Part 19

– Itt vannak önnek műszerei? Tárja ki, tartsa készen. Érvágóra, úgy hiszem, kevés szükség fog lenni. Mit, hát a csontfűrészt miért nem hozta ön el? Ön gondatlan ember, barátom. Párbajban megesik, hogy az embert nem lövik sonica főbe, nem találnak a szívébe, hanem vagy lábát, vagy karját éri a golyó; s akkor, ha csontot sértett s míg a városba viszik, és rögtön nem amputálják, könnyen rák eshetik bele. Még csak az kellene, hogy a golyókivevőt is otthon felejtette légyen, a mire minden bizonynyal szükség fog lenni.

– Helyre! helyre, uraim! kiálta Rudolf, véget vetendő a gyöngédtelen kínzásnak.

Abellino ekkor lövé el a negyedik hárslevelet huszonöt lépésről.

– Azokat a pisztolyokat félre kell tenni, mert már ismeretesek, szólt Rudolf. A mieink egészen újak.

– Elfogadjuk; felelt Konrád; biztos kézben ez is szilárdul hord; csupán arra kell vigyáznod, folytatá Abellinohoz fordulva, hogy midőn czélozni kezdesz, ne felülről bocsásd lefelé karodat, hanem alulról fölfelé emeld, így ha a mellére czélzasz, s a pisztoly lefelé rúg, a hasába fogsz találni, ha pedig felfelé rúg, akkor épen a koponyájába.

Ez alatt megtöltötték a pisztolyokat, a golyók mindenki szeme láttára bocsáttattak a csövekbe, s a kihívott választott belőlök.

Azzal kiállíták őket a kiindulási pontokra; a sorompók fehér kendőkkel voltak jelezve.

A tanúk oldalt vonultak, egy csoportban az egyik félé, másikban a másiké, Konrád egy vastag jegenye mellé húzódott, mely meglehetősen elfedé széles termetét.

Három taps jelt adott a vívóknak az indulásra.

Sándor néhány perczig állva maradt helyén, a pisztolyt leeresztett kezében tartva. Arczán hideg nyugalom ült, bánatnak is nevezhetnők, ha ez egy neme nem volna a gyávaságnak. Abellino lassan féloldalt állva tett apró lépéseket előre, több izben szeméhez vonva a kiszegzett pisztolyt, mintha rögtön lőni akarna. Ez a lehető legnagyobb kínzása az ellenfélnek, mely a kissé remegős szívűt rendesen arra kényszeríti, hogy a nagyobb távolságból elébb lőjjön, s akkor, ha nem talált, egészen ellenfelének adta át magát.

Ehhez látni azt a bosszantó mosolyt, azt a kötekedő, ingerlő hunyorítást, melylyel Abellino ellenfelét zavarba hozni törekedett! Hisz ő a repülő falevelet is lelövi! Szegény fiu! sóhajta halkan Rudolf, míg társa már rá akart kiáltani Kárpáthira, hogy lovagias párbajban semmi ingerkedés nincs megengedve.

Azonban akkor egyszerre megindult helyéből Sándor s szilárd, meg nem szakasztott léptekkel egész az őt illető sorompóig lépett, ott megállt, felemelé a pisztolyt és czélzott. Arczán valami szokatlan hőség terült el e pillanatban, szemeiben rendkívüli tűz szikrázott, keze nem reszketett.

Ez szokatlan merészség. Az első lövés előtt nem igen szokott senki a saját sorompójáig lépni, mert akkor rossz siker esetére ellenfelének nagy előnyt adott; e merészség azt okozá, hogy Abellino megállt hat lépésnyire saját sorompójától, s hüvelyk ujját elmozdítá a pisztoly sárkányáról, melyet eddig tartott.

A mi a következő pillanatban történt, azt nem tudja megmagyarázni senki.

Egy lövés eldördült, s rá egy félmásod percz mulva a másik. Az elősiető tanúk Sándort a maga helyén látták állni egyenesen. Abellino háttal volt felé fordulva s kezét balfülére tapasztá. A sebészek oda futottak az utóbbihoz.

– Meg van ön sebesülve?

