Part 2

Az érkezett vendégek már akkor mind a tornáczon voltak; középen, testőreitől körülvéve, maga a nagyságos úr, hosszú, térdig érő nagy aranygombos attilában, testének terjedelme miatt fejét kissé hátra tartva, s egy nagy aranyfejű spanyolnád-botra támaszkodva. Most tünt még csak ki, mily rosszul illik arczához e gúnyos, kötekedő kifejezés, mely egészen kiforgatta azt joviális vonásaiból.

– Jőjön közelebb kend! kiálta a korcsmárosra, erőltetett, felcsapott hangon. Nyisson kend nekünk szobákat és készítsen vendégséget; bort nekünk, tokajit és ménesit; fáczánhust, árticsókát, meg rákfarkat.

A korcsmáros levette nagy alázatosan a süvegét és kezébe fogta s nagy csendes hidegvérrel viszonzá:

– Isten hozta a nagyságos urat nálunk; mindennel szolgálok, a mit csak parancsolt, csupán csak azért kell engedelmet kérnem, hogy tokaji és ménesi borom nincs, s fáczánjaim még nem híztak meg, a rákok pedig, a mint tetszik látni, mind belefúltak a nagy vízbe, hacsak ezt a tizenkét rákot itt konyhámra nem adja nagyságod.

Ez czélzás volt a hajdúk skárlát montúrjára s az ötlet azonnal félrevitte a nagy úr figyelmét. Tetszett neki, hogy a korcsmáros csak úgy komázik vele. Ezt nem várta és még jobban mulattatá.

A czigány bohócz e közben előtolta fekete pofáját, mely vetekedett akármelyik szerecsennel s két sor fehér fogát a korcsmárosra villantva, ujjain kezdé elszámlálni, hogy neki meg mi kell?

– Nekem nem kell egyéb, mint egy tál kolibrimadártojás, szoptatós őznek a vaja, meg a kecsege porczogójából főzött kocsonya; soha sem élek egyébbel.

– Kár az ilyen úri gyomorba, szólt Bús Péter, szolgálok inkább egy kis czigány-pecsenyével.

– De már azt kikérem! kiáltá a bohócz, az nekem atyámfia, azt nem szabad megsütni.

A nagy úr kaczagni kezdett ez ízetlen tréfákon; neki az ilyenekben telt mulatsága s hogy a korcsmáros eltalálta a kedvét, egészen megváltozott iránta való szándéka.

– Hát mit tud kend adni vendégeinek? folytatá a vitatkozást.

– Mindent biz én, nagyságos uram; csakhogy a mim volt, az elfogyott, a mim pedig lesz, az messze van, a mim pedig volna, az nincs.

A nagy urnak annyira megtetszett e körülirása a semminek, hogy hahotára fakadt rajta s kivánta megörökíttetni.

– Hol van Gyárfás? Hol kuttog a poéta? kiálta összevissza; pedig ott áll mellette a jámbor, hátul összetett kezekkel, sovány, száraz, bőrré vált orczával kedvetlenül szemlélve az egész mulatságot. Frissen, Gyárfás, izibe! mondjon kend verset erre a csárdára, hol az emberek nem kapnak enni.

Gyárfás úr lehúzá szemöldökét, száját feltolta az orráig, s újjahegyével megbökve homlokát, extempore kiugratá a distichont:

«Enni ha nem hoztál ide, állhat előtted üres tál; Bőjt vagyon itten örök, nem megy el itt a török.»

– Micsoda beszéd már ez! hát mi köze ehhez a csárdához a töröknek?

– Nagy köze van, felelt nyugodtan Gyárfás. Minthogy a töröknek enni kell, különben nem mehet, itt pedig nem kap enni, tehát a vers tökéletes.

– Szarva között a tőgye, mondá rá a nagy úr, s azzal mintha hirtelen valamit meglátott volna, ismét a korcsmároshoz szólt: van kendnek egere?

– Nem az enyimek, mert én csak árendás vagyok a háznál, hanem van elég, s ha egy-kettő elfogy, nem kell róla a tiszttartónak számot adnom.

– No hát süttessen meg kend nekünk egy egeret.

– Csak egyet?

– Hát mi a gutát? Csak nem pokol a béle ennyi embernek, hogy egygyel be ne érjék.

