Part 18

Teréz és Fanny ez alatt egy utczára nyíló ablakban ültek, kézimunkával foglalkozva, szótlanul, mint egy idő óta szokták.

Egyszerre díszes úri hintó jött be az utczába, s épen Boltay háza előtt állt meg.

Fanny fiatal leányok szokásaként, kitekintett az ablakon; a hintóban ülő épen akkor szállt ki. Ijedten, összerezzenve kapta vissza fejét, arcza elsáppadt, szemei elhidegültek, kezei leestek ölébe.

Mindez nem kerülé ki Teréz figyelmét. Őt látta! Ő van itt! Legelső gondolatja ez volt. Reszketett. Ha ez ember bejő, ha szemei elé merészel lépni, nem tudta, mit fog cselekedni akkor? de a düh, a szégyen, a kétségbeesés járta keresztül lelkét. Egészen elfeledkezett róla, hogy hiszen férfi is van a háznál, komoly, tréfát nem értő ember, úgy érzé, mintha az egész támadással neki kellene megküzdenie.

Az érkező léptei végig hangzottak a lépcsőn, kívül valami arrogans hang tudakozódása hallatszék, s a bejövő már az előterembe lépett. Vajjon be fog-e a szobába is jönni?

Fanny felugrott székéről s kétségbeesve rohant nagynénjéhez, arczát annak ölébe rejtve, lábaihoz omolva és zokogott fuldokolva.

– Ne félj, ne félj, rebegé Teréz és minden íze reszketett. Én itt vagyok.

De már ekkorra nyilt a túlsó ajtó is, melyen Boltay uram jött az előterembe, az érkezett vendéget elfogadni. Műhelyből hítták elő, honnan még most is fülébe hangzott a mit a gyalúk és fűrészek pokolbeli kisérteties hangja egyre szakadatlanul beszél: Kárpáthy, Kárpáthy…

– Aha jó napot! szólt az érkezett úr fidélis leereszkedéssel, a mestert meglátva. Ön az, Boltay mester? Ah derék mester. Nagy híre van mindenfelé. A munkáit széltire magasztalják; derék, becsületes ember. Most is műhelyéből jön, ezt szeretem, a munkás polgárokat én nagyra becsülöm.

Boltay uram nem volt az az ember, a ki mindenkitől dicsérni engedi magát, s nagy röviden félbe szakasztá a magasztalást.

– Kihez legyen szerencsém? Mit parancsol uraságod?

– Én Kárpáthy Abellino vagyok, mondta az idegen.

Boltay uramat csak az almáriom tartotta, hogy hanyatt nem esett.

Erre a meglepetésre csakugyan nem számolt.

A magas úr nem méltóztatott észrevenni a kézműves arczkifejezését, miután úgy gondolom, hogy egy kézműves arczán nem is volna szabad kifejezésnek lenni, hanem folytatá a mint következik:

– Én önhöz egy egész etablissement megrendelése végett jöttem, azért jöttem pedig személyesen, mivel hallám, hogy igen szép remek butormintákat rajzol…

– Nem én rajzolom uram, az első legényem, ki Párisban lakott.

– Azt én nem bánom. Tehát azért jöttem magam, hogy azon mintákból válaszszak, mert szeretnék valami különösen csinos és a mellett egyszerű polgári kiállítást, tudja ön, polgári ízlésben. Megmondom, hogy miért. Mert nősülni fogok s egy fiatal polgárleánykát veszek nőül; ne csodálkozzék ön rajta, én polgárleányt veszek valóságos, törvényes nőül. Miért teszem pedig azt? Arra nekem különös okaim vannak. Lássa, én különcz vagyok. Ez rendkívüli valami, a mi a közrendűek között nem fordul elő. Nekem az apám is különcz volt és minden tagja családomnak különcz; én egyszer meg akartam házasodni, mátkám valóságos szatócs leánya volt, gyönyörűen tudott énekelni a templomban.

Ahán a régi mese!