– Semmi, semmi, inte az, egyik kezét folyvást fülén tartva. Az ördöngös golyó épen fülem mellett repült el, aligha meg nem siketültem. Egy szót sem hallok abból, a mit magam beszélek. Ördöngös golyó. Inkább az oldalbordáim közé ment volna.

– Óhajtanám, hogy odament volna! Ordítá az előrohanó Konrád; ön egy veszett bolond, ön engemet lőtt meg ellenfele helyett. No nézzék uraim, a mely fa mellett álltam, oda fúródott a golyó, hát discretio ez, tulajdon segédeinkre lövöldözni, ha az a fa ott nincs, maustodt vagyok, maustodt! – Maustodt! Majd jövök én többször párbajsegédnek, csak egy ekkora gyereket kell értem küldeni, mint a kis ujjam; mindjárt eljövök.

Ez úgy történhetett, hogy a mely perczben Sándor golyója azzal a leirhatlan erőszakú fütytyentéssel Kárpáthy füle mellett elsüvöltött, ez az egész agyrendszerét megrázó légütésre önkénytelen felkapta kezét, s az e perczben elsült pisztoly golyója egészen oldalt vette az irányt, s Kárpáthy maga háttal fordulva találtatott a lövés után.

Ő nem hallá többé Konrád szemrehányásait, füléből lassú cseppekkel kezde szivárogni a vér. Bár nem mutatta, de arcza halaványságán meglátszott, hogy iszonyú kínokat kell neki érezni agyában. Az orvosok azt suttogák, hogy fülhártyája megrepedt, s egész életén át nagyot fog hallani.

Nagyot hallani! a legprózaibb minden emberi gyöngék között, melyet szánni ritkán, többször gúnyolni szoktak. Inkább az oldalbordák közé ment volna az a golyó.

Kárpáthyt kocsijához kelle vezetni. Ha fájdalmai engedék, szitkozódott. Inkább egy sebet kapott volna a tüdejébe!

Rudolf és Miklós akkor a két ellentanúhoz léptek, megkérdezve, hogy meg vannak-e elégedve a nyújtott elégtétellel?

Livius elismeré, hogy minden a maga rendében ment véghez s a törvényes öt percz már lefolyt. Konrád pedig azt állítá, hogy ő annyira meg van elégedve ezzel a párbajjal, hogy zsivány legyen a neve, ha még valaha egyben is részt fog venni!

– Úgy legyenek szivesek uraim, saldirozni ezt a követelést; szólt Sándor a tanúkhoz lépve s eléjök mutatva azon kihívó-levelet, melyet azok mesteréhez intéztek. Tessék ideirni, hogy «saldirt». – Becsülettel ki van fizetve.

A tanúk jót nevettek az ötleten s a legelső patzenhäusliban tollat és tintát kerítve, annak rendi szerint aláirták a kihívó-levélre a «saldirt»-ot.

Saját tanúi pedig előttemezték.

Az ekként hitelesített okiratot zsebébe dugva, köszönetet monda az ifju saját tanúinak szivességeikért, s gyalog visszatért a városba.

XIII. A NÁBOB NÉVNAPJA.

János fővétele napja közelgett, híres, nevezetes nap egész Szabolcs vármegye környékén. Kárpáthy János úr ő nagysága névnapja ez, s minthogy ugyanazon napon születék, melyre kereszteltetett, egyúttal születése napja is, s már hatvankilencz esztendő óta hetedhét országra szóló vigalomnak ünnepe, mert a mióta János úr megszületett, minden évfordulatnál nagynál nagyobb dáridóval szokták azt megülni és ületni, elsőbb ugyan Kárpáthy János úr édes atyja, később pedig saját maga, s nagyon világtalan embernek kellett volna lenni abban az időben, kinek ez ünnepélyekről tudomása ne lett volna.

A körülfekvő falvak lelkipásztorai már előtte egy hónappal megrendelék Debreczenben vagy Nagy-Kún-Madarason az új kaputokat, ráparancsolván a szabóra, hogy «zsebet nagyot!» Lembergi szemfényvesztő és tüzijátékos törte a szenet és szalamiát a rakétákhoz. Debreczeni diákok tanulták a kántust: szép megköszöntő éneket s czifra népdalokat hármóniás nótára; czigányprimás sorra alkudott a gyantára valamennyi boltban; s vándor szinész-társulat készíté titokban a tervet, mint lehetne akkorra megszökni Nyiregyházáról?