– Szolgálhatok vele, mondá a korcsmáros, s rögtön hivta magával a macskákat a kamrába. Csak a mángorló köveit kellett megbolygatni, azután válogathatott bennök az ember, azaz hogy a macska.

Különben az egér olyan szép, kedves kis állat, én meg nem foghatom, miért irtóznak tőle? csak olyan, mint a mókus, mint a tengeri malacz, miket szobában tartanak, czirógatnak, játszadoznak velök, csakhogy még azoknál is ügyesebb; olyan finom kis orra van, csinos kedves fülecskéi, parányi piczi lábai, furcsa komikus nagy bajusza, s olyan ragyogó, fekete szemei, mint a gyémánt, s mikor játszik, mikor czinczog, mikor feláll két lábra fonni, oly ügyes, oly módos, mint akármely más állat.

Attól, hogy a rákot megfőzik, senki sem irtózik, az asztalra tett csigától senki sem szalad el, pedig azok sokkal iszonyúbb állatok az egérnél, mi van hát azon elszörnyedni való, hogy egy egeret megsütnek? kivált mikor az Chinában a legnagyobb delicia, urias nyalánkság, melyet kalitkában hizlalnak dióval, mandulával, s csemegekép adnak fel az asztalra.

Egyébiránt az egész társaság meg volt győződve felőle, hogy ebből a leggyönyörűbb tréfa fog kerekedni, s előre nevetett magában mindenki.

Bús Péter uram ezalatt felnyitá egyetlen nagy pajtányi szobáját az úri vendég számára, melynek egyik szegletében volt egy üres nyoszolya, a másikban pedig egy fogas. Az ember válogathatott: ha nem tetszett hálni a nyoszolyában, hálhatott a fogason.

A hajdúk azonban lepakolván a szekérről, párnákat, szőnyegeket, tábori székeket és asztalokat hurczoltak elő, s egy percz alatt úri lakká varázsolák az üres kongó termet. Az asztal tetézve rakatott meg ezüst-tálakkal és billikomokkal, s nagy ezüst-vedrekben jég közé eltéve nyujtogatták fel karcsú nyakaikat a metszett velenczei kristályedények, mik csábító tartalmat látszottak igérni.

A nagy úr végig feküvék a számára elkészített tábori ágyon, hajdúi lehúzták lábáról a nagy sarkantyus csizmákat, az egyik parasztleány a fejéhez ült, kezeivel gyér ősz hajában kapargálva, a másik pedig az ágy végéhez, flanelldarabbal dörzsölve lábait. Gyárfás, a poéta és Vidra, a bohócz, ott álltak előtte, távolabb a hajdúk, ágy alatt az agár.

Ilyen környezete volt Magyarország leggazdagabb urai egyikének: hajdúk, bohóczok, parasztleányok és agarak. Különben mind szemen szedett nép; a hajdúk a nép legizmosabbjaiból válogatva, a bohócz a legfeketébb species, melyet czigányok között találhatni, s a poéta olyan fűzfáról szakadt, a milyet csak a két hazában valaha lőni lehetett.

Mindig létezett ez a faja a tollatlan két lábú állatoknak, melynek a költő név csizma volt, a melyben járt; mely csavargott úrtól-úrhoz, irva és nyomatva köszöntő, beköszöntő, üdvözlő és magasztaló, installationalis, restaurationalis, gratuláló verseket úri mæcenások névnapjaira, születésnapjaira, főispáni beiktatásokra, lakodalmakra és keresztelőkre, nemkülönben halálozásokra, csúffá téve önmagában a költő szép nevét. Egy pár példány a régi jó időkből maig is fenmaradt, kik palotáról-palotára henyeséggel és hizelgéssel keresik kenyeröket. Elég keserű kenyér.

Ez alatt megsült az egér. Maga a korcsmáros hozta be, feltéve egy roppant nagy ezüst-tál közepére, szíjácscsá faragott torma közé, a szájába zöld petrezselymet téve, ahogy egy bizonyos más állatnak szokták.

Letevék az asztal közepére.

Legelébb a hajdúkat kinálta vele sorba a nagy úr. Nem tetszett nekik. Csak a fejöket csóválták; végre a legöregebb kirukkolt a szóval:

– Hátha ezt a csárdát nekem adná a nagyságos úr, korcsmárosostól, hozzányúlnék-e?

