Part 20

– Fogja be kend a száját! rivalla rá Jancsi úr; mire Palkó comicus szófogadással tevé markát bajuszos ajkára s csak úgy az öt újja közől morogta:

– Befogtam már.

János úr erre példás elszántsággal nyújtá kezét a legfelől fekvő csomag után, mely Kárlátó János tiszttartó számadásait foglalá magában s elkezde benne keresgélni, mindaddig, míg azon meggyőződésre nem jutott, hogy nem találja az elejét, mire oda tolá azt Péter úr elé, ki is rögtön rátalált a keresett lajstromra.

– Ime itt a kakadi jószágról kelt évi kiadások és bevételek lajstroma.

Hallgassuk meg mi is. Kissé unalmas, de jobban tanulságos fog lenni annak megtudása, hogyan gazdálkodtak a Nábob jószágán.

Péter úr, daczára hajlott korának, pápaszem nélkül olvasott.

… «Az 1824–25-dik esztendőben valának a kakadi uradalomban bevételek, ut sub stria bizonyíttatnak, e következők:

Itt elébb félbeszakítá az olvasást Péter.

– Méltóságodnak kegyes engedelmével, ide a márgóra bátorkodtam egynéhány észrevételt tenni az illető positiókra nézve, ha kegyeskednék azokat meghallgatni.

Jancsi úr inte, hogy felajánlja rá magát.

– Tehát: ez évben tett a kakadi uradalom gabonatermelése 12 ezer köböl tiszta búzát. E szerint alig adta meg a magot, a mit belevetettek, a leggazdagabb földön.

– Rossz esztendő volt az idén, menté a tiszttartót Jancsi úr. Megdűlt a gabona, a nyáron elverte a jég, a sok eső miatt kicsirázott az asztagban.

Így mondá a tiszttartó maga is, viszonzá Péter úr, de télen rá kellett volna ereszteni a birkákat a vetésre, néhol lekaszáltatni a sássát s majd nem dűlt volna meg; jégeső ellen Pozsonyban lehetett volna kármentesíteni, s ott van az irtóztató nagy csűr, ha behordták volna, nem csirádzik ki és meg van.

– Jól van, Péter uram, tovább. Majd máskor máskép lesz. Csak bízza kegyelmed azt reám.

– Eladódott a tizenkétezer mérő élet, köblét nyolcz forinttal véve, – ennyit adott érte egy győri kereskedő váltó czédulában – összesen kilenczvenhatezer forintért, holott én az ujságokban olvasám, hogy Pesten tizenegy forinttal kelt a sikeres buza, s könnyen el lehetett volna szállítani, mert az árvíz miatt az ökröknek úgy sem volt semmi dolguk.

– Igenis, de épen ezen árvíz okozta, hogy elvivén a hidat, nem lehetett átkelni a Tiszán.

– Baj ugyan, hogy a víz elvitte a hidat, de nem kellett volna elhagyni romlani a gátot, akkor nem vitte volna el.

– No csak bizza azt kegyelmed rám. Menjünk tovább.

– A repcze megdohosodott, a vevő utáni várakozásban, úgy hogy nem folyt be érte több 8 ezer forintnál. Ez hibás állapot, mert a hogy én tudom, akkor nem járt eső, hanem a tiszttartó keresztelője miatt a boglyákban fülledt a betakart repcze s attól lett fekete és savanyodott meg.

– No bizony. Hát keresztény ember kegyelmed, hogy a tiszttartótól azt kivánja, miszerint fia keresztelését hátrább való dolognak tekintse holmi világi repczénél? Csak hagyja azt kegyelmed én reám.

– A szénát elvitte a víz, mert épen takarodás idején hajtóvadászatra rendelt a méltóságos úr minden villafogható embert. Máskor e rovat alatt szép sommák szoktak megnevezve lenni.

– No annak hát egyenesen magam vagyok az oka, szegények nem tehetnek róla, csak bízza azt kegyelmed rám.

– E miatt azonban a bevételek egy új tétellel szaporodtak, mely származik a juhok és igásbarmok dögbőreiből, melyek takarmány hiánya miatt rakásra hullottak.

– Lám, a kár haszonba ment.