– Én elvettem volna, folytatá a bőbeszédű dandy olyan éles hangon, hogy minden szobán keresztül hangzott; de meghalt szegény. És én akkor megfogadtam, hogy addig nem nősülök, a míg nem lelek egy másik polgárleányt, ki ép oly erényes, oly szép legyen, mint ő volt és oly szépen énekelje a «Stabat mater»-t. És már nyolcz év óta járok a világban és nem találtam a kit kerestem sehol, mert vagy énekelt valaki szépen, de nem volt szép, vagy szép volt, de nem volt erényes, vagy volt erényes, de nem énekelt, egy szóval nem lehetett enyim. És most uram, ebben a kicsiny városban találtam a kit régen keresek, egy leánykát, ki szép, erényes és énekel és én azt el fogom venni, már most adjon tanácsot, hogy milyen butorzatot vegyek neki menyasszony-ajándokul?

Mind e szavakat jól hallhatták a mellékszobában. Teréz öntudatlanul takarta el Fanny fejét, mely ölébe volt rejtve, mintha attól féltené, hogy ez együgyű mese hitelre talál előtte s elkábítja fiatal lelkét. Hisz a fiatal leányok olyan könnyenhivők; még a virágtól is megkérdezik: szeret-e, nem szeret-e? hát még ha valaki szemökbe mondja.

Boltay uram e beszéd alatt lassankint összeszedte magát s minden válasz nélkül írószekrényéhez lépett, ott keresgélt valamit és azután irt nagy sebesen.

Bizonyosan a mintákat keresi s számvetést ir, gondolá magában Abellino s az alatt szétnézegetett: vajjon sok szobája lehet-e ennek a filiszternek? s melyikben tartja fogva a szép kis czukorfalatot? Hallotta-e a leány, a mit ő beszélt?

A mester ez alatt készen volt az irással és keresgéléssel, odainté Kárpáthyt az asztalhoz s egy csomó százas bankjegy közől leszámlált eléje hat darabot, mellé még négy forintot ezüst huszasban és harmincz krajczárt kongó vörös pénzben.

– Tessék ide vigyázni: ez egy, két, három, négy, öt, hatszáz forint és négy forint meg harmincz krajczár, szólt ujjaival megböködve mindenik összeget.

Mi a patvart akar ez a filiszter a maga piszkos garasaival?

– Igy ni. Már most tessék leülni s aláirni ezt a nyugtatványt.

Azzal egy kész nyugtatót adott a chevalier kezébe, hatszáz forintról és ennek kiszámított négy forint harmincz krajczár kamatjáról, mint a mely összeget alulirott Mayer Fanny kisasszonynak kölcsön adván, ez alulirt napon hiányosság nélkül visszakapta.

Abellino végtelenül meg volt lepetve. Arra nem volt készen, hogy ezek az ostoba filiszterek azokkal a vastag húsos pofákkal így keresztül lássanak minden tervén. Legjobb ily alkalommal minden esetre a megsértettet játszani.

Némán, grandseigneuri félvállal végig nézte az asztalosmestert, s lovagkorbácsával egyet ketytyentett, mintegy annak kifejezéséül, hogy ily haszontalan emberre nem érdemes vesztegetni a szót s azzal megfordult, hogy menjen kifelé.

Ez idő alatt mély csendesség volt a teremben, a mellékszobában levő hölgyek szívdobogva, remegve figyeltek e csendre, melyben annyi indulat zivatarja volt rejtve.

Boltay, látva, hogy a dandy távozni készül, mély, erőszakosan lenyomott hangon még egyszer megszólítá.

– Vigye el ön uram a pénzét és irja alá a nyugtát, mert bizonyomra, meg fogja bánni, ha ezt nem teszi.

Karpáthy megvetően elfordult, s becsapva maga után az ajtót, eltávozott. Csak midőn hintajában ült, akkor jutott neki eszébe, hogy miért nem ütötte ő pofon azt az embert? Ezuttal azonban nagy köszönettel tartozik feledékenységének.

De ki is várhatta volna ettől a kérges tenyerű asztalosmestertől azt a ritka önmérsékletet, hogy dühös, sangvinicus természete ellenére, legkisebb kifakadás nélkül, ily egyszerű módon adja tudtára a meglepett udvarlónak ellenséges indulatát?

Abellino nem merte e jelentést elmondani társai előtt, annyira érzé, hogy bárminő versio szerint is, a kézműves magaviselete diadalmasnak fog látszani.