Ekkor a poétára került a sor.

– Pardon, gratia, nagyságos uram! majd én csak verset irok arra, a ki megeszi.

– No hát ide, Vidra. Kapd be izibe.

– Én, nagyságos uram? szólt az, mintha nem hallott volna jól.

– No mit félsz tőle? Mikor a sátorban laktál, egy ökröm megdühödött s ti megettétek.

– Meg biz azt, még ha egy hordó bora megdühödött volna a nagyságos úrnak, azt is megittuk volna. Akkor volt az!

– No hát csak szaporán, a tál tisztességeért.

– De ilyen állattal nem hadakozott ám az öregapám sem.

– Légy különb az öregapádnál.

– Különb leszek – száz forintért! szólt a bohócz, kondor haját körülvakargatva.

A nagy úr dolmánya zsebébe nyúlt s kivett belőle egy nagy degesz tárczát, melyet felnyitva, látni engedé a sok szép veresszemű bankót.

A bohócz félszemmel a tömött tárczába sandítva, ismétlé még egyszer:

– Száz forintért, nem bánom, megteszem.

– Hadd lássuk.

A bohócz kigombolá frakkját (mert mellesleg mondva, a nagy úr frakkban járatta a bohóczát, mint a mely öltözet előtte igen különösnek tetszett s gyakorta a legújabb divatok szerint öltözteté őt fel, a mint jöttek a bécsi journálokban, hogy majd halálra kaczagta magát fölötte). Tehát kigombolá frakkját, ostoba gömbölyű képét négyszegletesre húzta, nehányszor alá- s feltolta mozgékony fejbőrét, mely által egész hajerdeje előre-hátra mozdult, mint a babuka bóbitája, azzal megfogá a borzalmas állatot azon részénél fogva, mely legtávolabb van a fejétől s ilyen formán a levegőbe emelte, csúnya savanyú képet csinált, megcsóválta fejét s kétségbeesett elszántsággal nekifanyalodva, eltátá a száját, szemeit behunyta s egy percz alatt eltűnt az egér.

A bohócz még nem tudott szólni, hanem a torkához kapott; nem bolondság egy egész négylábú állatot egyszerre lenyelni; de a másik kezét egyszerre nyújtotta a nagy úr elé, fuldokolva nyögvén: «azt a száz forintot!»

– Micsoda száz forintot? kérdé a tréfás úr, hát mondtam én, hogy adok száz forintot? nem hogy megköszönnéd, hogy ilyen ritka sültet kaptál, a mit még a nagyapád sem evett, hanem még fizessek is érte?

A tréfán volt mit kaczagni, ámde rögtön elmult a jókedv, mert a bohócz egyszerre elkékült, elzöldült, szemei kidülledtek, hanyattveté magát a széken, nem tudott szólni, csak fuldokolva mutatott feltátott szájára és elkezde rángatózni.

– Ahol van ni, a torkán akadt! kiáltának többen.

A nagy úr nagyon megijedt, ez igen komoly fordulatot adott a tréfának.

– Töltsetek a szájába bort, hogy lenyelhesse.

A hajdúk hirtelen kapták a palaczkokat s kezdék itczeszámra töltögetni a bohócz torkába a jóféle egrit és ménesit, ki nagysokára lassankint nagylihegve magához kezde térni, s szemeit törölve, érthetlen szókat makogott.

– No, fogjad a száz forintot, szólt a megszeppent nagy úr, ki az ijedtségből alig tudott magához térni s örömest akarta volna megengesztelni a halál révéről érkezett bohóczot.

– Köszönöm, nyögé az keservesen; nem kell már, vége a Vidrának, meghal a Vidra! Még ha a farkas ölte volna meg a Vidrát, de egér öli meg.

– No ne bolondozz, hiszen semmi bajod sem lesz, nesze még a másik száz is, no ne tégy úgy, hiszen már elmult. Üssétek egy kicsinyt hátba; hozzátok elő az őzpecsenyét, majd az lenyomtatja.