– Fogyott ellenben a bevétel a gyapjú rovatával, mely máskor nevezetes volt.

– Úgy is rossz volt az idén az ára, alig keresték.

– Továbbá…

– Hagyjuk el ezt már, Péter. Ezt látjuk, hogy derék becsületes ember, minden rendén van; mi az a másik csomó ottan?

– Ez Kajaput Taddé számadása, a nyilasi uradalom kasznárjáé.

– Ah, ez érdekes szokott lenni, nincsenek most új találmányai?

Az említett férfiu vállalkozó szellem volt, ki példánygazdászatot állíta a kezeire bízott urodalomban, hanem az a példánygazdászat példátlanul többe került, mint a mennyit behozott.

Állított ő czukorgyárat, de a kotyvadékot sohasem vitte odább a szörpnél s a tarthatatlan madárlép alakú czukor minden fontja tíz forintba került.

Selymet is tenyésztett, de egy rőf szalag többe került abból, mintha egy rőf bársonyt vett volna készpénzen.

Hallotta valaha a festő csülleng hírét s nagy mennyiséget vetett belőle, hogy majd ő abból indigót támaszt; de rajta savanyodott a kifacsart lé, mert nem találta ki, hogy miáltal lesz kristálylyá?

Állított üveghutát is, s készpénzen vette hozzá a fát és nem birt egyebet előállítani zöld üvegnél, a mit senki sem vesz.

Fenyőerdőt ültetett a futóhomokba, még pedig tavaszkor; őszre híre hamva sem volt.

Posztógyárt állított, Szakolczáról hozatott bele egy megbukott takácsot főfelügyelőnek, a ki aztán olyan kék szöveteket állított elő, hogy ha három hétig viselte valaki, szanaszét mállott rajta, hanem ha megázott egyszer, akkor meg úgy összement, hogy a könyökéig ért az embernek a ködmen újja, s megfesté kékre az alatta levő inget úgy, hogy nem volt többé szüksége ködmenre.

Egyszóval sokkal több volt a költség, mint a nyereség az egész gazdaságból, ez a resultatum.

– Íme így van az, mikor tudósok kezdenek gazdálkodni, monda Jancsi úr, miután jól kikaczagta magát az egyes tételeken.

– Megkövetem alázatossággal, szólt Péter úr, így van az, mikor féltudósok gazdálkodnak; a tudomány oly méreg, a miből a sok meggyógyít, a kevés megöl.

– No de lássuk a többieket, mi az a vékony köteg ottan?

Már ekkor a vékonyát kezdte válogatni.

– Ez az opálbányák árendásának a jelentése. A négyezer forint haszonbér fejében elküldé a drágaköveket, miket ugyan készpénzen ezer forintért meg lehetett volna tőle kapni.

– Hát mit csináljon szegény ember? Csak élni is kell neki. Hat gyermeke van, a mint hallom.

– De Galicziából volt itt egy kereskedő s az megnézte a bányát és húszezer forintot igért haszonbérbe első szóval.

– Mit? én galicziai embernek, idegennek adjam a bányákat? Hát ha csillagokkal fizetne! Maradjunk a réginél. Mi az a másik csomó?

– Ez a talpadi erdősz számadása.

– Tisztelem azt az erdőt! Már tizenkét esztendő óta látok itt számadásokat a talpadi erdőről; a minap agarászaton vagyok többed magammal s utólér az eső. Se baj, mondám én; itt kell lenni közel az én talpadi erdőmnek, vágtassunk oda, ott bevárhatjuk, míg a zápor átmegy. Oda nyargalunk nagy sietve, hát erdőnek se híre, se hamva. Kérdem utoljára egy ázott kukoriczacsősztől, hol itt a talpadi erdő? Ahol ni! szól ez, egy helyre mutatva, a hol vagy ötven girbe-gurba nyírfa sínylett a homokban, mintha seprűket ültettek volna szépen sorba. Hát ez az én nagy költséggel ültetett talpadi erdőm! Meg kell mondani annak az embernek, hogy ültessen oda még egynehány seprűnyelet, ha azt akarja, hogy erdősznek nevezzem.

– Emez pedig itt a tarcsai molnár számadása. Ez is mindig korpával számol be.