Az úriabb körökben, hol boldogtalan férjek feje felett gondos házi asszonyságok gyakorolják azon hivatalt, mely az égben az őrangyalokra, itt e földön pedig a rendőrökre van bízva, előre folytak a házi zivatarok, a mint János napja közelgett, mely el szokott tartani egy hétig, az első napon minden női renden levő teremtés megszökvén onnan, az utolsón pedig az ott maradt férfi-népből ki félholtan, ki egész részegen, jól megverve, pénzét elkártyázva szállinkózván haza.

János úr ő maga annyira szokva volt az ezen nap örömeihez, hogy elveszettnek hitte volna azon esztendőt, melyben azt fel nem tartotta volna és halálos ellensége leendett mindazon ismerőinek, a kik e névnapon a megjelenést elmulasztották. Ez alól csak a halál volt okszerű mentség.

Ezen évben tehát kénytelen levén az országgyűlésen fenn időzni, nagy tusakodásába került, vajjon Pozsonyban tartsa-e fel nevenapját s felvitesse saját költségén minden czimboráit, ismerőseit, papjait, diákjait, czigányait, poétáit, szinészeit és menyecskéit? Ez mind nem történhetik meg. Azt nem lehet valakitől kivánni, hogy egy névnap kedvéért hat napi útat tegyen és ha mindezek itt volnának is, hol maradna az otthoni úri kényelem, a rakonczátlanság és dévajság senkitől meg nem birált menhelye? mert hisz akkor három mérföldnyi kerületben nem szabad józan embernek mutatni magát, s csak úgy apródonkint hordják szélylyel a hírét haza szállongó vendégek, minő capitalis bohóságok történtek a kárpátfalvai kastélyban, Jancsi úr legkedvenczebb lakhelyén, a holott nem lakik senki más, mint az ő vendégei, cselédjei és kutyái.

Ilyen mulatságok számára nagyon kedvezőtlen hely leendett Pozsony. Az ellenpártiak figyelme, a főlovászmester felügyelete alatt, a nádor és az egész ország szemei előtt, józan német polgárok városában, bérbe vett szűkudvarú szálláson, ujságiró közellétében; az ember még csak el sem meri rikkantani magát.

A kik ismerék Jancsi urat, már julius vége felé vehették észre rajta azt a kényelmetlen feszengést, azt a bőréből kibújni vágyást, a mit e nyomasztó körülmények idéztek elé benne, s midőn végre a nádor ő fensége megengedé neki, hogy két hétre szabadulhasson, oly jó kedve támadt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni.

A kiket elől-utól talált, ismerőit, vagy a kiket csak névszerint ismert, hítta, invitálta magához Kárpátfalvára, úgy, hogy utoljára példabeszéddé vált az úri körökben «nem megyünk Kárpátfalvára Jánost köszönteni?» Ha két ember összeveszett, egy harmadiknak csak ezt kellett mondania, hogy rögtön elnevessék magukat és kibéküljenek.

E példabeszéd eljutott Abellinohoz is, ki már ekkor kezdett magához térni a fejében támadt daganatból s egyik fülére meglehetősen hallott. Betegsége azzal lett súlyosabb, hogy belül emésztő boszúja, a bátyja iránti gyűlölet s a Fanny által történt megszégyenülés szüntelen háboríták kedélyét. És ő nem volt azon ember, a ki lemondani tudott; a bukás csak újabb inger volt reá nézve s a kinek megrontását egyszer föltette magában, attól el nem állt s ha tízszer elesett is, tizenegyedszer megint megrohanta volna.

Egy napon, a kik hozzá látogatni mentek, értesítik róla, hogy nagybátyja haza kérezkedett nevenapját megtartani. Ez igazán mulatságos szenvedély.