Pedig még nem itt volt vége a visszautasításnak.

Boltay mester vissza sem tevé többé fiókjába az asztalon hagyott pénzt, hanem összesepré, elvitte a «Pressburger Zeitung» érdemes szerkesztőjéhez s másnap a fentisztelt lap hasábjain következő hirdetmény volt olvasható:

«Egy helybeli családapa hatszáznégy forint és harmincz krajczárt adott által a polgári kóroda számára, mely összeget nagyságos Kárpáthy Béla úr kegyeskedett az átadó fogadott leányának ajándékozni, mit azonban ez czélszerűnek talált kegyesebb czélokra fordítani.»

Ilyen affront azután ritkítja párját a társadalmi élet történetében.

A dologból nagy zaj lett, a kitett nevet minden magasabb körben jól ismerék, itt nevették, ott szörnyűködtek a furcsa hirdetmény felett, egy pár elméncz úr az ellenpárton a zöld asztal előtt gratulálni kezde Abellinonak a szenvedő emberiség nevében, az ifju óriások tüzelték, lovalták, hogy ezt a bosszantást megtorlatlan hagyni nem lehet. Abellino egész nap járt alá s fel a városban, keresve, hogy kit hívjon ki párbajra? de senkit sem talált e czélra alkalmasnak, végre abban állapodék meg az elegansoknak Mayeréknél tartott conferentiáján, hogy magát a családapát kell párbajra kihívni.

Kit? Boltay uramat? Az asztalosmestert? Ez lesz csak a furcsa.

Hátha nem megy ki? Akkor addig insultáltatni úton, útfélen, míg Pozsonyból megszökik.

Mi czél lesz ezáltal elérve?

Az, hogy megijed a filiszter. Megtér, megjuhászodik, megszelidül. És azután nincsen kedvesebb ember egy megszelidült, megtért ellenségnél, mert az mindig azon iparkodik, hogy elébbi tetteit jóvá tegye. És akkor, – akkor prédára jutott a tündér kisasszony, kinek őriző sárkánya meghódíttatott.

Az élettapasztalás jogot ad hasonló összevetésekre. Számtalan eset van, hogy rakonczátlankodó ember, ki nem szünt meg ellenfelét sértegetni, ha az egyszer keményen ráijesztett, nemcsak felhagyott a bántalmakkal, sőt ennek legengedelmesebb jó barátja támadt belőle.

Azon egy tekintet, hogy vajjon convenant helyzet-e egy főrendű úrnak egy kézművessel párbajt víni, ki még tán nem is nemes ember, de ha nemes ember is, azáltal, hogy kézi munkára adta magát, azáltal, hogy szorgalma után él, minden megillető nemesi respectusról lemondott; ez, mondom, kérdésbe sem jöhetett, mert hiszen a jámbor filisztereket ismerjük már, mikor úrnapi díszmenetek alkalmával saját puskáikat el kell sütni, hogy megijednek tőle! Ez nem fog párbajt elfogadni, hanem inkább magyarázatokat ad, azaz, hogy bocsánatot kér és megiszszuk az áldomást, melynél a szép kis bujdosó lesz a «Hébe», ki a poharakba bort s a szívekbe szerelmet töltöget.

Ez a legtermészetesebb perfolyama a hasonló eljárásoknak.

Délután tehát elküldé segédeit Abellino az asztaloshoz.

Az egyik volt Livius; párbaji tekintély, kinek itélete canon volt a jobb társaságok ifjai előtt minden point d’honneurt illető ügyekben s ki Hugo Victorral együtt fáradozott a «code du duel» kidolgozásában.

Másik volt Konrád (magyar főúr), roppant athletai alkat, kit e miatt minden kihívó fél nagyon szerencsésen alkalmazott hasonló eljárásoknál, a hol attól lehetett tartani, hogy a kihívott durva visszautasításokra vetemedhetik. A bramarbasi termet imposant arczczal volt ellátva és hangja képes lett volna a medvéket is visszakergetni oduikba.

E két érdemes lovag tehát, pro superabundanti, megirva a kihívó levelet, ha netalán a filiszter eltagadná magát, vagy elbujt volna előlük, felkeresé Boltay uram lakát s benyitott annak dolgozó-szobájába.