– Hagyja el kegyelmed, szép felesége van.

– Szép, de rossz.

E morális észrevételre jónak látta Jancsi úr philosophus válaszszal felelni.

– Barátom, a rossz asszonyok szükségesek a világon. Mert miután vannak kicsapongó férfiak, kell, hogy legyenek kicsapongó asszonyok is, mert ha ezek nem volnának, akkor amazok a tisztességes asszonyokra vetnék szemeiket. Csak bízza kegyelmed azt rám.

– Csak bízza kegyelmed a tarcsai molnárnét a nagyságos úrra, szólt közbe a hátul álló Palkó.

– Megint beszél kend?

– Én? egy szót sem szóltam.

– No. Ez az ember itt mindig a fülembe beszél; hát lehet ilyen lárma mellett számadásokat átvizsgálni? Menjünk gyorsan a végére Péter. Mi van még hátra?

– A kegyes hagyományok és alapítványok.

– Ne is bontsuk fel, elég azt tudni, hogy ki vannak fizetve; van-e valakinek még valami várnivalója tőlünk?

– Igenis. A** collegium nem kapta még meg az évi díját.

– Nem is kapja, mert tavaly névnapomra nem küldték el a supplikánst!

– De ha az idén elküldik, akkor kiadjuk nekik?

– A tavalyit is.

– Azonkívül egy csomó folyamodvány és körív van még hátra.

– Mik azok?

– Ez itt felszólítás egy magyar tudós társaság alapítására.

– De már arra egy batkát sem adok. Addig volt boldog az ország, a míg tudósok nem voltak benne. Elég az, a mit a collegiumban tanulnak.

– Itt egy előfizetési ív egy keletkező ujságra.

– Ujság: hazugság. Azzal biz a véremet nem rontom.

– Ez itt indítvány egy állandó magyar szinház építésére Pesten.

– A ki játszani akar, jőjjön hozzám, itt szinház is van, enni is kap, el lehet nálam holtig.

– Ez felszólítás a nemzeti muzeum gyarapítására.

– Fogadom, hogy nekem külömb gyűjteményem van, mint annak a nemzeti muzeumnak, s ha a kuruczjáráskor el nem pusztult volna, kitenne magán a bécsin.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilyenforma volt a magyar főúr évi számadása.

Jövedelmét megrövidíté a czélszerűtlen gazdálkodás, hűtlen, kényükre hagyott tisztviselők; nagy része szétmállott üres léhaságok, hiú fitogtatás s ízetlen mulatságokban; közügyekre csak ott áldozott, hol neve dicsőítteték, hol patronusi szerepet viselhetett, s oly vállalatoknál, hol az áldozatot csupán hazafiság, ügyszeretet kérte, zárva voltak markai s daczára annyi pazarlás-, oktalanságnak, év végével mégis kétszáz és néhány ezer forint készpénze volt még a pénztárban, melyet nem birt elkölteni.

A többi számadást át sem tekinté Jancsi úr. Minek? Bosszantsa magát azzal, hogy észrevegye, miszerint csalják? Hát nincs-e annyi pénze, hogy el sem birja költeni? vagy tán épen perlekedjék azok ellen, a kiken követelése van? Már akkor csak inkább maradjon annál, a ki eltette. Vagy utána járjon, mint a serény gazdasszony a piaczra küldött szakácsnénak, hogy nem számol-e be drágábban, mint a hogy vesz? Ez mind nem volna nemes emberhez méltó fáradság.

– Kösse össze Varga Péter uram az actáit!

A tiltúl átlapozott számadások azután betétettek a családi archivum rácsai mögé, soha többé napfényt és kalamárist nem látandók.

Mennyi nemzeti intézet, mennyi emberbaráti vállalat, mennyi közhasznú indítvány jöhetett volna létre csak azon hulladékokból, melyek a Nábob terített asztaláról lehullottak és a miket később egy nemzedék hangyaszorgalma ismét morzsánkint alig győz össze hordogatni, hogy felépítse apródonkint mindazt, a mit az elődök építetlen hagytak!