A bohócz megköszönte a hátba-ütést s amint az őzhust eléje tették, azzal a kétes kifejezésű pofával, mint mikor a durczás gyermek nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen? s majd elneveti magát, majd ismét elbődül, ült neki az izletes hideg sültnek, mely finoman spékelten, jó borsos tejfeles lében volt elkészítve, s abból akkora falatokat kezde magába tömni, hogy nincs a világon akkora egér. Ez végre teljesen megnyugtatá a nagy urat. A bohócz búsan, keservesen evett, oda inté az agarat is, nagy falatokat hányva fel a levegőbe, miket az gyönyörű ügyességgel tudott elkapni, s nagy szomorúan mondá olyankor, mintha az utolsó falatját osztaná meg vele: «nesze Matyi!» (A nagy úr bohóczának állatnevet, kutyáinak ember-nevet adott.)

A tréfa mégis jól ütvén ki s megszabadulván a nagy ijedtségtől, a nagy úr felszólítá Gyárfást, hogy most erre rögtön mondjon verset.

A poéta megvakarta az orrát és szólt:

«Mily kicsiny a kis egér, de czigány torkába ha nem fér, Jobbra, de balra forog, sír szeme, könnye csorog.»

– Ejnye kend szemtelen tolvaj! kiálta rá a nagy úr, hisz ez az utolsó sor lopás Gyöngyösiből, a ki hasonlót írt a tordai hasadékba szorult kéményseprőrül.

– Pardon gratia, szólt a poéta megzavarhatatlan képpel; ez poetica licentia: a poetáknak szabad egymástól lopni, s ez a figura neveztetik plagiumnak.

A nagy úr intésére felhordták a hajdúk a magukkal hozott hideg étkeket, s a megrakott asztalt oda tolva elé, míg ő maga ágyán fekve maradt, az asztal túlsó végén három tábori széken foglalának helyet a kedvencz személyek: a bohócz, az agár és a poéta.

A nagy úr lassankint étvágyat kapott, e három személyt látva enni, a bor apródonkint összeatyafiasítá őket, a poéta a czigányt kezdte nagyságolni, a bohócz meg az urát tegezte, ki egyre-másra szórta a silány elménczségeket az egérről, melyeken a másik kettőnek hahotával kellett nevetni.

Mikor aztán a jó úr maga is azt hitte, hogy lehetetlen többféle variatióban szólni az egérről, akkor a czigány a keblébe nyult s elneveté magát:

– Itt az egér!

S azzal kirántá azt a frakkja belső zsebéből, a hová észrevétlenül csúsztatá, míg a megijedt társaság azt hivé, hogy lenyelte s meg akar fulni tőle s csaknem kétségbeesve kérlelte, etetvén, itatván mindenféle jóval.

– Nesze Matyi!

Az agár aztán igazán elnyelte a corpus delictit.

– Hát te csalárd semmirekellő! kiálta fel az úr, így szedsz te rá engem! Felakasztatlak. Hajdúk! hozzatok kötelet. Föl kell húzni a gerendára.

Azok menten szót fogadtak; a folyvást kaczagó czigányt megragadták, felállíták egy székre, nyakára veték a hurkot, a kötél tulsó végét keresztülhúzták a gerendán s akkor kirúgták alóla a széket.

A bohócz rúgott, kapálózott, nem használt semmit, ott tartották mindaddig, míg igazán fuldokolni nem kezdett s csak akkor ereszték le újra.

A bohócz megharagudott.

– Én meghalok. Én nem vagyok bolond, hogy többet felakasztassam magamat, mikor tisztességesen is meg tudok halni.

– Csak halj meg, biztatá a poéta, ne félj, epitaphiumodról majd én gondoskodom.

– Meg is halok, szólt a bohócz s hanyatt veté magát a földre és behunyá szemeit.

Gyárfás rögtön készen volt az epitaphiummal.

«Itt fekszel te czigány, soha többé nem te kaczagván, Más hegedűse valál, rád hegedűle halál.»

És a czigány nem mozdult meg többet. Elnyult, megmerevedett, lélekzete elállt, hiába csiklandák az orrát, a talpait, meg nem mozdult. Akkor feltevék az asztalra, körülrakták égő gyertyákkal, mint valami ravatalt, s a hajdúknak énekelni kellett fölötte, mint valami halott felett, mindenféle bolond értelmű dalt, a poétának fel kellett állani egy székre s onnan búcsúztatót mondani fölötte.