Abellino mosolyogni látszott. Noha egy-egy szisszenés szakítá félbe mosolygását, percznyi fájdalomra torzítva arcza vonásait; a vér fájdalmasan lüktetett füle idegein keresztül. Azután ismét mosolygott.

– Majd én is megköszöntöm őt, mormogá fogai közől. Küldök neki névnapi ajándékot, a milyet még nem kapott soha.

És újra mosolygott, fel-felkiáltva, hogy fejében pokolbeli kínokat érez!

* * *

Most jerünk a kárpátfalvi kastélyba.

A Berettyó egyik szeszélyes kanyarodása mintegy félszigetbe körít néhány ezer holdnyi területet, ezen fekszik a Kárpáthi-család őskastélya.

Azt illetőleg nehéz volna meghatározni, melyik a sok épület közől a voltaképeni ősi lakhely? miután az elődök mindegyike óhajtá magát építményeiben megörökíteni, egyik jobb szeretett a vízpartra építeni, másik be az erdők közé, ismét másik az országútra akart látni, a negyedik pedig erővel elbújt szem elől; az utódok azután egy vagy más czélra használták az ősök pyramidjait, a népszerűbb egyéniségek emlékeit nagy becsben marasztván, a kevésbbé tisztelteket alárendeltebb czélokra fordítva.

Igy ott látni a vízparton, agg gesztenyék árnyékában, egy fekete romladékot, mely eredetileg nem is itten épült, hanem kinn a síkságon találtatott. Ez volt a legrégibb nagyapának, Kárpáthy Ubulnak erős faragott kövekből épített sasfészke, melyet a tatárok IV. Béla idejében égettek föl, de köveit nem birták szétfeszegetni; ott maradt a tisztes emlék késő Ulászló idejéig, midőn a körüle terült falunak nyoma sem vala már, ekkor feltámadt a nemzeti büszkeség Kárpáthy Ákosban, az akkori szabolcsvármegyei főispánban, s mindjárt Dózsa vezér megsüttetése után, a megjuhászodott kuruczokkal darabról-darabra elhordatá a méltatlan síkságról a hún építészet eme tiszteletreméltó maradványát, s a hogy állt, felállíttatá azt ismét a Berettyó partján, palotája mellett, s jaj lett volna annak, a ki ebből csak egy követ is meg mert volna mozdítani.

Egy későbbi utód: Kárpáthy Ábel, akkor térvén át reformatus hitre, roppant templomot építtetett oda, harangokkal és orgonával ellátva, s alapítványt tett a pap fizetésére. Sőt buzgalma még annyira vitte, hogy egy irtóztató kaszárnyát kezdett el rakatni, azon szándékkal, hogy abból collegium lesz, huszonnégy kathedrával, convictussal, kilenczszáz diákra, könyvtárral, múzeummal s más tréfaságokkal. De belehalt az óriási vállalatba s öcscse, a practicus Kárpáthy Bertalan, magtárnak fordítá a collegiumnak candidált falakat.

Ennek a fia, Kárpáthy Boldizsár, iszonyú fösvény volt, soha sem költött sem magára, sem másra, s hogy vendégeket ne legyen kénytelen elfogadni, kihurczolkodott az I. Leopold alatt épült roppant palotából, annak az ablakait berakatta téglával, magának pedig építtetett egy kis földszinti házat, mely csak akkora volt, hogy maga elfért benne, s onnan soha ki nem mozdult. Utódai, kiket szörnyen megvexált az által, hogy sokáig élt és várakoztatta őket halálára, a piszkos lakást kutyapeczéreik számára áldozák föl.

Az utóbbi ős nagyszerű gazda volt, szüntelen gazdasági épületeket rakatott egymás hegyire, hátára, olyan pálinkafőző házat támasztatott a versaillesi mintára épült kastély oldalának, hogy nem lehetett az utóbbiban megmaradni a moslékszag miatt. Istállón és esztrangán keresztül kellett bejutni az angolkertbe.