– No azután holnap nevem estéjére elvárom kegyelmedet Péter, szólt Jancsi úr, mint negyven év óta mindig szokta, meghíva a hű tisztviselőt asztalához, hová csak előkelő vendég vagy szolgálattevő bohócz képében volt bejuthatása akárki fiának.

A jámbor tisztviselő, mint negyven év óta mindig, most is mély főhajtással válaszolt nagy alázatosan:

– Nem vagyok én méltó ezen úri kegyre, lehetetlenség énnekem annyi előkelő vendég társaságában megjelennem, majd én csak holnapután reggel fogom tenni tiszteletemet a többi szolgálatban levő tisztségekkel egyben.

Azzal meghajtá magát és lábával hátra seperve elkotródott, nem tévesztve szem elől, hogy eltávozása közben háttal ne találjon fordulni a méltóságos úr felé.

Jancsi úr nevetett, a mint Varga Péter eltávozott. A hű tisztviselő becsületessége fölötti elégültségből nevetett tán? Nem. Neki ez is csak olyan bolond volt, mint Vidra czigány, a ki mórióskodik, mint Gyárfás poéta, a ki verseket köpköd maga körül, mint Lokodi szinész-direktor, a ki Hamletet játsza, vagy mint Matyi agár, ki a levegőbe hajigálja a nyulat és úgy kapja el; csakhogy neki az a kiváló bolondság jutott, hogy az urát megbecsüli és nem lopja meg, holott az ellenkezőre elég alkalma volna. – Ez is bolond, mint a többi, s csak arra van rendeltetve, hogy az urát mulattassa. És épen azért őt is oly kiválólag szereti Jancsi úr, mint a többi kedvencz bolondjait: Vidra czigányt, Gyárfás poétát, Lokodi direktort és Matyi agarat s ha meghalna, époly keservesen megsiratná mint azokat, époly fényes sírkövet állíttatna neki, mint azoknak: a czigánynak, a poétának, a szinésznek, az agárnak.

– No mit tátja kend a száját? kiálta Jancsi úr a háta mögött álló Palkóra, miért nem megy a fiskálisért, hogy ide híja?

– Jól van na. Azért nem kell olyan nagyon kiabálni, felelt vissza a vén hajdú. Csak nem ugorhatok egyszerre, mikor még most is tele van a fejem a sok menykőhordta számadással.

– Úgy: jó hogy eszembe juttatod. Hát te mikor adsz számot arról a száz forintról, a mit a multkor kaptál, a mikor Debreczenbe küldtelek? No most tessék előállni, most tessék hetvenkedni, Pál uram. Lássuk, hogyan tanult meg számadást csinálni.

– Az könnyű, felelé Pál huszáros rövidséggel, s megfelelő actióképen kettőt sodorított a bajuszán, a mentéjét megrántotta elől kétszer, a hajába mélyebben vágta a görbe fésüt és állát beleegyengette nyakravalójába, nadrágszíján egyet húzott, s csizmáját letörülte a kezével, hármat köhentett, és mondja:

– Kaptam a méltóságos úrtól száz forintot bankóczédulában. Ebből vagyon még a zsebemben egy peták, a többi megevődött és megivódott; summa summarum: itt van a száz forint.

Jancsi úr az oldalait tartotta nevettében.

– Kend is olyan számadást csinál, mint az egyszeri deputatió; «jöttünk, mentünk: száz forint; ettünk, ittunk: száz forint; összesen háromszáz forint.»

– No hát. Volt rá a felelet.

– Most lóduljon kend a fiskálisért. Mondja meg neki, hogy jó tollat is hozzon magával, mert irni fog, s a mi itt van, az nem okos embernek való.

Egy negyed múlva hozta Pál a fiskálist.

Nem tudatik, hol fogá ki a vízből ezt a jeles egyéniséget Jancsi úr; hanem annyit mondhatni, hogy szörnyen a többi közé illett.