A mester nem volt honn. Korán reggel szekérre ült Terézzel és Fannyval s úti készületeiből lehete gyanítani, hogy hosszabb időre távozik.

A szobában magánosan ült Sándor s mintákat rajzolt táblára feszített papiron.

A két gentleman bon jourt kívánt, mit az ifju hasonlóul viszonozva, eléjök járult, kérdezve, hogy mit parancsolnak.

– Hm, fiatal ember? Kezdé dörgő hangon Konrád. Ez Boltay mester háza?

– Ez, viszonza Sándor, magában gondolva, hogy azért nem szükség olyan nagyon morogni.

Konrád erősen fujtatva tekinte körül a szobában, mint a mesebeli sárkány, a ki emberbűzt érez s lenyomott gégével dörmögé:

– Elé kell híni a mestert.

– Nincs ide haza.

Konrád szemeivel inte Liviusnak, oda dörmögve:

– Nem mondtam?

Azután letevé egyik öklét az asztalra, másikat háta mögé dugta s meghajtva derekát, szemébe néze az ifjunak marczona tekintettel.

– Hát hol van a mester?

– E bizalmával nem tisztelt meg, felelt Sándor, ki oly hidegvérrel birt, hogy még a kifejezésekben is birt válogatni.

– Jól van, monda Konrád, előhúzva belső zsebéből a pecsételt levelet. Kinek híják önt, fiatal ember?

Sándor csodálkozva és boszankodva kezde a kérdezőre nézni.

– No, no, ne ijedjen meg, biztatá Konrád, nem akarom önt bántani, csak van önnek valami neve?

– Igen. Barna Sándor.

Konrád feljegyzé azt tárczájába, s azzal ünnepélyesen fogá a levél szélét.

– Tehát hallja ön, édesem, Barna Sándor úr… (az «úr» szót erősen megnyomva, hogy a ficzkó észrevehesse, mennyire meg van ő ezáltal tisztelve) ezen levél az ön mesterének szól…

– Bátran átadhatja uraságod. Engem Boltay úr megbízott, távollétében minden előforduló ügyeit saját nevében elintézhetni.

– No tehát fogja ön ezen levelet, szólt menydörgő hangon Konrád, s még sok imposant dolgot elmondott volna, mikből azonban teljesen kizavarta Sándornak azon indiscret cselekedete, miszerint a mestere nevére czímzett levelet feltöré s az ablakhoz lépett vele, hogy azt elolvashassa.

– Mit cselekszik ön? kiálta rá egyszerre mind a két tanú.

– Én meg vagyok bízva Boltay úr által, hogy távollétében minden hozzá érkező levelet elolvashassak s idegen követeléseket, tartozásokat kifizessek.

– De ez nem olyan követelés, a milyet ön gondol! Ez magánügy, személyes ügy, a mit ön nem ért.

Sándor ez alatt keresztül futotta a levelet, s azzal a két tanú elé lépett.

– Szolgálatjokra állok, uraim.

– Micsoda? Mit ért ön ez alatt?

– Engem Boltay úr minden ellene intézett követelés kielégítésére megbízott.

– Nos? Hát aztán?

– Tehát, szólt Sándor, a kitárt levelet lesimítva kezével, én e számadást kész vagyok bárhol és bármikor kielégíteni.

Konrád Liviusra nézett.

– Ez a ficzkó velünk tréfálni látszik.

– Nem tréfálok uraim, én tegnap óta czímtársa vagyok Boltay úrnak, s akármely követelés éri firmánkat, egymás helyett tartozunk fizetni, ezt kívánja a kölcsönös hitel.

Konrád kételkedni kezdett a legény józan eszében, vagy olvasási tehetségében. Rárivallt:

– Olvasta ön, mi van azon levélben?

– Igen. Ez kihívás párbajra.

– No, és mi jogon akar ön egy más valaki ellen intézett kihívást elfogadni?

– Mert az nekem czímtársam, mert az fogadott apám és nincsen jelen, s minden jó és balszerencse, bukás vagy botrány, a mi őt éri, ér engemet is. Ha maga jelen volna, felelne magáért; úgy, de eltávozott, s nekem okaim vannak meg nem mondani sem azt, hogy hová, sem azt, hogy mennyi időre? és így uraságtoknak nincs mit tenni egyéb, mint vagy visszavonni a kihívást, vagy tőlem fogadni el annak kielégítését.