Kárpáthy Dalia, ki Mária Terézia fényes korszakában díszlett, új, pompás kétemeletes kastélyt építtetett a Berettyó-partra, divatos rondellákkal, s közepén aranyos donjonnal, a kapu fölött arany czifrázatú márvány ősi czimer, még nagyobb a tető homlokzatán, s a víz felőli fronton caryatidákra emelt arany rácsozatú erkély, benn hosszú folyosók, boltozatos termek, kifestve, táblázva és szőnyegezve, nem különben megrakva nagybecsű képekkel és ellátva titkos ki- és bejárásokkal, s alattomos csigalépcsőkkel, a hogy ez azon időkben szokás volt. A következő ős II. József császár idejében jutott a kastélyhoz, addig Bécsben lakott, ennek meg az a gondolatja támadt, hogy ő várost telepít Kárpátfalva helyibe. Építtetett is egy sor hosszú házat a fűzek aljába, s egy csomó naplopót belekolonizált; a kastélyban pedig minden termet felosztott spanyol falakkal három-négy részre, hanem a következő évben telepítvényét nagyon megrongálta a vérhas és váltóláz, s emberei lassankint visszaszökdöstek, ki honnan idejött. Ő maga is rövid időn boldogabb hazákba indigenáltatott be.

Erre következett a mi Nábobunk, ki holta napjáig Jancsi maradt.

Az ő kezeinek nyomai legláthatóbbak az ősi telepen. Minden, mi felötlő, mi kiáltó, mi az embereket mérföldekre figyelmessé teszi, az ő szerzeménye. A park tele szarvas- és dámvaddal, s azok számára téli rekesztékkel; ezek ötlenek már messziről a közeledő szemébe, még midőn csak messziről látja a kárpátfalvai templom tornyát, melyet Jancsi úr két akkorára építtetett s befödeté villogó bádoggal, hogy a vendég tíz mérföldnyi távolból kiismerje a többi falunyelek közől.

Üvegházat építtetett kétakkorát, mint őse, Daliáé volt, nem mintha pálmákat akart volna benne növelni, hanem hogy a roppant hatszáz éves gesztenyét ne érjék a szelek, melynek lombjai közt rejtőzött Kárpáthy Kupa három nap és három éjjel, midőn a tatárok üldözék, táplálván magát azon idő alatt a vendégszerető fa édes gyümölcseivel.

Kárpáthi Dalia csak egy kerek termet építtetett a kastélyban, a holott hébehóba Bécsből aláhozott énekesek és virtuózok zengedezének; Jancsi úr e helyett az angol kert közepén saját terve szerinti szinházat emeltetett, s voltak kóbor társaságok, melyek rávetették a fejöket, hogy oda menjenek játszani. A honorarium elég csalogató volt, de annál visszatetszőbb a kritika, mely abból állt, hogy ha a szinész nem jól tudta a szerepet, ott in facie loci lehúzatta a nagyságos úr s olyan sort veretett rajta, a milyen csak dukált.

Ez esettől azonban nem lehete félni, midőn nevenapján történt valamely tableaux-kal és görög-tüzekkel ékesített előadás, mert e napon a nagyságos úr mindenki iránt szokatlanúl kegyes volt, három napig gyönyörködheték kegyeiben minden lélek, a negyediken aztán hordta mindenki az irháját, mert akkor kezdődött a haddel-hadd a hírneves vendég urak között.

E kibékülési symptomákra történt hivatkozás több, mint puszta phrasis.

A mint születésnapja közeledett, valami szokatlan áhitat lepte meg János urat, a bohóczok, a pórleányok kizárattak a kastélyból, helyettök a tisztelendő úr tett látogatásokat a kastély uránál; a kutyákat, medvéket elzárták az udvarról, hogy a közeledő szegényeket meg ne tépjék, s az új kenyérreli áldozat alkalmával a főúr egész udvari népével együtt templomba ment, ott felveendő az úr vacsoráját s onnan visszatérve, a mit az úr oltára előtt fogadott, hogy az nap kibékülend minden ellenségeivel, azt menten foganatba vevé.

– Küldjétek legelőbb is a jószágigazgatót.