Épen csak akkora képe volt ez emberséges embernek, mint egy született mókusnak, s mosdási ellenszenv miatt hallatlanul kormos. Ezzel egybehangzó, boglyas, tüskés hajától elkezdve, félregázolt csizmasarkáig minden, a mi rajta avagy körülötte vagyon; gallérja elhízva sok évi piszoktól, a kabát eleje is csillog valamitől, ki tudná, hogy mitől? Kétséges színű mellénye egy gomblyukkal feljebb gombolva az egyik oldalán mint kellene, minélfogva a másik oldalon üresen maradt lyuk igen czélszerűen rá van fogantatva a pantalló legfelső gombjára, ilyenformán a hevedert is pótolja. Nyakravalója, mely lehetett valaha fehér is, hátul van megkötve, a hogy ez egy időben divat volt, de nem párisi. Mindkét zsebje tele van dugva egész térdig egygyel-mással, zsebkendővel, spárgával és téli keztyűkkel; ujjai pediglen oly tentásak, mintha nem is tollal szokna irni, hanem csak azokat mártogatná a kalamárisba.

Ez is Jancsi úr bolondja. Mert neki nem kell másforma ember; ő különös gonddal gyűjti az ilyen embereket, hanem ez nagyon is sordidus bolond, csak olyankor veszik elő mulatság kedvéért, mikor valakivel meg kell itatni az olajat szilvórium helyett, egyébkor csak prózai dolgokra használtatik: leveleket irni, inventariumokat készíteni s urbarialis gyűléseken parasztokat megcsapatni.

Ezt per «hallja az úr!» szokta czímezni a Nábob, a mi nála még a kendezésnél is alábbvaló megtiszteltetés.

– Hallja az úr! No jőjjön ide az úr. Jaj be mennykő foghagymaszagú az úr! Tartsa be a száját; nem megmondtam már, hogy ne egyék foghagymát, mert elcsapom. De hol juthat hozzá, mikor az egész uradalomban nem szabad termeszteni? – Hát: azért hivattam az urat, hogy irjon azonnal leveleket, de ide füleljen, mert kétszer nem mondom el; irjon leveleket mindazoknak az úri barátimnak, a kikkel némi-nemű összekoczczanásban voltam az idén, tudósítván őket a felől, miszerint adandó születésem napjának ünnepén óhajtanék velök kibékülni. Névszerint: irja meg Horhi Miskának (intra parenthesim azt mondom, hogy Mihálynak irja az úr, mert ő nem minden bolond embernek Miska), hogy nem bánom: a határvillongási pert condescendáltatom s neki engedem a burjányosi halmot. Csenkő Laczinak irja meg azt (el ne felejtse, hogy ez perillustris ac generosus titulust kap a levélen, de belül diákul ne irja neki, mert nem érti meg, csak syntaxist végzett), irja meg neki, hogy a mi ménlovat kért tőlem, de akkor nem adtam neki, ha eljön érte, elvitetheti. Berki Lőrinczet tudósítsa, hogy mindent elhiszek már neki, még ha azt megigéri is, hogy soha sem hazudik többet, még azt is elhiszem. Ezt ezen szavakkal irja a levélbe. Kalotai Friczinek – nem, ennek ne írjon semmit, – mert képes volna adóslevelet csinálni a meghívó levelemből, ez úgyis eljön, ámbátor ebrudon dobattam ki ezelőtt félesztendővel. Utoljára pedig tudósítsa Kutyfalvy Bandit, hogy felejtse el már azt a kis elpáholtatást, a mit Kis Miska öcsém követett el rajta mindnyájunk nevében, béküljön ki vele, majd szerzek neki valakit, a kin bosszúját töltse, ha egyebet nem, a fiskálisomat. Megértette az úr?

A fiskális intett a fejével.

– Az úrral is kezet fognék immár, miután benne vagyok a nemszeretem dolgokkal való kibékülésben, ha olyan ménkű tintás nem volna az öt ujja. Menjen ki, mosdjék meg, azután jőjjön be megint.

A fiskális szót fogadott, kiment, szappant kért s félóráig mívelte a kezein elévült mindenféle hagyományos szutykot; mire visszatért, Jancsi urat az ablakban találta, a mint kinézett az udvarra, hátratéve kezeit és meg sem mozdult.

A fiskális megállt és várta, míg meg fog fordulni. Várt egy jó félórát, akkor visszafordult a Nábob, s mint a ki jól tudja, hogy várakozik rá valaki, inte az ügyésznek.

– Üljön le az úr és irjon.

