra megdicséré:

– Látja kend, hogy mégis jó szíve van kendnek.

– Biz én nekem nincs, mormogá ez durczásan.

A leves elhallgattatá egy perczre a vendégsereget, kiki jó appetitust kivánt a szomszédjának s azután hozzálátott, hogy a magáétól meneküljön. Jobb felől ült Jancsi úr mellett az esperes, az asztal tulsó végén Kutyfalvi Bandi, mellette Kis Miska. Horhi Miska mellé senki sem mert ülni, mert istentelenségeket szokott mívelni, tüzes békákat ereget el az asztal alatt s eczetet önt a szomszédja poharába, ha oda nem néz. Az alsóbb rendű nép más asztalt foglalt el. A háttérben állt egy oszlopzatos peristyl, közepét foglalva el a feldiszített szinpad, melyről az ebéd ideje alatt Lokody uram elébb ködfátyol-képeket fog mutogatni, azután a diákok közremunkálása mellett egy víg komédiát fog produkálni, melynek czíme Doktor Faust. Göthéből fordította Lokody. Erre Göthe aligha ismert volna; végtére pedig Dobozy futása fog előadatni görögtűz mellett 12 képletben; az utolsónál aztán, mikor mindenki meghalt, szétnyittatnak a háttérben levő szárnyajtók s pompás tűzijáték fejezi be az egész mulatságot. Az időközöket Bihari bandája fogja kitölteni válogatott nótákkal, mik részint saját, részint Lavotta legkedvenczebb szerzeményei.

Javában folyt már a vígság; dal, zene, pohárcsörgés és vidám beszédek vegyültek mulatságos zajjá, alig vala ember, ki a míg nyelvét birta, valami czifra áldást ne mondott volna a házi gazdára. Jó kedvű volt ő is, orczája ragyogott, bár kevesebb bort ivott most, mint másszor. Este is lett, a hajdúk nagy karos tartókban gyertyákat hoztak elé, a pohár csengett egyre. Hátul a függönyös peristylben harczias ének mellett fehér és rózsaszín fényben meredtek, változtak Lokody uram eleven képletei, s egyszerre széttárulván a hátulsó ajtók, az elcsendesült éj sötétjéből fénylő tűzoszlopok, szikrázó kerekek, emelkedő napok kezdenek kigyuladni, a tűzijátékos mesterművei, a futó röppentyűk kékre, rózsaszínre váló csillagokat szórtak a sötétkék éjben, s a tüzes cseresnyefa aranyesőben hullatta alá szikrázó gyümölcseit…

E perczben hallatszék az udvarra gördülő hintó robogása.

Az elküldött fiskális érkezék meg – azonban egyedül.

Jancsi úr leveretten ült vissza helyére, megtudva a küldött szájából, hogy Abellino csakugyan nem jöhet, mert beteg; hanem a mit óhajtott, a névnapi ajándékot ezennel átküldi kedves nagybátyjának azon őszinte kivánással, hogy találja abban legnagyobb örömét.

Hat erős legénynek dolgot adott felhozni a hosszú ládát, melybe a születésnapi ajándék volt eltéve, s elhozva, feltevék azt az asztalra, hogy minden vendég megláthassa.