Nem azért, mintha e derék ember volna az ő ellenségei között a legelső, hanem azért, mivel nála vannak letéve mindazon tiszttartók, ispánok, kasznárok, korcsmárosok és árendások számadásai, kik Jancsi úr roppant birtokán felezik a jövedelmet s a Nábob igen jól tudja, hogy midőn e számadásokat átnézi és helybenhagyja, legszámosabb ellenségeivel van alkalma kibékülni, s épen azért hozatja azokat maga elé közelgő születésnapja előtt, mert meglehet, hogy ha valami gonosz órában vetne beléjök egy pillantást, felét elcsapná az összes személyzetnek, s azért megint kár volna, mert szegények többnyire gyermekes emberek, s aztán a kik utánok jönnének sem lennének jobbak.

Az érintett jószágigazgató, nemzetes Varga Péter uram, egy Jancsi úrral hasonkorú férfi, kinek apja kondás volt Jancsi úr apjánál, s a kit azért tartottak az úrfi mellett, hogy legyen neki kit ütni-verni. A mi tudományt Jancsi úr nevelői az ifjú úrra raktak, az arról menten lepergett, hulladékai azonban annál fogékonyabb földre találtak Petike lelkében. Az öreg Kárpáthyt nagyon mulattatá az eset, hogy fia helyett Petike tanulja meg a leczkét, s később a fiút elküldé tanulni a debreczeni collegiumba, a hol aztán a világ minden létező tanulmányait ki- és betanulván, visszatérett megtevé őt egyenesen jószágigazgatónak, mely hivatalában mind a fentebb említett napig híven meg is maradott, s ha megmondjuk, miszerint most is azon szegényes állapotban van, melyben volt eleve, nem épen gazdag fizetéséből élve évről-évre, teljes fogalmat adánk becsületességéről.

Mert a magyar Nábobnak elve az, hogy a fizetéstől irtózik, inkább ajándékoz, vagy elnézi, ha lopják, csak fizetésnagyobbításért ne folyamodjanak tisztviselői, mert azt utálja szörnyen.

S ha azután egy-egy olyan bohó akad hozzá, mint Varga Péter uram, a ki nemcsak hogy lopni nem tud, de még csak meg nem szolgált ajándékokat sem örömest vesz el, annak a kincsnek közepett könnyen felkopik az álla. Más ember rég milliomos volna az ő helyzetében, az alárendelt ispánok, tiszttartók mind hintóban járnak, ezüstről ebédelnek, s kisasszonyaikat Bécsben neveltetik, ő pedig alig tudott annyira menni, hogy egy pár ezüst sarkantyút üttethessen kordován csizmájára s egy ócska csézára tegyen szert, melyen két csikóból nevelt ló szállítja, a mikor parádézik.

Most is arról látjuk őt leszállni a kastély kapujában megállva, mert behajtatni átall, hogy a komisz cséza kerekei fel ne vágják a szép gömbölyű kavicsot, a mivel az udvar fel van töltve.

A szekér dereka tele van rakva egybekötözött hosszú iratcsomagokkal, miket Péter úr elébb az odasiető hajdúk karjaiba támogat s azután általuk előre bocsátva, becsülettudó lépésekre szedegetve sarkantyús lábait, felballag Jancsi úr elé, ki ott várakozik rá a családi archivum termében, melynek óriási fehérmázas aranyozott szekrényei likas rácsozattal a boltozatig emelkednek, telve lévén okiratok és bevégzett számadások mumiáival, miket hosszú évek során át egynehány számkivetett egéren kívül senki sem háborgat, azokat sem tudni, mely átokfogta szenvedély, vagy családi viszontagság kényszeríti eme sovány kosztra, a midőn hombárok és szalonnás kamarák kecsegtető közelségben vannak.

Míg az érdemes jószágigazgató eddig a szobába eljutott, számtalan ajtókon kellett neki keresztül botorkáznia, melyek akár voltak becsukva előtte, akár nem, mindegyiknél megállt, kopogtatott, ha az ajtó tárva volt, akkor az ajtóragasztón kopogtatott, míg a sarkában jövő öreg Pál hajdú, ki az actákat hozta nyalábban, be nem tuszkolta erővel, hogy soha se kopogtasson ott, mert senki sem felel. Végre az archivumba jutott. Jancsi úr meglátva a közeledőt, előbbre ült karszékében s kezét nyújtá felé; Péter úr azonban a helyett, hogy egyenesen odament volna az eléje nyújtott kezet megfogni, körülhátrálta a hosszú tölgyfaasztalt, nehogy azt a gorombaságot kövesse el, hogy balkéz felől ejtse a nagyságos urat s akkor is három lépésnyi távolban megállt előtte s mély tisztelettel meghajtá magát.