A nagy úr hangjában valami szokatlan elfogultság volt észrevehető, mely a fiskálison kívül bizonyosan más akárkit meglepett volna.

«Édes öcsém uram!» kezde az öreg Kárpáthy dictálni.

«Miután öcsém uram jelenleg az országban lakik, én pedig nem akarom, hogy a Kárpáthy név kisebbítve legyen, e mai napon, melyben minden haragosaimmal kibékülék, atyafiságosan nyújtom kezemet öcsémuramnak is, s remélve, hogy nem utasítja azt vissza, ezennel felajánlok öcsém uramnak kétszázezer forintot, melyet, a míg én élek, évről-évre meg fog tőlem kapni. S reménylem, hogy ezentúl jó atyafiak maradunk.

Az öreg szemei megnedvesedtek e sorok mondolása alatt, s ha egy komolyabb ember lett volna közelében, igen érzékeny jelenetet idézhetett volna elő.

– Csináljon neki borítékot, és irja rá: Nagyságos Kárpáti Kárpáthy Béla úrnak, ő méltóságának Pozsonyban. Egy lovas-legény vigye el neki személyesen e levelet.

Azzal, mintha kétszáz ezer követ vetett volna le szivéről, abban a kétszáz ezer forintban, oly könnyülten sóhajta fel. Soha sem érzé magát boldogabb embernek, mint e pillanatban.

Mivel fogja e nemes, bocsánatkész indulatot viszonzani Abellinó, azt majd meglátjuk azonnal.

* * *

Jancsi úr alig birta bevárni a János fővétele reggelét, úgy örült előre, mint egy gyermek, kit valami régóhajtott mulatságba visznek; korán reggel még virradat előtt felébreszték a kopók vihogási s az udvarra bedöczögő társzekerek zaja. A vadászok érkeztek meg az erdőről, frissen lőtt vadakkal, a hosszú szekerek oldalán kilógott a szarvas feje czímeres ágabogával, ketten póznára vetett fáczánokat hoztak, s hízott császármadarakat vállaikon emelve, a szakács kijött eléjök fehér kantusában, s elégült orczával tapogatta sorra a kövér vadakat. Jancsi úr az ablakredőnyök közől nézett ki az udvarra; még csak akkor hajnalodott, az ég keleti kárpitja bíbor és rózsa, karmazsin és sáfrán színeiben égett, körül még csendes volt a vidék, a mezőkön ezüst köd lapult meg, mintha tündér tenger támadt volna itt-ott.

Jól hallá az udvaron, mint jönnek-mennek az emberek, kiki készületeket tesz, a minők csak esztendőben egyszer szoktak előfordulni; a kertben, a parkban erősen kopácsolnak, mind ünnepélyes előkészület az. Nem sokára jönni fognak az üdvözlő jobbágyok, tisztviselők, azután a várva várt ismerősök, távol és közel rokonok, talán maga Béla is. – Ez volt legutolsó gondolata mindig. Egy szerelmes ifju nem várja oly vak hittel kedvesét, mint ő unokaöcscsét. Úgy örült, hogy békülő kezet nyújta neki, s bár alig volt hihető, hogy ő a hozzá küldött levelet ez ideig kaphatta volna, de mintha valami mégis azt mondaná belül, hogy öcscse, egyetlen vérrokona, vagyonainak leendő örököse, ide s tova a Kárpáthi név egyedüli fentartója, még ma este ő nála fog lenni. Hogy találkoznak? hogy békülnek ki? mit fognak egymásnak mondani?

Még egy kicsinyt lefeküdt aludni, a hajnali álom a legédesebb; akkor is azzal álmodott, hogy Bélával beszélt, mellette ült, vele barátságos poharat ivott, s már jól fenn volt a nap az égen, midőn Pál felrángatá álmából, fülébe kiabálva:

– No keljen fel, itt a csizma!

Jancsi úr virgoncz erővel ugrott ki ágyából, mint a kinek rögtön eszébe jut a jövő nap öröme vagy terhe. Ilyenkor, midőn úgy vár az ember valamire, a kitűzött óra ütésére is felébred.

– Van itt már valaki? Ez volt első kérdése a szolgához.

– Annyi, mint a szemét; szólt ez, ugyancsak megbecsülve az illetőket.

Itt van-e Kis Miska? tudakozódék csizmáit felhúzva Jancsi úr.

– Ő volt a legelső. Az apja sem volt annak nemes ember, mert már két órakor talpon van.

– Hát még ki van itt?

– Itt van a Horhi Miska. A kapuban jutott eszébe, hogy a dohányzacskóját Szabadkán felejtette a vendéglőben, ha a kocsiról erővel le nem húzom, visszamegy.

A bolondos! Hát még kik érkeztek?

– Az úri renden lévő jó madarak mind compareáltak. Kalotai Friczi is itt van, tulajdon szekerén jött. – Vajjon hol lophatta?

– De nagy bolond vagy te, Palkó. Hát más senki sincs itt?

– Más? Más? Hogy ne volna más? De nem káptalan a fejem, hogy valamennyinek a nevét a fejemben tartsam; majd meglátja őket, még meg is unhatja.

E közben fölöltözteté urát a bizalmas hajdú, szépen lesimogatva, körültörülgetve, ha mi ránczot talált öltözetén.

– Hát valaki, valami különös, nem igen szokott vendég nincs jelen, valami olyan ember, a ki nem igen szokott engem látogatni. Mi?

Palkó egy ideig eltátotta a szemét-száját, nem tudva, mit feleljen?

– De bizony itt van a pataki supplikáns; az még soha sem volt itt.

– Ejnye Pál, be simplex ember kend!

– Hát mit tudom én, kit vár a nagyságos úr! felelt Pál durczásan, s úgy feladta urára a dolmányt, hogy majd kitörte vele a kezét.

– Azt akarom megtudni, mondá Kárpáthy komoly hangon, ha nincs-e még itt Béla öcsém?

Pál csunya képet meresztett erre a szóra, s letette kezéből a bársony kefét, melylyel épen a mentegallért készült végig simítani.

– Kicsoda? Az a szélkergető…

– Nos! Mi az? Tanulja meg kend, hogy egy Kárpáthyról mindig tisztelettel kell beszélni.

– Mit? szólt Pál, hátratéve kezeit, tán épen ki akar vele békülni a nagyságos úr? A ki a nagyságos urat úgy megbántotta.

– S mi gondja arra kendnek?

– Oh nekem egy csepp gondom sincs rá; dehogy van egy szikra is, hisz én csak egy kótyomfitty hajdú vagyok, mi dolgom nekem a nagy urak ügyeibe beleavatkozni. Csak tessék kibékülni vele! Mit bánom én. Ölelgessék egymást! ha egymásnak móringolnak, sem bánom én. Engemet nem bántott a jámbor, a nagyságos urat bántotta, s ha a nagyságos úrnak az kedvére van, hát csak tessék.

– No, ne bolondulj te Palkó, szólt tréfásabb accordból Jancsi úr. Mondd csak, ki van még itt?

– A csőcselékből itt van a pukkancsi tiszttartó, hozott egy nagy ménkű sajtot, aztán a dudai esperes, az, a kit én ki nem állhatok.

– No ugyan sokat is törődik az vele.

– Hát iszen ne is törődjék vele; elég az hozzá, hogy én ki nem állhatom.

– Hát miért nem állhatod ki, te vén golyhó?

– Mert valahányszor találkozom vele, mindig a nagyságos úr egészsége felől tudakozódik. Hát mi gondja neki a nagyságos úr egészségére? hisz nem doktor ő.

– De rossz kedvedben vagy ma te Palkó, hát az aprószentek itt vannak-e?

– Ohohohühühü? mosolyga Pál, itt ám; az egész debreczeni kántus a kontrával együtt, négy banda czigány jött, Bihari is itt van, a rektor is felállította a paraszt fattyúkat az udvaron, meg ne ijedjen a nagyságos úr, mert nagyot fognak kiáltani, a mikor meglátják; itt van a tűzi mester is. Ott fúr, farag a fák között, azt mondja, hogy valami meglepetést készít este felé, csak aztán megint fel ne gyújtsa az asztagot, mint tavaly.

– Hát komédiások nem jöttek?