Konrád félrevoná Liviust, megtudandó tőle, ha szokásos dolog-e ez párbaji rendszabályok szerint? Livius emlékezett hasonló esetekre, de csak nemes emberek között.

– Hallja ön, Barna Sándor, szólt Konrád, a mit ön ajánl, csak nemes emberek közt szokásos.

– Hisz uram, nem én vagyok a kihívó, hanem önök.

Erre nem lehetett mit felelni.

Konrád összefoná nagy mellén rettentő karjait s az ifju elé állva, csaknem a szájába kiáltott.

– Tud ön víni?

– Voltam Waterloo alatt és kaptam érdemrendet.

Konrád megcsóválta a fejét.

– Ez dühös bolond.

Pedig Sándor igen is nyugodtan viselte magát.

– Tehát csakugyan meg akar ön verekedni mestere helyett? ön nekem valami hetvenkedő, kötekedő, vakmerő czimborának látszik, gondolja meg ön, hogy a párbaj nem háború, a hol messziről lövöldöznek az emberre, s le lehet a golyó elől hasalni, félrebukni, meg azután két-három gléda áll előttünk s minket hátul semmi baj sem ér, hanem meg kell állani szem szembe, pisztoly pisztoly ellen, fedetlen mellel egy arasznyira a kard hegye előtt és az ember senkit sem hívhat segítségül, egyedül magára van hagyva. – Hán?

Sándor meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék.

– Mindegy az nekem, uraim, én tudok pisztolylyal, karddal, még vöröshagymával is víni.

Konrád visszahökkent.

– Diable! Ez az ember valamire czéloz. S kezdett valóban emlékezni rá, hogy a Mainvielle-Catalani szinházi csatában valaki irgalmatlanul meghajigálta vereshagymával.

Livius hivatalos hidegséggel vevé fel a szót:

– Kik lesznek önnek tanúi? Nevezzen meg két ismerőjét.

– Ismerőim mind békés, munkás emberek, kiket nem akarok ily veszélyes ügybe keverni. – Megtörténhetik, hogy én a kihívót lelövöm, s azon esetre nem akarok még két ártatlan embert földönfutóvá tenni, hanem legyenek önök szivesek saját becses körükből számomra két tanút kinevezni, én elfogadom, bárkik legyenek. Nagysádtok könnyebben keresztül vágják magukat hasonló kényességeken.

– Az időről és helyről majd tudósítják önt. Monda Livius s azzal vevék kalapjaikat és eltávoztak.

– No, ennek a fiunak nemes emberhez illő szíve van, monda Livius Konrádhoz, eltávozásuk közben.

– Majd meglássuk, eltart-e neki holnap reggelig.

Még ez nap este egy czifra, ezüstzsinóros hajdú keresé fel Boltay mester műhelyét és Barna Sándor úr után tudakozódott.

Egy levél volt kezében.

– Tisztelettel kérem, szólt a hajdú udvarias hangon, melyből kitetszett, hogy jó magaviselethez van szoktatva, ön dolgozott Gaudcheux úr atelierjében Párisban?

– Igen, ott dolgoztam.

– Kegyed találkozott ez előtt három esztendővel az ermenonvillei erdőben három magyar úrral.

– Igen, én találkoztam, felelt Sándor csodálkozva, hogy kinek jut eszébe életéből ily apró részletekre emlékezni.

– Úgy kegyed lesz az, kinek ez a levél szól, mondá a hajdú, átadva a levelet. Tessék elolvasni, én megvárom a választ.

Sándor felszakítva a levelet s mint szokás, legelébb is a névaláirásra tekintett, a meglepetés felkiáltása hangzott el ajkairól.

Két nevet olvasott egymás alá irva, két oly nevet, melyek a legnagyobb tiszteletben állottak mindenki előtt, ki magát jó hazafinak, s felvilágosult, becsületes embernek tartá: – Rudolf és – Miklós.

Mit irhatnak ők ez árva fiunak? ők, a nagyok, a nemzet ünnepeltjei, a nap hősei, egy szegény, ismeretlen munkásnak, kiről senki sem tud semmit.