A nagy úr kaczagott, hogy az orczája kékült bele.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Míg ezek oda benn folytak a «Törikszakad» csárda egyetlen egy vendégszobájában, addig új vendégek közelítének a vendég-nemszerető hajlék felé.

Ama szerencsétlenűl járt hintó utasai voltak ezek, mely a keresztúti gáton saját szemeink és a csapláros szemei láttára a sárban megfeneklett, s miután a vele levő emberek és igavonó állatok három óra hosszat hasztalan törekedtek a zátonyra jutott járművet helyéből megmozdítani, végre kénytelen volt a kocsiban ülő egyetlen úr azon sajátságos ötletre vetemedni, hogy magát gyalog emberháton a csárdáig vitesse.

Felült tehát a vadásznak, egy hórihorgas széles vállú suhancznak, a hátára, s inasát ott hagyva a hintón, hogy vigyázzon a holmira, a postakocsist a kocsilámpával maga előtt küldé s ilyen furcsa módon belovagolt a csárdáig. Az izmos vadász ott tette le a tornácz alatt a hátáról.

Érdemes lesz az új jövevényt, a mennyire lehet, hirtelenében megismernünk.

Külső viselete mutatá, hogy nem az alföldi urak közül való.

Levetve bő, kurta gallérú à la Quiroga köpönyegét, egy sajátszerű módit engede láttatni, minőt ha napjainkban mutogatnánk az utczán, nemcsak az utczai gyerekek, de magunk is utána szaladnánk.

Nevezték ezen divatot amaz időben «à la calicot»-nak.

Fején kicsiny, kurta kalap, körülbelül oly alakú, mint egy kis pléh casserol, oly keskeny karimával, hogy az ember kétségbeesik, ha elgondolja, hogy minél fogva veszi le?

E kurta kalap alól kétfelől nagy csomó kifelé fodorított liff-leffegő hajerdő bokrosodik elő olyan mennyiségben, hogy felülkerül a kalap karimáján.

Az arcz meg van borotválva, csak két hegyes bajusz ágaskodik az ég felé öklelő modorban, s a nyak magas kemény kravátliba van szorítva, melyet két hegyes vászonfül diszít, hogy az ember az állát meg nem birja benne mozdítani.

A sötétzöld frakk dereka épen a hóna alatt van, de szárnyai térden alul érnek s gallérja oly magas, hogy alig lehet belőle kilátszani, mellhajtókája pedig kétszer-háromszor is ki van hasogatva, a frakk rézgombjai nem nagyobbak egy meggymagnál, újjai pedig éktelen bővek, pufogósak, vállain magasra emelkedve.

A viaszsárga mellény csaknem el van takarva félig a kihajló nagy melltászli által.

Megteszi az egészet az à la cosaque lábravaló, mely aláfelé mind inkább bővülni kezd, végre a csizmáknál bugygyot vet s elül ki levén hasítva, ott kell a csizmát kidugni rajta.

A mellény alól mindenféle csengő-bongó joujouk lógnak elő, a csizmákra pedig irtóztató hosszú sarkantyúk vannak ütve, hogy ha nem vigyáz az ember, kiszúrhatja velök a szemét.

Ilyen volt az azon idők harczias divatja; a mikor tudniillik sehol sem volt harcz.

Kiegészíté a viseletet egy vékony teknősbékahéj pálczikó, elefántcsontból faragott madárfejjel, melyet a jó szokásokkal ismerős ember rendesen a szájában szokott forgatni; ha síp is volt a madár fejében, igen úrias dolog volt rajta sípolni.

Ilyen férfiú volt az újon érkezett vendég, s ha ruháját leírtuk, úgy hiszem, egészen ismerjük őt. Az akkori idők divatemberei magok is a szerint változtak, idomultak szokásaikkal, modorukkal, még jellemükkel is, ahogy a divat alakult.

A «jeunesse d’orée», az «arany ifjak» divatjában nagy görcsös botokat viselt a divatvilág, s a párisi salonokban szokássá vált az «r» betűt ki nem mondani s ez egész Coblenzig terjedt, hogy mikor az elegans ifjak XVIII. Lajos noble gardeját vezényelték, a katonák nem értették az elköszörült «r»-ek miatt, hogy mit mondtak nekik.

A calicot idejében viszont még a boltoslegények is úgy viselték magukat, mint a katonák, s az egész elegáns világ oly kemény «r»-reket mondott, mintha nagyon haragudnék.

A chapeau à la Minerva alatt divat volt republicanusnak lenni, római és görög neveket hordani; a chapeau à la Robinson, s a cravatte à la oreilles de lièvres (nyúlfülű nyakravaló) napoleoni sympathiákat föltételezett; azt aztán mindjárt a chapeau à la russe váltotta fel és az emberek mindig ugyanazok voltak: csak öltönyt, elvet és jellemet változtattak, néha ugyan még nevet is, mint ez egy hazánkfiával megtörtént, ki 1790-től 1820-ig minden phásisán keresztül ment a párisi divatvilágnak, s kinek neve volt eredetileg Váry, lett belőle a római divatban Varus, a franczia nemzeti divatban de Var, a lengyel sympathiak divatjában Varszky, azután meg Waroff és haza jött végre mint Herr von War.

De nem ez az, a ki előttünk áll.

– Eh ventre bleu! eh sacre bleu! kiálta a jövevény (ennyit tanult meg Bérangerból), a mint berugta a konyha ajtaját s megrázta esőtől ázott köpönyegét. Micsoda ország ez! Hej! világot! Ki van idehaza!

E csodára kilépett Bús Péter uram gyertyával kezében, s miután eléggé megbámulta a konyhába betört jövevényt és szolgáját, szörnyűképen hozzá nem illő készséggel kérdezé: «Mit parancsol az úr?» A képe mutatta, hogy semmit sem fog adni.

Az idegen törte a magyar nyelvet, kiejtésén nagyon észrevehetőleg megérzett valami idegen accentus.

– Mille tonnerres! nem tudnak itt más nyelven csak magyarul?

– Nem.

– Az rossz. Hát maga a korcsmáros?

– Én vagyok; hát az úr kicsoda? honnan jön? hol lakik?

– Birok itten, lakom Párisban. Ördögök engem ide hoztak. Bár vinnének odább; de a sár megfogott az úton. Már most adjon nekem – comment s’apelle cela? (Itt megakadt, nem jutott eszébe a szó, a mit kérni akart.)

– Mit adjak uram?

– Comment s’appelle cela? Hogy híják?

– Engem? Bús Péternek.

– Diable! nem magát, hanem azt, a mi kell?

– Hát mi kell uram?

– No az, a mi a kocsit húzza: négy lába, ostorral ütik…

– Lovat?

– Pas donc? azt nem úgy híják.

– Forspontot?

– Az, az; forspont! nekem kell forspont, mindjárt.

– Nincs uram, kinn vannak a lovak a legelőn.

– C’est triste; akkor itt maradunk. Tant mieux, ez engem nem geniroz; én utaztam Egyptomban és Maroccoban, háltam elég deplorable gunyhóban, s az nekem mulatság. Azt fogom képzelni, hogy valami beduin baraqueban vagyok, s ez itt a Nilus, áradva ki, s ezek az állatok, a kik a vízben szólnak, comment s’apelle cela? – békák: a nilusi alligatorok, s ez a miserable ország: – – – hogy híják ezt a departement?

– Nem part ez uram, hanem gát, úgy híják, hogy a keresztúti gát.

– Fripon! nem erről a sárról beszélek, a mibe beleragadtam, hanem ezt itt körül hogy híják?

– Úgy? az Szabolcs vármegye.

– Szabolcs? Szabolcs? C’est, parce que bizonyosan sok szabó lakik benne, azért híják így? Ha, ha. Ez jó calembourg volt tőlem, c’est une plaisanterie. Tudja?

– Nem mondhatnám, hanem így híják a magyaroknak egy régi vezéréről, a kivel Ázsiából kijöttek.

– Ah, c’est beau! Ez kedves. A jó magyarok még most is a régi emberekről nevezik a departementokat, ez érzékeny.

– Hát megkövetem, az úr miféle nemzet?

– Én nem itt lakom. Bon dieu! micsoda fátum valakinek itt lakni, ahol a piszoknak nincs feneke, s az ember nem lát egyebet, mint gólyát.

Bús uram gondolá magában, hogy vele is kevesebbet lásson, fogta magát s fordult a szobája felé.

– No, no, ne menjen el azzal a gyertyával, signore contadino! kiálta utána az idegen.

– Megkövetem: az én nevem nemes Bús Péter és én meg vagyok vele elégedve.

– Ah, ah, ah, monsignore Bouche, tehát maga nemes ember és korcsmáros; nem tesz semmit: Stuart János fejedelmi vér volt és végtére ő is korcsmáros lett. Hát ha itt kell maradnunk, van-e magának jó bora és szép leánya hein?

– Borom rossz. Nem úrnak való. Szolgálóm pedig csúf, mint az éjszaka.

– Csúf! Ah c’est piquant! Nem kell búsulni, annál jobb. Egy gentlemannek ez mindegy; tegnap elegáns dáma, ma Aschenbrödel; egyik szép, mint istenasszony, másik czudar, mint Macbeth boszorkányai, ott parfum, itt hagyma-illat, c’est la même chose! ez mindegy; így tarka az élet.

Bús Péter uramnak sehogy sem tetszett ez a beszéd.

– Jobb volna bizony, ha azt kérdené az úr, hogy hol fog az éjjel hálni? mert azt ugyan magam is szeretném tudni.

– Ah çà, ez interessant. Hát nincs itt vendégszoba?

– Van egy, de már abban van valaki.

– C’est rien. Megosztozunk. Ha férfi, nem kell neki magát genirozni, ha dáma, tant pis pour elle, annál rosszabb reá nézve.

– Nem úgy van az. Meg kell tudni, hogy Jancsi úr van abban a szobában.

– Qu’est-ce que cela? Ki az ördög az a Jancsi úr?

– Hát Jancsi úr. Nem hallotta az úr soha hírét Jancsi úrnak?

– Ah c’est fort, ez erős! Hát itt oly patriarchális élet van, hogy az embereknek csak keresztneveik vannak? Eh bien, hát mi baj van Jancsi úrral? Megyek be hozzá és megmondom neki, hogy én ott akarok a szobájában aludni. És én gentleman vagyok, kit refüzirozni nem lehet.

– Az bizony jó lesz, monda Bús Péter; azután nem is mondott többet, hanem elfújta a gyertyát s bement lefeküdni, ráhagyva az idegenre, hogy keresse fel hát annak a szobának az ajtaját, a hova be akar menni.

Olyan sötétség volt, hogy ragadt az emberre, hanem a víg danolás és ordítozás hangjai vezetőül szolgáltak a jövevénynek a rejtélyes nagy úr szobájáig, a kiről már most tudunk annyit, hogy Jancsi úrnak hívják; hogy miért hívják annak, majd az is kiderül.

Ott a bolondos tréfa már ekkor a dühödés tetőpontját érte, a hajdúk felkapták az asztalt a rajta fekvő bohóczczal együtt négy lábánál fogva s körülhordozák nagy vonító énekszóval, utánuk ment a poéta, nyakába kötve palástul az abroszt, s pokolnak való rossz alexandrinus verseket declamálva hevenyében, míg maga Jancsi úr kapott egy szál hegedűt a kezébe, melyet mindenütt utána hordoztak s egyre-másra húzta a friss magyart, oly ügyesen megczifrázva, mint akármelyik czigány; erre pedig a két paraszt leánynak tánczolni kellett előtte a két hajdúval.

A bohó temetési paródia, össze-vissza keveredve a tánczoló párokkal, a muzsikáló úr, hegedűvel kezében, ének és zene, vers-rikácsolás, ittas ujjongás és kaczaj összevissza oly pokoli charivarit szolgáltattak szemnek és fülnek, a minőt csak képzelni lehet.

E pillanatban lépett be az idegen úr a terembe; – az ajtót senki sem őrizte, csak akkor vették észre, mikor már megszólalt.

– Jó estét uraim és dámáim, van szerencsém önöknek salutirozni.

A milyen nagy volt a lárma, egyszerre úgy elhallgatott minden ember, a szájak tátva maradtak, ahogy épen a szó beléjök szakadt, midőn a közéjök nem illő alak egyszerre csak a társaság közepében termett s nagy affabilitással üdvözlé őket.