– No! Menjen már közelebb! riadt rá a confidens hajdú, nem látja, hogy nyujtogatja az első lábát a nagyságos úr?

– Oh kérem alássan, szólt, kezeit félre dugva az érdemes jószágigazgató, nem vagyok én azon kitüntetésre érdemes.

És a nagy világért rá nem lehetett volna venni, hogy kezét oda nyujtsa Jancsi úrnak, kinek a világon tán egyedül ő adta meg a valódi czímet, azután meg azt nem lehetett vele megértetni, hogy ő a méltóságos úr mellé leüljön, hanem erővel kellett őt Pálnak lenyomni egy székre, de csak megint felkelt róla s állva maradt földesura előtt.

Sajátságos három alak volt az együtt, a méltóságos úr, a jószágigazgató és a hajdú; Kárpáthy arcza ez órában szokatlanul derült volt, nagy kopasz homloka fénylett, mint egy templom kupolája, ősz hajzatának gyér maradványai ezüst billengekben kondorultak tarkója és halántéki körül. Szépen meg volt borotválkozva simára, s a bajusza kétfelé simítva, szemeinek lázas véressége elmult s képéről eltüntek a torzító ránczok.

Átellenben a derék tisztviselő, sárga-barna arczán a mult században elsajátított modor, pontos alkalmazkodás és múlhatatlan tisztelet; bajusza kurtárva van nyirva, hogy sok baja ne legyen vele, pedig több gondot ad annál a csodára meghagyott hajporos czopf, mely tisztes emléket fekete szalag közé fonva országvilág láttára viseli az emberséges ember, s köntösét maig is azon divatra szabatja, melyről nem lehete tudni, vajjon frakk-e az, vagy attila-dolmány? elől össze nem gombolható, alul hátrafelé huzódik s látni engedi a csipőn alul érő ezüst gombos mellényt.

Mögötte áll Palkó, a vén hajdú, zsinóros dolmányban. Ez is oly ősz, mint ők, együtt nőttek fel, együtt vénültek meg mind a hárman, s Palkó most is csak úgy bánik a nagyságos úrral, mint mikor együtt lapdáztak az udvaron.

Megőszült már a haja a legénynek, de egy szála sem hiányzik; hosszan, tömötten hátrafelé van az simítva, s lefogva görbe fésűvel, bajusza hegyesebb a csizmadiaárnál, s félelemgerjesztőn kétfelé van kenve, arczvonásai oly egyszerűek, hogy három húzással lerajzolhatná egy ügyesebb festő, csak a színével gyűlne meg a baja, kissé nehéz lévén festeni pirosba veressel.

– Méltóztatott kegyeskedni a méltóságos úrnak, szólt Péter az asztalhoz állva, becses személyében leereszkedni a számadások megvizsgálása végett, annak okáért bátorkodtam egész alázattal az egészet egy kis systemába szedni, hogy méltóságodra nézve annál könnyebb legyen az áttekintés.

Ezzel inte Pálnak, hogy tegye le az iratokat.

Ez nagy mérgesen oda tálalta valamennyit az asztalra. S nem állhatta meg, hogy ennyit ne mondjon:

– De kár, hogy ez a sok szép papiros tele van firkálva.

– Ész nélkül beszél kend! förmedt rá Jancsi úr.

– Hiszen mindegy volna a nagyságos úrnak, ha üres papirost mutatnának neki e helyett, úgy sem hallgat reá. Nem elég azt tudni, hogy meglopták, még azt is tudni akarja, hogy mit loptak?

– Ejnye, beste lélek fia! Én velem beszélsz így? Már most csak azért is végig nézem az egész számadást s te azalatt itt fogsz állva maradni a hátam mögött.

– Megeszem én azt az irást mind, a mit a nagyságos úr átnéz; dörmögé az öreg szolga.