E levél így szólt:

«Ön derék férfi; ön igen helyesen cselekvék. Önnek helyzetében bármelyikünk hasonlót tett volna. Ha segédségünket elfogadja ön, hajdani ismeretségünknél fogva, készek vagyunk önnek e lovagi szolgálatot felajánlani.»

Sándor nyugodtan hajtá össze a levelet.

– Nagyrabecsülöm ez ajánlatát ő méltóságaiknak, monda a hajdúhoz fordulva, és mindenekfelett elfogadom.

A küldött illedelmesen meghajtá magát és eltávozott.

Fél óra mulva eljött Rudolf és Miklós.

Ah, ha e perczben Fanny otthon lett volna, de távol volt ő, ki tudja hol, ki tudja merre? s az imádó és az imádott egymással szemben ültek, a nélkül, hogy sejtelmük volna róla, hogy egyik azért szeret reménytelenül, mert a másik reménytelenül szerettetik.

Rudolf elmondá, hogy irásbeli felhatalmazásra van szükségük Sándortól, nehogy Konrád és Livius oly embereket adjanak neki segédül, kiket nem óhajt.

– Tehát mások is vannak, kik segédül ajánlkoznának.

– Oh elegen. Az ifju óriások közt valóságos csődület van a felett, hogy ki lehessen jelen, mint ők mondják, a tragicomœdián?

– Nem lesz tragicomœdia, mondhatom.

– Leginkább ez volt, mi bennünket arra indított, hogy önnek e találkozásnál szolgálatunkat felajánljuk. Mi épen nem találunk semmi gyönyörűséget abban, hogy embereket összeveszítsünk, s párbajokat siettessünk, a mi körünkben, fájdalom, a legjobb mulatságok közé tartozik; azonban ezuttal lovagias kötelességet látunk abban, hogy önnek segélyünket felajánlva, ezáltal útját álljuk azon idétlen tréfának, miket egy eléggé komoly ügyben könnyebbvérű barátaink örömest szeretnének előidézni.

Mikből állottak e szándékolt tréfák, azt határozottan nem fejthetjük meg. Voltak, kik azt indítványozták, hogy valami jeles comœdiát kell ezzel a ficzkóval játszani, ki vakmerészkedik egy nemes ember elvetett keztyűjét felvenni. Keresztül kell őt vinni a halál minden félelmein s mikor ijedtében már félig meg van halva, akkor pisztolyba tömött pelyhet kell a szeme közé lőni, s több efféle. Hasonló indítványok ugyan csupán a fiatal óriások legkönnyelműbbjeitől származhattak, de az általános hangulat mégis adott aggodalomra okot, miszerint a kihívók részéről e párbaj inkább mulatságnak, mint komoly dolognak tekintetik. A szegény mesterlegényt bizony senki sem szándékozott agyonlőni, s az sem igen volt valószinű, hogy az ő munkában elfásult kezei harmincz-negyven lépésről, közönséges, új, ki nem próbált pisztolylyal valakit eltaláljanak, hanem egy kissé meg akarták őt szeppenteni, hogy máskor elmaradjon a kedve a fiunak hasonló, nem neki való mulatságoktól.

E zavartól akarták lovagiasabb érzelmű ifjaink az emberséges kézművest megmenteni. Fájt volna nekik a gondolat, hogy e nemes érzelmű fiu társaik gyöngédtelen gúnyjának áldozatul essék; inkább akarták, hogy menjen az egész komolyan, annak rende szerint.

Sándor megköszöné szivességeiket és nagyon jól esett neki, hogy azok egy szót sem vesztegettek arra, hogy őt bátorítsák.

Másnap korán reggel egy bérkocsin megjelentek az ifjak. Sándor készen várta már őket, csupán nehány levelet pecsételt még le, miket az éjjel irt: egyiket gazdájához, elmondva, hogy a ház ügyeit minő rendben hagyta? másikat Fannyhoz, kérve, hogy csekély birtokát, mit szorgalma által szerze, legyen szives tőle véghagyományul elfogadni.

E leveleket egy harmadik borítékba zárva, átadta a házfelügyelőnek azon kérelemmel, hogy ha tizenkét óráig vissza nem fog térni, bontsa fel a borítékot s a belül irt helyre küldje el a benne foglaltakat.

Azzal felült a hintóba, hol Rudolf és Miklós vártak reá, távolabb egy másik bérkocsin kisérte őket a seborvos.

Ifjaink csodálkozva vevék észre, hogy a fiatal kézműves arczán legkisebb aggály, szorongás nyomai sem látszanak, oly hidegen, oly nyugalommal viseli magát, mint a ki már beleszokott az ily helyzetekbe. Szokott elfogulatlan hangján beszélt velök a legközönyösebb tárgyakról, s midőn a napirenden levő országos és közemberiséget érdeklő tárgyakra hajlott át a beszéd, oly lelkesüléssel szólt hozzá, mint a ki száz év haladó boldogságát látja maga előtt – és abból egy napot sem igér magának.

Még nagyon kora volt az idő, midőn a hidon keresztül a ligetbe hajtattak; ott egy frissítő-árus sátora állott. Ifjaink megállíták a kocsit s felszólíták Sándort, hogy nem kívánna-e elébb reggelizni?

– Köszönöm, felel ez. Megtalálna rajtam érzeni, s még valaki azt mondhatná, hogy szíverősitőre volt szükségem. Majd azután… Vagy azután sem! veté utána könnyű kedélylyel.

Innen gyalog mentek az erdőn keresztül a kitűzött helyig, hová alig néhány percznyi várakozás után, ellenfeleik is megérkezének.

Komor, felhős reggel volt s hasonló komor egykedvűség ült a mi ifjaink arczán.

Az ellenfél nevetve, hányaveti délczegséggel jött karonfogva az ezüstnyárfa-bokrokon keresztül; Abellino, a termetes Konrád, Livius, egy seborvos és egy szolga. – Az utóbbi hozta magával nagy, saját alakú tokokban a pisztolyokat és a sebészi műszereket.

A négy tanú a középre ment s halk beszéddel némi közös pontok felett látszott egyezkedni, mint a kiindulási és a lőtávolság, és az első lövés felett. Ez tetszésre bízatott. A kiindulási távolság negyvenöt lépés, huszonöt a korlát.

Ez értekezés alatt Abellino elővevé jó vontcsövű peczkes (Schneller) pisztolyait, s productiókat tartott a társaság előtt. Inasának parancsolá, hogy hajítson fel előtte hársfaleveleket a levegőbe s ő azokat háromszor egymásután egyes golyóval lelőtte.

Ez csak az ellenfél remegtetéseért történt.

Miklós észrevevé a czélt s megnyugtató biztossággal súgá a kézműves fülébe:

– Nem azokkal a pisztolyokkal fognak önök lőni, hanem a mieinkkel, melyek egészen újak, s nem olyan könnyű velök bravourlövéseket tenni.

Sándor keserűen mosolygott.

– Nekem mindegy. Előttem nem becsesebb az élet annál az ellőtt falevélnél.

Miklós mélyen tekinte az ifju szemeibe. Sejteni kezdé, hogy ennek több oka is van a párbajt elfogadni, a közös firma becsületénél.

Mindamellett kötelességökhez híven megkisérték a tanúk elébb a felek kibékítését. Abellino e két feltétel alatt igéré a kihívást visszavonni: 1. ha a kihívott fél a védett firma nevében kinyilatkoztatja, miszerint őt megsérteni soha sem volt szándéka; 2. ha Boltay mester ugyanazon téren, melyen a sértő nyilatkozatot tevé, be fogja igtatni, miszerint Kárpáthy a kérdéses összeget a legnemesebb, tisztán műbaráti czélokból adta gyámleányának.

Sándor tanúi elmondák előtte a feltételeket.

Mindjárt az elsőt visszautasítá.

Nem akarta őt megsérteni? Akarta, világosan, öntudatosan akarta, a sértést egyenesen magáévá teszi és azt vissza nem vonja.

Ah, ennek több oka van puszta hetvenkedésnél a viadalra. Itt nincs más mód, mint lőni.

Abellino segédjeit fellázasztotta ellenfelök makacssága. Most már csak azért is meg kell őt kínozni.

Konrád nagy stentorral fordult a velök hozott sebészhez: